Bence György:
Békekötés és szakítás a történelemmel

Nincs még egy olyan művészeti ág, amelyik annyira megkerülhetetlen volna, mint az építészet. Verseket nem muszáj olvasni. Zenét nem muszáj hallgatni. De mindannyian épített térben élünk, lakunk. S mégis - vagy talán éppen ezért - az építészet az a művészeti ág, amelyikről a legkevesebb értelmes szó esik, amikor művészetről szoktunk beszélni.
Az N&n galéria kiállításai, a már megvalósultak és a tervbe vettek, ezt a szótlan magától-értetődőséget akarják áttörni. Ezért kapnak itt teret nem csak a szoros értelemben vett építőművészet alkotásai. Ezért kapnak itt szót olyanok is, mint én magam, akiknek hivatásszerűen nincs közük az építészethez.
Mégsem bírom leküzdeni azt az érzést, hogy nem nekem kellene most beszélnem, hogy elhunyt barátunk, Petri György helyett állok itt. Bizony neki kellene ezt a kiállítást megnyitnia, visszatekintve Nagy Bálintnak és társainak harmincéves munkásságára, amelyet hozzám hasonlóan ő is a hetvenes évek második felétől kísért figyelemmel. Csak sokkal szorosabban, nemegyszer együtt élve Bálintékkal, s a maga zseniális módján, teljesen ráhangolódva tevékenységükre.
Harminc év. Már maga az N&n is tízéves. Elkerülhetetlen tehát a számvetés. Áttekintve az anyagot, mit tud megállapítani a laikus jó barát?
Mindenekelőtt azt, hogy jóllehet különböző formákban, de mindig ugyanazzal az ellentéttel találkozunk Nagy Bálint építészetében. Ami az építész karakterét is tükrözi, s egyben - alkatától bizonyára nem függetlenül - egyfajta művészi filozófiát fejez ki. Az egyik oldalon - s építészeti szempontból nyilván ez a döntő -, a nagy térforma oldalán, kérlelhetetlen, engedményekre képtelen szuverenitás. A másik oldalon viszont, az általa tervezőként felkínált térformán belül, nyitottság, rugalmasság, sőt egyenesen ösztönzés a felhasználó irányában a szabad választásra. Mintha azt mondaná neki: töltsd ki a magad módján ezt a teret!
Ilyen ember Nagy Bálint. Kemény, megvesztegethetetlen, s egyben szelíd és türelmes. Ilyen a művészi filozófiája is. Pontosabban: mindig ilyenek voltak a filozófiái. Mert ezek - tapasztalatom szerint - tartalmilag jelentősen megváltoztak az idők rendjén.
Ami eredetileg egyfajta társadalmi radikalizmus volt Nagy Bálintnál - s itt most nem politikai, hanem csak művészeti tevékenységéről beszélek -, az ma már, sőt elég régen, talán az amerikai évek óta, tisztán esztétikai radikalizmussá vált. A hetvenes évek Nagy Bálintja számára a nagy térforma közösségi életforma-keret volt, még akkor is, ha családi házat épített. Később ez tisztán művészi formává vált, amiben a funkciónak - legyen az bármilyen, közösségi vagy egyéni, kulturális vagy kultikus, netán éppenséggel üzleti - meg kell találnia a helyét.
A nagy ellentét azonban mindvégig meghatározó marad. Az építésznek Bálint szerint - a nagy térformák szintjén - nem szabad engedményeket tennie a funkciónak. Aminek persze meg kell fizetni az árát, ahogy ő meg is fizette. Mennyi gyönyörű terv, amiből nem lett semmi. S amit a kiállításon szerencsére nem lehet látni: mennyi megvalósult ház, amit az eredeti megrendelő vagy a későbbi tulajdonos brutálisan elcsúfított.
De mintha lassanként javulnának az arányok. Egyre több valósul meg a tervek közül. S mintha az ellentét feszültsége is alábbhagyna egy kicsit. Mintha egyfajta megbékélés jeleit fedezhetnénk fel. No nem abban az értelemben, hogy az ostobasággal és az ízléstelenséggel kötne békét. Ez a veszély nem fenyegeti Bálintot deresedő fejjel sem.
De mindig érdeklődött az olyan feladatok iránt, amelyek valamilyen adott, történelmi-műemléki környezetbe illeszkednek bele - rendezési tervek, bővítések, funkcionális átalakítások -, ahol az adott térformák nemcsak rá, az építészre nézve jelentenek korlátozást, hanem az építtető, a megrendelő esztétikailag naiv, olykor primitív igényeinek, erőszakos utilitarizmusának is határt szabnak. Nagy Bálint, ha egyszer békét köt - ennél alább nem adja - a történelemmel, a történelmileg kialakult, épített térrel fog csak békét kötni.
Bár lenne egyszer igazán alkalma erre! Bár akadna olyan nagyvonalú önkormányzat, amelyik neki - vagy a legendás keszthelyi kastélykör mintájára egy egész tehetséges csapatnak - odaadna egy hosszabb szakaszt a Bálinték által remekül fölmért pesti homlokzatsorokból, hogy az értékes elemekhez hűen egészítsék ki, alakítsák át.
De ez csak az egyik fejlődési lehetőség, amit a retrospektív kiállítás újabb darabjai sejtetnek. A másik lehetőség az, hogy egészen szakít a történelemmel. Ezt a lehetőséget tükrözik az új társasháztervek.
Hogy melyik kerekedik felül, arról majd megint egy évtized elteltével lehet beszélni. Remélem, akkor is itt leszünk.

Elhangzott a Nagy Bálint és az N&n 1971-1991-2001 című kiállítás megnyitóján, 2001. október 10-én