Tóth Krisztina
Sötét,
séta
"Ki nézte meg, mit rejt szobájuk árnya?
|
Mert nem illik és kész! - mondta anyám. Mert ott
mások laknak, és te se örülnél, ha valaki nálunk bebámulna az ablakon. Ez
egyébként elég nehéz is lett volna, mert a hetediken laktunk, szemben az
ABC-vel, onnan aztán senki be nem bámult, a nem illik és kész pedig olyan válasz
volt, ami csak újabb kérdések özönét szülte, ezt most mért nem, satöbbi, később
meg az ellenállhatatlan vágyat szinte mindenre, amit nem illik. Nem illik
levinni a művirágot a Jakab Zoliéknak ajándékba, pedig biztos örülnének, náluk
van sok, minden vázában az van, az anyunak meg úgyse tetszik, ki fogja dobni.
Nem illik megkérdezni a Lali bácsit, hogy az egyik lábán mért van olyan magas
talpú, villamosülés-színű cipő, hogy a Guszti bácsi mért hord mindig sötét
szemüveget, különben meg ha valaki tényleg bebámult volna, lehetett volna
integetni: szia, gyere be, itt lakunk.
Este a legjobb. Amikor már égnek a
villanyok, de még nincs késő, még nem rántották be a függönyöket, még nem
engedték le nagy zajjal a redőnyöket. Jönnek-mennek az arany fényben,
beszélgetnek, de ezt nem hallani, titokzatos, akváriumi némajáték. Ilyenkor a
legjobb sétálni: a kutya jó ürügy, azt mégse mondhatja az ember, hogy fájront
van, megyek kukkolni, de kutyával más színben tunik fel a dolog: megáll, pisil,
megállok, bámulok befelé, továbbhúz.
A szekrény teteje mindenütt maximálisan
ki van használva, legtöbbször bőrönd van rajta, de váza biztosan, hogy ne legyen
az a zavaró űr a plafon alatt. Társasjátékok is, helyenként ruhák, összehajtva.
Csillárok, sok gacsos rézpolip, csillár mindenütt, még itt a környéken is, ahol
alig két méter fölött van a belmagasság. Mutasd a csillárod, megmondom, ki vagy.
A hatodik kerületben a gangos házakban vaksi, divatjamúlt csillárok: kicsavart
égők, a konyhai lámpákból pedig forró bibeként kandikáló takarékos fénycsövek. A
szomszédos új lakótelepen a gyerekszobákban dívik a rizslámpa és az ejtőernyőző
bohóc, a nappalikban a plafon felé világító tányérlámpa: ez különösen idillikus
így kívülről, az ember hajlamos azt hinni, hogy lám, ezek mind milyen boldogok
ott, ahogy mászkálnak abban a karéjos plafonvilágításban. Vagy amikor nézik a
tévét, de olyankor aztán már nincs mászkálás, csupa színes hunyorgás az egész
telep. Ott ülnek bent a kanapén, és mind szeretik egymást, legalábbis így, a
függöny szűrőjén át ez látszik.
Egyszer Isztambulban egy török kislány
visszaintegetett: szia, gyere be, itt lakunk. Szinte üres volt a szoba, a
sarokban ferdére állított kisasztalon feketéllett a tévé, mint valami oda nem
illő emlékmű, aranyozott vázával a tetején. A nő - hol a férje?, kérdeztem -
furcsa, lassú mozdulatot tett, először feje alá igazította a tenyerét, aztán
végigsimított a földön, mint aki a szőnyeget egyengeti el. Vagyis alszik?
Meghalt? Hirtelen benyitottam egy idegen sors ismeretlen színekkel és szagokkal
teli nappalijába, itt élnek, kávéznak a földön, a falon óriási, tengerpartot
ábrázoló poszter, ezt nézte a török apuka, amikor még élt, meg a tévét. Szép
lakás, mondtam, bólogattak.
A Terézvárosban még sok ilyen poszter van, de
igen, még mostanában is, láttam. Olyan melegséggel tölt el, mintha a gyerekkorom
bármikori kiskacsás subaszőnyegét látnám viszont, jé, subaszőnyeg. Réka
szekrénysor, narancssárga-barna csíkos sötétítő, hirtelen ingerülten behúzzák,
mit nézel, bazdmeg.
Tényleg mit. (Kongré! Motring! Tekerednek elő a
szavak.)
Megyek a gangon. Mióta bevezették ezeket a kódos kaputelefonokat,
nehéz bejutni. Kit keres. Egyszer majd elmesélem, hörögve ugat egy kutya az ajtó
mögött. Mosolygok, macskaléptekkel távozom, mint a tolvaj, aki vagyok.
Külön
műfaj a szerelmes bebámulás, csak elszánt mazochistáknak próbálják ki. A kutya
itt szóba se jöhet, ide egyedül indul az ember, és rászánja az időt. Télen,
fagypont alatt jobb, olyankor a hidegtől lehet sírni. (...)
Jönnek-mennek,
időnként eltűnnek valami hátsó helyiségben, gesztikulálnak, egy másik szobában
felgyújtják a villanyt. Lefekvéshez készülődnek, azok ott bent. Az lehet a
hálószoba. (Ki leste meg, van-e ágyukba párna?) Az ötödik szál cigaretta a
határidő, azon túl elönti a tüdőt a könnygáz, valamit csak be kell vetni a
látvány ellen.
Különben kívülről a mi lakásunk is ilyen: egyszer kipróbáltam.
Megálltam szemben a járdán, és néztem hosszan befelé. Égett a sárga kislámpa,
szinte éreztem, ahogy szivárog át a nedves úttesten a nosztalgia. Lehetnék ott,
azok ott bent, ha nem itt állnék, kívül. De akkor ezt meg nem látnám, ezt a
nélkülem fénylő, teaszín nyugalmat.
Ahogyan pakolászik, fotelkarfáról ruhát
felvesz, szekrényt nyit, konyhába megy, eltűnik, fürdőköpenyben visszajön,
beszél, lebeg, szeret, tévét kapcsolgat, ágyaz mindenki, aki nem én vagyok.
Ahogy suhogtatja a lepedőt és aludni tér, ott túl, az ablak mögött. A bús pesti
nép.