Petri György
A Dunánál

Szép nagy folyam ez, több rokonomat belelőtték,
úsztak lótetemek, hullák '44-ben,
szovjet hadiszállítmányok később.
Jött azután Bős-Nagymaros, így aztán
elúszott a Duna is.
Kedves Attila, Duna nincs már.
Hol vagyunk már attól,
hogy dinnyehéj: a szar úszik, durva ipari szenny.
A Te Dunád már nincs. Gyorsforgalmi út.
Nem lehet, nem érdemes már odamenni.

*

Dunaalmás sincs már,
ahol oly sokat ültünk
Mayával a "Zúgónál"
- ez egy hajdanvolt
vízi malom környéke -, ahol
(ésszerű mértékben!)
duzzasztották a vizet.
Dölyfös weekend-falu lett.
Újgazdagok lepték el. Úri rablók.
Csupán a temető! Az még
olyan, amilyen volt.
És még mindig ott van
Csokonai Lillájának a sírja.

(Hacsak el nem lopták
temető-fosztogatók.
A sírkőrablás mára ún.
húzóágazat lett.)

*

A múlt századi szép álmok:
Duna-konföderáció! Értelmesek voltak.
Éppen ezért elvetendőek. Térségünkben
soha nem tengett túl a racionalitás.
Ésszerű megbékélésre semmi remény.
Hosszú távon fognak vegetálni, növekvő
nyomor közepette, a nemzeti tébolydák.
De azért...! Én azt mondom, hogy NEM.
Hagyjunk már végre föl a reménnyel.
Lehet élni hit és perspektíva nélkül.
Már Horatius is megmondta: "Carpe diem!"
Vagyis éljünk egyik napról a másikra.
Jövő nincs.