"A helyi cigányoknak nincsen kultúrájuk. Ezeknek a világon semmi. Egyedül a kést meg a villát ismerik, amivel enni lehet. A lopás, a verekedés, az ivás, az õ kultúrájuk" - foglalta össze véleményét egy szaládi pedagógus, feleslegesnek nyilvánítva egyszersmind a kisebbségi kultúra õrzésére és érdekvédelemre irányuló összes intézményt és erõfeszítést. A jelen írásban szereplõ Szalád esete természetesen nem feltétlenül tekinthetõ minden településre érvényesnek, de eddigi tapasztalataink szerint jól tükrözi a kisebbség-többség viszonyának, illetve ennek a helyi intézmények szintjén megjelenõ formájának egy típusát, és sokat elárul arról, mi minden akadályozhatja, hogy a roma kisebbségi önkormányzat valóban a kisebbségi közösség érdekeit képviselje.

A falu
Szalád 2200 lelket számláló település. Az itt élõk 16 százaléka roma, akik valamennyien romungrók. A település az Északi-középhegységben található, a Torpa patak völgyében, a megye székhelyétõl északnyugatra. A völgyet három hegy határolja, melyek közül az egyiken egy középkori vár romjai találhatók. A festõi környezet és a turisztikai központnak számító megyeszékhely közelsége egyre több látogatót vonz a faluba, amit a helyiek igyekeznek is kihasználni.
A település lakói évszázadokon át állattenyésztéssel, a völgy mezõgazdasági termelésre alkalmas földjeinek megmûvelésével, valamint erdõgazdálkodással és bányászattal foglalkoztak. Szalád életében az 1952-es év hozott jelentõs változást. Ekkor telepítették ide az ország egyik legjelentõsebb hadiipari üzemét, a Hegyhátmetált. A gyár fénykorában 2800 embert foglalkoztatott, akik a környék 47 településérõl jártak ide dolgozni. Ekkor, részben a gyár segítségével, jelentõs infrastrukturális fejlesztéseket hajtottak végre a faluban. A kilencvenes évek elején azonban a gyárat felszámolták.
A korábban itt dolgozó szaládiak egy szerencsésebb része a megyeszékhelyen vagy a gyár helyén létrejött 11 kisebb vállalatnál talált új munkahelyet. Az idõsebbek közül sokan az önkormányzat segítségével korengedményes nyugdíjba vonultak. (Ebben az idõben országosan elterjedt gyakorlat volt, hogy a rendszerváltást követõen megnövekedett munkanélküliség miatt a szociális ellátási kötelezettségüknek eleget tenni alig tudó települési önkormányzatok közbenjártak a rokkantnyugdíj vagy korengedményes nyugdíj megszerzésében.) Ennek alapvetõen pénzügyi okai voltak. Míg a rendszeres szociális segély 25 százalékát az önkormányzatnak kell állnia, addig a nyugdíjat teljes egészében a társadalombiztosítás fizeti, így az nem jelent külön terhet az önkormányzatnak. Azok, akik betanított munkásként dolgoztak, többnyire munkanélkülivé, illetve tartósan munkanélkülivé váltak.
Bár romák már a századfordulón is éltek a településen, számuk az iparosítást követõen, a hatvanas, hetvenes években ugrott meg. A gyár vonzotta a munkát keresõ alacsony iskolai végzettségû romákat (is), akik többnyire az iparosítás hatására a mobilitási létrán eggyel feljebb lépõ parasztok szegényesebb házaiba, illetve barlanglakásaiba költöztek.

Az Alvégtõl a "Rózsadombig"
A településen a roma és nem roma lakosok erõteljesen elkülönülnek. Romák a falu három területén élnek nagyobb arányban. Az egyik terület a helyiek által Alvégnek nevezett Petõfi utca, pontosabban annak külsõ része. Itt kicsi, két, esetleg három helyiségbõl álló, többnyire vályogfalú házak vannak, alig pár négyzetméteres udvarral. A házak belseje is lakóik szegénységét tükrözi, csak a
nélkülözhetetlen bútordarabok találhatók meg benne. Vezetékes ivóvíz, csatornázás nincsen. Az Alvég legsiralmasabb része egy a Petõfi utca szintjénél magasabban fekvõ volt bányaudvar, egy sziklafal tövében, ahol hat putri található telepszerûen. Ide az utcáról egy meredek, agyagos ösvényen lehet feljutni. A putrik ablakaiból sok helyen hiányzik az üveg, amit mûanyag fóliával helyettesítenek. A födémet a putrik lakói farostlemezbõl, hulladék anyagokból tákolták össze. A tetõkön keresztül lehet látni. Az itt lakók vízért a meredek, csúszós úton járnak le az utcára.
A második romák lakta terület a települést keletrõl határoló hegyre felkapaszkodó Bíbor utca, illetve az ebbõl nyíló, a hegy oldalán végigfutó Tölgyes utca. Ezen a területen romák és idõs magyarok laknak vegyesen. E két utcában vannak Szalád hegyoldalba vájt barlanglakásai is. Ezeket az általában egy (de esetenként akár 2-3) helyiségbõl álló lyukakat a múlt század elsõ harmadában külön ezzel foglalkozó kõfaragók vájták a puha mészkõtufába a legszegényebb családok számára. A "lyukak" akkori gazdái nyaranta az Alföldre jártak, summások voltak. A barlanglakásokban lakók társadalmi összetétele az ötvenes években változott meg. Ekkor a parasztok az ipar által nyújtott jobb megélhetési lehetõségeket kihasználva elhagyták szegényes lyukaikat, és kõházakba költöztek. Helyükre más településekrõl a gyár vonzására idevándorolt romák költöztek a hatvanas, hetvenes években.
A kilencvenes években kõomlás, illetve földcsúszás miatt mindkét utcában veszélyessé váltak ezek a lakások. Ekkor az önkormányzat támogatás felajánlásával segített a barlanglakások lakóinak új otthont vásárolni (amihez az emberek saját pénzüket és banki kölcsönt is felhasználtak). Ez azonban számos konfliktus forrásává vált, mert kiderült, hogy az önkormányzat a magas helyi ingatlanárakra hivatkozva más településeken akart a romáknak házat venni. Végül kettõ kivételével valamennyi roma család a faluban maradt, a romák lakta utcákba költöztek. Az így üresen maradt barlangok bejáratát pedig az önkormányzat befalaztatta. Bár a polgármester állítása szerint már nem lakják a barlangokat, ma is vannak olyanok, akik számára ezek a szegényes lyukak jelentik az otthont. (A lakott barlanglakások elõtt különálló ház áll, és a barlangot a család egy része vagy a tulajdonosnál is szegényebb bérlõ lakja. A lyukak nagy részét azonban már inkább csak kamrának, pincének vagy nyárikonyhának használják tulajdonosaik.)
A romák harmadik, szegregáltan elhelyezkedõ lakóterülete a Dankó utca. A hetvenes években épült utcában csak roma családok élnek, akik korábban szintén az Alvégen laktak. Ezek a családok törekvõbbek és viszonylag tehetõsebbek voltak az Alvég nyomorában maradt társaiknál. Annak ellenére, hogy az utcában nincsen kiépítve a vezetékes ivóvíz-, illetve a szennyvíz-hálózat, és az utca is burkolat nélküli, az itt élõ romák szerint ez itt a "Rózsadomb", legalábbis az Alvéghez képest. Házaikat OTP-kölcsönbõl építették, még akkor, amikor az itt élõk nõk és férfiak egyaránt szinte valamennyien a Hegyhátmetálban dolgoztak. A Dankó utcai férfiak többségének ma is van legális vagy fekete munkája. Téglából épült házaik lényegesen nagyobbak, mint a Petõfi utcai házak. A házak belseje pedig a hetvenes, nyolcvanas évek nem túl magas, de stabil életszínvonalát idézi.
Érdekes törésvonal figyelhetõ meg a Dankó utcai és az Alvégi, illetve Bíbor és Tölgyes utcai cigányok között. A Dankó utcaiak sokkal integráltabbak, életvitelük közel áll a nem cigányokéhoz, és nem jellemzõ rájuk az a fajta nyomor, ami az Alvégen szinte minden családban megfigyelhetõ. A Dankó utcai cigányok úgy vélik, hogy az alvégiek, akiket sokszor alkoholistáknak tartanak, maguk tehetnek szegénységükrõl, és a faluban tapasztalható, cigányokkal szembeni elõítéletek is az õ mentalitásukból fakadnak. Ugyanakkor az alvégiek a Dankó utcaiakat "nagyképûeknek" tartják. Mindezek annak ellenére megfigyelhetõk, hogy a rokonsági szálak teljesen behálózzák a különbözõ helyeken élõ cigányok csoportjait.
A nem romák lakóhelyei a falu kevésbé periferikus helyein találhatók, többnyire a fõ útvonalak mentén, illetve a volt gyári lakótelepen. Ez utóbbit, amit nagyjából a Dankó utca megnyitásával egy idõben építettek, a falubeliek ironikus módon telepnek hívják. Erre a telepre azonban, egyetlen muzsikus cigány családot leszámítva, soha nem költözhetett cigány.

Idénymunka, közhaszon
A század elsõ felében a környéken élõ cigányok többnyire az erdõgazdaságban, bányászatban dolgoztak. Emellett el-eljártak parasztokhoz terményért, élelemért, levetett ruháért ház körüli munkát végezni, vagy a földeken, állatok mellett dolgozni. Késõbb a gyár jelentette a biztos megélhetési forrást, többségük itt dolgozott betanított vagy szakmunkásként.
A nyolcvanas évekre már lényegében teljes volt a romák foglalkoztatottsága. A rendszerváltáskor azonban itt is, mint szinte mindenütt az országban, õk voltak az elsõk, akik elveszítették munkájukat.
Az önkormányzat gyámügyi elõadója szerint jelenleg a faluban 8 százalék körüli a munkanélküliség, a romák körében azonban az arány 25 százalék. Akiknek van munkájuk, azok vagy a Hegyhátmetál helyén létrejött kisebb vállalatoknál, vagy a megyeszékhelyen a téglagyárban dolgoznak (itt a helyiek elmondása szerint vannak olyanok is, akiket a gyár csak feketén foglalkoztat). Az állandó munkából származó jövedelmek a korábbi évtizedekkel ellentétben már nem teszik lehetõvé a családok hosszú távú tervezését vagy a felhalmozást. Sõt, néhány családnál csak a szociális juttatásokkal kiegészítve képesek elkerülni a nélkülözést.
A családok megélhetésében nagy szerepe van az idényjellegû, illetve fekete munkáknak. Ez leginkább a nagycsaládokat, illetve a gyerekek miatt két-három mûszakot vállalni nem tudó nõket és a rendszeres munkát nem találó, szakképzetlen férfiakat érinti. Idényjellegû munka a gombászás, erdei gyümölcsök gyûjtése, a csigaszedés, zöldség, gyümölcsszedés (sokszor a falutól távol, például az Alföldön). Helyi vállalkozók visznek embereket fakitermelésre is. Tipikusan nõk járnak el egy közeli település csigafeldolgozójába. Ez évente körülbelül négy hónapos munkát jelent, és amellett, hogy utazni is kell, nagyon kevés jövedelmet biztosít (2000-ben a napi nyolcórás munkáért 18 ezer forintot fizettek egy hónapra). A közcélú, illetve közhasznú foglalkoztatottak száma általában 15, õk is többnyire romák.
A családok bevételei között - még az olyan családok esetében is, ahol legalább az egyik szülõnek van állandó munkája - nagy jelentõségük van szociális juttatásoknak, segélyeknek. Azokban a családokban, ahol lényegében csak ezekre a bevételekre lehet számítani, mindennaposak a megélhetési problémák.

"Ne engedjük be..."
A szaládi nem cigányok úgy látják, hogy a szaládi cigányoknak, mivel nem beszélik a cigány nyelvet, és hagyományaikat sem ápolják, nincsen elkülönült etnikus kultúrájuk. Ugyanakkor "tudják", ki a cigány, és még az asszimilálódottakat vagy identitásukat tudatosan elhagyókat is számon tartják.
A cigányok különbözõségét negatív sztereotípiákkal és hátrányos szociális helyzetükkel jellemzik. A következõket egy pedagógus mondta:
"- Nagyon érzékeny dolog ez. Mégpedig azért, mert a szaládi cigányok nem a hagyományaikat õrzik, tehát itt nem az identitástudatot kell erõsíteni, hanem segíteni az asszimilációt, mert õk ezt akarják. Tehát az, hogy nem beszélik az anyanyelvüket, nem õrzik a hagyományaikat, az mind arra utal... Biztosan vannak olyanok a Nyírségben, meg vannak olyan területek, ahol õrzik a hagyományokat, a lovas vagy milyen.
- Lovári.
- Lovári, meg a beás. Ezek egészen mások, mint ezek. Szóval ezek a cigányok, akik itt Szaládon laknak, õk már életvitelben is közelebb állnak a magyarhoz."
Az iskolában, bár felveszik a roma gyerekek után az etnikai normatívát, nincsen semmilyen a roma kultúrához, történelemhez kapcsolódó program. Pedig, ahogy arról maga az iskola igazgatója beszámolt, a gyermekeknek van "valamilyen vonzódásuk" kultúrájuk iránt: iskolai rendezvényeken a cigány gyerekek elõszeretettel tanulnak meg és adnak elõ cigány táncokat, cigány nyelvû dalokat. A polgármester ugyanakkor romáknak szóló programként az iskolában mûködõ "kisegítõ" osztályt említi:
"Hát az oktatásról az igazgatónõ már biztos mondott, amivel foglalkoznak. Tehát kisegítõ, gyógypedagógiai osztályt foglalkoztatunk, ezzel is igyekszünk elõsegíteni azt, hogy azért valamilyen szintig eljussanak az oktatásban."
Míg a falu lakosainak csupán 16 százaléka roma, az általános iskolában, ahol 168 gyermek tanul, 25 százalék az arányuk. A gyerekszám az iskola igazgatója szerint a kilencvenes évek eleje óta kismértékben, de folyamatosan csökken. Ennek okát abban látja, hogy a nehéz megélhetési körülmények között a nem roma családok gyermekvállalási hajlandósága csökkent, a roma családoké pedig éppen ellenkezõleg: növekedett. (A romák és nem romák gyermekvállalási hajlandósága közötti különbség az óvodában tapasztalható igazán: itt már az iskolainál is magasabb, 38 százalék a roma gyermekek aránya.) Az általános iskolába beiratkozott gyermekek száma 1965-ben volt a legmagasabb, 350, de még 1986-ban is elérte a 240-et. A magasabb gyermekszám lehetõvé tette párhuzamos osztályok indítását. Ekkor a gyerekeket a matematikai tudásuk alapján sorolták az erõsebb "a", illetve a gyengébb "b" osztályba. A párhuzamos osztályok megléte egyben a cigány gyermekek iskolai szegregálását is jelentette. Õk szinte valamennyien a gyengébb osztályba jártak, gyenge képességû nem cigány társaikkal együtt. Jelenleg mind a nyolc évfolyamon egy-egy osztály van, ahol romák és nem romák vegyesen tanulnak. Ugyanakkor van egy "enyhén értelmi fogyatékosokat foglalkoztató kis létszámú osztály" (korábban kisegítõ), ahol a problémás hetedik, ötödik és negyedik osztályos gyerekeket tanítja összevontan egy gyógypedagógus. Ide szinte kizárólag roma gyerekek kerülnek: jelenleg a 10 fõs osztályban 9 gyerek roma. Bár a roma szülõk alapvetõen elégedettek az iskolával, gyakran panaszolják: egy-egy tanár érezteti, hogy nem szereti a cigányokat. A pedagógusokkal készített interjúk alapján mi is úgy tapasztaltuk, hogy valóban vannak tanárok, akik nyíltan hangoztatják elõítéleteiket, a romákról formált képüket pedig a negatív sztereotípiák alakítják.
A nem romák aggasztónak tartják a romák arányának növekedését. A polgármester például "katasztrófaként" minõsíti azt a helyzetet, ami az iskolában 2001 õszén állt elõ: a nyolcfõs elsõ osztályban egy gyermek kivételével mindenki roma. (Eredetileg három magyar gyermek lett volna az osztályban. Az egyik gyermeket más település iskolájába íratták, a másikat még egy évre az óvodában hagyták szülei.)
A szaládiak, akik megtapasztalták, hogyan szûnt meg a kilencvenes évek elején mindaz, amit leginkább a gyár jelenlétének köszönhettek - a biztonságos megélhetés, a jólét, a falu fejlõdése -, most attól tartanak, hogy az a kényes egyensúly is felborulhat, ami a falu roma és nem roma közössége között az évtizedek során kialakult. Ennek az egyensúlynak az volt az egyik alapja, hogy a romák, bár szegényebbek és mások voltak, ugyanúgy és ugyanott dolgoztak, mint a nem romák, és ezzel - ha megbecsülést nem is, de - valamilyen elfogadottságot kivívtak maguknak. A másik alapot pedig az jelentette, hogy a magyarok mindig is jelentõs többségben voltak, így egyértelmû volt, hogy ki diktálja a közösségi együttélés szabályait.
A beköltözések, illetve a magasabb születési szám miatt az önkormányzatnak több roma lakosról kellene gondoskodnia, ami a forrásoknak a többség számára elõnytelen átcsoportosítását követelné meg. Nem csoda hát, ha az önkormányzat a többség elvárásait követve - tehát hangsúlyozzuk, nem feltétlenül elõítéletességtõl hajtva - olyan intézkedéseket tesz, amelyek megakadályozni igyekszenek a romák településen belüli arányának növekedését. Ennek egyik példája, ahogyan az önkormányzat a barlanglakások felszámolásakor, a magas helyi ingatlanárakra hivatkozva, más településeken történõ házak vásárlásával próbált megszabadulni a számára terhet jelentõ romáktól. A más településen történõ olcsóbb ingatlanok megvásárlása teljesen racionális gazdasági döntés az önkormányzat részérõl. Nem csak a jelenben fizet kevesebbet, de a jövõben is "spórol", amikor az ezekrõl a szegény sorsú családokról való gondoskodás már egy másik önkormányzat feladata lesz. Az elhagyott barlanglakások befalazása pedig újabb családok beköltözésének megakadályozását jelenti.
"Egy dolog van még, amit fõleg a polgármester úrnak rónak föl néha, hogy elég sokan beköltöznek ide. Tehát ezt már a magyar ember nehezen viseli. Még aki eredendõen szaládi cigány, azt jól tolerálják, de nem engedik meg, hogy ideköltözzenek. Na most ennek nem nagyon lehet gátat szabni, mert nyilván ha azt mondja, hogy ez az én férjem, feleségem, összeköltöztünk és idejött, akkor milyen alapon. Vannak olyanok, például a Bányatelep, ahol nem saját tulajdonban élnek, meg voltak a barlanglakások, oda bizony elõfordult, hogy azt mondta, hogy önkormányzati tulajdon és nem engedem, hogy bejelentkezzen. De ha éveken keresztül itt marad, és nem lehet megszabadulni tõle, mert tényleg együtt élnek, akkor elõbb-utóbb rendezni kell a lakcímet. Ez fõleg '90 óta van. Elõtte, a rendszerváltás elõtt nem nagyon tapasztaltunk ilyet. Ez azóta van, hogy ne engedjük be az embereket. Ehhez biztosan az is hozzájárul, hogy ugye a bûnözés is nõ az õ körükben. Aki idevaló, vagy aki eredendõen szaládi, azt jobban ismerte mindenki és azokat jobban tudták kezelni, az idegenektõl viszont félnek" - mondja a jegyzõ.
Az önkormányzat más módon is igyekszik csökkenteni azt a terhet, amit a szociálisan rászorulókról való gondoskodás jelent számára: szerepet vállal a szegény családok családtervezésében. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az önkormányzat, kihasználva egy spirált gyártó cég állandó akcióját, termelõi áron szerzi be ezeket a fogamzásgátló eszközöket. A védõnõ közremûködésével pedig, aki egyébként az Egészségügyi, Szociális és Segélyezési Bizottság elnöke is, ingyen adja azoknak, akik ezt kérik. A lehetõségrõl a védõnõ szokott beszélni az "érintett" nõknek, akik többnyire, de nem kizárólag, cigányok. A program szükségességét azzal indokolja a helyi önkormányzat, illetve védõnõi szolgálat, hogy ha már a szegények, akiknél egyébként is több gyermek születik, mint az átlagcsaládoknál, éppen szegény sorsuk miatt nem képesek a családjuk jövõjét szem elõtt tartva felelõsségteljesen gondolkodni a gyermekvállalásról, akkor ez az önkormányzat, a védõnõi szolgálat kötelessége. Errõl így beszél a védõnõ:
"[Azok, akik átveszik a spirált, de nem tetetik fel] szülnek tovább, a legnagyobb bosszúságomra. Nem azért, mert nem is maradtam volna a hivatásomnál, ha nem szeretném a gyerekeket... Valahogy úgy érzem, hogy melléjük is kell valaki. De meg is mondom nekik [a cigányoknak] fehéren-feketén. Ezt tudják is. Sok esetben tartanak úgy szólván bizonyos dolgokban. Én azt hiszem, jól kijövök velük, attól függetlenül, hogy meg kell nekik keményen mondani, ha már a négy-öt szép kérés nem használ. Vagy például az olyan esetben, hogy mi közöm hozzá, hogy hányat szülök. Így odavágja, mi köze magának ahhoz. ... Nekem nincs közöm, de a gyermekének és a születendõnek vannak jogai. És, hogy ha ezeket a jogokat nem tudja neki biztosítani, valaki kell, aki a gyermek pártján áll és próbál a gyermek érdekében harcolni."
Ez a mégoly jóindulatú felelõsségvállalás azonban az érintettek szabadságának és méltóságának durva megsértése. Ezt maguk az érintettek is leginkább így élik meg. Egy interjúalanyunk elmondása szerint egyszer valakik baltával kergették meg a védõnõt, amikor az az abortusz lehetõségérõl kezdett beszélni egy terhes asszonynak. Egy másik interjúalany pedig csak annyit mondott az ingyenspirált ajánlgató védõnõnek: "Nekem nem kell. Tetesse fel magának!"

"Ne õ költhesse el..."
A települési önkormányzat segélyezési gyakorlata is számos, az ügyfelek szabadságát korlátozó és romákkal szemben diszkriminatív elemet tartalmaz. Ez azon az elképzelésen alapul, hogy a segélyre szorulók, és ezen belül is elsõsorban a cigányok, képtelenek a saját vagy gyermekeik hosszú távú érdekeit figyelembe véve "helyesen" dönteni a pénzek felhasználásáról. Ezért az önkormányzatnak "kötelessége" ebben segítséget nyújtani, olyan formában, hogy kiveszi a döntést az érintettek kezébõl. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az ország sok más településéhez hasonlóan, a szociális juttatások zömét itt is természetben nyújtja az önkormányzat.
"Na most, hogy hogy próbálja a kérelmek nagy számát a bizottság - mert bizottság bírálja el ezeket a segélykérelmeket - ezt úgy próbálják valahogy ellensúlyozni, hogy elég kicsi összegeket ad. Tehát nem kevés esetben elõfordul, hogy kétezer forintot kap, átmeneti segélyt, azt is úgy, hogy levásárolhatja az élelmiszerüzletben. De ehhez hozzátartozik az õ személyes körülménye, meg a megbízhatósága is nyilván. Mert ez fõleg a kisebbségnél fordul elõ, hogy ilyen összeget kapnak és ilyen feltételekkel. Tehát, hogy ne õ költhesse el, és ne arra, amire akarja" - mondja a jegyzõ.
Az átmeneti segélyeket a romáknak mindig és a nem romáknak is gyakran természetben adja az önkormányzat. Ha valaki fûtéstámogatást kér, fát vesz neki az önkormányzat. Ha a gyermek ruházatára kér segélyt, a Segélyezési Bizottság megkéri a családsegítõt vagy a védõnõt, hogy menjen el a segélyezettel vásárolni. Ekkor nem a segélyezett, hanem a családsegítõ, illetve a védõnõ kapja meg a pénzt is. Õk a pénzt okosabban költik el, és a kosárba is több kerül - szól az indoklás. Az átmeneti segélyt legtöbbször élelmiszerre adja a bizottság. Ilyenkor a segélyezettnek a segély összegét egy meghatározott élelmiszerboltban kell levásárolnia. Az üzletben listát vezetnek a segélyezettekrõl és az általuk felhasználható összegekrõl. A kiegészítõ családi pótlékból (korábban rendszeres gyermekvédelmi támogatás) levonják a gyermekek óvodai, iskolai étkezésének a költségét. A levonás után megmaradt összeget (vagy olyan családoknál, ahol a gyerekek még nem járnak intézménybe, a teljes összeget) sem kaphatják meg készpénzben, hanem le kell vásárolniuk az élelmiszerboltban, illetve a gyógyszertárban. A levásárlás gyakorlata azonban csak a cigány családokra vonatkozik, a nem cigány családok esetében a maradványösszegeket az önkormányzat postán kiutalja. Ezt az egyértelmûen diszkriminatív gyakorlatot a hivatal a gyermekek érdekeire hivatkozva tekinti legitimnek. A hivatal véleménye szerint így garantálható, hogy a gyermekek után járó juttatásokat (valamint ezen túlmenõen a gyerekekre való hivatkozással kért segélyeket) nem alkoholra, cigarettára stb. költik a szülõk. Az alkalmazott különbségtétel alapja azonban mégsem a "tisztességes" vagy "tisztességtelen" szülõi magatartás, illetve életmód, hanem az etnikai hovatartozás. A hivatal is elismeri, hogy vannak olyan roma családok, ahol a szülõk életmódja, gyermekekrõl történõ gondoskodása megfelel az általa elvártnak, mégsem ad készpénzt, mondván nem tehet különbséget a cigányok között. A cigányok és nem cigányok közötti különbségtételt viszont úgy látszik sem morálisan, sem jogilag nem érzi problémásnak.
"- A kiegészítõ családi pótlék maradványai esetében a nem cigány családoknak is ugyanez a levásárlásos rendszer van?
- Nem, a levásárlás már náluk nem mûködik. Itt kisebb maradványok vannak, mert kevesebb a gyerek. Ezeket megpróbáljuk összegyûjteni, többhavit összegyûjtünk, és ha esetleg összegyûlt már pár ezer forint, akkor azt kiutaljuk.
- Kiutalják postán.
- Igen, postán.
- Emiatt nem panaszkodtak még a helyi romák, hogy õk is inkább pénzben szeretnék ezt megkapni?
- Ez ellen konkrétan nem, de viszont volt olyan, aki azt szerette volna elérni, hogy ne itt kelljen neki levásárolni. Tehát kapja meg a pénzt, és õ esetleg diszkontban levásárolja. Ilyen már volt.
- Erre a kérésre mit válaszolt a hivatal?
- A segélyezési bizottságnak az az álláspontja, hogy nem járul hozzá, mert akkor sajnos nem lehetne különbséget tenni. Van olyan közöttük, akire rá lehetne bízni a pénzt, de olyan is van, akire nem. És akkor már tényleg nehéz lenne azt mondani, hogy egyiknek megengedem, a másiknak nem. De egyébként a rendeletünk is úgy szól, hogy elsõsorban természetben.
- Ha egy nem cigány család kér átmeneti segélyt, akkor õk milyen formában kapják meg ezt az összeget?
- Ez is attól függ, hogy milyen célra, mert a nem cigány családok között is gyakori, aki a jövedelme miatt kiesik a kiegészítõ családi pótlékból, és akkor leginkább a gyereknek térítési díjra szoktak kérni. És akkor az ugyanúgy mûködik, hogy természetben, nem fizetjük ki nekik, hanem átutalásra kerül. Na most átmeneti segélyt, aki nem cigány család, inkább csak idõs emberek szoktak kérni. Õk vagy a fûtésük miatt kérnek támogatást, és itt sok esetben szintén elõfordul, hogy szintén fát kapnak, ha meg nem, akkor megkapja készpénzben. Náluk nem mûködik ez, hogy az idõseknek azt mondjuk, hogy le lehet vásárolni. Viszont a kisebbségnél leginkább a fiatalok, a gyerekes családok azok, akik átmenetit kérnek.
- Ha kérnék készpénzben akár a maradványösszegeket, akár a segélyt, akkor megkapnák?
- Nem hiszem. Nem szívesen adna a bizottság készpénzt nekik. Ismerve a körülményeket, tehát itt minden egyes kérelmük úgy kerül az ötfõs bizottság elé, hogy személyes ismeretségük van. Tehát tudják, hogy melyik család milyen. Hát lehet, hogy lenne olyan, akivel lehetne, csak hát mondom az az egyetlen probléma, hogy elég jól ismerik egymást, és így is egymásra hivatkoznak. Tehát amint egy ilyen eset lenne, akkor az összes többinél nehéz azt mondani, hogy nem. De itt azt lehet mondani, hogy zömmel elfogadták, megszokták. Egy-két kivétellel."
A helyiek szerint a levásárlásra kijelölt bolt, amelynek tulajdonosa természetesen a helyi elit tagja (az önkormányzat rendezvényeit is gyakran szponzorálja) nagyon drága, és sokaknak még a buszjegy árával együtt is megérné inkább a megyeszékhelyen található bevásárlóközpontban vásárolni. Egyik roma interjúalanyunk elmondta, mennyire megalázónak érzi, hogy amikor vásárol az üzletben a pénztárnál, mindenki elõtt elõveszik az ott vezetett listát, és megnézik, mennyi levásárolható pénze van. Az sem lehet kevésbé megalázó, ha valakinek a védõnõvel, családsegítõvel kell bevásárolnia. Ez még akkor is így van, ha valóban "több kerül a kosárba". A megaláztatásokat azonban aligha tehetik szóvá azok, akiknek gyakorlatilag létük függ a segélyektõl és a segélyosztó helyi önkormányzattól.
A település segélyezési gyakorlatának van még egy igen szomorú következménye: az etnikai alapon különváló szegény csoportok közötti konfliktusok erõsödése. A nem romák úgy érzik, hogy minden segélyt a "kisebbség" kap, pedig vannak olyan "magyarok" is, elsõsorban az egyedül élõ idõsek, akik ugyanúgy, vagy még inkább rászorulnának az önkormányzat segítségére. (A település Gondozási Központjában egyébként mûködik egy idõsek klubja, és szociális étkeztetést is biztosítanak az idõseknek.) A romák segélyezését méltánytalannak tartja a helyi közvélemény, többen megfogalmazták, hogy csak azoknak kellene segélyt adni, akik tesznek is érte valamit (értsd: dolgoznak). A segélyekbõl tengõdõ romák pedig úgy érzik, itt a cigányokkal nem törõdik az önkormányzat.

"Minek az a kisebbségi?"
Mindezek után izgalmas kérdés, hogyan mûködik ilyen körülmények között az elvileg a helyi roma közösség érdekeinek érvényesítésére létrejött kisebbségi önkormányzat, ha a - 2001. évben egy önkormányzatra esõ 628 000 forintos - állami támogatáson kívül nem tud pótlólagos forráshoz jutni.
Annak ellenére, hogy Szaládon mind 1994-ben, mind 1998-ban megalakult a kisebbségi önkormányzat, és jelenlegi elnöke egyben települési önkormányzati képviselõ, sem a roma közösség, sem a települési önkormányzat nem tekinti a kisebbségi önkormányzatot a helyi politika, illetve döntéshozatal fontos és meghatározó szereplõjének. A faluban nincs is hagyománya a romák politikai szerepvállalásának. A megkérdezett nem roma közéleti szereplõk nagyon óvatosan fogalmaztak, amikor a kisebbségi önkormányzatról kérdeztük õket. A jegyzõ kivételével valamennyien (köztük a polgármester) lényegében azt mondták, hogy õk nem is igazán foglalkoznak a kisebbségi önkormányzattal, ez nem is tartozik rájuk, ez a kisebbség intézménye.
A kisebbségi önkormányzat önszervezõdésbõl indult, megalakításának lehetõségérõl a '94-es választásokat megelõzõen Lungo Drom-os agitátorok beszéltek a helyi cigányoknak, akik fel is lelkesültek, azt remélve, hogy majd a kisebbségi önkormányzattal támogatni tudják a munkanélkülivé vált cigányokat, valamint segélyt és munkahelyet tudnak szerezni számukra. Mellesleg egy helyi Lungo Drom-szervezetet is megalakítottak, ez azonban hamarosan megszûnt vezetõje, a késõbbi kisebbségi önkormányzati elnök sikkasztása miatt. A kisebbségi önkormányzatnak nincsenek élõ kapcsolatai a településen kívüli (roma) civil szervezetekkel. Ennek hiányát maguk is érzékelik. Egy képviselõ arról panaszkodott, hogy nem tudják pontosan mi mindenhez van joguk, nem ismerik más települések kisebbségi önkormányzatainak tevékenységét, azok kudarcainak, sikereinek történetét. "Más faluban így vagy úgy van. De mi nem tudjuk, hogy hogy van, mert nem járunk sehova" - mondja a cigány képviselõ.
Az 1994-ben megalakult kisebbségi önkormányzat rövid idõ múlva gyakorlatilag (bár nem hivatalosan) megszûnt, a már említett sikkasztás miatt. A jelenlegi elnök, Guba Benedek, aki már az elõzõ ciklusban is képviselõ volt a kisebbségi önkormányzatban, 1998-ban kisebbségi kedvezménnyel bejutott a "nagy önkormányzatba" is, és tagja az Egészségügyi, Szociális és Segélyezési Bizottságnak. Guba 41 éves, nyolc általánost végzett. Egy környékbeli kistelepülésen született, de már 12 éve itt a faluban él, a Dankó utcában. A többségi társadaloméhoz közelítõ értékrendjét a korábbi évtizedekben kialakult asszimilációs törekvése alakítja. Tizenhat éve ugyanazon a munkahelyen dolgozik (a gyárnál, illetve annak utódszervezeténél). Tulajdonképpen, mint azt maga is mondja, ennek köszönheti, hogy megválasztották képviselõnek: a gyárból sokan (nem romák is) ismerik, akik ezért rá szavaztak. A választási rendszer szabályai szerint ugyanis a kisebbségi önkormányzat képviselõjelöltjeire a többségi társadalomhoz tartozók is szavazhatnak, így abszurd módon a többség megválaszthatja a kisebbség képviselõit. Egy olyan településen, mint Szalád, ahol a cigányok aránya kisebb a nem cigányokénál, lényegében a többségi magyarok döntik el a választás kimenetelét. Õk pedig a többségi társadalom értékeit valló, a többségi életformát követõ jelöltekre szavaznak.
"Szavaznak a magyar emberek is a cigány kisebbségi önkormányzatra is. És õk szavaznak az alapján, hogy jó ez húsz éve dolgozik a gyárban, és munkahelye van legalább köztünk" - mondja errõl a polgármester.
Guba tagja a szociális bizottságnak, de a romák közül többen is elpanaszolták, hogy gyakran nem támogatja a cigányok segélykérelmét. Nem mer ellentmondani a bizottság elnökének, de a jegyzõnek, polgármesternek sem. Maga az elnök is beszámolt arról, hogy nem tudja akaratát érvényesíteni a települési önkormányzattal szemben. Elismertsége, tekintélye sem a roma közösség szemében, sem a települési önkormányzatban nincs.
"- Én már jövõre biztos, hogy nem fogok indulni még egyszer. Lehet, hogy a nagy önkormányzatin még indulok, de hogy a kisebbségin nem indulok, az is biztos. Én a nyolc év alatt annyi arculütést kaptam, hogy azt nem kívánom az irigyemnek se.
- Miért kapta az arculütéseket?
- Na, most itt az a helyzet, hogy jót úgyse tud tenni az ember. Fõleg ennyi pénzbõl nem. Ide kevés volna még, amilyen anyagi körülmények meg amilyen munkanélküliség van itt Szaládon. Meg az, hogy annyira megvan a faji megkülönböztetés, én a munkahelyen tapasztalom.
- Ezek az arculcsapások a romák felõl is érkeznek?
- Hogyne! Arról nem is akarok beszélni!
- Miket hánynak a szemére?
- Hogy nem jól van elosztva a pénz. Õk azt hiszik - de ezt már ötvenezerszer elmondtam, hogy nem -, õk azt hiszik, hogy ez a pénz segély. (...) Meg amit én hallok, meg tapasztalok a nagy önkormányzatban, mert nagy önkormányzati képviselõ is vagyok, legyen az ember a talpán, hogy azt végighallgassa - tizenketten vagyunk a nagy önkormányzati gyûlésen -, és amit én ott kapok, és tanároktól kapom az arculütéseket, és nem is egyszerû emberektõl, hanem azoktól, akik a gyerekeinkkel foglalkoznak" - ecseteli helyzetét a kisebbségi önkormányzat elnöke.
Bár a megválasztott cigány kisebbségi önkormányzati képviselõk számára hamar kiderült, hogy hatáskörük, illetve a tevékenységeik köre igencsak korlátozott, a pénzügyi lehetõségeikrõl nem is beszélve, a cigány közösség továbbra is azt várja tõlük, hogy segítsék, támogassák a rendszerváltás következtében munkájukat, biztos megélhetésüket elvesztõ és egyre szegényebbé váló romákat. Nem csoda hát, ha az elvárásoknak eleget tenni nem tudó kisebbségi önkormányzattal teljesen elégedetlen a cigány közösség.
"Többet érnénk a nagy önkormányzattal, mert jobban támogat a nagy önkormányzat." "Minek az a kisebbségi? Akármi van, temetés, vagy akármi, megyünk a tanácshoz" - mondják a cigányok.
De maguk a képviselõk is csalódottak, elvesztették kezdeti lelkesedésüket. Egyedül a kisebbségi önkormányzat elnöke maradt valamelyest aktív, bár képviselõtársaihoz hasonlóan õ sem szándékozik újra indulni a következõ választásokon. A hatékony munkát az is nehezíti, hogy a cigány közösségben tapasztalható megosztottság a kisebbségi önkormányzaton belül is megjelenik. A két alvégi és három Dankó utcai képviselõ között gyakoriak a konfliktusok.
A kisebbségi önkormányzat tevékenysége a gyermekek iskoláztatási támogatásában, valamint néhány közösségi program megszervezésében merül ki. Minden tanévkezdéskor megveszik a cigány gyerekeknek az iskola által elõírt füzetcsomagot. Ez a törvény által körvonalazott tevékenységek egyikébe sem fér bele. Sokkal inkább egy kvázi segélyezési forma, amit elvileg a helyi önkormányzat adhatna iskolakezdési támogatásként. Hogy ezt a gyakorlatot mennyire etnikai alapon kapott segélyként értelmezi a település lakossága, jól mutatja egyrészt a többséghez tartozók megjegyzése, miszerint vannak magyar rászorulók is, másrészt hogy néhány vegyes házasságban élõ, magát már magyarnak tartó szülõ visszautasítja ezt a "cigány füzetcsomagot".
Ezenkívül elviszik a tehetséges gyerekeket szavaló- és énekversenyekre. Rendeztek cigány bált, folklórnapot és Mikulás-, illetve karácsonyi ünnepséget. Ez utóbbiakon mindig adnak valamilyen csomagot, ami lényegében szintén egy rejtett segélyezési forma. Tavaly külön gyermeknapot is rendeztek a cigány gyerekeknek, de ez a falu nem cigány lakóiban, különösen a pedagógusokban, visszatetszést váltott ki, úgy érezték ezzel indokolatlanul tett különbséget a gyerekek között a kisebbségi önkormányzat. A további konfliktusok elkerülése érdekében az idén már nem tartottak külön gyereknapot, hanem hozzájárultak a közös gyermeknap költségeihez. (Ez visszás helyzetet teremt, mert bár a kisebbségi önkormányzat toleranciája tükrözõdik benne, valójában ellentmond a kisebbségi önkormányzati rendszer eredeti elgondolásának, amely az etnikai, nemzetiségi alapon történõ kulturális gyakorlatot támogatja.) Ráadásul ekkor számos cigány kisgyerek nem kapott jégkrémet, mert csak az intézménybe (óvodába, iskolába) járókkal számolt a rendezvényt lebonyolító iskola. Így idén a kisebbségi közösség részérõl érte kritika a kisebbségi önkormányzatot.
Évekkel ezelõtt elindítottak egy mezõgazdasági programot, ez azonban kudarccal végzõdött. A nem túl jó minõségû föld, a romák mezõgazdasági munkákban való járatlansága azt eredményezte, hogy a hasznot nem hozó elsõ év után a program második évében a többség már el sem ültette a vetõmagot.
A kisebbségi önkormányzat támogatásait egyfajta társadalmi stigmatizálásként élik meg a vegyes házasságban élõk. Számukra a cigány identitás, a többségi szemlélethez hasonlóan, negatív értékkel bír.
Bár a jelenlegi és a korábbi kisebbségi önkormányzatnak is voltak a fentieknél "eredetibb terveik", például egy munkahelyteremtõ mészoltótelep elindítása, egy játszótér építése a Dankó utca környékén, ezekrõl a hivatal sorra lebeszélte õket. Ezen tervek megvalósítása valóban számos buktatót rejt magában, és a hivatal aktív közremûködését is igényelnék. A partneri együtt tervezés, együtt gondolkodás, az esetlegesen felmerülõ problémák közösen történõ megoldása azonban távol áll a települési önkormányzat gyakorlatától. A települési önkormányzat lényegében "kiskorúként" kezeli a kisebbségi önkormányzatot és annak képviselõit.
A jegyzõ, akinek jóindulatát nem akarjuk megkérdõjelezni, vezeti a saját szobájában, és nem a kisebbségi önkormányzat irodájában megtartott kisebbségi önkormányzati ülések jegyzõkönyveit, és más adminisztratív feladatot is ellát. Figyelmeztet a testületi ülés, közmeghallgatás megtartásának kötelezettségére, valamint a polgármester szavaival: "igyekszik úgy kordában tartani õket, hogy azt a kis pénzt, amit kapnak, azokat jó helyre tegyék". A kisebbségi önkormányzat leveleit felbontják a hivatalban. Ezenkívül a "nagy" önkormányzat, a jegyzõ közremûködésével korlátozza a kisebbségi önkormányzatot pénze szabadon történõ elköltésében. Például a kisebbségi önkormányzat az általuk rendezett roma juniálison gulyást fõzött és üdítõt, chipset adott a gyerekeknek (kárpótlásul a rosszul sikeredett gyermeknapért). A felmerült költségek fedezését szolgáló, saját költségvetésükben szereplõ pénzt azonban nem kapták kézhez. A segélyezési gyakorlathoz hasonlóan az összeget a megadott élelmiszerboltban kellett levásárolniuk, és a települési önkormányzat oda utalta át a pénzt.
Míg a legszegényebb roma családok segélyt vagy segélykijárást várnak el a kisebbségi önkormányzattól, addig a megélhetési gondokkal kevésbé küszködõk, elsõsorban a Dankó utcaiak, ezenkívül azt is szeretnék, ha a kisebbségi önkormányzat elérné a segélyezési gyakorlat megváltoztatását, az infrastruktúra (ivóvízellátás, csatornázás) fejlesztését a romák lakta területeken. Ezen elvárások egyike sem teljesül, ezért sok roma számára a kisebbségi önkormányzat a települési önkormányzat meghosszabbításának tûnik, nem pedig önálló intézménynek. Egy cigány asszony például kifejtette, hogy itt addig nem lesz jó a cigányoknak, amíg a kisebbségi önkormányzat "együtt van" a nagy önkormányzattal, külön kellene válniuk. Guba valóban számos üggyel kapcsolatban egyetért a települési önkormányzat állásfoglalásával. Így kifejezetten jónak értékeli a segélyezési rendszert, a spirálprogram pedig annyira tetszett neki, hogy még támogatni is akarta azt a kisebbségi önkormányzat pénzébõl. Képviselõtársainak az övétõl gyakran eltérõ a véleményük, ez azonban nem tud kifejezésre jutni, nekik végképpen nincsen hatásuk a helyi döntéshozatalra.
A szaládi kisebbségi önkormányzat tevékenysége tehát csekély hatással van mind a település, mind a romák közösségére, és nagyon távol van mindattól, amit a romák tõle elvárnak. Képtelen a hatékony érdekérvényesítésre, a romákat érintõ problémák közvetítésére, a morálisan mindenképpen kifogásolható segélyezési gyakorlat elleni fellépésre. Maguk a szaládi romák ezért nemegyszer megkérdõjelezik a kisebbségi önkormányzat létezésének értelmét.
Mindez egyrészt abból következik, hogy a törvény a kulturális autonómia biztosításának intézményeként határozza meg a kisebbségi önkormányzatokat, és ezért azok nem is tölthetnek be olyan funkciókat, amilyeneket a roma közösség remél. Másrészt pedig abból a paternalista felfogásból, amely megakadályozza, hogy a romákat önálló, felelõsségteljes döntések meghozatalára képes személyeknek, a társas viszonyokban egyenrangú partnernek tekintsék, és amelyre hivatkozva a helyi többségi vezetõk feljogosítva érzik magukat, hogy a romák helyett döntsenek az õket érintõ kérdésekben. Ha valamilyen társadalmi funkciója van a kisebbségi önkormányzatnak Szaládon, az az, hogy a romák kilencvenes évek végén megfeneklett (kényszer)asszimilációs törekvésit megfordítsa, miközben - ugyancsak kényszerû - disszimilációt vált ki
(hiszen azért csurran-cseppen, legalább füzetcsomagot ingyen kap a cigány gyerek). A kisebbségi önkormányzat tehetetlensége ugyanakkor arra figyelmezteti a helyi romákat, hogy továbbra is csak a települési önkormányzatra számíthatnak, fenntartva ezzel az egyenlõtlen viszonyokat romák és nem romák között.

Az esettanulmány része egy, a cigány kisebbségi önkormányzatokat vizsgáló átfogó kutatásnak, amelyet a Cornell University és a Budapesti Közgazdaság-tudományi és Államigazgatási Egyetem támogatásával végzünk Kai Schafft kollégámmal. A kutatás során egy országos kérdõíves vizsgálatot kombináltunk esettanulmányokkal. Az országos kérdõíves vizsgálat (melynek válaszadási aránya 76 százalék volt) adatainak feldolgozása már megtörtént, hamarosan publikáljuk is. Az interjúk és esettanulmányok készítése jelenleg is zajlik, eddig közel húsz településen kutattunk. A "szaládi" esettanulmány alapjául szolgáló mélyinterjúk 2001. június és október között készültek az önkormányzat képviselõivel, az iskola, óvoda, illetve a szociális intézmények munkatársaival, a cigány kisebbségi önkormányzat tagjaival, valamint a település roma, illetve nem roma lakóival. A tanulmányban szereplõ helységek és személyek neveit megváltoztattuk Az interjúk elkészítésében segítségemre volt Burka Viktória, amit ezúton is köszönök neki. Köszönettel tartozom Szalai Júliának a kézirathoz fûzött hasznos megjegyzéseiért.