Hodosán Róza
Három
történet
Demszky Gábor és Nagy Jenő 1982-ben
alakította meg az AB Független Kiadót, amely szamizdat folyóiratok mellett
magyarországi, kelet-európai, valamint más külföldi írók - a hivatalos
nyilvánosság által tiltott, meg nem jelentetett vagy cenzúrázott - politikai,
történeti és szépirodalmi munkáit adta ki folyamatosan. Később a két alapító
különvált, Jenő ABC néven működtetett illegális kiadót, Demszky pedig AB kiadó
néven. 1983-ban indult a Demszky által szerkesztett AB Hírmondó mint havi
folyóirat. Hodosán Róza - akkor Demszky felesége - az AB kiadó nyomdász,
szerkesztő, terjesztő, korrektor munkatársa volt.
Kilopták a lakásból a
szamizdatokat
Budapest, 1984. június
Ritkán történt meg, hogy egyszerre két kiadvány is
készült nálunk: a nyolcas Beszélőt végül mi készítettük el, mert már február óta
vajúdott. Februárban lebuktak tisztázatlan körülmények között, s végül mihozzánk
került. Maga a nyomdai rész annyira konspiráltan történt, hogy három szerkesztőn
kívül nem tudta más, hogy hol és ki készíti. Solt Ottilia, Kőszeg Feri és Kis
Jancsi tudta ezt. Ez annyira így volt, hogy egyszer, egy lebukás után Haraszti
Miki hosszú előadást tartott a Bajcsy-Zsilinszky úti lakásunkon Gábornak, hogy
úgy kell a szamizdatot csinálni, ahogyan ők, ők sohasem buknak le. Gábor
végighallgatta az előadást, majd szét robbant, de a lehallgatott lakásban és a
konspirációs szabályok miatt nem mondhatta Mikinek, hogy mi csináljuk. A
lakásban sohasem beszéltünk senkivel a nyomtatás ügyeiről. Általában aki
kapcsolatban volt a nyomtatással, az nem jött a lakásunkra. Egymás között pedig
kézmozdulattal jeleztük, írást imitálva, hogy mondani akarunk valamit. Akkor
beszélgetés közben papír, toll került elő, s a konspirált dolgot írásban
beszéltük meg. Ez mindannyiunk számára közismert jelbeszéd volt: fölmutattunk a
plafonra, írást imitáltunk.
A nyolcas Beszélő állami nyomdában, ofszetgépen,
a szokásosnál kisebb, A5-ös méretben készült, éppen e miatt.
A nyomdából a
közvetítőtől átvett lapokat egy kölcsönkért lakásban kellett összehordani. Az
összehordás műveletét amúgy "szaknyelven" cápázásnak hívtuk. (Erre még
visszatérek.) A lakás a Váci út elején, éppen a Kossuth mozi fölött volt. A
tulajdonos elutazott három napra, ezalatt kellett elkészülni. Mi csak a
szállítmányt pakoltuk ki, aztán a munka ottmaradt fiatal, lelkes barátainkra.
Mint később megtudtuk, majdnem baj történt. A tulajdonos ugyanis egy nappal
korábban hazajött, mert szívbeteg lévén, sürgősen az orvosához kellett mennie.
Tudta, hogy idegenek vannak a lakásban, de belül úgy bezárkóztak, hogy a saját
kulcsával nem tudott bemenni. Próbált kopogtatással bejutni, de nem nyitottak
ajtót. A bent lévők meg voltak győződve, hogy rendőrök vannak az ajtó
előtt.
Összepakolták a már kész anyagokat, s arra vártak, legyen vége a
mozinak, s akkor a kijövő tömeg közé fogják szórni az ablakon át. A
szerencsétlen szívbeteg tulajdonos több mint egy órát töltött el az ajtóban,
mire végre kinyitották.
Eközben mi, miután megtettük az előkészületeket,
tehát odaszállítottuk a papírt, a stencil festéket, beköltöztünk a Hírmondó
6-7-es számának elkészítéséhez szükséges helyre. Ez az előkészítés általában
ugyanazzal a módszerrel történt. Konspiráltan megkerestük a helyszínt, a
kellékeket odaszállítottuk, és amikor kész volt a kézirat, Vágner Anna, Nusika
leírta, mi odaköltöztünk. Ilyenkor egyszerűen eltűntünk, csak Ottiliáék tudták,
hogy miért tűnünk el. A helyszínt ők sem ismerték.
Voltak állandó helyeink,
ahol rendszeresen dolgoztunk, s néha alkalmi helyekre is ráakadtunk. Ezekkel az
alkalmi helyszínekkel nagyon óvatosan bántunk, ugyanis a rendőrség spiclikkel
éppen ezen a területen szeretett beépülni. Szerencsére ezeket szinte teljesen ki
tudtuk szűrni. Használtuk a spicliket arra, hogy stencilpapírt és
stencilfestéket szerezzenek, megbíztuk őket helyszínkereséssel is, de amikor
konkrétan kellett volna a helyszínt elfoglalni, akkor azt mondtuk, már sikerült
mást találni. Akkor ezeket a kellékeket csak jogi személyek vehették meg. A
Kertész utcában lehetett Kores festéket venni. Hosszú évekig én vásároltam, a
Kaffka Margit Gimnázium részére. Telefonkönyvből néztem ki. A személyi
igazolványomat is mindig elkérték, de a végén már nem, mert ismertek. Nagyon
nagy kincs volt a jó festék és papír. A magyar készítésűeket egyszerűen nem
lehetett használni. Ha ramkáztunk, s nem sikerült jó festéket szerezni,
rettenetesen kínlódtunk. A festék egyrészt eltömítette a pórusokat, másrészt nem
száradt, s így szinte minden lapot külön kellett szárítani.
A stencilfesték
pedig ha nem volt jó, a stencilgép dobját tömítette el, s nem lehetett vele
dolgozni. Nyugati újságírók hozták be időnként ezeket a kellékeket, de az nem
volt elég és biztonságos, ezért ahol lehetett, szereztünk.
Ez a hely a
Batthyány utcában volt, közel a Széna térhez. Egy fiatal pár bérelte, ismertük
őket régről. Mindketten újságárusok voltak.
Amikor délelőtt megérkeztünk a
helyszínre, Gábornak gyanúja támadt, hogy ott várnak minket. Néhányszor
megfordult a környező utcákban, mielőtt bementünk volna, de nem tudta eldönteni,
rémeket lát, vagy valóban ott vannak a zsaruk. Végül úgy döntöttünk, bemegyünk.
A lakás, ami alig volt több, mint húsz négyzetméter, az első emeleten, a
félfüggő folyosó végén volt. Berendezkedtünk, s szinte azonnal nekikezdtünk
dolgozni. A fiú és a lány elmentek dolgozni, előtte enni- és innivalót hoztak
fel. Mi ilyenkor nem tettük ki a lábunkat a lakásból. Alighogy elmentek,
csöngettek, s a házmester jött érdeklődni, mi van itt. Rosszat
sejtettünk.
Végül három nap alatt elkészültünk. A fiatal pár nappal
dolgozott, este ők is segítettek a munkában. Pár nap alatt kész lettünk. Már
pakoltunk össze, amikor Gábor teát akart főzni. Egyrészt nemigen szokott hozzá,
másrészt olyan pici volt a lakás, hogy a forró vizet kiborította. Az egész a
lábára ment. Gyorsan hideg vizes lavórba tettük a lábát, de nagyon szenvedett. A
zoknival együtt a bőr is lejött a lábáról, komolynak tűnt a sérülés. Nem volt
mit tenni, lementem a Széna téren lévő gyógyszertárba, hogy hozzak valamit.
Mikor mentem, a cukrászdában néhány fagyizó férfiról úgy tűnt nekem, ezek
rendőrök. Visszafelé jövet már nem láttam őket, de nem nyugodtam meg. Mondtam
Gábornak, hogy mi történt. Túl sok gyanús jelet érzékeltünk már. Nem tudtunk mit
tenni, mert tudtuk, ha itt vannak a zsaruk, kivinni semmit sem tudunk, úgyis
elkapnak. A háznak nem volt semmiféle hátsó kijárata. Gábor nem bírta
tovább a leforrázott lábával, el kellett menni valami orvoshoz. A János Kórház
mellett döntöttünk, az volt legközelebb. Hogy mentsük, ami menthető, a
legértékesebb dolgot, a stencilgépet a taxival magunkkal vittük. A Márvány utca
felé mentünk, ott lakott Kígyóka, aki sokat segített nekünk. Otthagytuk nála a
gépet, de a taxit is végig követték. Tudtuk, itt nem lesz biztonságban. Valóban,
másnap házkutatás volt nála, s a gépet elvitték.
Mi elmentünk a János
Kórházba, ott ellátták a sebet.
A zsaruk végig követtek. Nem tudtuk, mit
csináljunk. Nem volt mit tenni, vártunk, hogy mi történik. Első nap nem történt
semmi. Majd másnap, míg dolgozni voltak a fiatalok, egyszerűen kilopták a
lakásból az elkészült anyagot.
Gábor megszervezte, hogy nem egészen egy hét
múlva kész volt a lefoglalt Hírmondó.
Nagyon sokat gondolkodtunk, hogy mi is
történt itt. Ha megkapnánk az aktáinkat, bizonyára tudnánk, így csak
találgattunk. Több rendellenes dolog is történt itt. Egyrészt a papír a lebukott
8-as Beszélő papírja volt, ami Hamburger Misitől került oda. Egyik verzió
szerint már a papírt is figyelték. Másik verzió szerint a fiatal párt figyelték,
hiszen ők jártak is már nálunk, benne voltak a terjesztői hálózatban. A
harmadik, a lányt figyelték, mert mint nyomtatás közben kiderült, ő volt a
lebukott 8-as Beszélő közvetítője. A negyedik, amire nem szeretnénk gondolni,
hogy a rendőrség szervezte a helyszínt.
Fölösleges
ijedség
Balatonakarattya, 1985 ősze
Új helyet találtunk a következő Hírmondónak és
Beszélőnek. Először a Beszélő 12-13-as dupla számát nyomtuk. A helyet Sulyok
Miklós szerezte, akinek én először a feleségét, Papp Évát ismertem. Lengyel
szakos volt, sokat fordított nekünk a lengyel szamizdatból. 1982 augusztusában
vele voltam Varsóban, ahonnan a Szolidaritás üzenetét hoztuk. Ekkor volt a
Bem-szobornál augusztus 31-én egy megemlékezés, amit a rendőrség
feloszlatott.
Miklós rendkívül jól tudott főzni. Híres volt nagy lakomáiról,
ő is rendszeres szereplője volt Petri, Sáska és Buda Géza nagy
szakácsversenyeinek. Sok lakomáját végigettem, s nagyon sokat tanultam tőle a
főzésben.
A hely nagyon érdekes volt önmagában. Balatonakarattyán volt még,
de azon az utolsó utcán, ami az aligai pártüdülőhöz vezetett. A kapu elől már
látni lehetett a sorompót. Egy feltöltött, parti telken két ikerház állt. Az
egyik a Miklós édesanyjáé, a másik Ságvári Endre özvegyéé. A telek végében nádas
takarta el a Balatont. Az utca felől sövény takarta a házat, de már olyan késő
ősz volt, hogy az egész utcában egyetlen nyaralóban sem látszott mozgás.
A
szokásos módon érkeztünk meg. Ez azt jelentette, hogy 5-6 napos
lenttartózkodásra készültünk fel. Sulyok és Nagy W. Andráska hozta a papírt, mi
vittük a gépet, a stencilfestéket, a rámkát a Beszélő-borítóhoz s a legépelt
anyagot. Miklós ezenkívül szinte minden napra megalkotta az étrendet, s mindezt
már hajnalban a piacon megvette. Itt csak a legfontosabbakért járt egyedül ő ki
a közértbe. Ilyenkor mi, a többiek ki sem tettük a lábunkat a kapun, de szinte a
kertbe se jártunk ki. Kialakult rend szerint éltünk ilyenkor. Az előre
meghatározott időt tartani kellett, mert ilyenkor néhány emberrel már pontosan
meg volt beszélve a nagy tételek szállítása. Persze ezek az emberek mindig a
legbelső körből voltak. Ilyenkor mindig nagyon keményen dolgoztunk, reggel 9-től
általában éjfélig, egy óráig, s csak az étkezésekkor tartottunk szüneteket.
Reggel nem nagyon korán, de időben, hét és nyolc óra között keltünk. Miklós
sokkal korábban kelt, mint mi. A konyhában készülődött egyrészt a reggelihez,
másrészt már az ebédet is előkészítette. A napi étrend meg volt szerkesztve.
Ilyenkor ha ő volt a konyhafelelős, oda más nem tehette be a lábát.
Andráska
sokat viccelődött Miklóssal. Nem igazán értette, hogy foglalhat el valakinek az
életében ekkora részt a főzés tudománya. Nagyon kedvesen és telve szeretettel
állandóan szekálta Ottilia félig sütött húsait, ízetlen leveseit. Hosszú és
élvezetes előadásokat hallhattunk egy-egy étel állagáról, ízéről. Ezért mindig
nagyon hálásnak mutatkozott egy-egy jó falat elnyeréséért, de igazából nem
érdekelte az evés. Roppant udvariasan mindig megdicsért mindenkit, ha valami
ételt kapott.
Ebben a szoros munkarendben telt el kb. három nap. Elég szépen
haladtunk, működött a gép, nem ragadt be a festék, szitával lehúztuk a borítót,
már valamennyi össze is volt rakva. A munka a nagy előtérben folyt, ami eléggé
hideg volt már ebben a késő őszi időben. Nagy üvegablakok zárták a terasz felől.
Az egyik délelőtt Miklós belépett az ajtón, és kicsivel sem idegesebben, mint
amikor kiment, szokott lassú, meditáló hangsúllyal megszólalt: "Nem azért
mondom, de egy rendőrautó áll a szomszéd ház előtt." Állt továbbra is az
ajtóban, felhúzott szemöldökkel, kicsit előrebiccentett fejjel, ránk szegzett
kérdő tekintettel. Nem lehetett kifürkészni, hogy most azt várja, hogy
megijedjünk, vagy azt, hogy elnevessük magunkat.
Nem jó vicc, szólt Gábor
tanácstalanul.
Andráska kicsit heherészett a bajusza alá, én hitetlenkedve
néztem rá.
Tényleg, tényleg, dörmögött tovább szép lassan Miklós.
Gábor
kicsit mérgesen még mindig azt mondta, hogy ezzel ne vicceljen. Majd miután
Miklós eléggé úgy viselkedett, hogy el kellett hinni, kiment az udvarra megnézni
azt az autót. Igen idegesen jött vissza, hogy tényleg ott áll. Hirtelen nem
tudtuk, mit tegyünk. Azt sem tudtuk, mióta vannak ott. Gábor rögtön arra
gondolt, hogy a gép a legértékesebb, mert az pótolhatatlan, azt meg kell
menteni. Csak a Balaton felé volt út. Úgy döntött, hogy a nádas mögött, bent a
vízben elviszi néhány telekkel odébb, s valahogy eltakarja, így az megmenthető.
Kimentünk álcázni magunkat.
Előkerült egy labda, az András és Miklós rögtön
úgy viselkedett, mint az üdülő vendégek. Elkezdték egymásnak rúgni a labdát. Én
gimnasztikai gyakorlatokat végeztem, és nagy levegőket szívtam. Eközben Gábor a
ház takarásában bement az igen hideg Balatonba, és a nádas mögött elvitte a
gépet. Eltelt kb. két óra, teljesen kitornáztuk magunkat, visszamentünk a házba,
végül észre sem vettük, mikor tűnt el a rendőrautó. Nem tudtuk mire vélni a
dolgot. Sötétedésig vártunk, és mivel nem történt semmi, Gábor visszasétáltatta
a gépet, s éjszaka dolgoztunk.
Másnap a történet ugyanígy megismétlődött,
csak most Miklós egy kinti sétája után azt mondta, hogy most meg a ház előtt áll
az autó. Minden megismétlődött, torna, futball, gépsétáltatás az igen hideg
Balatonban. Majd az autó pár óra múlva újra eltűnt. Miklós ezután kimerészkedett
az utcára, és ott egy pár házzal odébb lévő telken megtudta, mit kerestek a
rendőrök. Betörtek egy házba, és tanúkat kerestek.
Minden probléma nélkül
sikerült elkészülnünk, és szétteríteni Budapesten a nagy terjesztőknél. Ezen a
helyen még legalább egyszer nyomtattunk. Itt készült a kék borítós 17-es Beszélő
is.
A sárga zsiguli
Bócsa, 1987.
december
Miután a Népszínház utcai papírboltban megvettük a
szívópapírt, bepakoltuk Kőszeg Feri piros Toyota autójába, és végre elindultunk.
Ferinek és családjának az autót Németországban élő anyja vásárolta. Akkor már
Ferinek sem volt állása, Éva volt a családfenntartó, de a három gyereket és a
családot egyedül nem tudta volna eltartani. Megélhetésükhöz hozzájárult még a
Feri családjának hagyatéka, a fogorvosi rendelő, amit bérbe adtak.
Délután
fél három lehetett. Hátul Nagy András és én ültem, elöl Feri és Ottilia. A
Beszélő és a Hírmondó egyszerre, ugyanazon a helyen készült. Ez volt az első
alkalom, eddig mindig vigyáztunk, hogy a két dolog véletlenül se keveredjen
össze. Akkor már mi csináltuk a Beszélőt is.
Hátul az volt a dolgunk, hogy
figyeljük, követnek-e. Sajnos követtek. Rögtön az indulás után kiszúrtuk az első
kocsit. Lada 1500-as, három középkorú férfi, CB-rádió-antenna, s valóban utánunk
jönnek. Elég hamar érzékelték, hogy észrevettük őket. Kisvártatva megelőztek,
majd eltűntek a szemünk elől. Nem telt el sok idő, a második autót is kiszúrtuk.
Ez így ment egy darabig, mi észrevettük, ők észrevették, eltűntek, újabb kocsi
állt be. Négy-öt autót vehettünk így észre, amikor úgy tűnt, nem jönnek tovább
utánunk. Addig összevissza furikáztunk a nyolcadik kerületben. Nem tudtuk mire
vélni a dolgot, arra gondolni sem mertünk, hogy olyan ügyesek vagyunk, hogy
lerázhatjuk őket. Rövid tanakodás után elindultunk az ötös út felvezető
szakaszához, és közben állandóan figyeltük, jönnek-e utánunk. Nem láttuk őket.
Addig kóvályogtunk, amíg Feri nem talált rá a felvezető útra. Ott jártunk az út
mellett, de nem tudtunk ráhajtani. Több mint egy félórát töltöttünk el így, s a
végén már mindnyájan nevettünk, hogy most bizonyára leráztuk őket, hiszen fél
Soroksárt bejártuk, mire végre az ötösön lehettünk. Még egy darabig figyeltük
őket, s mivel nem jöttek utánunk, megnyugodva mentünk tovább. Amikor másfél óra
múlva lekanyarodtunk a főútról, az erdő szélén megálltunk, s figyeltük, valóban
nem jönnek-e. Mire odaértünk, kezdett sötétedni. Egy negyed órát vártunk, de
egyetlen autó sem kanyarodott le az útról. Megnyugodva hajtottunk tovább.
Somogyi Laci és Erzsike tanyája akkor már lassan három éve működött mint
illegális nyomda. Székesfehérvárról költöztek ide, azzal a számomra kissé
felfoghatatlan céllal, hogy teheneket fognak tartani, gazdálkodnak, s ezzel
keresik a kenyerüket. Mint vidéken született és felnőtt ember sohasem tudtam
megérteni, valaki ezt hogyan tudja vállalni saját akarattal, kényszer nélkül.
Számomra tanyán lakni a nagyon kemény fizikai munkát jelentette. Hajnali kelés,
az állatok megetetése, begyújtás, vízhordás, itatás, főzés, takarítás. Minden
évszakban más, de hajnaltól estig tartó kemény munka, küzdelem a mindennapi
megélhetésért. Villany és fürdőszoba nélkül. Otthonról sohasem elmozdulni,
hiszen az állat mindennap enni kér.
Nehezen is ment nekik, nem voltak ehhez
szokva. Nagyon sokat dolgoztak, leginkább Erzsike, de végül is a tehenészkedést
abba kellett hagyniuk, sok adósságot halmoztak fel. Tulajdonképpen így jöttünk
mi össze velük, hogy Laci munka és megélhetés nélkül maradván, eljött
Budapestre, s Nagy Bálinthoz került segédmunkásnak. Bálint őt ajánlotta nekünk
Perőcsénybe a ház rendbehozatalához. Gábor akkor nézte ki a tanyájukat illegális
nyomdának. Laci kifelé megélhetését lovaival legalizálta. Volt három lova, és
úgy tudták róla a környéken, hogy az idegenek, akik hozzá járnak, lovagolni
jönnek.
A tanya négy és fél kilométerre volt a Soltvadkertre vezető úttól.
Sokszor jöttem gyalog, hiszen általában később jöttem, mint Gábor. Akkor
vonattal jöttem Kecskemétig, onnan pedig stoppal a lekanyarodóig. Néhány tanya
esett útközbe, a többi erdő, szántóföld. Az ő tanyájuk már közvetlenül a
Kiskunsági Nemzeti Park szélén volt, az erdő mellett. Arról a bekötőútról az
utolsó tanya. Az erdő belsejében pedig orosz lőtér volt.
Megérkezésünkkor
mind a három kutya előjött. Volt egy német juhászuk, egy kuvaszuk és egy
tacskóhoz hasonló kicsi ebük. Ezek az állatok nem engedtek be idegent a tanyára.
Kipakoltunk az autóból, behordtuk a papírt, a festéket. Leültünk vacsorázni. A
krumplis tésztánál tartottunk, mikor beviharzott Gábor.
Lebuktunk, kiabálta.
Tele van a környék rendőrökkel (mi így hívtuk az állambiztonságiakat is), Feri,
azonnal vidd innen az autódat, mert nemsokára ránk találnak. Akkor már teljesen
sötét volt. Sem Feri, sem Ottilia, sem András nem vette komolyan Gábor
izgatottságát. Én éreztem, baj van.
Gábor kérdezte, mi volt útközben. Amikor
elmeséltük, arra következtetett, csipogó van az autón, azért nem vettük észre.
Újra szólt Ferinek, pakoljon össze, és menjen. Feri nyugodtan ült tovább, és
evett. Azt mondta, a krumplis tészta a kedvence. Nagyon nagy kiabálás
következett.
Gábor elmondta, őt azért nem vették észre, mert a zöld
Volkswagen Variantját aznap cserélte el egy citromsárga, 11 éves Lada 1200-asra.
A rendszámról nem lehet semmire következtetni, mert az autó a szerelő
feleségének a nevére volt íratva. Már sötét volt, tehát a bent ülőt nem lehetett
látni.
Ő viszont azt látta, hogy több követőautó járkál a tanyák között, s
valamit keresnek. Ott nagyon feltűnő volt egyetlen ilyen jó állapotban lévő autó
is.
Ezután sem hitték el Gábor történetét, de gyorsan bepakoltuk a már
összehordott Beszélőket Feri kocsijába, és Laci a dzsipjével átvezette Ferit az
erdőn, az orosz lőtéren keresztül Orgovány felé. Az volt a taktika, ha Feri
megérkezik Budapestre, elmegy Kis Jancsihoz, és minél több embert felhívnak,
amiből a rendőrök azt a következtetést vonják le, hogy a szállítmány Budapesten
van, nincs értelme tovább folytatni az akciót.
Laci visszajött, útközben
minden rendben volt, nem követték őket. Nem is tudták volna, hiszen arra nem
volt út. Akkor még gyorsan összeraktunk Beszélőket, majd minden olyan dolgot,
ami a kis nyomdánkhoz tartozott, összepakoltuk, beraktuk a Gábor új autójába, és
még éjszaka elindult Budapestre. Reggel előtt igyekeztünk mindent eltüntetni.
Kendőt kötött a fejére, úgy indult el.
Reggel, amikor felkeltünk, egy darabig
vártuk, mi fog történni. Semmi nem történt. Ottilia és András jókat nevetett
Gáboron, mert szerintük rémeket látott. Végül nekiláttunk folytatni a Beszélő
összerakását, én pedig a stencilgépen elkezdtem lehúzni a Hírmondót.
Úgy 11
óra lehetett, amikor a kutyák nagyon ugatni kezdtek. Egy krémszínű Lada jött be
a tanyára. Három férfi ült benne. A kutyák miatt nem mertek kiszállni. Néha
megpróbáltak egy-egy ajtót kinyitni, de a három kutya rögtön ott termett.
Az
ablakból figyeltünk, mi történik. Végül azt mondtuk, Laci menjen ki, s kérdezze
meg mit akarnak. Mikor Ottilia és András meglátta az autót és a férfiakat, csak
ennyit szóltak: ezek tényleg itt vannak.
Laci néhány percig beszélt velük,
majd az autó elhajtott. Azt állították, eladó tanyát keresnek, amúgy
Székesfehérvárról jöttek. Laci és Erzsike is onnan jött. Újságban olvasták, hogy
eladó a tanya. Biztosak voltunk benne, hogy rendőrök. Még egész nap ott voltak,
sok emberrel beszéltek, voltak a boltban, ott is eladó tanya iránt érdeklődtek,
s persze mint Laci földije, Laciról is. Demszky parasztkendőben járta az utat
Budapest és a tanya között. Ami elkészült, elvitte, és a nagy terjesztői
hálózatban szétszórta.
Néhány nap alatt a Hírmondó is elkészült, és mindent
el tudtunk vinni. Azzal tisztában voltunk, hogy ez a nyomda lebukott. Többé ott
nem készült semmi.