Révész Sándor
Idusról
idusra
Azért szép dolog, hogy még vannak, akik bátorkodnak papíron, kis nyelven nagylexikont kiadogatni. Aki Mer, az Nyk. Megjelent a - bizonyára utolsó - nyomtatott magyar nagylexikon 13. kötete, a Mer-Nyk. Szép. A 887. oldalán van a legfontosabb információ: "Nyavalyád: › Zalaerdőd". Kedves olvasó, most már legalább tudod, hogy mi a Nyavalyád, a következő kormány alatt majd az is kiderül, hogy mekkora.
*******
A Schlecht-ügy végérvényesen lezárult. Mindenki
tudja, hogy a Schlecht-ügy Fidesz-ügy, és arról szól, hogy el lehet-e lopni
büntetlenül az adófizetők pénzéből néhány százmillió forintot. Ezt onnan tudja
mindenki, függetlenül attól: bevallja-e másnak vagy magának, hogy de facto
eltűnt a pénz, és még soha, senki, semmit nem tudott kitalálni, mi egyébért
fantomizálhatták volna azokat a cégeket, mint hogy a pénz eltűnjön. Nem is
próbálkozott magyarázkodással senki. A Fidesz nem arról akarja meggyőzni az
állampolgárt, hogy ő nem lop, hanem arról, hogy ő lophat. Az üzenet nem az, hogy
állj azok mellé, akik nem lopnak, hanem az, hogy állj azok közé, akik lophatnak.
Úgyis mindenki lopni akar, de nincs mindenkinek megengedve. A megúsznivaló
lassan az ifjúcinikusok státusszimbólumává válik. Akinek nincs mit megúsznia,
nem demonstrálhatja, hogy ő bármit megúszhat. Egy hűtlen fideszes 1994
októberében, amikor éppen nem volt üzlet fideszesnek lenni, egy polgári
napilapban ezt írta: "Dr. Simicska Lajos és Tóth Béla miatt hagytam el a pártot.
Ugyanis nem szerettem őket. Nagyon nem. Dr. Simicska körül egyre több volt a
fegyveres őr, s lassan kezdtünk úgy kinézni, mint valami kokainbáró
rezidenciája Kolumbia alsón." A polgári napilap (a Népszabadság) egykori
munkatársa (bizonyos Bayer) azóta a Kolumbia alsónál alsóbb alsókon is
megtanulta otthon érezni magát.
A Schlecht-ügynek és a Várhegyi-ügynek van
egy közös tanulsága, amit eddig, ha jól látom, senki sem vont le.
A
Horn-kormány még féléves sincs, amikor az APEH felszámolási eljárást kér a
nevezetes Centum Kft. ellen; alig egyéves, amikor a Fidesz-barát cégek többségét
fantomizálják; és már hároméves, amikor még békésen elfantomizálgathatják a
maradékot, mert eladdig nem történt semmi. Mire kiborult a bili, és a nyomozás
(a "nyomozás") megindult, a Horn-kormány már több hónapja megbukott. Ahhoz, hogy
Schlecht és a Fidesz mindent megússzon, az adócsalás bűntettének el kellett
évülnie. Ahhoz, hogy elévüljön, az kellett, hogy három évig ne történjék semmi.
Schlecht és bandája ártatlanságában bizony az előző koalíció is bűnrészes. Ha
tudtak valamit, azért, ha nem tudtak semmit (ami fölöttébb valószínűtlen), akkor
azért.
Várhegyi Attila esetében a bíró megállapította, hogy az 1994-es
választási kampányhoz kapcsolódó vesztegetési ügy 1997 novemberéig aludt. Ez az
eset (legalábbis a vesztegetési része) nem túlságosan bonyolult. Várhegyi
polgármester a sameszát jó pártmunkájáért a szolnoki Mahír élére ültette, és a
megbízható embert a megbízható céggel együtt pénzbehajtóként alkalmazta.
Megmondta neki, melyik cégtől mennyi pénzt kell beszednie. A fiktív számlák
megvannak. Senki nem állítja, hogy a beszedett pénzekért a beszedő cég bármilyen
szolgáltatást nyújtott volna, s azt sem tagadja senki, hogy a szolnoki Mahírtól
a Fidesz és Várhegyi kampányára mentek a pénzek. De mire az érdekelt
cégvezetőknek nyilatkozniuk kellett volna arról, hogy miért is fizették ki a
fiktív számlákat a Mahírnak, ki bírta rá őket erre és hogyan, már a Fidesz volt
hatalmon, és Várhegyi gyanúsított már a civil Hámori miniszter fölé rendelt
államtitkárként uralkodott az NKÖM-ben. Vajon azok a szocialista képviselők,
akiknek '97-ben eszükbe jutott fölhívni a KBI figyelmét arra, amiről már évek
óta az egész város tudott, miért hallgattak három évig, és meddig hallgattak
volna még, ha nincs a Tocsik-ügy?
A szocialista kapcsolatokból az
Antall-érában lett kapitalista tőke, a schlechteráj a Horn-érában virágzott,
Orbán az első Corvin, aki szisztematikusan vájkáltat az ellenzéki hollók
szemében. A vájkálás kölcsönössé válása közérdek, mert a köz pénze nagyobb
biztonságban van, ha a hollók kivájják egymás szemét. Vak holló mégiscsak
kevesebbet lop. A vájkáláshoz persze nem kell hollónak lenni. Elvileg.
Gyakorlatilag? Hogy lehet a maffiaharcok során megőrizni a verseny- és
kormányképességet a maffiákon kívül? Ez a nagy kérdés. Amit még kis kérdésként
is ritkán vetnek fel ott, ahol még egyáltalán felvethetnek.
Kovács László azt
mondja, ha győznek, minden fillérrel el lesz számoltatva. Kétlem. De már az is
valami, ha legalább a mások szemetét elősöprik a szőnyeg alól. Ha mindenki söpri
a másét, akkor mégis kevesebb söpredék marad a lábunk alatt, mint ha
állandósul(t volna) a hallgatólagos és kölcsönös söprési moratórium.
*********
Medgyessy Péter miniszterelnök-jelöltnek bizonyos
fejlemények hatására eszébe jutott, hogy a közelmúltban be-betörögettek az
irodájába. Ha ott másolgattak is, akkor tudjuk, hogy kerülhetett egy két
példányban létező szerződés egyik példánya a Magyar Demokratához. Egyébként nem
tudjuk. Hogy kik küldték a betörőket, azt sem tudjuk és nem merjük tudni vélni,
de nem valószínű, hogy a nyájas ismeretlenek az ellenzék választási győzelme
érdekében tevékenykednének. A Magyar Demokrata mindenesetre leközölte annak a
szerződésnek a szövegét, mely szerint Medgyessy tanácsadó cége nettó százezer
dollárt kapott a Roosevelt téri szálloda-építtetőktől nagyobbrészt azért, hogy a
belvárosi önkormányzat (kifejezetten!) MSZP-s képviselőit meggyőzze arról,
amiről a beruházók meg szeretnék őket győzni. Ez bizony módfelett kínos. A
szocik egyrészt azt mondták, hogy ezzel a beruházással kapcsolatban a
párthatárokat elsöprő egyetértés uralkodott az önkormányzatban, tehát nem is
kellett senkit semmiről meggyőzni. Másrészt mindez azelőtt történt, hogy
Medgyessy visszatért volna a politikai életbe, tehát éppen nem is volt neki
(neki, aki fél évvel azelőtt még a szocialista kormány kulcsminisztere volt...)
politikai befolyása, amivel üzérkedhetett volna. Ha azok helyében lennék, akik
helyében soha, s nekem kellene erre a dokumentumra a legjobb reagálást
megfogalmaznom, én sem tudnék kevésbé nevetséges szöveggel előállni. Ha a
szocialista képviselők meggyőzésével nem kellett bajlódni, annál rosszabb.
Normális befektető a semmiért nem fizet. Ha fizet, akkor a szocialista
képviselők valószínűleg nem a semmiért szavazták meg a beruházást, s a pénz egy
része nem állt meg Medgyessy cégénél.
Marad még az a lehetőség, hogy nem
normális befektetővel van dolgunk, hanem olyannal, aki a Simicska által
emlegetett alkotmányos joggal él: hülye.
Egy ifjúcinikus nem nevettetné ki
magát ilyen szánalmas szöveggel, hanem kidüllesztené a mellét, s azt mondaná: a
szerződés szabályos, korrupcióra bizonyíték nincs, spekulációkkal nem
foglalkozunk, egyébiránt pedig tisztelettel megkérjük a nép ellenségeit, hogy ne
igyekezzenek amúgy is hiábavalóan botránypolitizálással megzavarni a szabad
polgárok szerződési szabadságán alapuló polgári rendet. Ennyi a különbség a
hétköznapi (határolt) pofátlanság és a határtalan között.
***************
A határolt pofátlanság kétségkívül jobb, mint a
határtalan. A közmorál és közjó szempontjából. Ámde a politikai kommunikációban
a határtalan pofátlanság eredményesebb. A határtalanság ugyanis a pofátlanság
minősítésének a határa. Miközben a pofátlanságot folyamatosan tovább lehet
fokozni, hiszen határtalan, a minősítést nem lehet tovább fokozni, hiszen a
határtalannak nincs közép- és felsőfoka. A határtalannál határtalanabb
határtalanságot nem lehet érzékeltetni. Az egyre újabb pofátlanságokra egyre
csak ugyanúgy lehet reagálni. A pofátlanságok tehát nem veszítik el a
frissességüket, a reagálások annál inkább. A rosszal szembeni kommunikációs
tehetetlenség érzete bénít minket. Ez a bénultság ismerős a Kádár-korszakból,
ismerős a történelemből. Olvassuk újra Thomas Mann és Bartók Béla leveleit a
harmincas évekből.
Rezignáltak vagyunk, dekadensek, betegesek, Orbán szerint
ilyen a mai európai civilizáció általában. Vénségünkre megkérdezik majd tőlünk a
századfordulónkat vizsgáló szigorú utódaink, mit tettünk, míg késő nem lett. Mit
tettünk például, amikor a Kádár-korszakban szerzett lelki defektusok
felhasználásával előállított "magyar nemzeti" publicisztika odáig jutott, hogy
nemcsak számon kéri a fiúkon az apát, de egyszerűen azonosítja velük. A
demokratikus ellenzék egyik oszlopa gimnasztyorkás, a másik "az Andrássy úti
cellák dohos szagát árasztja", az egész úgy, ahogy van, testületileg,
szabályerősítő kivételekkel a diktatúra besúgója (Molnár Tamás: Két párt, ami
egy, Magyar Nemzet, november 2.). Azt fogjuk mondani félénken a szúrós szemű
utódnak, hogy: igaz, igaz, rezignáltan reagáltunk, s ez természetesen nem volt
adekvát és hatékony. De mi lett volna az? A folyamatos üvöltés? Volt, aki
próbálkozott vele. Az se volt hatásos, csak idegesítőbben hatástalan.
***********
Vegyünk egy egyszerű és úgyszólván jelentéktelen
példát a pofátlanság határtalanságára - ezúttal a pozitív állítások köréből. Egy
átmenetileg kormányfőként foglalkoztatott felcsúti focista a Magyarország -
Senki B (bármennyi : 1) focimeccs szünetében az új (-pesti) stadion
stúdiójában arról beszél, hogy két-három évvel ezelőtt a stadionok is szörnyű
állapotban voltak, a foci is szörnyű állapotban volt, ám az új stadion meg a
stadionnyitó meccs mutatja, hogy a fociban is elkezdődött a jövő. Tévedett, aki
azt gondolta, hogy létezhet olyan beteg a nagy magyar elfekvőben, akiről az
ifjúcinikusok ne mernék azt állítani: újjászületett a kezük alatt. Négy-öt évvel
ezelőtt a magyar válogatott még a rájátszásig jutott a világbajnoki
selejtezőkön, s a Fradi csoportmérkőzéseket játszott a Bajnokok Ligájában, bár
erről biztos nem a Horn-Kuncze-kormány tehetett, mert az nem a focival volt
elfoglalva. Most messzebb vagyunk a rájátszástól, mint a derék grúzok, akik
maguk is nagyon messze vannak ettől, s nemhogy az időközben duplájára nőtt
Bajnokok Ligájába nem jutott be magyar csapat, de az idén már a bejutásért sem
mérkőzhettek. Lehet, hogy erről sem az Orbán-Vonza-kormány tehet, de ez már nem
egészen biztos, mert ők viszont eléggé elfoglalják magukat a focival. Orbán egy
pletykalapnak (Mai Lap, okt. 26.) azt nyilatkozta, szeretné egyszer majd
elvégezni a szakedzőit, s kipróbálni magát fociedzőként. Szerintem összességében
akkor se járnánk rosszul, ha azonnal helyet cserélnének a Gellei úrral.
****************
Kedves Polgártársak, tulajdonostársaim a
Postában és a Magyar Fejlesztési Bankban (melynek nevét Maffiafejlesztési Bankra
magyarosította Magyar Bálint, nehogy a rokonának véljék)! Jól
bevásároltunk!
A tulajdonunkban lévő cégeken keresztül ötszáz százalékos
árfolyamon felvásároltunk egy módfelett perspektivikus és módfelett veszteséges
céget, mely már rég felélte azt a vagyonát is, ami nem volt neki, s amely azóta
is úgy jár a Postánkra pénzért, mint Mari néni a közkútra vízért, s amely
hálából alig drágábban szállítja a pénzünket, mint ahogy a Postánk maga
szállítaná. Ennek az üzletnek a megítélése a hazafiság próbája, mert minden
rendes patrióta a maga Földijét defendi.
***************
Egy szerencsétlen, zilált életű asszony megszülte
ötödik gyermekét. Ha nem Terry Blacktől kellene elvenni azt a gyereket, most
ezen az asszonyon demonstrálhatnák a kormány Tartuffe-jei, kire nem szabad
gyereket bízni. Arra, aki korábbi négy gyerekét három apától szülte, hármat
szétszórt belőlük, alig is néz feléjük, otthonteremtésre alkalmatlan, voltaképp
hajléktalan, még azt a rohadt cigit sem képes eldobni a gyereke egészségéért,
akit egyébként is pénzért akart értékesíteni, s akivel terhesen undorító
pornófilmekben szerepel, még kutyával is..., a forgatások között meg lop. Most
azonban a kormány nem ér rá undorodni attól és kipellengérezni azt, akinek az
életét rendbe kellene hozni, mert fontosabb kipellengéreznivalója van: a
gyerekre vágyó buzi. A Terry Black elleni kampány voltaképpen a diszkrimináció
tilalma ellen folyik. Ez a kampány azt fogja megmutatni, hogyan tudják
figyelembe venni azt, amit a törvény szerint nem szabad: a törvény nem zárja ki
a homoszexuálisokat az örökbefogadásból, de mi kizárjuk. A formális oknak és a
valóságosnak nem kell egybeesnie. Ha a valóságos okra hivatkozni törvénytelen,
akkor hivatkozunk másra, de a valóságos okot verjük bele az emberek fejébe. Ez a
technika nemcsak egyszerű, de széles körben alkalmazható is, és mindenféle
diszkrimináció érvényesítésére alkalmas. A roma jogvédők a megmondhatói, hogy
mennyire.
A diszkrimináció tilalmának megkerülése után a kerülőút átvágása
következik. A Fidesz-frakció már be is jelentette: kezdeményezni fogják, hogy az
örökbefogadásban "a nemi identitás zavara" kizáró ok legyen. Ez természetesen
nem azt jelentené, amit jelent, hanem az ellenkezőjét. Azt, hogy aki
zavartalanul azonosul homoszexuális identitásával, az nem fogadhat örökbe
gyereket, aki zavartan nem azonosul vele, az igen. Milyen rosszul érezné magát
egy ilyen frakció élén egy nemi identitászavarban szenvedő vezető, akire
alkalmasint titkos homoszexuális bordélyban akadnak rá a rendőrök.
***************
Krausz Tamástól (A másként gondolkodók szabadsága, Pogonyi Lajos interjúja, Népszabadság, november 8.) megtudtuk, mit kell csinálnia annak, aki legitim hatalmat szeretne, de a nép mást szeret. Forradalmat. Hiszen "minden forradalom maga az alapvető legitimáció... ennél fogva a legitimáció sem kérdéses Leninnel kapcsolatban". A bolsevikok '17 decemberében jól elvesztették a választásokat, aztán szépen szétkergették a megválasztott alkotmányozó nemzetgyűlést. Mégis a lehető leglegitimebbek lettek, mert fölforgatták a társadalmi rendet. Ha nem forgatják föl: illegitim puccsisták, ha fölforgatják: legitim forradalmárok. Ha tehát az ifjúcinikusok azt szeretnék, hogy az ő legitimitásuk ne legyen kétséges Krausz Tamás számára, nem lesz elég, ha elveszítik a következő választásokat és szétkergetik a törvényhozást, még a magántulajdont is meg kell szüntetniük. Legalábbis a másokét, a pártét nem muszáj.
*************
Az idusköz vicce: Hende Csaba igazságügyi államtitkár olvasói levél keretében elmagyarázza Nádasdy Ádámnak a nyelv mibenlétét. (Magyar Narancs, november 8.). Bármennyire vicces ez a dolog, a kormány állagához képest mégiscsak kirívóan emberi jelenség ez az államtitkár, aki tiszteletteljes hangon, kitartóan és nyilvánosan vitatkozik egy rábízott törvénytervezet ügyében.
**************
A Beszélő főszerkesztőjét bilincsbe verték. Nem a mostanit, hanem az előzőt. Havas Gábort és társait. A Garay utcában. Ez előfordul azokkal, akik ott vannak, ahol az elesetteket ejtik, és megzavarják a procedúrát.
*****************
A HVG listáján (november 3., 91. o.) öt állami
tisztségviselő szerepel, aki 1990 óta kétszer esküdött (már nem magán-, hanem
közéletice), tehát módjában állt megváltoztatni az Isten segedelméhez való
hozzáállását. Solt Pál legfőbb bíró 1990-ben még nem ajánlotta föl az Úrnak,
hogy esküjének megtartásához képest segítse őt, 1996-ban már igen. Polt Péter
1995-ben (amikor ombudsman-helyettes lett) szintén nem, tavaly, amikor legfőbb
ügyész lett, szintén igen. A jogalkalmazók körében tehát megnőtt az igény Isten
segedelmére. Györgyi Kálmán legfőbb ügyész 1990-ben és '96-ban is, Kaltenbach
Jenő, a kisebbségi jogok ombudsmanja 1995-ben is és 2001-ben is tartózkodott az
istenuccsétől. Egy ember van a listán, aki mindkét esküjét Istennel zárta: Göncz
Árpád.
A pogányok most mind le fognak bukni, mert választaniuk kell, hogy a
záradékos esküt írják alá, vagy a záradéktalant, s ennek nyoma lesz a személyi
anyagukban. Ha az alkotmánybírók is úgy akarják. Hogy ők mit akarnak, az
meglehetősen kiszámíthatatlan. Hogy Lenkovics Barnabás ombudsman mit akar, az
meglehetősen kiszámítható. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa úgy véli:
nem kell ahhoz Istenben hinni, hogy valaki Istenre esküdjék, tehát az esküszöveg
nyilvántartása nem a vallásosság nyilvántartása. Ez így van. Az istenuccsés
csoportban képmutató ateistákkal keverednek a hívők, a másik csoportban pedig
nem képmutató ateistákkal keverednek a hívők. Az olyan hívők, mint amilyen
például Antall József volt, aki állítólag (lelki vezetőjének bizonyíthatatlan
információi szerint) "keresztény Magyarországot" akart, de nem keverte bele
Istent a kormányfői esküjébe.
A nyilvántartás tehát valóban nem a hívők,
hanem a szolgalelkek elkülönítésére használható, de arra sem eléggé, mert
bezavarnak a hívők. Előfordulhat, hogy a személyzetis egy Poltot keres, és egy
Gönczöt talál. A személyzetisek szempontjából az lenne a jó, ha Istenre csak
esküdni lehetne, hinni pedig csak a hatalomban.
****************
Ha Hruscsov kiszámolta, hogy a Nyugat húsz év múlva
utol lesz érve, akkor az ki volt számolva, és kész. Ott nem volt ellenmatek. Itt
meg van. Ezért manapság a kormánypárti újságírók élete nehezebb. Még akkor is,
ha megkönnyítik. Aczél Endre igyekezett könnyíteni, de nem eléggé. Viktor
Viktorovics Orbán kifejtette, hogy ha a mi gazdasági növekedésünk továbbra is
kétszerese lesz az EU-országok átlagának, akkor 15 év után mi is elérjük azt az
átlagot. Ez a kapitális marhaság sajnos nem maradt a királyi televízió
mazochista nézőinek bizalmas körén bévül, mert Viktor Viktorovics Münchenben is
előállt vele, amikor a Strauss-díj átvétele alkalmából szónokolt. Pedig akkorra
már a magyar sajtóban lezajlott a számháború.
Először Aczél Endre lőtt.
Talált is, meg nem is. Azt állította, hogy Viktor Viktorovics szemérmetlenül
blöfföl, mert nem létezik olyan számpár, légyen az bármennyire irreális, amelyre
igaz lehetne, hogy Magyarország kétszeres növekedési ütem mellett tizenöt év
alatt felzárkózik az EU átlagához, hiszen a 7000 dolláros magyar GDP/fő/év 2x%-a
sokkal kisebb, mint a 20 000 dolláros EU-átlag x%-a. Aczélnak igaza volt abban,
hogy Viktor Viktorovics szemérmetlenül blöfföl, s ez egyértelműen kimutatható,
ám megfeledkezett arról, amit egykoron a kamatos kamat számításáról tanult, s
ezért nem ismerte föl, hogy csak a reális számpárok között nincs olyan, amire
Orbán állítása igaz lehetne, a "bármennyire irreálisak" között van.
A
kormánypárti újságíróknak kényes feladatot kellett megoldaniuk. Egyrészt rá
kellene mutatni, hogy a rátarti ellenzéki publicista marhaságokat beszél.
Másrészt viszont, ha sokat mutogatnak, kiderül, hogy a miniszterelnök pláne
marhaságokat beszél. Mértéket kell tartani a mutogatásban. Ugró Miklós (Aczél
Zénó antinómiája, Magyar Nemzet, október 30.) például éppoly mértéktartóan
mutogatott, amilyen mértéktelenül minősített. Praktikusan leegyszerűsítette a
feladatot. Abból indul ki, hogy nem kell azt az olvasónak tudnia, hogy az Aczél
pontosan mit mond, és azt mire alapozza. Fenébe a részletekkel, elég annyi, hogy
a gyorsabbra azt mondja, hogy lassabb, a többre, hogy kevesebb, tehát
nyilvánvalóan hülye. Ez egy adekvát megoldás ahhoz az életszerű feltételezéshez
képest, hogy a kormánypárti olvasónak fogalma sincs arról, hogy az ellenség
lapjában mit írnak, viszont mindenről el tudja képzelni, hogy leírják.
Krómer
István nehezebb feladatra vállalkozott, mert ő a Népszabadság olvasóit
igyekezett meggyőzni. Meggyőzően rá is mutatott, hogy az alacsonyabb szintről
induló meredekebb görbe egyszer mindenképpen metszi a magasabbról induló kevésbé
meredekebbet, és csak arról nem beszélt, hogy mennyivel meredekebb görbe és
mikor. Arról nem tehet, hogy Aczél a viszontválaszában megtette ezt. Ugró és
Krómer tudja, miről nem beszél a kormánypárti publicista, ha van esze. Kristóf
Attila viszont ezt nem tudja, mert honnan is tudhatná szegény? Ezért aztán
nekiállt számolni, és szépen kimutatta, hogy igenis összejöhet az az utolérés
2015-ig, ha a magyar gazdaság (a mostani 4%-kal szemben) évente 20%-kal
növekszik, az EU gazdasága pedig (a mostani 2%-kal szemben) csak 10
százalékkal... Ennyi kell, semmi több. Merjünk nagyot álmodni! Félre a
bolsevik kishitűséggel, nekünk a csillagos ég nem határ!
**************
Az úgynevezett Velencei Bizottság ajánlásaiból és az Európai Unió országjelentéséből kiderült, hogy a státustörvényben minden Európa-kompatibilis, amihez nem kell státustörvény, és semmi sem az, amihez kell. Sem a gazdasági, sem a szociális megkülönböztetés, sem a nemzetiséget rögzítő igazolvány. Aki használni akar, használ, aki demonstrálni akar, demonstrál, a kettő nehezíti egymást. A román kormány is intenzíven demonstrál, meg akarja szabni, melyik civil szervezet kaphat támogatást Magyarországról, melyik nem, milyen könyveket vihetnek be a székelyföldi tanárok az óráikra, milyeneket nem, üldözi a moldvai magyar családokat, akik a saját házukban teljesítik azt, ami a román állam kötelessége lenne.
***************
A kormány kisebbségben van. Vagy nincs. Attól függ, milyen kormány a magyar kormány. Ha Orbán-Vonza-kormány, akkor kisebbségben van, ha Orbán-Vonza-Csurka-Szűrös-kormány, akkor pedig nincs. Hol van, hol nincs. Amikor alelnököt kell választani az Országgyűlésnek, akkor van, amikor meg kell szavazni a százmilliárdos országos mérleghamisítást, akkor nincs. A többséghez 194 képviselő kell, a zárszámadási törvényt a 11 miép-es és három szocialista mellett 193 kormánypárti képviselő szavazta meg. A parlament harmadik alelnöke nélkülözhető, a mérleghamisítás nélkülözhetetlen.
*****************
"A kedvezmény csak a Magyar Fórum Kiadóhivatalában
történő megrendelés esetén vehető igénybe." Kitalálja a Kedves Olvasó, hogy
milyen az a kedvezmény? Hogy mi az az akció, aminek speciálisan a magyar
nácifélék a célcsoportjai? Nos, a magyar vérről van szó, és a nyomásról, melyet
a magyar érre gyakorol. A magyar óceánig. "Vérnyomásmérő-akciót" hirdet a Magyar
Fórum "csak a Magyar Fórum olvasóinak". Vélhetőleg az afganisztáni események
alakulása és a náciféleségek vérnyomása közötti kölcsönhatás tételezésére
építette akcióját egy szemfüles üzletember. Az olcsóbb készülék kézi felfújással
működik, a drágább automatikussal. Kondor Katalin szerint Csurka Istvánnak a
terrortámadással kapcsolatos nyilatkozatát is felfújták. Azt is tudni lehet,
hogy a sajtó fújta föl, csak azt nem, hogy automatikusan, vagy kézileg
vezérelve.
Figyelmeztetném az olvasót, hogy az itt következőkben további
felfújás történik majd, ha tehát jobban szereti lapítva raktározni agya polcain
az ilyesfajta nézeteket, ugorjon a szövegben (de ne nagyot).
Az világos,
hogy a MIÉP azért "keresztény" párt, hogy a kereszténységet legbrutálisabban
üldöző, a keresztény hittérítés halvány gyanúját is kínzással és halállal
büntető rezsim mellé álljon; s azért "nemzeti radikális", hogy a messziről jött
iszlám idegenlégiósok rémuralmát pártolja Afganisztánban;
s azért tekinti
nemzetárulásnak a könnyű drogok legalizálását, mert a multinacionális
heroinmonopolistákban fedezi föl az autentikus népi szellemet. De itt még egy
kicsit többről is szó van, tudniillik a MIÉP álláspontja szerint, ami
Afganisztánban történik, az "népirtás a javából". Így írja Szőcs Zoltán a
pártlap november 8-i számban, a következőben pedig Győri Béla beszámol arról,
hogy Csurka Kaposvárott kijelentette: a MIÉP számára elfogadhatatlan, "hogy a
világ hatalmasai kijelentik: a tálibok halálra méltók. Csak azért, mert tálibok.
Azok a tálibok, akik felszabadították hazájukat a szovjet elnyomás alól. Ezért
kellene meghalniuk? [...] számunkra elfogadhatatlan, hogy legyilkoljanak egy
népet." A MIÉP tehát népirtás aktív támogatásával vádolja a magyar politikai
erők túlnyomó részét. A terrorellenes globális koalíció mellett kiálló kormányt
és ellenzéket egyaránt. Ez talán már elég ok lehetne legalább a kevésbé cinikus
érintettek számára ahhoz, hogy ne kommunikáljanak, ne érintkezzenek a MIÉP-pel
úgy, mint a magyar parlamenti pártok egyikével.
No de hát ennek az
idusköznek a nagy történelmi eseménye mégsem az, hogy a náciféleségek
népirtással vádolják a demokrataféleségeket, hanem az, hogy egy nép
fölszabadulófélben van a földkerekség egyik legszörnyűbb, legbornírtabb
diktatúrája alól. Hogy aztán mire szabadul föl...
A nem demokratikus
hatalmak önrendelkezési joga nem azonos, hanem ellentétes a hatalmukat
elszenvedő népek önrendelkezési jogával. Minél kevésbé demokratikusak, annál
inkább. S annál kevésbé tiszteletre méltó önrendelkezési joguk tiszteletben
tartása. Ha a szabad (értsd: relatíve legszabadabb) világnak joga és kötelessége
volt - nemcsak önmagával, hanem Afganisztán népével szemben is - szétbombázni a
még tömegesebb gyilkosságokra készülő tömeggyilkosok hatalmát, akkor most
ugyanígy joga és kötelessége megakadályozni, hogy a bombáik után nyomuló tegnapi
tömeggyilkosok dominálják Afganisztán jövőjét. A XXI. században a legelzártabb
diktatúrák is féláteresztővé (magyarul: szemipermeábilissá) válnak. A
demokratikus világ nem tud beléjük hatolni, de ők be tudnak hatolni a
demokratikus világba. A globalizáció korában minden lokális diktatúra egyetemes
veszélyforrássá válik. Következésképpen a demokrácia diktátumának is egyetemessé
kell válnia. Ezt a diktátumot elzárt diktatúrákban a tőle független bomba
érvényesíti gyorsan és pusztítva, megnyíló diktatúrákban pedig a tőle független
tőke, lassan és építve.
Kínát fölvették a Világkereskedelmi
Szervezetbe.
Tony Blair, a héják héjája azt nyilatkozza a Newsweek-ben
(december 3.), hogy "az igazi iszlám rendkívül nyitott és toleráns. Az iszlám
fundamentalisták semmiben sem különböznek azoktól a protestánsoktól, akik azért
mennek ki Belfastban az utcára, hogy katolikust lőjenek. Bármelyik katolikust.
Mindannyiunknak megvannak a magunk fundamentalistái." Elmondhatta volna ezt az
angol miniszterelnök úgy is, hogy az ír fundamentalista lőjön, és az angol
protestáns legyen az áldozat. De fordítva mondta. Méghogy erre a Tony Blairre
hajazna Viktor Viktorovics kommunikációs stílusa...
Blair is a Nyugat része,
meg a protestáns fundamentalista is. Mindkettőre lehet alapozni. A
fundamentalista állítja, Blair tagadja a halálos ellenség fogalmát.
A
halálos ellenség fogalma kizárja a béke, a tárgyalásos megoldások lehetőségét. A
halálos ellenség éppen azért halálos, mert csak életre-halálra lehet harcolni
vele. Megsemmisít, ha meg nem semmisítem. A halálos ellenség fogalma a
megsemmisítés szándékának legalizálását szolgálja. Ebből a célból szeretnék a
zsidó fundamentalisták fundamentalizálni a Nyugatot, az iszlám fundamentalisták
pedig a Keletet.
***************
Ha a felfújás ügyében nem is tudtunk egyetérteni Kondor Katalinnal, a lefújás ügyében tudunk. Ugyanis lefújta a Magyar Rádió műsorainak Soros-pályázatait. Nagyon helyes. Nem biztos, hogy az elnök asszony motivációi is helyesek, de a lefújás mindenesetre helyes. A közszolgálati média közszolgálati műsorait közpénzből kell finanszírozni, ott semmi keresnivalójuk politikailag elkötelezett alapítványoknak (márpedig bármelyik lehet olyan). Ha nem akarjuk a Vérmagyar Tisztítótűz Alapítvány pénzét hallgatni vasárnap reggel, akkor a Sorosét se akarjuk szombat délután. Nagyon helytelen, hogy a Magyar Televízió elnöke nem követte Kondor Katalin példáját. A Soros pénzének nem a kincstári médiában a helye, hanem a civilben. A Beszélőben - például.
*************
A történelemhamisítás egészen olcsóvá
vált. A történelmi valóság értéke egészen elenyészett. A történelmi valóság
bonyolult és többértelmű, a hatékony politikai üzenet pedig egyszerű és
egyértelmű. Amennyire megnő tehát a történelmi tartalmú politikai üzenetek
értéke, annyira lecsökken a történelmi tényeké. A történelmi tartalmú politikai
üzenetek értéke pedig annyira nő meg, amennyire a hatalom meg akarja határozni a
polgárok világképét. A polgárok világképét pedig a hatalom annyira akarja
meghatározni, amennyire történelmi szükségszerűségnek kívánja tudni és
tudatosítani, hogy övé a hatalom, és történelmi aberrációnak azt, ha másé.
Nem egy színészkegyenc önkénye törölte tehát a történelemből Széchenyi
öngyilkosságának minden komoly történész által elismert tényét, hanem a
hatalomgyakorlás ma érvényesülő logikája.
"A történelmet szerintem az
üdvtörténet fényében lehet szemlélni igazán" - mondja Eperjes Károly (HVG,
október 27.). Erről van szó. Ha Széchenyi pozitív történelmi személyiség, akkor
üdvözülnie kellett. Ha öngyilkos lett, akkor nem üdvözülhetett, tehát nem
lehetett öngyilkos. Széchenyi életműve nem lehet érvényes, ha érvénytelen a
halála.
Ez a szemlélet nem engedi egyszerre tisztelni a hősöket és a
tényeket. Az igazi hősök is csak hamisak lehetnek benne.
Tóth Ilona például.
Tóth Ilona személyében új kultuszalak nő fel a szemünk előtt. Ő a magyar Jeanne
D'Arc (lásd Magyar Demokrata, október 31.). Tóth Ilona valóban hős, mártír, akit
megillet a rehabilitáció, a szobor és a tisztelet. '56 igazi tisztelőinek ő úgy
hős, ahogy van. A történelemhamisítóknak pedig csak úgy, ahogy hamisítják. Akik
a leghangosabban tisztelik, azok tisztelik legkevésbé, mert másvalakit
tisztelnek helyette.
Tóth Ilona medika a forradalom idején hősies munkát
végzett az Önkéntes Mentőszolgálatban, a vezetésére bízott kisegítő kórház
vezetőjeként mindenkiért mindent megtett, amit csak tudott, a forradalom bukása
után részt vett a politikai ellenállásban, Obersovszky Gyula lapjának, az
Élünk-nek és röplapoknak az előállításában, terjesztésében. Társaival együtt
szörnyű idegállapotban, a végsőkig kimerülve, kétségbeesetten, pánikban minden
valószínűség szerint megöltek egy embert, akit ÁVO-snak gondoltak, és biztosak
voltak benne, hogy a nyomukban van, és ha életben marad, lebuktatja őket. Az
kétséges, hogy élt-e még ez az ember, amikor Tóth Ilona szúrt, de hogy szúrt, és
hogy saját tudomása szerint részt vett a gyilkosságban, az biztos.
Ennek a
bizonyosságnak a tagadásán alapul a most épülő Tóth Ilona-kultusz. Az '56 utáni
perekben soha nem fordult elő, hogy egy vádlott önmagát súlyos, el nem követett
bűncselekményekkel vádolja. Pláne nem gyilkossággal. Márpedig Tóth Ilona végig
és következetesen elismerte a gyilkosságot. Az ötvenes évek koncepciós pereiben,
amikor fizikai és lelki terrorral el nem követett bűncselekmények beismerésére
vették rá a vádlottakat, egyben azt is elismertették velük, hogy a pártnak
mindenben igaza van, és ők ezen igazság ellen léptek fel. Ez a két mozzanat '56
előtt szigorúan összetartozott, '56 után szétvált. A forradalom utáni perekben
el nem követett bűnök vállalásától senki nem remélhetett semmi jót, de a párt
igazságának elismerésétől igen. Éppen ezért a vádlottak nagy többségét el nem
követett bűnök elismerésére nem, de a párt igazságának elismerésére rá tudták
venni, amit senki nem róhat fel ennek a többségnek, mert életveszélyben a
gyilkos szemébe hazudni nem bűn. Tóth Ilona azonban a kisebbséghez tartozott.
Ugyanazokban a dokumentumokban, amelyekben elismeri a gyilkosságot, kiáll a
forradalom mellett. A kegyelmi kérvényében is. Egészen abszurd feltételezés,
hogy ilyen forradalompárti iratokat nyomozók állítanának elő koncepciós per
keretében. A Magyar Demokrata cikke (Rozgics Mária: Drótozott kézzel, arccal
lefelé, november 8.) ennek az abszurd kultuszépítésnek a reprezentatív alkotása.
A szerzőnek egészen téves fogalmai vannak a megtorlások során kivégzettek
számáról, Tóth Ilona kivégzésének az időpontjáról (nemcsak a napjáról, de az
évéről is). A cikk legfőképpen a vádlottat lelkesen és meggyőzően védő
ügyvéd meghurcolásával érvel, idéz az ő feljegyzéseiből, csak azt nem említi,
hogy a védő a bíróság előtt egyáltalán nem vonta kétségbe Tóth Ilona részvételét
a gyilkosságban. A csúcs az, hogy a vádlottakat hipnotizálták, sőt "a bírói
pulpituson mindig ott ült egy »igazságügyi orvosszakértő«, aki gondoskodott
arról, hogy a hipnózis hatása alól soha ne essenek ki a vádlottak."
Magyarország igazságügy-minisztere a "koncepciós per" dilettáns koncepcióját
deklarálja és hivatalossá teszi, Tóth Ilona egynémely egykori társa elkezd
másképp emlékezni, mint ahogy korábban emlékezett...
Tóth Ilona középiskolai
DISZ-titkár, aki a megújulás jeleit kutatta a pártban a XX. kongresszus után,
akit elragadott a Petőfi Kör bátor, friss hangja, aki abban reménykedett, hogy
elhárulnak a népi demokrácia fejlődését akadályozó "kinövések", "polgári
családból származó, mélyen vallásos, értelmiségi lány lesz, aki megalkuvás
nélkül vállalta magyarságát és hazaszeretetét, s akiről kiderítették, hogy
már tizennégy évesen versbe foglalta a trianoni példátlan csonkítást."
(Egyébként ez mind igaz lehet, de csak együtt lehet igaz.)
Kutyakomédia -
mondanánk, ha nem lenne inkább kutyatragédia...
A másik kultuszfigura
Mansfeld Péter. "Tizenhat éves volt Mansfeld Péter 1956-ban, amikor »halálos
bűnét« elkövette." (Bayer Zsolt: Új moralisták, farizeusok, Magyar Nemzet,
november 14.) Az idézett szerzőről elképzelhető, hogy olyan tudatlan, hogy
hazudnia sem kell, de Mansfeld Péter mindenesetre nem '56-ban, hanem '58-ban
követte el "halálos bűnét". '56-ban is tett egyet s mást a Széna téren, amiért
tisztelhetjük őt, de attól szegény fiú még ma is élhetne. '57-ben kisebb lopások
miatt felfüggesztett börtönbüntetést kapott, ha akkor '56-os tevékenysége is
szóba került volna, nem úszta volna meg ennyivel. 1958 elején akart ő a
barátaival fegyveres csoportot alapítani, rendőrök lefegyverzésével fegyvert
szerezni, ismerősöket kiszabadítani, feljelentőket megbüntetni, és úgy kezdtek
hozzá a dologhoz, hogy elloptak egy rendőrt az osztrák követség elől. Ezért
kellett neki meghalnia. Bátor fiú volt, hős, de az ő reménytelen, magányos
akciójának túlzás lenne kiemelkedő történelmi jelentőséget tulajdonítani.
Ez
a hatalom azokat az '56-os hősöket kedveli, akiknek nincs politikai életművük,
nem maradtak fenn írásaik, kifejtett nézeteik, nem fűződnek a nevükhöz
történelmi jelentőségű akciók és elhatározások, ezért bármit rájuk lehet
vetíteni.
Mikola István Szarvason, gránitfáklyát avatván a forradalom
tiszteletére, azt mondta, hogy a ma gyermekei jobban megértik 1956
szellemiségét, mint akik a forradalom idején voltak gyerekek. Mikola István a
forradalom idején 9 éves volt.
Mécs Imrét súlyos sérelem érte. Nem elég, hogy
visszakívánták a nyakába Kádár kötelét a forradalom gyásznapján, de aztán még le
is imrebácsizta őt egy pilhál! A kormányhivatalos meg is üzente neki, hogy ő nem
'56 hőse (Berényi Szabolcs, Magyar Nemzet, november 7.). Mindez nagyon logikus,
és a fentiekből egyenesen következik.
A hőst pontosan olyan színvonalon
építik le, ahogy föl.
A Magyar Demokrata leleplező szándékkal közli Mécs
Imre egyik kihallgatásának a jegyzőkönyvét, amelyről mindenki látja, aki kicsit
is foglalkozott '56-tal, hogy nem Mécs ellen, hanem mellette szól. A közlésnek
annyi a hírértéke, hogy nem találtak, mert nem találhattak Mécs Imrétől olyan
dokumentumot, amilyet, mint említettem, hőseink túlnyomó részéről találhatnának:
ti. amelyben rabtartóik kedve szerint minősítik a forradalmat. A szennylap
rágalmait sunyi nyájassággal szivárogtatja tovább azután a Heti Válasz (Csontos
János: Csürhe, november 30.). Egy Benkő J. László nevű levelező az iránt
érdeklődik a Magyar Nemzetben, hogy "hol van az a Mécs Imre, akit a diktatúra
motoros rendőrei majdnem elgázoltak sokadmagammal együtt a Vörösmarty téren
1988. október 23-án" (Magyar Nemzet, november 9.). Erre van válasz: sehol.
Amiről az úr beszél, az harmadévvel korábban, június 16-án, a kora nyári turista
forgatagban történt meg velünk. Az úr felejt. Ez rendben van. De a Magyar
Nemzetnél sem emlékszik már senki? Ilyen hamar múlik el a múltunk?
Ha valaki
Zámoly után még el tudta képzelni, hogy lehet olyan mocskos ügy, amit a Magyar
Nemzetben nem hagynak jóvá, és nem építenek rá még mocskosabb kampányt, az a
Mécs-ügy és a Bayer-ügy után már nyilván tudja, hogy nem lehet. Erről legyen
elég ennyi.
*****************
Eltűnt egy villa. Nem egy ezüst, hanem egy budai.
Tudniillik: "A Mindszentyt kiszabadító Pallavichini őrnagy kötelet kapott, Nagy
Imre személyi titkára, Vásárhelyi Miklós budai villát." (Molnár Tamás: Még
egyszer és utoljára, Magyar Nemzet, november 17.). Eddig úgy tudtuk, hogy Nagy
Imre személyi titkára Szilágyi József volt, és kötelet kapott, Vásárhelyi Miklós
Nagy Imre sajtófőnöke volt, és nem villában lakott, hanem lakásban. Ugyanabban,
ötven éven át. Onnan ment a börtönbe, oda tért vissza. Amikor kapta, senkije sem
volt még Nagy Imrének.
Az ő budai villája ott lehet valahol ama hatalmas
palota mellett, amit Nagy Imre kapott a hamis tudatunkba belemosott kötél
helyett. Molnár Tamás szerint: "Az árulásoknak szabott ára volt." A hülyeség
viszont megfizethetetlen.