Tony Judt fönti írása meglepõen nagy port vert fel a román értelmiség körében, a román média minden irányzata hosszan taglalta az esszét. A leghevesebb kirohanások azonban - külsõ megfigyelõ számára meglepõ módon - nem az ún. "nacionalista", "Nyugat-ellenes" lapokban jelentek meg (amiként a státustörvény vagy a regionalizmus vitája során sem), hanem az ún. "demokratikus", "Nyugat-barát" orgánumokban. A vita elsõsorban e táboron-táborokon belül folyt le.
Mielõtt az érveket-ellenérveket ismertetnénk, rövid, némileg leegyszerûsített magyarázatot adunk megértésükhöz. Az írásokból nyilvánvaló, hogy számos elõítélet tartja fogva a román értelmiséget, még a demokratikusabb rétegeit is (tisztelet a kivételnek). E görcsösen historizáló mentalitás folytán sokan képtelenek szembenézni nemhogy a múlttal (Antonescu marsall történelmi szerepével például, vagy az antiszemitizmus kérdésével), de gyakran még a jelennel sem. Ez a réteg majdnem minden rosszért a "szovjetbõl importált" kommunizmust, késõbb az Iliescu-féle "Moszkva-barát" posztkommunistákat és részben a "Nyugat hálátlanságát", meg persze a "románellenes erõk" összeesküvését okolja.
A kudarc oka (innen nézve) és a megoldás kulcsa (onnan nézve) egyszerre: Európa.
Márpedig Judt írásának éppen ez a fõ mondanivalója és üzenete: Európát noszogatja egyre, hogy tegyen már végre valamit e szerencsétlen országért, amelynek anyagi és szellemi erõforrásai kimerültek rég, és egymaga képtelen kijutni a kátyúból. Az itteni román értelmiségiek zöme tisztában van a diagnózissal, de azt is tudja, hogy ebben a meccsben bizony a bõrére megy a játék. Érthetõ tehát a helyzet "túlreagálása" és gyakran szándékolt félremagyarázása. Tony Judt esszéjét nem elméleti lehetõségek kifejtésének tekintik - vagy nem csak annak. Sokan érzik úgy (és ebben van is némi igazság), hogy mostanában dõl el Románia sorsa, mégpedig hosszú távra. Érzik azt is, hogy e döntésben még az ország vezetõ rétegének is jobbára csak a kibic szerepe jut, de azt még inkább, hogy egy-egy fontos lapban jól idõzítve közzétett írás befolyásolhatja a "végsõ döntést".
Térjünk át a tényekre.
A "22"-esben (45. szám, 2001. nov. 6-12.) jelent meg Judt esszéje fordításban, Mircea Iorgulescu (a Szabad Európa Rádió szerkesztõje Prágában) és Andrei Brezianu írása kíséretében, egy szerkesztõségi bevezetõvel megfejelve: "Aligha véletlen, hogy ez a Romániát kíméletlenül bíráló cikk éppen Nastase kormányfõ amerikai látogatása kezdetén jelent meg (ti. a The New York Review of Books-ban - a szerk.). Elsõ látásra jól dokumentált tanulmány, de meglepõ a pamfletszerû hangvétel, amelyben mindenestül sötét képet fest Romániáról. Judt szerint Románia semmit sem adhat Európának, Románia integrációja vitatható kérdés."
A "22"-nél nem meglepõ az öncenzúra, a tabutémák érinthetetlensége (ebben a lapban éveken át tilos volt Emil Constantinescut bírálni, a regionalizmus kérdését pedig durva, övön aluli csapásokkal söpörték félre). A Judt-ügy esetében azonban mintha önmagát múlta volna felül (vagy épp alul) a lap. Két héttel a Judt-esszé publikálása után másodközlésben (!) megjelentették Doru Bus¸cu és Borbély S¸tefan enyhén szólva ugyancsak kritikai hangvételû cikkét, legalább 4:1-es "vereségre" ítélve ezzel Judtot. A rangos szerzõnek számító Sorin Antohi írása viszont érthetetlen módon nem jelent meg - annak ellenére, hogy már jó elõre beharangozták a cikket.
Anton Niculescu, magánemberként, szerény és rövid olvasói levelet küldött a "22"-nek (Niculescu jelenleg is a Nyílt Társadalomért Alapítvány integrációs programjának igazgatója, korábban az amerikai követség politikai tanácsosa, a Ciorbea-kormány integrációügyi államtitkára, azelõtt pedig Markó Béla kabinetfõnöke volt), amelyet több mint egy hónapnyi halogatás után nagy nehezen leközöltek, persze, Gabriela Adamesteanu fõszerkesztõ lekezelõ megjegyzésével, miszerint nyilvánvaló, hogy a Judt elleni bírálatok jogosak, ám õ, a szólásszabadság jegyében, helyt ad a védelmezõ levelecskének is (lásd alább).
A "másik oldalon" áll a România Literara: ott jelentek meg Nicolae Manolescu és Mircea Mihaies¸írásai, amelyek "megvédték" Judtot. Elsõ látásra tehát úgy tûnik, mintha a "22"-es lenne a nacionalistább, szûklátókörûbb lap, és a România Literara "nyitottabb" és "Nyugat-barátabb". Valójában azonban kicsit más a leányzó fekvése.
A România Literara_-ban az elmúlt években sorozatosan jelentek meg burkoltan antiszemita cikkek, a România Literara antiszemitizmusát viszont sokak szerint épp a "22" provokálta ki. A "22"-ben nem jelenik meg antiszemita írás, viszont annál szívesebben közölnek a magyarbarát írások mellett soviniszta, magyarellenes cikkeket is, igaz, nagyvonalúan leközlik a replikákat is.
A dolgok tehát bonyolultabbak. Avagy túlságosan is egyszerûek? A Judtot bíráló írások keményen támadják Judt romániai "forrásait" is, már-már "nemzetárulóknak" bélyegezvén õket. Márpedig az elsõ számú forrás, akit Judt maga is gyakran emleget, épp Mircea Mihaies, a România Literara munkatársa, és a lap igazgatójának, Nicolae Manolescunak a jó barátja. Ezek szerint felesleges is itt "ideológiai" magyarázatok után kutatni? A Judt körüli vihar oka csupán a két szerkesztõség közötti rivalizálás lenne? Elképzelhetõ, hogy ez is szerepet játszik, de a háttér nyilván összetettebb. Már csak azért is, mert a vihar szele nem csak ezt a két lapot érintette.
Az Adeva_rul, a legnagyobb példányszámú napilap heti irodalmi-kulturális mellékletében (59., 2001 nov. 20.) Florin Constantiniu történész kommentálja Judt cikkét. A cím mindent elárul az írásról: "Tony Judtról, és a demokratikus köntöst öltött sztálinizmusról". De érdemes idézni a Ziua (az egyik legelkötelezettebben Amerika-barát napilap) néhány sorát, alcímét:
"A cikk tartalma mélyen románellenes, hemzsegnek benne a hazugságok".
"Ez a nem professzionalista írás szennyvizet zúdít századunk legkiválóbb román értelmiségijeire." (Értsd: a vasgárdista értelmiségiekre - a ford.)
"Bajonettel támadtak Romániára!"
"Felmerül a kérdés, kinek használ ez a provokáció, épp miniszterelnökünk látogatása alatt. Ki szervezte a merényletet, ki rendelte meg ezt a cikket?" - Ilyen és ehhez hasonló minõsítésekkel tálalják Judt cikkét. Ugyanakkor - és ez talán valóban csak Romániában képzelhetõ el - a lap vezércikkének szerzõje (Dan Pavel) teljes egyetértését fejezi ki Judt cikkével, sõt, túl elnézõnek és szelídnek véli, miközben Judt bírálóit "dilettáns gyanakvók"-nak titulálja, a bírálat forrásának pedig "a román kultúra kisebbségi komplexumát" tekinti.
Az elhíresült Judt-esszére adott válaszok közül a legfontosabbak Andrei Brezianu tollából származnak. Brezianu évek óta az Amerika Hangja román részlegének az igazgatója: egyrészt tehát jól informált, másrészt azonban állami hivatalnok - feltételezhetõ tehát, hogy az öncenzúra nála is olajozottan mûködik. Talán futó összefoglalása is tanulságos lehet. Elsõ, "Cui prodest" címû cikke a "22" már idézett számában (45.) jelent meg. Alaposan kivesézi Judt cikkét, bár nem annyira állításait cáfolja, mint inkább azt kifogásolja, hogy a szerzõ másodrangú mozzanatokra helyezi a hangsúlyt, miközben fontos történelmi eseményeket hallgat el, de túlságosan is felnagyítja például a 20-as, 30-as évek elitjének "rinocerizálódását" stb. Az sincs ínyére, hogy 1918-cal kapcsolatban Tony Judt "területszerzés"-rõl beszél, hogy túloz a romániai nacionalizmus, szélsõségesség és revizionizmus (Besszarábia visszaszerzése) kérdésében. Brezianu bõ lajstromot készít minden történelmi jellegû tévedésrõl - noha valójában nem annyira tévedésekrõl, mint inkább elkerülhetetlen leegyszerûsítésekrõl van szó.
Brezianu elsõ cikke ügyesen megírt esszé ugyan, de nem teljesen érthetõ belõle, miért is haragszik. Három héttel késõbb újra megpendíti a témát a "22"-ben (48. szám). Úgy tûnik, a România Literara írásai miatt gurul dühbe, amelyek keményen bírálták a Judt ellen támadókat. Ebbõl az ingerült hangú cikkbõl már jóval pontosabban érthetõ eredeti ellenszenve, Judttal szembeni felháborodása is. Gondolatmenete a következõ: a nemzetközi politikai életben szerinte kétféle vélekedés van érvényben Romániáról. Az egyik felfogás szerint Románia képtelen újra beilleszkedni Európába, méghozzá fõként a két világháború közti korszak terhe miatt (itt elsõsorban az akkori demokrácia gyengeségére céloz, valamint arra, hogy a szélsõjobboldal mennyire népszerû volt az elit értelmiség köreiben). A másik vélekedés pragmatikus alapokból indul ki: Románia eszerint egyáltalán nem menthetetlen Európa számára, beilleszkedhet még, noha csakis sokkterápia alkalmazásával. Ennek pedig most, a jelenlegi stabilabb körülmények között jött el az ideje. Az elsõ vélekedés képviselõi közül Richard Hollbrookot emeli ki, akinek Wilson céljait elemzõ szavait idézi: "Az önrendelkezés csodálatos fogalom, de ahogy ezt alkalmazták Délkelet-Európában 1919 és 1920 között, a versailles-i, trianoni és más egyezmények által, olyan vonalakat rajzolt a térképre, amelyek, bár közvetve, a fasizmushoz, a nácizmushoz, a kommunizmushoz, késõbb pedig olyan katasztrófákhoz vezettek, mint Bosznia, Koszovó stb." Ha el is fogadnánk azt a feltételezést, hogy a Nyugat mostani döntéseit befolyásolja a balkáni feszültséggócok kialakulásának értékelése, ebbõl épp a Brezianu állításával fordított következtetésre jutnánk: mégpedig arra, hogy amit Wilson "elrontott", azt a mai Amerikának kellene rendbe hoznia. A feszültséggócokat "kezelni kell", mégpedig idejében. Más "kezelési" módszer pedig aligha képzelhetõ el, mint hogy e zónákat a Nyugat, vagyis Európa befolyási övezetébe tereljék - magyarán, integrálják õket. Brezianu állítása pedig csak egyvalamivel magyarázható: a román nacionalista mentalitás automatizmusával, amely egyenlõségjelet tesz a trianoni döntés történelmi perspektívából való helytelenítése és a mai románellenesség között. Brezianu szerint Tony Judt is ugyanahhoz az eszmeáramlathoz tartozik, mint Hollbrook: "nem véletlen, hogy cikkében 25-ször említi Románia nyugati szomszédját, kétszer a versailles-i szerzõdéseket, és négy egész hasábot szentel a két háború közti Romániának." Akkor az sem lehet véletlen, hogy Andrei Brezianu nem írja le a Magyarország szót, csupán mint "Románia nyugati szomszédját" emlegeti? Sebaj, Brezianu megnyugtatja olvasóit: "Az új, republikánus adminisztráció nyilatkozatai bizonyítják, hogy Hollbrook gondolkodásmódja tõlük idegen."
Akárcsak a továbbiakban olvasható szövegek zöme is az européer gondolkodástól.

Mircea Iorgulescu
Kicsit másként
(...) A The New York Review of Booksban megjelent cikk látszatra gondosan megszerkesztett és kidolgozott tanulmány, széles körû bibliográfiával és dokumentációval, amely a történelemtõl a filozófiáig és irodalomig úgyszólván mindent felölel. A cikket nem kevesebb, mint 28 lábjegyzettel látta el szerzõje. A lábjegyzetek - amelyekben gondosan feltüntetve ott találni minden forrást, minden adatot - lenyûgözõ tájékozottságról, dokumentációs munkáról árulkodnak, a részletek kidolgozása egyenesen elképesztõen precíz, példának okáért, a szerzõ még azt sem felejti ki, hogy mikor kezdték el a Dacia autók gyártását, noha ezt is inkább a Dacia körüli kommunista csinnadratta miatt teszi (...), "az õsrégi dák gyökerek" kapcsán.
Látnivaló, hogy a cikk, egészében véve, nem szubjektív meglátásra alapoz, nem afféle "lírai benyomás", "impresszió" vagy "magánvélemény". A Tony Judt írása tudományos, szisztematikusan, következetesen átgondolt, erudícióra valló kutatómunka eredménye, noha olykor a szerzõ kisebb engedményeket tesz magának, és a tudomány személytelen világából át-átruccan megrendítõ tapasztalatai keltette érzelmeinek világába is. A fogalmi nyelvezet száraz, merev világából a vallomások mûvészi, meleg és érzelemteli világába siklik át. Nagy hatású szónoki fogás: stiliszták tanulmányozzák ma is.
Példának okáért szerzõnk teljes paragrafust szentel a romániai ökológiai helyzetnek, megemlíti, hogy a kommunizmus katasztrofális következménnyel járt mindenhol e tekintetben, és megemlíti azt is, hogy ez a katasztrófa példa nélküli, a világon sehol sem ilyen súlyos a helyzet. Egy akadémiai tanulmány belsõ logikája megkövetelné, hogy a szerzõ adatokkal és a források megjelölésével támasszon alá egy ilyen súlyos kijelentést. A The New York Review of Booksban azonban szó sincs tudományos bizonyítékról, helyette kijelenti, hogy "Erdély ipari központjaiban (...) érezhetni, hogy szennyezett, mérgezett levegõt szív be az ember, amint azt legutóbbi utam során tapasztalhattam." És így tovább. (Kiemelés tõlem, M. I.) Egy tudományos, enciklopédikus elme számára kissé ingatag érvelés! Annál meghatóbb a szerzõ ökológiai érzékenysége, aki a világ legnagyobb környezetszennyezõ államában él, amely energikusan elhárítja a kiotói egyezmény aláírását!
Hanyagság, pontatlanság,
kihagyások
Jó volna tudni, hogyan reagálna a tudós amerikai Tony Judt, ha egy úgynevezett tanulmányban, amely azt tûzné ki céljául, hogy bemutassa az Egyesült Államok történelmét, politikáját, gazdaságát és kultúráját, azt olvasná, hogy George W. Bush elnök... Alaszkában született. Akármilyen reakciókat váltana is ki egy ilyesfajta kijelentés, annyi szent, hogy megkérdõjelezné ama bizonyos hipotetikus tanulmány szerzõjének korrektségét, a forrásmunkák és adatok hitelességét. Kisebb avagy nagyobb gyanút keltene - de elkerülhetetlenül gyanút ébresztene.
Nem áll másként a helyzet a The New York Review of Books cikkével sem, amelyben írva áll, hogy Iliescu elnök... Moldvában született.
Egy románnak nem kell tudósnak lenni ahhoz, hogy tudja: Iliescu elnök Oltenitán született, és hogy Oltenita kisváros délen, Románia ama részén, amelyet hajdan Oláhországnak neveztek, amiként egy átlagamerikainak sem kell egyetemi tanárnak lennie ahhoz, hogy tudja, hogy George W. Bush texasi. Icipici pontatlanság az egész, merõ hanyagság csupán. De ennek alapján jelenti ki Tony Judt, hogy Iliescu "igen népszerû vidéken, különösen szülõföldjén, Moldvában, ahol képe mindenütt látható".
Nem ez az egyetlen "apró pontatlanság", de a legszembeszökõbbek egyike. Kreatív módon vezeti fel az állítást, és azt a képet vetíti az olvasó elé, hogy Iliescu az elmaradott, Isten háta mögött vidékek kedvence, szülõföldjén, Moldvában pedig egyenesen bálványozzák, és mint elmaradott törzseknél szokás, mindenüvé kiaggatják a portréját....
Menjünk csak tovább, van honnan hasonló gyöngyszemeket halászni. Tony Judt azt írja, hogy az elsõ világháború után, 1920-ban Románia "megszerezte (acquired) Besszarábiát, Bukovinát és Erdélyt, valamint "egy részt Bulgária északi részébõl". A valóság kissé másként fest: Románia nem "megszerezte", hanem meghódította azt a bizonyos "északi részt Bulgáriából" még az elsõ világháború elõtt, a két balkáni háború eredményeképp. (...)
"A magyarok és késõbb a Habsburgok Észak-Erdélyben uralkodtak", írja Tony Judt. A valóság megint másként fest, az Osztrák-Magyar Birodalom ugyanis a Habsburg-uralom után jött, nem elõtte, a dualizmus pedig súlyos következményekkel járt Erdélyre nézve, Erdély ugyanis elvesztette autonómiáját, és Magyarországhoz csatolták. "A mai Románia területén és környékén már hosszú ideje éltek románul beszélõ parasztok - jegyzi meg az amerikai kutató. - A román állam azonban viszonylag új": et alors?! Európában sok államról elmondhatni, hogy "viszonylag új", és hogy, akárcsak Románia, a XIX. század végén jelentek meg Európa térképén: Görögországtól, Szerbiától vagy Bulgáriától Németországig és Olaszországig. Persze kéznél a magyarázat, Tony Judt nem akarta túlterhelni tanulmányát azzal a pontosítással, hogy a XIX. század (egyes szerzõk szerint csak az elsõ világháború után zárult le) Európában a nemzetállamok létrejöttének a százada volt, és hogy a nemzetállamok nem a kivételt jelzik a szabály alól, hanem magát a szabályt. Sajnálatos kihagyás, noha akad rá magyarázat.
Ám a fent említett kihagyást nagylelkûen kárpótolja azzal, hogy az 1920-utáni Romániát egy újabb "új" állammal rokonítja, mégpedig... Jugoszláviával! Akkor, 1920-ban, írja az amerikai kutató "Románia a régió egyik legkiterjedtebb országa lett. De álmuk valóra váltásán túl a nacionalisták mást is kaptak a versailles-i békekötéssel: minden oldalról bosszúszomjas, irredenta szomszédokat és nagyszámú, magyarok, németek, ukránok, oroszok, szerbek, görögök, bolgárok, cigányok és zsidók alkotta kisebbségi lakosságot (akiknek aránya 8-ról 27 százalékra ugrott hirtelen) - közülük egyeseket a határmódosítások vágtak el szülõföldjüktõl, másoknak meg nem volt hazájuk, ahova mehettek volna. Akárcsak az újonnan alakult Jugoszlávia, Románia is éppen olyan vegyes volt etnikailag, mint bármelyik elõzõ birodalom."
2001-ben kissé nehezen állja meg az ember, hogy ne ugorjon bármilyen, Jugoszláviát érintõ utalásra. Igen, való igaz, hogy az elsõ világháború után Románia területe a másfélszeresére nõtt. Igen, való igaz, hogy 1920 után Románia lakosságának jelentõs részét a kisebbségek képezték. Egy 1930-ban készült felmérés szerint a lakosság 71,9 százaléka román volt, 7,9 százaléka magyar, 4,4 százaléka német, 4 százaléka zsidó, 3,2 százaléka rutén és ukrán, 2,3 százaléka orosz, 2 százaléka bolgár, 1,5 százaléka cigány, 1 százaléka török és tatár, a többi 1 százalék alatt volt. Tony Judt kilenc kisebbséget sorol fel, a százalékarányt nem említi, ehelyett kijelenti, hogy ezeket a kisebbségeket "kiszakították" az anyaországból, és "nincs hova menniük". Adós marad azzal, hogy kiket "szakítottak ki", már azoknak az esetében, akiknek "nincs hova menniük", noha magától értetõdik, hogy a zsidókról és cigányokról van szó. Marad hét kisebbség. Logikus, mármint Tony Judt szerint, hogy ezt a hét kisebbséget "szakították ki" az anyaországból, a "határmódosításokkal". Nézzünk csak utána! "Kiszakították" volna a görögöket? Nem. Marad hat. "Kiszakították" volna a németeket? Nem. Marad öt. "Kiszakították" volna az ukránokat "az anyaországból"? Nem. Már csak azért sem, mert nem létezett ukrán állam. - Maradt négy. "Kiszakították" volna a bolgárokat? Nem, õket sem, mert a mai Bulgária északi részét 1913-ban csatolták Romániához, nem a versailles-i tárgyalások eredményeképp. Maradt három. "Kiszakították" volna a szerbeket? Nem, õket sem, a Bánság ugyan 1920 után lett román területté, a bánsági szerbek azonban sohasem tartoztak Szerbiához. Maradt kettõ. "Kiszakították" volna az oroszokat? Nem. Besszarábiát a cári Oroszország csatolta magához, utána pedig gyarmatosította. Senki se merne olyan állítással elõhozakodni, hogy a balti országokban élõ oroszokat "kiszakították az anyaországból"! Maradt egy: az erdélyi magyarságot valóban kiszakították (és itt nincs többé szükségünk idézõjelre) az anyaországból, és a román állam keretén belül valóban kisebbséggé vált. De a magyarság Erdélyben is kisebbség volt. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy a magyar lakosság számára az, hogy 1920-ban elszakadt az anyaországtól, nem jelentett és jelent ma is érthetõ, indokolt megrázkódtatást, amely megoldásra vár (nézzünk szembe a tényekkel: ennek a kérdésnek soha nem lesz tökéletes, végleges megoldása). A megoldás a politikusok intelligenciájától és demokratikus szellemiségétõl függ. Úgy a román és magyar politikusokétól Romániában, mint a magyarokétól Magyarországon.
Kissé elkalandoztunk a Tony Judt listájától: a kilenc nemzetiség közül, akiket "kiszakítottak az anyaország kebelébõl" vagy "nem volt hova menniük", egyetlenegyet "szakítottak ki" határmódosítással, kettõnek valóban nem volt hova mennie, a többi az úgynevezett "normális" kisebbségek közé sorolható. Innen addig a kijelentésig, hogy az 1920 utáni Románia "etnikai amalgám, mint bármelyik elõzõ birodalom" kissé hosszú az út.
És nagyon veszélyes. A Komintern röptette fel a gondolatot, hogy az 1920 utáni Románia "imperialista" hatalom, és minden úton-módon harcolni kell, hogy területileg megcsonkítsák. Vajon Tony Judt elméje is a szovjet mintára jár?
Vajon számolnunk kell azzal is, hogy hanyagsága, pontatlanságai, kihagyásai nemcsak felületességének a rovására írhatók, hanem egy eljárás velejárói, egy olyan eljárásmódé, amely riasztóan hasonlít a sztálinista értelmiségiek eszközeire, a sztálinistákra, akik nem kutattak, hanem bizonyítottak, és a tényeket a dogma követelte satuba szorították?
Sematikus és tendenciózus
látásmód
(...) Láttuk már, hogy a román környezetszennyezés bemutatására szolgáló legsúlyosabb érve az, hogy az ember érzi, mérgezett levegõt szív, amiként az, édes jó istenem, szerzõnkkel is megesett. Ugyanabban a bekezdésben megemlíti azt is, hogy egy nagybányai aranybánya beszennyezte a Tiszát, hogy aztán arra a következtetésre jusson, hogy: "a veszteséges állami vállalatok privatizálása is akadozik, egyrészt, mert a jól menõ cégeket a volt kommunisták maguknak adták el, másrészt, mert a szennyezett víz és a fertõzött talaj megtisztításának költségei megfizethetetlenek, és eltántorítják azt a kevés külföldi érdeklõdõt is". Aki azonban tudja azt is, hogy a környezetszennyezõ aranybányászatban egy ausztrál cég is érdekelt, az valóban érzi, hogy valami bûzlik - manipulációszaga van. Ha Tony Judt valóban utána akart volna járni a dolognak, könnyen megtudhatta volna, hogy a 90-es években valóban kitört Romániában néhány hatalmas botrány, a botrányok oka pedig az volt, hogy nyugati országokból szennyezõ hulladékot szállítottak ebbe a "nem európai" országba!
Ami nem azt jelenti, hogy Románia nem küzd súlyos ökológiai problémákkal, és hogy az ökológiai katasztrófa ne lenne egyaránt a kommunista és posztkommunista rezsimek hagyatéka. Tony Judt azonban oly tendenciózus és leegyszerûsítõ módon veti fel a kérdést, amely nemhogy nem szolgálja az ügy javát és tisztázását, ellenkezõleg: elködösíti és eltorzítja az igazságtartalmát.
Tony Judt hasonlóképp intézi el a nacionalista megnyilvánulások, a múlttal való szembesülés kérdését, a kommunista párt volt kádereinek a szerepét a román politikai életben, stb. Mindez valós, súlyos és fájdalmas terhe Romániának. És nem feltétlenül az ország "európaiságának" vagy valószínû EU-csatlakozásának a szemszögébõl az (az Európai Unió mesterséges, jogi és gazdasági építmény, és semmiképpen nem tekinthetõ az európaiság jegyének. Svájc nem EU-tag, ami nem jelenti azt, hogy nem európai ország), hanem elsõsorban Románia jelenének és jövõjének a szempontjából. Ahhoz azonban, hogy a fenti problémákat feltárjuk, és tisztázzuk (netán mégiscsak alapvetõ követelménye bármilyen megoldásnak!), kritikai szellemre lenne szükség, nem többé-kevésbé álcázott pamfletre. Pontos adatokra, korrekt megközelítésre lenne szükség, nem a Tony Judt-féle "apró pontatlanságokra", kihagyásokra és ferdítésekre. Márpedig Tony Judt cikke éppen ez utóbbiaktól hemzseg. "Egykori KB-titkárként Iliescu levezényelte a Ceaus¸escu házaspár trónfosztását" - írja. A valóságban másként esett a dolog. Iliescu körülbelül egy évig, 1971 júliusáig volt KB-titkár, a Ceaus¸escu házaspár trónfosztására csak húsz év múlva, 1989 decemberében került sor. Iliescu egykori "KB-titkári" pozíciójának semmi köze az akkor történtekhez, noha ez nem enyhíti a tényt, hogy Ceaus¸escuék pere és kivégzése Románia történelmének egyik legiszonyatosabb fejezete. De még ennél is történelemhamisítóbb és hazugabb az a kijelentés, amely szerint Corneliu Vadim Tudor "hosszú múlttal rendelkezik a román politikai élet 1989 elõtti idõszakából". "Elõbbi Ceaus¸escu legismertebb irodalmi talpnyalója volt" - írja Tony Judt. Hazugság. Corneliu Vadim Tudor sem írói, sem pedig hivatalos körökben nem örvendett jó hírnévnek. Soha nem volt az Írók Egyesületének a tagja, jelentéktelen, másodrangú skribler volt, a Sa_pta_mîna zsoldjában, és nem alaptalan a gyanú, hogy a fent említett lapot a Securitate irányította. (...) Nemcsak az írók, de még az aktivisták sem minõsítették volna költõnek Vadimot pirulás nélkül! (...) Vadim "udvari költõi" minõségének a mennybemenesztése voltaképp tehetetlenségrõl tanúskodik: senki sem talál magyarázatot a Vadim 1990 utáni tüneményes politikai karrierjére. És nemcsak a politikaira: számos értelmiségi - Corneliu Vadim Tudor politikai ellenfelei! - elismeri költõi vagy legalábbis publicisztikai tehetségét. De ez elképzelhetetlen lett volna 1989 elõtt, amikor mindenki fittyet hányt a Corneliu Vadim Tudor "költõi" tehetségére.
Márpedig ez a költõi túlzás az 1989 decemberében elesett állítólagos 60 000 halottat juttatja eszembe. (...)
Végül, de nem utolsósorban, Tony Judt a Plai cu boiban megjelent fotomontázs szemléltetésével vezeti fel a cikket. A montázs, szerzõnk szerint, alapvetõen és mélységesen szemlélteti Románia jelenlegi állapotát - ízlések és pofonok. A folyóirat igazgatójáról, Mircea Dinescuról azt írja, hogy "ismert író és kritikus". Rejtély, mit ért "kritikus" alatt. Mircea Dinescu azonban nemcsak "ismert író", hanem fortélyos üzletember, és nem utolsósorban állami hivatalnok, a Securitate-archívumot tanulmányozó bizottság tagja is egyben, noha Tony Judt ez utóbbit elfelejti megemlíteni (ha egyáltalán tudomása van róla). Ehelyett azt írja, hogy "Lengyelországhoz, Magyarországhoz vagy Oroszországhoz képest Romániában nemigen erõltették a kommunista múlt nyilvános feltárását - a Securitate tevékenységét vizsgáló román "Gauck-bizottságnak (a Stasi-archívum vizsgálatára létrejött német modell szerint) fölállítását célzó erõfeszítéseket a legmagasabb kormányzati szintekrõl akadályozták és befolyásolták".
Való igaz, hogy Romániában nincs "Gauck-bizottság", de ugyanúgy igaz az is, hogy egyetlen kelet-európai volt kommunista országban sem létezik hasonló szervezet - természetesen a volt NDK-t leszámítva. (....) A "Gauck-bizottság" modellt egyetlen volt kommunista ország sem vehette át, mert egyik se volt képes úgy integrálódni, mint a volt NDK - az is egy nyugati államba. (...) Itt is ugyanaz a veszély áll fenn: a sajtó átvesz egy Romániában már untig lejáratott klisét. Mivel a 28 lábjegyzet egyikében sem találni utalást román nyelvû szövegre, sanda gyanúm, hogy a szerzõ a "folklórból" ihletõdött. Úgy, ahogy a ceaus¸ista "urbanizálási" tervvel tette volt, amelyet "egyszerûen kriminálisnak" minõsít. A szisztematizálási terv azonban nem valósult meg, a cikket viszont a romániai valóságnak óhajtaná szentelni szerzõje - holott belsõ logikája csupán a múlt rezsim túlzottan sötét színeiben való ábrázolására utal. Vajon Tony Judt képtelen objektíven kielemezni a valódi katasztrófát, amelybe a zsarnoki Ceaus¸escu-rezsim taszította Romániát? Tény, hogy Tony Judt a valóság tömör ábrázolása helyett virtuális világba vezeti az olvasót: "A kitervelt szisztematizáció, azaz a 13000 romániai falu felének (fõként kisebbségi településeknek) 558 agráripari várossá való átalakítása az ország maradék társadalmát is tönkretette volna." Újabb publicisztikai klisé, minden valóságtartalom nélkül: a falvakat valóban tönkretették Ceaus¸escu utasítására, de nem a "kisebbségi településeket"! A ceaus¸ista diktatúra épp eleget rombolt, felesleges a rovására írni azt is, amiben nem vétkes, ám az ilyesféle túllicitálások önkéntelenül is a várttal ellenkezõ hatást érnek el.
A tényeket tekintve, bárminõ kutatás vagy elemzés elemi szabályait, látni való, hogy Tony Judt cikke kicsit másként fest, mint a valóság. Mûalkotás, nem tanulmány.

Stefan Borbély:
A Tony Judt-szindróma
Tony Judt esszéjét postán kaptam kézhez, alig öt nappal azután, hogy a cikk megjelent az Egyesült Államokban. New York-i barátom, aki elküldte volt a cikket, elmondta, hogy az írás számára is keserû pirula volt, alaposan meg is feküdte a gyomrát, azonban a cikk szenzációt keltett mindenhol, ahol érdeklõdést tanúsítanak Románia iránt, és e szenzáció nem kis mértékben a lap rangjának tudható be. (...) Az elmúlt években gyakran beszélgettünk errõl a szövegkategóriáról, arról, hogy valóságos, elõítéleteken alapuló média- és reprezentációs sémák alakultak ki Románia diszkreditálására, de elbeszélgettünk a kül- és belhoni román értelmiség cinkosságot súroló magatartásáról is az ügyben, mivel éppen ez az értelmiségi csoport gyakran nyilvánul meg, és a legelõkelõbb, rangosabb rendezvényeken is ilyen kártékony módon lép fel. A barátom is gyakorta tanúja volt annak (...) hogy csicsás, elõkelõ akadémiai konferenciákon rangos román értelmiségiek egymást túllicitálva, a valóságot a lehetõ legsötétebb színekkel ecsetelve mintha azon versengtek volna, hogy ki beszél csúnyábban Romániáról. (...)
Szíven ütött a Tony Judt szövege, noha erre egyéb, személyes indokom is volt. (...) Kiadtam az idén egy antológiát, Külsõ tapasztalat (Experient,a externa_) címmel. A kötet szépreményû, rangos, fiatal román értelmiségiek külföldi akadémiai tapasztalatairól szóló vallomások gyûjteménye. Amikor a könyv ötlete megszületett, nem regionális-mioritikus komplexusainkat akartam kiteregetni, inkább az érdekelt - és a valóság késõbb engem igazolt - hogy igenis vannak embereink, akik megütik a nyugati értelmiségi-akadémiai mércét, fogyatékosságaik és hiányosságaik pedig inkább a körülményeknek tudhatóak be, semmint szellemi alkatuknak és a mûködõ struktúráknak. A Tony Judt-féle szövegek tükrében azonban csak annyi látható, hogy Romániában bárminõ szellemi-akadémiai emancipáció eleve lehetetlen, halva született kísérlet, mivel eleve kizárja a különféle doméniumok akár relatív autonómiáját is. (...) A Tony Judt-féle, lényegében marxista elmék számára (és a többsége azoknak, akik megfigyelnek, minket, ítélkeznek felettünk, írnak rólunk, jegyeket adnak, marxista beállítottságú) minden, ami Romániában történik másodlagos, politikai vetületû kérdés csupán.
A "22"-ben megjelent replikák szerzõi könnyed kézzel rántják le a leplet Judt szövegének óriási (és gyakran nevetséges) baklövéseirõl, és egyúttal rámutatnak arra is, hogy egyrészt az esszé nem egyéb puccos akadémiai sületlenség és publicisztikai tendenciózusság tetszetõs elegyénél, másrészt, ez utóbbi hatását felerõsíti egy érdekes véletlen egybeesés: az írás megjelenése egybeesik Adrian Nastase miniszterelnök washingtoni és New York-i látogatásával.
Judt professzor úr vétke az, hogy csak hallomásból ismeri a tényeket, amelyekrõl ír - Románia mindennapjait és történelmét -, de éppen ez a vétek az, amely az alja zsurnalisztika körébõl egy sokkal megvetendõbb övezetbe utalja át a professzor esszéjét: a kulturális és akadémiai inkompetencia szférájába. Egy kompetens és minden partis-pris-tõl mentes ítész még egy graduate student-tõl sem tûrne el egy ilyen szöveget. Jelen esetben mindennek az ellenkezõje történt: adva van egy professzor, amint a szövegbõl kitûnik, felkészült a Románia nevezetû tárgyból, és mindenki vakon hitt neki, még a szokásos rutinellenõrzésre sem került sor, a lap egyetlen szerkesztõje sem vonta kétségbe radikális nézeteit. Tiszta sor, hogy mindez hogyan eshetett meg ilyen módon (és nem fordítva), minekutána a nyugati mass-media Romániát réges-rég szürke, lealázó sztereotípiák prizmáján keresztül mutatja be (antiszemitizmus, a M. Eliade-Cioran nemzedék erkölcsi kisiklása, utcagyerekek, korrupció, a London, Párizs vagy Írország utcáján koldulgató cigányok, stb.) Márpedig éppen ebbõl a szempontból Tony Judt cikke áramvonalas, hiszen semmiben sem tér el a szenzációhajhász zsurnalisztika megkövült módszereitõl és elvárásaitól. Ha úgy vesszük, a cikk közlése redundanciának is tekinthetõ, mivel semmi újat nem mond, és annyi, tematikailag hasonló szöveg megjelent már Nyugaton az elmúlt évtizedben.
A szöveg sztereotípiák halmaza, de oly ügyesen összeollózva, hogy újságírói szakon szemléltetõeszközként szolgálhatna arra, miként lehet kollázzsal álcázni a tudatlanságot. Az ilyen szöveg mellõzi a helyszíni tájékozódást, nem szövegeket, hanem inkriminatív jelképeket tárgyal - olyan "rangos" folyóiratokból, mint a Plai cu boi, România Mare vagy a Politica. (...) Az esszében található ítéletek és kijelentések két kategóriába oszthatók: az egyik az, amelyeket könyvekbõl koppint, felületes olvasat után, a másik a szubjektív kijelentéseké, amelynek alapja a szerzõ két röpke romániai látogatása, elõször 1998 októberében, másodszor 2001 márciusában (a két dátumot pontosan feltünteti, bár lehet, hogy több látogatásra is sor került). Szerény meglátásom szerint a szöveg elsõdleges, zagyva információforrása mégiscsak a két fent említett látogatás, amelyeknek élményeit késõbb regényes kultúrmázzal vonta be Tony Judt.
A szöveg, ismételt olvasás után, igazolja gyanúmat, hogy szerzõnk mégiscsak jól informált: készen kapta karikatúrák, statisztikák, illusztrációk zömét, az obligát magyarázattal, hiszen nyelvi-kulturális akadályok miatt bajosan bogozhatta volna ki egymaga a forrásanyag értelmét. Magyarán szólva, az az érzésem, hogy a dokumentáció alapja hazai, õshonos "négermunka" volt, és itt négerek alatt köztiszteletben álló értelmiségiek értendõk - egyébként a szerzõ ki is fejezi háláját a közremûködésükért. Õk gyûjtötték az anyagot, õk ajánlották a bibliográfiát, õk fordították le az inkrimináló statisztikák adatait, õk hívták fel Tony Judt figyelmét bizonyos illusztrációk jelentõségére - egyszóval, õk végezték a kulimunkát, õk állították össze az archívumot. (...)
Tony Judtban pedig fel sem merült, hogy esetleg féligazságokal áll szemben, amiként az sem fordult meg a fejében, hogy ellenõrizze az állítások valóságtartalmát. (...)
Távol áll tõlem még a gondolata is annak, hogy az amerikai professzor szövege túlzások halmaza csupán. (...) Az esszé tükröt tart elénk, és ez a tükörkép távolról sem tetszetõs, amiként a mi hazai valóságunk sem ígéretes, a két kép egymásra vetülése pedig egyenesen hátborzongató, amiként nem kevésbé nyugtalanító az a megjegyzés sem, hogy Románia európai integrációja túlzott követelésnek tekintendõ, amennyiben a Romániával kötendõ mezaliansz árát az Unió állja. Meggyõzõdésem, hogy a szöveget innen, Romániából "vezérelték", azért most már csak egy kérdés izgat, és kérdésemnek semmi köze a politikához: vajon azoknak a személyeknek, akik hozzájárulnak egy ilyen szöveg dokumentálásához, nem keserû egy kicsit a szája íze? Vajon nincsenek a tudatában annak, hogy önmagukat adták fel, hogy a sárba tiporták a saját hivatásukat? (...)

Tisztelt Szerkesztõség!
Érdeklõdéssel figyeltem Tony Judt cikkének újabb kommentárjait. Türelmetlenül vártam Sorin Antohi véleményét, amelyet a "Következõ számaink tartalmából" címû rovatban harangoztak be.
Az ígért cikk nem jelent meg, ehelyett a 47. számban újraközölték Borbély Stefan cikkét (az eredeti az Observatorul Cultural-ban jelent meg), és Doru Buscu cikkét az Academia Catavencu-ból. E két cikk megismétli, úgy nagyjából a 45. számban közölt 2 bírálat (Iorgulescu és Brezianu) érveit.
Feltételezem, hogy Judtnak, a politológusnak megvan az oka az elégedettségre. Az én olvasatomban, a 22-esben megjelent "szemrehányások" nagymértékben igazolják Judt egyik fõ tézisét: képtelenségünket a múlt és jelen objektív elemzésére. Judt bírálói hosszú oldalakat szentelnek nyilvánvaló pontatlanságoknak, tévedéseknek (fõleg a történelmi jellegûeknek), miközben bagatellizálják, vagy úgy tesznek, mintha nem vennék észre az esszé fõ tézisét: Románia az utolsó az EU csatlakozási listáján, az összes jelölt közül, minden fejezetben. Mi több, a szerzõk elhanyagolják, vagy egyenesen rossz néven veszik Judt Brüsszelnek címzett üzenetét, amely szerint Románia integrálása igenis szükséges, Románia befogadása a nemzetközi közösség felelõssége, nem csupán a román politikai elité.
Akik Judt esszéjére ingerülten reagáltak, hajlamosak arra is, hogy integrálódásunk ügyét az eljárás külügyi mechanizmusára redukálják. Sajnos, a többség szerint az integrálódás az állam külügyi feladata, nem pedig az ország állampolgárainak közös, együttes belsõ erõfeszítéseinek következménye.
Hogyan is várhatnánk el, hogy az amúgy is kevéssé informált állampolgárok erõfeszítést tegyenek az integráció érdekében, ha azt még az akadémiai és államirányítási körök is elsõsorban a nemzetközi kapcsolatok függvényének tekintik?
Ahelyett, hogy belsõ elemzéseket végeznénk, a külsõ bírálatok visszaverésével foglalatoskodunk. Ez a magatartás azt a benyomást kelti, mintha a mások kedvéért integrálódnánk, nem saját érdekeink miatt.
Tisztelettel: Anton Niculescu

(A bevezetést írta, a cikkeket válogatta és fordította: Saszet Ágnes)