December 12-én az Országgyûlés szocialista kezdeményezésre Országimázs (Központ) címmel politikai vitanapot tartott. Az elhangzott felszólalásokból ítélve a szocialisták kezdeményezését nem az a vágy motiválta, hogy az Országimázs Központ tevékenységét vegyék górcsõ alá. Már a cím sajátos írásmódjával, a Központ zárójelbe tételével is azt akarták érzékeltetni, hogy nem a hivatalról és tevékenységérõl akarnak vitatkozni. Persze nem is az országimázsról. Lényegében alkalmat akartak teremteni maguknak arra, hogy propagandisztikus látszatteremtésként leplezzék le a kormány arculatépítõ igyekezetét, és vázolják föl víziójukat arról a mainál sokkal vonzóbb valóságról, amelyet egy szocialista kormány alakítana ki.
A szocialista alaphangot Katona Béla adta meg: "Nem a központ felesleges kiadásairól, az ellopott milliárdokról akarunk beszélni; mi a központ felállítását eleve elhibázott lépésnek tartottuk. [...] Imázst ugyanis nem lehet csinálni; az országról kialakított képet sem itthon, sem külföldön nem a bugyuta reklámok fogják befolyásolni, a pénzért festett hamis képek rövid ideig tudják elfedni a valóságot. Az országról kialakított kép akkor fog érdemben javulni, ha megelégedett, önmagukban és jövõjükben is bízó, önmagukat biztonságban érzõ emberek alkotják a nemzetet." Lendvai Ildikó kultúrpolitikai témájú beszéde is erre a gondolatmenetre rímelt: "Olyan ország kell, ahol nem csak a kulturális kirakat látványos, hanem mögötte gazdag választék van, amelybõl mindenkinek módja van válogatni. Ahol minden - megengedem - jó szándékú erõfeszítés és elköltött pénz ellenére nem romlanak látványosan a kulturális fogyasztás mutatói."
Vagyis a szocialisták arra a premodern álláspontra helyezkedtek, hogy jó bornak nem kell cégér, és ebbõl kiindulva ostorozták a kormány borkészítési gyakorlatát, majd fejtették ki ékesszólóan a pozitív üzenetet: nevezetesen azt, hogy szerintük milyen a jó bor.
A szabad demokraták a szocialistákkal ellentétben igenis az Országimázs Központról akartak beszélni. "Az Országimázs Központról vitatkozunk, arról a szervezetrõl, amelynek tevékenysége önmagában is példája annak, hogyan folyik az elmúlt három és fél évben Magyarországon a demokrácia csúszóleértékelése" - szögezte le mindjárt beszéde elején Kuncze Gábor. A szabad demokrata kritika veleje az, hogy az Országimázs Központ nem azt csinálja, amire létrehozták, nem a külföld elõtt próbálja vonzó módon bemutatni az országot - amely törekvéssel az SZDSZ egyetértene -, hanem befelé folytat kormányzati sikerpropagandát. Ráadásul hazug propagandát, tehát - fogalmazott Kuncze Gábor - "az adófizetõ polgárok pénzén magukat az adófizetõ polgárokat vezeti […] félre". Eközben ellenõrizetlenül és szabálytalanul költi az adófizetõk pénzét, nem tartja be a közbeszerzési törvényt, hatalmas összegû megbízásokat ad olyan baráti cégeknek, mint az Ezüsthajó Kft. és a Happy End Kft. Bauer Tamás, az SZDSZ másik vezérszónoka ezen túlmenõen azt a képet bírálta, amely az Országimázs Központ tevékenységét megalapozó ideológiai tartalom tanúsága szerint a kormányzat fejében a választópolgárokról él. A képviselõ szerint olyan propagandát, mint az Országimázs Központ, csak az folytathat, aki a célközönségrõl, tehát a magyar néprõl, azt gondolja, hogy tudatlan, feledékeny, önzõ, megvesztegethetõ, elvesztette erkölcsi érzékét, aki azt gondolja, hogy "a magyar ember tekintélytisztelõ, a magyar embernek egy olyan nagy vezetõ kell, mint amilyennek önök a jelenlegi miniszterelnököt ebben a kultuszban, amit körülötte csapnak, igyekeznek feltüntetni".
Stumpf István kancelláriaminiszter egészen más véleményen volt, mint akár a szocialista, akár a liberális ellenzék szónokai. (A MIÉP, fölöslegesnek ítélve a vitanapot, nem vett részt rajta.) Érvelése szerint az országimázs-építés egyszerûen létfontosságú: "A sikeres országokhoz való felzárkózás egyik legnagyobb titka, hogy merni, tudni kell olyan országképet felrajzolni, amely önmagában is mozgósító erejû." Már ebbõl kiviláglik, hogy amit az SZDSZ befelé irányuló kormányzati sikerpropagandaként kritizált, a kormány számára "az országkép-építés alapköve". "A kormánynak - fejtegette a kancelláriaminiszter - tehát mindenekelõtt a polgárokkal kell párbeszédet folytatnia az ország- és a nemzetképrõl, hogy ezzel a közösen kialakított képpel fordulhassunk a külföld felé."
A "párbeszéd" persze - ahogy ez Stumpf István expozéjából is kiderült - meglehetõsen egyoldalú volt. Néhány konferenciától eltekintve, a koronaköltöztetésbõl, millenniumi zászlók átadásából, augusztus 20-ai tûzijátékokból, '56-os megemlékezésekbõl, a Millenniumi Országjáró osztogatásából állt. Valamint közvélemény-kutatásokból, amelyek tanúsága szerint a polgárok mindezért kifejezetten hálásak voltak a kormánynak. A közvélemény-kutatásokból az országimázs-építõ szakemberek más fontos dolgokat is megtudtak. Így például azt, "hogy a magyar lakosság körében konszenzus alakult ki arra vonatkozóan, hogy a magyar különösen tehetséges nemzet". Ez az egyik oka a miniszter állítása szerint annak, hogy a befelé irányuló, hazafiasan buzdító kampányt a millennium, a fennmaradás "nemzetteljesítménye" köré szervezték. És ha már nemzetteljesítményrõl beszéltek, természetesen nem feledkezhettek el az elmúlt három és fél év eredményeirõl sem. A miniszter szerint kifejezetten súlyos hibát követtek volna el, ha ezt teszik. De ezúttal sem hibáztak, és méltó felhajtást csaptak a kormány nagylelkû gesztusainak, a családtámogatásnak, a lakástámogatásoknak, a diákhitelnek és a Széchenyi-tervnek.
Az Országimázs Központ azért külföldön is csinált ezt-azt. A kancelláriaminiszter ebbõl az Amnesty Internationalnek a magyarországi rendõrbrutalitást bíráló hirdetése elleni szlovéniai ellenkampányt, a hannoveri expón való részvételt, a Hungary - The Meeting Point címû hirdetési kampányt, a Magyarországon megrendezett sportversenyeket és a miniszterelnök amerikai kitüntetése alkalmából a washingtoni Folger Shakespeare Könyvtárnak adott ajándékokat emelte ki. Véleménye szerint "az Országimázs Központ tevékenységének is köszönhetõ, hogy a külföld Magyarország-képe az elmúlt két évben pozitívan változott".
Nagy kár, hogy a kérdésrõl a parlamentben nem folyik igazi vita. A kormánytábor és a vitában részt vevõ két ellenzéki párt elbeszélt egymás mellett: nem az országimázs mibenlétérõl, alakításának technikáiról feszültek egymásnak érvek, még csak nem is szükségességérõl vagy szükségtelenségérõl, hanem kampányjelszavak hangzottak el egymás mellett, lényegében egymástól függetlenül. Az MSZP saját országvízióját adta elõ. Az SZDSZ a vitanap tárgyához jobban ragaszkodva arról beszélt, hogyan csal, lop, sikkaszt a kormány az országimázs-építés ürügyén is. A kormánytábor pedig parttalanná tágítva az országimázs-építés fogalmát nemcsak az Országimázs Központ tevékenységét magasztalta, hanem az ellenzék csepülése mellett önmagát is nyakló nélkül tömjénezte. De a kormánypárti felszólalásokból - na meg a kormány konkrét tevékenységébõl - mégiscsak kivehetõ egy operatív koncepció az országimázs-építés céljáról és mikéntjérõl, amelyhez érdemes (lett volna) viszonyulni. Ezt egyedül Bauer Tamás tette meg, õ is inkább csak implicit módon.
Az országimázs fontossága nem a Fidesz felfedezése. Az állami marketing már a politikatudomány érdeklõdését is felkeltette. Peter Van Ham a Foreign Affairs szeptemberi-októberi számában The Rise of the Brand State (A márkás állam felemelkedése) címmel írt cikket, melynek blikkfangos konklúziója az, hogy az állam rövid idõn belül az Állam® lesz. A holland politológus szerint a globalizáció és az európai integráció harmonizáló hatásai arra késztetik az államokat, hogy márkákként jelenítsék meg magukat. Az európai államok tudják, hogy többségük hasonló "termék": hasonló az infrastruktúrájuk, lakosságuk képzettsége, hasonló a kormányzati rendszerük. Ahhoz, hogy kiváljanak a tömegbõl, a branding, a márkázás elengedhetetlen.
Az úttörõ szerepet Tony Blair kormánya vállalta magára a Cool Britannia kampány elindításával, amely viszont a maga részérõl a New Labour márkanévre épül. (Bosszantó vagy nem: nem példátlan arcátlanság az, hogy a Fidesz, a kormányzó párt az országmarketinget keveri önmaga marketingelésével, miként az sem, hogy eközben baráti alkotómûhelyek profitábilis megbízásokhoz jutnak. A deviáns eljárásmód attól persze még kritizálható, sõt kritizálandó, hogy másutt is elõfordul.) A Cool Britannia jelszó tiszteletlen szójáték a Rule Britannia (Uralkodj, Britannia) címû hazafias himnusszal, és azt a képet sulykolja Nagy-Britanniáról, hogy menõ, vállalkozó kedvû, cool ország: a média-, design-, zene-, film- és divatipar globális központja. Peter Van Ham fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a Rule Britannia lecserélése
Cool Britanniára nem pusztán retorikai kirakat-átrendezés, hanem politikai paradigmaváltást is implikál, eltávolodást a geopolitika modern világától az image-ek és befolyás posztmodern világa irányába.
És Nagy-Britannia nincs egyedül. Guy Verhofstadt belga miniszterelnök is marketingszakemberekre bízta az ország reputációjának helyreállítását az éveken át tartó botránysorozat (gyermekpornográfia, kormányzati korrupció, dioxint tartalmazó csirkék) után. Belgium a kellemetlen asszociációkat új logo bevezetésével, fiatalos színek alkalmazásával és a korszerûséget sugárzó ".be" internetes kiterjesztés nemzetközi szimbólumként való használatával próbálja feledtetni. Észtország nemcsak a "posztszovjet", hanem a "balti" címkét is igyekszik levetkõzni, és "EU-tagjelölt skandináv országként" mutatkozik be. A lengyel külügyminisztérium azért indított reklámhadjáratot, hogy ellene hasson a Nyugaton kialakult képnek, amely szerint Lengyelország elmaradott, ájtatosan katolikus, konzervatív ország.
Elsõ pillantásra tehát úgy látszik, hogy az országimázs-építés tekintetében a Fidesz vezette kormány képviseli a korszerû álláspontot, a kormány az, amely érti az idõk szavát. De kicsit alaposabban szemügyre véve ezt az országimázs-építést és az azt védelmezõ retorikát, kiderül, hogy a friss, ropogós posztmodern csomagolásban avítt és agresszív tartalmak vannak. Peter Van Ham azért tekinti pozitív fejleménynek az országok márkázását, mert ez fokozatosan átveszi a nacionalizmus funkcióját. "Amikor a márkás állam saját imázsának megalkotásához felhasználja történelmét, földrajzát és etnikai motívumait, szelíd kampányt folytat, amelybõl hiányzik a nemzeti identitásnak és különlegességnek az a mélyen gyökerezõ és gyakran antagonisztikus érzete, amely a nacionalizmus kísérõ jelensége lehet. A nacionalista sovinizmus marginalizálásával a márkás állam nagyban hozzájárul Európa további pacifikálásához." A Fidesz vezette kormány viszont ezt a politikai paradigmaváltást elutasítja, és az országmarketinget kifelé a nemzetállami-etnikai, befelé a pártpolitikai önérvényesítés mások ellen irányuló eszközének tekinti. A nemzeti identitás és különlegesség mélyen gyökerezõ, illetve antagonisztikus érzetének felszínre hozatala, felajzása és pártpolitikai célzatú kihasználása a befelé irányuló nemzetpropaganda kifejezett célja, amely így harmonikusan belesimul a magyar nacionalizmus paranoid képzeletvilágába.
Stumpf István egyébként mérsékelt hangvételû expozéja is Ottó, freisingeni püspöknek a magyarokról megfogalmazott, kétségkívül kevéssé hízelgõ 1147-es véleményével indít, amelyrõl arra asszociál, hogy "[n]ekünk, magyaroknak, néhány ritka kivételtõl eltekintve mindig meg kellett küzdenünk azért, hogy megváltoztassuk a külföld rólunk kialakított képét, eloszlassuk a rólunk alkotott elõítéleteket". Az Amnesty vitatható rendõrbrutalitás elleni kampánya természetesen Magyarország elleni "sajnálatos támadás" volt ("az tette még sajnálatosabbá, hogy akadtak idehaza véleményformálók, akik üdvözölték a Magyarországot lejárató, hazánkat rossz és hamis színben feltüntetõ kampányt"), amelyet az Országimázs Központ, mivel a helyén volt, hõsiesen visszavert. Sasvári Szilárd hozzászólásában a millenniumi ünnepségsorozat méltatása után kijelentette: "Ezt az ünnepet, ezeket az ünneplõ közösségeket támadja folyamatosan az ellenzék. Nekünk, kormánypárti képviselõknek az a feladatunk, hogy megvédjük ezen ünneplõ közösségeket, megvédjük azt az ünnepet, ami közös számunkra." De Sasvári képviselõ szerint nemcsak azért szorul a nemzet a kormány védelmére az ellenzékkel szemben, mert az ellenzék nem tanúsított kellõ hazafias lelkesedést a millenniumi ünnepségek kapcsán, hanem azért is, mert nem méltányolja kellõképpen a kormány intézkedéseit: "Ezeket a sikereket elvitatják az emberektõl. Mi ezeket a sikereket szeretnénk megvédeni. Támogatni szeretnénk továbbra is azt, hogy az emberek érezzék otthon magukat ebben az országban."
Lezsák Sándor MDF nevében elmondott hozzászólása kertelés nélkül vázolja fel azt a világképet, amely az országimázs-építõ erõfeszítéseket legalább annyira erõteljesen befolyásolja, mint a posztmodern píár-guruk filozófiája. Lezsák képviselõ szerint a világpolitikában darwinista küzdelem folyik. "Ebben a küzdelemben hol ócsárolják, hol feldicsérik egymást a világpolitika szereplõi, és hogy meggyõzõbbnek tûnjön minõsítésük, gyakran igénybe veszik egy-egy ország belpolitikai szereplõit." Vagy még inkább a belsõ ellenség veszi igénybe a külföldi segítséget. "A hírek manipulátorai ma áttételesebb, finomabb eszközökkel dolgoznak, mint Goebbels, Zsdanov vagy éppen Aczél György idején. Tárgyilagos külföldi megfigyelõknek tüntetik fel azokat a zsurnaliszta zsoldosokat, akik csak a nevüket adják egy-egy itthon gyártott propagandaanyaghoz, mindig találnak olyan közeget állításaikhoz, ami mint közvélemény tükrözõdik a hírekben, és egy-egy egyedi jelenségbõl vonnak le hamis következtetéseket. Szakma lett a tömegek manipulálását szolgáló hírközlés módszerébõl az elmúlt évszázadban, emiatt törvényszerûen szakmává kellett válnia az ellene való védekezésnek is." Akárhogy is van, "az Országimázs Központ figyelõ tekintete hiányában még inkább elszabadulna az országunkkal szembeni ellenséges propaganda".
A Fidesz belpolitikailag kétségkívül sikereket ért el azzal, hogy korszerû kommunikációs technikákkal leporolta a lejárt szavatossági idejû ideológiai tartalmakat. Ez a stratégia országmarketingként garantáltan nem mûködhet. A döntõ kérdés ugyanis - a márkás államok esetében ugyanúgy, mint a márkás termékek esetében - a fogyasztó bizalma és elégedettsége. Magyarország® esetében a fogyasztó a Nyugat, és ennek diszpozícióját egy akármilyen jól kistafírozott Országimázs Központ sem változtathatja meg. Egy országmarketing-kampányban, amelynek célközönsége a nyugati közvélemény, a "nyugati orientációt" nem lehet a "magyar igazsággal" behelyettesíteni.
Innen nézve kifejezetten használ az ország érdekeinek, hogy a kormány a névlegesen az országimázs polírozására elkülönített milliárdokat kampány- és kávékasszának tekinti, és csak halvány kísérleteket tesz a magyar jobboldal lidércesebb szempontjainak külföldi népszerûsítésére. Elég kártékony az is, hogy e szempontok belpolitikai népszerûsítésére, a társadalmi tudatmódosításra agresszívan törekszik.

******************

Az országimázs-építés téves felfogásának agyrongáló hatása érhetõ tetten azokban a reakciókban, amelyekkel a kormánypárti közvélemény Nancy Goodman Brinker amerikai nagykövet egy megjegyzését fogadta. A nagykövet asszony november 19-én beszédet tartott a Harvard Egyetemen végzett és Budapesten élõ öregdiákok Harvard Klubjában, amely az Akadémián tartotta ülését. Beszédében sok-sok dicsérõ szóval halmozta el Magyarországot, de egyetlen, számára meglepõ jelenséget bírálattal illetett. "Aggodalmat kelt az a nyíltan antiszemita és idegenellenes érzület, amelyrõl Magyarországon hallok, különösen a politikai elit bizonyos köreibõl. Mi az Egyesült Államokban úgy gondoljuk, hogy még a legelítélendõbb politikai beszédet sem szabad cenzúrázni. De az a tény, hogy bizonyos gondolatokat nem szabad cenzúrázni, még nem teszi õket elfogadhatóvá illemtudó társaságban, és minden politikai párt vezetõjének kötelessége néven nevezni, és világosan elutasítani a gyûlöletbeszédet. Ebben nem lehet helye habozásnak, ez túlságosan fontos Magyarország nemzetközi imázsa számára és a magyar demokrácia szempontjából." A Népszabadság tudósítása szerint a nagykövet asszony ehhez még hozzáfûzte: két hónapos itt-tartózkodása alatt az egyetlen kellemetlenséget azok az antiszemita és idegengyûlölõ kijelentések okozták számára, amilyeneket a világon sehol sem tapasztalt.
Szeretõ Szabolcsnak, a Magyar Nemzet publicistájának, Lezsák egyik forgatókönyv-változata alapján azonnal világos volt, hogy honnan fúj a szél. "Miután nincs okunk arra, hogy Nancy Goodman Brinker részérõl […] ellenszenvet feltételezzünk a magyar nép és kormánya iránt, empirikus megfigyeléseink alapján pedig azt is kizárhatjuk, hogy a nagykövet személyesen érzékelte volna a tomboló idegengyûlölet visszataszító megnyilvánulásait, egyetlen dologra következtethetünk: nem õ lát nyílt antiszemitizmust, hanem egyesek ezt igyekeznek - a jelek szerint nem teljesen sikertelenül - láttatni vele. Amikor a posztkommunista baloldal, »liberális« segédcsapatát, az ellenzéki párti sajtót és néhány ugrásra kész megélhetési antifasisztát (copyright Molnár Tamás) csatasorba állítva, a mérsékelt konzervatív és a radikális erõk összemosásával a szélsõjobb »veszélyt« szeretné a választási kampány vezetõ témájává emelni, csupán költõi kérdésként fogalmazódhat meg: ki próbálja félrevezetni az Egyesült Államok nagykövetét?"
Másnap a Magyar Nemzet interjút közölt Nancy Goodman Brinkerrel, aki udvariasan és diplomatikusan megismételte a beszédében elmondottakat. "Szerintem azoknak az embereknek, akik vezetõ beosztásban vannak […], fel kell állniuk, és azt kell mondaniuk az érintetteknek, hogy jogotokban áll bármit gondolni, mondani, de - tudjátok mit? - ez elfogadhatatlan, s végsõ soron veszélyes mindenkire nézve, mert leértékeli az ilyen beszédet használó vezetõt, az országot" - érvelt a nagykövet az interjúkészítõ szólásszabadságért aggódó kérdésére válaszolva. Majd késõbb az interjúban leszögezte: "A megoldás pedig nemcsak a politikusokra tartozik, hanem a médiára, s a jól nevelt polgári társadalom egészére."
Az interjúval szemben lévõ oldalon Tõkéczky László harcos publicisztikája teremt ellensúlyt a nagykövet egyoldalúságával szemben. Ezt elolvasván a polgári napilap olvasói fellélegezhetnek: nem tartozik rájuk semmi, mert nincs mit megoldani. Magyarországon nincs antiszemitizmus. Vannak az "antiszemitizmus vádüzletében utazó zsidó és nem zsidó" származásúak, akikkel kapcsolatban léteznek "feszültségek", de ezeknek "semmi közük a faji kérdéshez". Esetleg vannak olyanok, "akik bután felülnek a mindennapos tudatos és üzletes provokációknak [melyeket azok követnek el, akik antiszemitizmust akarnak csinálni, vagyis az "identitás nélküli, identitászavaros vagy csak elitbeképzeltségben szenvedõ egyének"], és aztán tévesen »válaszzsidóznak«". Az így megnyugtatott olvasó ezután arra riad fel, hogy az identitás-szakértõ szerzõ vadul megrohamoz egy önkezûleg felállított szalmabábut: "Azt állítani pedig, hogy ma Magyarországon bárhol a törvény elõtt számítana, egyáltalán számon tartva lenne valakinek a származása vagy identitása, nem több hitvány rágalmazásnál." És mivel "[a]z értelmes magyar választók zöme ma már ilyesmit nem vesz be", könnyen kitalálhatjuk, hogy kinek "szól a hamis kórus". Hát természetesen "a jómódú külföldi célközönségnek".
Természetesen nem állítom, hogy Szeretõ Szabolcsból, Tõkéczki Lászlóból és a Magyar Nemzet szerkesztõibõl a kormány országimázs-építõ kampánya hozta felszínre azt a pavlovi reflexet, hogy a magyarországi antiszemitizmus emlegetése hallatán tüstént tagadásba és rosszhiszemû ellenvádak megfogalmazásába kezdjenek. Sokkal inkább arról van szó, hogy az a gondolkodásmód, amely a rendszerváltás hajnala óta tovadefiniálással kívánja kezelni az antiszemitizmus és a cigányellenes rasszizmus problémáját - szigorítsuk az antiszemitizmus és a cigányellenesség kritériumait, és rögtön megfogyatkoznak, sõt eltûnnek az antiszemiták és a cigánygyûlölõk -, egyfelõl alakította a kormánynak az országimázs-építésben is tükrözõdõ belpolitikai propagandáját, másfelõl - tévesen - korszerû marketingtechnikának képzeli magát. A Fidesz kooptálta ennek a gondolkodásmódnak a képviselõit, mert szeretné elhódítani azoknak szavazatait, akik az antiszemitizmus és a cigányellenes rasszizmus tartalmát tiszteletre méltó hipotézisnek, érthetõ "visszazsidózásnak", nemzeti önvédelemnek tekintik, de az antiszemita, cigánygyûlölõ címkét sértõnek érzik.
A tovadefiniálás ellen tiltakozók rágalmazása, közellenséggé nyilvánítása belpolitikailag lehet hatékony, szolgálhatja a kormányimázs felpolírozásának céljait. De az országmarketing céljaira alkalmatlan. Hogy a hazai közbeszéd egyik egyre szélesebbé és magabiztosabbá váló áramlatának antiszemitizmusát és rasszizmusát plauzibilisen tagadni lehessen, a nyugati közvélemény alapvetõ diszpozíciójának kellene megváltoznia. Erre - szerencsére - az Országimázs Központnak semmiféle befolyása sincs.
Ezzel a kormány, ha legodaadóbb hívei nem is, nyilván tisztában van. A kormánypárti közvélemény eleinte abban látszott reménykedni - vagy legalábbis úgy tett -, hogy Nancy Goodman Brinker bíráló megjegyzése pusztán egy "kezdõ", "tapasztalatlan" nagykövet diplomáciai tapintatlansága volt. A kormány aligha osztotta ezt a "tévhitet". Az Országimázs Központ nem kapott megbízást az amerikai nagykövet "hitvány rágalmainak" semlegesítésére. Amikor Dávid Ibolya igazságügy-miniszter december elején Washingtonban járt, õ sem a hazai ötödik hadoszlop aknamunkájáról kívánta meggyõzni vendéglátóit. Az MTI jelentése szerint: "A külügyminisztériumban folytatott tárgyaláson Beers helyettes államtitkár megkérdezte, hogyan látja Dávid Ibolya a magyarországi szélsõjobboldal antiszemita megnyilatkozásait. A jogalkotásért felelõs magyar miniszter, mint az újságíróknak arról beszámolt, válaszában tájékoztatta a helyettes államtitkárt arról, milyen szabályok szólnak ma Magyarországon az etnikai, faji, vallási, nemzeti megkülönböztetés tilalmáról, illetve milyen bírósági gyakorlat alakult ki azt követõen, hogy az Alkotmánybíróság megsemmisítette a büntetõ törvénykönyvnek az »egyéb, gyûlölet szítására alkalmas magatartás« tilalmát tartalmazó kitételt. A »gyûlöletre uszítás« ettõl még bûncselekmény maradt, és Dávid Ibolya elmondása szerint szakértõi szinten azon dolgoznak, hogy a sértõ, megalázó kifejezések használatának olyan kategóriáját találják meg, amelynek a büntetõ jogalkotásban való érvényesítésével a büntetendõ tényállásnak az alkotmánybíróság által meghagyott (szûkebb) és az eredeti törvényben szereplõ (tágabb) változata között elhelyezkedõ jogi norma válik alkalmazhatóvá."
A kormánypárti zsurnálagitátorok izgékonyságából tehát semmiféle következtetést nem lehetett levonni sem a kormány diplomáciai magatartására, sem külföldi országimázs-õrzõ-védõ terveire. Õk a belsõ országképet, a "nemzeti egységet" (értsd: a kormánytábor csoportkohézióját) védték meg az amerikai nagykövet kártevésétõl. És ezen a ponton ér véget a párhuzam Tony Blair és Orbán Viktor országimázs-építõ tevékenysége között. A Cool Britannia belföldi és külföldi kiadása között nincs ellentmondás. A "polgári Magyarország" viszont másként szeretne kinézni külföldön, mint belföldön. A belföldi "polgári Magyarország" azok számára is vonzó kíván lenni, akik gyanakvóak, sõt ellenségesek a Nyugattal szemben. A "polgári kormány" ezért vállalja fel Lovas Istvánt, akinek a Magyar Nemzetben december tizenhatodikán megjelent ámokfutásából érdemes idézni illusztrációként a célegyenest: "Amerikának a baráti köre Magyarországon tíz év alatt tökéletesen megváltozott. És errõl nem a magyarok tehetnek. 1990 elõtt a szabadságra vágyók és a kommunista egyeduralmat elvetõk Amerikát szerették, az egypártrendszer szolgái gyûlölték. Mára a volt Szovjetunió feltétlen hívei lettek a Reagan utáni Amerika feltétlen hívei, míg a szabadság és függetlenség igenlõi Washingtont már szinte legnagyobb ellenségüknek tekintik. Nancy Goodman Brinkernek tudnia kell: erõvel, akár tankokkal csatát még senki sem nyert emberi szívek fölött. Valami van ebben a puha anatómiai részben, hogy a legnagyobb bomba sem fog rajta. Az amerikai nagykövet asszony fõnökeinek meg kellene tanulniuk, hogy amint bennünket a Szovjetunió sem tudott szeretetébe pofozni, Washingtonnak sem fog sikerülni. Jobb lenne, ha diplomata kollégái példáját követve ezután távol tartaná magát a magyar belpolitikától - fõként, ha kettõs mércéjével akarna bennünket agyonütni. Garantáltan elmarad sikerélménye. Márpedig, amerikaiként, tudnia kell, hogy a makacs sikertelenségért nem a külvilágot kell okolnia. Olykor, legalább olykor, saját magát is."
A nyugati fogyasztásra szánt "polgári Magyarország" ezzel szemben demokratikus mintagyerek, megbízható NATO-szövetséges, a piacgazdaság lánglelkû zászlóvivõje, a Nyugat tántoríthatatlan híve, sõt integráns része. Ebben a kétszínûségben nem az a kockázatos, hogy észreveszik - akit érdekel, már észrevette. Ez az ország formális nyugati integrációját sem igen fogja hátráltatni. Amíg Magyarország totyog, mint a kacsa, hápog, mint a kacsa, a nyugati döntéshozók kacsának fogják tekinteni. A kockázat abban van, hogy a nyugatellenes, antiszemita, rasszista szélsõjobboldalnak a fideszes istállóba való bekötésére tett kísérlet lelkileg távolíthatja el az országot a nyugati értékrendtõl, minek következtében civilizatórikusan, kulturálisan és morálisan tartósan perifériává válhatunk.

*****************

December 13-án Mádl Ferenc köztársasági elnök 2002. április 7-ére tûzte ki az országgyûlési választások elsõ, két héttel késõbbre második fordulóját. Három hónap, és kiderül: összeegyeztethetõ-e a kormány országimázsa az ország kormányimázsával.