Vetítés közben az a kérdés motoszkált bennem, hogy ez az émelyítõen giccsesre hangolt Pinocchio-történet szól-e valami többrõl is, mint saját története? A mesterséges értelemrõl, a tudomány keserû gyümölcseirõl? Valódi tartalma a már ma prognosztizált pusztulásunk a következõ évszázadokban, ez volna? Az A.I. Stanley Kubrick feldolgozásában bizonyára arról szólt volna, Spielbergnél nagyon kicsiny részt szól arról. (A forgatókönyv az alig ismert Brian Aldiss elbeszélése nyomán íródott, Kubrick csak tervezte belõle a forgatókönyvet - akit bõvebben érdekel, mennyi köze is volt/van hozzá: Aldiss elbeszéli egy Kubrick életérõl tavaly készült dokumentumfilmben.)
Spielberg talán leginkább Kubrick-szellemû jelenete a végsõ elõtti, amelyben magasabb rendû lények érkeznek a Földre, s az elpusztult emberi faj helyett a mi fõszereplõnket, egy élethû és érezni képes (emberhû) robot kisfiút találnak. A kisfiú kétezer éve mozdulatlanul nézi a tenger mélyén az elsüllyedt Kék Tündér-szobrot. A világûr jövevényei, megismerve életét és szenvedéseit, mélyen meghajolnak: "Az elpusztult emberiség zsenialitásának te vagy a legfõbb bizonyítéka" - mondják. A kissé kétértelmû dicséret érdekes és tanulságos, de maga a film nem errõl, nem az emberi faj pusztulással fémjelzett erkölcsi diadaláról szól. Tudja Spielberg is, mert nem itt zárja filmjét, hanem megfejeli a befejezést egy alig elviselhetõ anyuka-kisfiú újratalálkozás szívszaggató szeretet-giccsével (ami egyébként semmivel sem szörnyûbb, mint a film elsõ húsz perce, az ott még papával is súlyosbított családi fél-idill). Így azután a filmnek nem is egy, hanem három befejezése van. Igazán nyitott és gondolatébresztõ az elsõ lett volna: a Kék Tündér víz alatti szobrát évezredekig mozdulatlanul bámuló robotgyerek, aki az idõk végtelenségéig "kivárja" az idõk végtelenségének végét. A második befejezés, tehát a leginkább kubricki változat (amely még rímel is az Ûr-Odüsszeia befejezésére): ûrlények gondoskodó figyelmével rekonstruált egykori idill, a családi ház, gyerekszoba jegesen és kiürülten, ahol a robotgyerek évmilliókig várhatja nem a tündért, hanem valamifajta mutációját.
Spielberg robot kisfiúja azonban nem mutációjára vár, hanem szeretõ anyukájára. A harmadik befejezés valósult meg, természetesen, a nagy és örökzöldségében oly tûrhetetlen hollywoodi giccs - mégis, szinte nevetséges volna e könynyesen csöpögõ megoldást "hibának" ítélni. Egyrészt, mert ez a film lényege, hiszen Spielberg mit sem törõdött Kubrick jeges és hideglelõs, olykor szadista színezetû pesszimizmusának megjelenítésével. Továbbá - és nem az "egyébként sikerült" film "hibája" - azért is, mert mint Spielberg néhány más jelentõs filmjének, itt is éppen ez a szinte szemérmetlenül vállalt giccs és csorgó érzelmesség adja a - nem esztétikai - jelentõségét, súlyát.
Szomorú történet felemelõ és vigasztaló véggel? Ilyesmi. A Schindler listája jut eszünkbe, annak is volt efféle, hamisság-érzékünket növelõ olvasata. Furcsa módon ez a mesefilm most kevésbé "optimista". A Schindler-westernben azért gyõznek a jók, meg az igazság, az igazságszolgáltatás. Itt, ha a mese mögé bámészkodunk, nincs is értelme e fogalmaknak: miféle "gonosz" pusztítja az emberiséget? A jó embereknek nincs is megnevezhetõ ellenségük, mégis defenzívába szorulnak: globális fölmelegedést, meteorit- és üstökös-zúdító holnapután-jövõt, a kisbolygó-övezet fenyegetéseit, a világûr sugárzásait nem lehet kijátszani schindleriesen, vagy legyõzni tankokkal. Meggondolandó, és ez még nagyobb baj, hogy a pusztító természetet nem lehet, bután komikus volna erkölcsileg felelõssé tenni.
Filmtudományi aprómunka volna összehasonlítani, fõleg, mert nincs mit, csak egyetlen filmváltozat létezik. Egy feltételezett, fiktív Kubrick-mûvel összevetni esszéíró érzékeny munkája lenne, Borges nyomában, én épp csak felkínáltam a dolgozat elején. Mindenesetre a Schindler listája meg az A.I. különleges helyre kapaszkodott a rendezõ (meg a hollywoodi film) létráján: mindkettõ azért érdekesebb - bár nem biztos, hogy "jobb" a többi Spielberg-filmnél, mert nem igazán az õ terepe, életmûvének nem ez a "fõvonala". Becsvágya nyilvánvaló: a látszólag, a várakozások szerint "másnak", "nem neki" való témában, anyagban is színvonalasabbat készíteni a többieknél. Nem egészen tudom, egyáltalán összevethetõ-e a mai, ügyeletes "többiekkel": lassan ott tartunk, hogy az "új-Hollywoodot" megteremtõ Spielbergnek több köze, belsõ köze lesz Hollywood régi klasszikusaihoz (Capra, Wilder, Hitchcock, hozzájuk van köze), mint a legújabb sikerfiakhoz - hozzájuk mérten õ valóban nemesen hagyományõrzõ, és szerencsés ízléssel vagy mozi-taktikával soha nem téved amazok, az "új újak" birodalmába: Lynch, Tarantino vagy Fincher, mindhárman talán érdekesebb utakon járnak, és a filmesztétikának inkább velük kell majd foglalkoznia -, de hát Spielbergnek eszébe sem jut velük versengeni diadalmasan, mint ahogy eszébe sem jut rivalizálni a sok misztikus-sugallatos fantasztikummal vámpírral, aliennel, szörnylénnyel, ómennel és stigmás maszlagteremtményekkel sem. Számomra még inkább méltánylandó: Kubricknál sem akar szerencsére jobb lenni, és fõként ez dicséri józanságát. Meg sem próbálja, illetve amikor mégis, a film hármas befejezésénél, akkor bántóan nem sikerül a dolog, mert ott akaratlanul összemérésre kínálkozik azoknak, akik látták az Ûr-Odüsszeiát, s ez bántó melléfogás. Ahol azonban õ maga - ez a "mészárcirkusz" látványos és nagyszerû betéte érettebb kiskamaszoknak és éretlenségbe fáradt szüleiknek. Nehogy valaki azt higgye, hogy ez a fontos epizód kicsit is Kubrick, hideg, borzongató szadizmussal. Spielbergnek némi érdeklõdése van a szadizmus-mazochizmus iránt, volt tán a Párbaj idején, ma már, a Jurassic Park tömegsikerére, vizenyõs szellemtelenség-látvány lett. A dinók nem szadisták (ezt persze értelmes emberként jól tudja) - de ha nem szadisták, csak gonosz emberek maradnak utálatunk tárgyául, azok sem szadisták, csak gonoszok, de erkölcsileg bûnhõdnek meg, amire a vérszomjas dinók képtelenek.
Mondom megint, a nagy giccsrendezõ szerencsés csillagzat alatt nyúlt egy tökéletesen más fantáziájú és világképû alkotó hagyatékához; szerencsésen, mert elfelejthette a moralizálást: az A.I. nagy részében nincs kit erkölcsileg felelõssé tenni. A "mészárcirkusz"-jelenetben sok elállatiasult gonosz van, mint a Gladiátor Colosseumában - valahogy mégsem megy a pellengér-sugallat. A jelenetnek természetesen szándékolt áthallása van, utalása a faji vagy ideológiai alapú tömeggyilkosságokra - kamaszlelkeknek szánva -, de még így is (vagy épp ezért) a film leginkább Spielberg-jelenete. A robotok lincselését hajrázva bámuló tömeg természetesen hamar a gonoszok ellen fordul: csak a "szívükre kell hatni", az alvó "jó" felébred a csorda-emberekben… - megbélyegeznénk hamis együgyûsége miatt ezt a sugallatot? Csak annyira, mint a Schindler vigasztaló végét.
A filmet a szeptember eleji Velencei Fesztiválon mutatták be, versenyen kívüli díszelõadásként. Vegyes fogadtatásban részesült, éles elutasítást Anglia két legszínvonalasabb napilapjában keltett (The Observer, The Guardian). Az angol humor - Voltaire óta tudjuk - egyszerûen felfoghatatlan európai fülnek és elmének.
A velencei premiert azért is hozom szóba, mert a film jövõbõl kommentáló narrátora mondja el már az elsõ kockákon: Amszterdam, Velence a klímaváltozás miatti tengeráradattól már pusztulófélben, New Yorknak csak kihalt felhõkarcolói merednek az égbe, látjuk a két ikertornyot: a premier után pár nappal rombolták le õket. Egyébként minden N.Y.-filmben látszanak persze, így Chris Columbus Kétszáz éves ember címû robot-meseutópiájában is, mellyel mindenképp feltolul a párhuzam. Chris Columbus a boldog és nevelõ célzatú gyermekfilmek specialistája, legnagyobb sikere a számomra heveny ricinusként vagy keserûvízként ható amerikai-család-magasztaló Mrs. Doubtfire (magyar címén Apa csak egy van; család nélkül, gyermekek nélkül nem szabad élni - ezenkívül a kopott bõrnadrágok mögött érzõ szív dobog még az apák esetében is). Joggal bíztak - mintegy erre volt õ kitalálva még mielõtt a regényfolyam megszületett volna - a Harry Potterben, fél kilométeres sor a karácsonyi premierre Londonban máris. Mellesleg, ám nyomatékkal: a Kétszáz éves ember szintén az elviselhetetlen ómódi giccsnek, a fogcsikordító érzelmi közhelyeknek fura mód mégis iható elegye, persze Robin Williams miatt, nélküle a családgiccs ellen immúnis nézõk bõsz futásra vennék. Spielbergnél viszont nincs karizmatikus színész, mert a gyerekfõszereplõ - kövezzenek meg - olyan tucatáru, mint a robot, akit tehetségesen megelevenít, itt csak Spielberg van, és jó ez így.
S ha a valóságban ma nem hullámzik még meleg óceán a házak között, idõ, pár száz év kérdése csak. A két ikertorony mellett tengerfenékre került sugárzó mosolyú Kék Tündér-szobor a filmben - gondolom, nem véletlenül - a Szabadság-szobor képzetét kelti. Annak eszméjében véltünk szabadítót és szabadítást. Nem tudott megvédeni a most következõ évszázadoktól, apokaliptikusan közeledõ tömegjárványoktól és pusztító felmelegedéstõl.
Az A.I. szolid és csendes értékének érzem, hogy hiányzik belõle a Hollywoodból az utóbbi évtizedben a világra zúduló, olykor iróniával színezett, de inkább teljesen humortalan metafizikus blöff, s hiányzik a világmindenség bölcs teremtõjének vagy mozgatójának emberszeretetét bizonygató, forró örömkönnyû, zsebkendõszaggató ostobasága. A kecses ûrlények szót sem ejtenek cél-okságról, isteni bölcs irgalomról, a test és szellem Bibliában megírt "feltámadását" szomorkásan cáfolják - de meghajtják fejüket egy nagy tehetségû, és mégis rövid ideig létezett faj, az ember emlékére.
Spielberg nem lehetne a régi meg új Hollywood fõ-mesterembere, ha pesszimista, végsõ boldogságban nem hívõ filmet csinálna. Ez sem ilyen mese. "Hogyan lehet a "Tények" szekciót kombinálni a "Legenda" szekcióval? - kérdi a kisfiú a virtuális térben szélhámoskodó Tudor Doktortól a Kék Tündér keresésekor. Mintha ez a kérdés Hollywood jobb mestereit, de legalább Spielberget régóta nagyon érdekelné. Ezért is lelt rá Auschwitz vigasztalan tényeit kutatva Schindler-tündérre.
Spielbergnek alig van köze Kubrickhoz. Kis rosszindulattal azt mondhatnánk, hogy az A.I. két mellékfigurájában õ ismerhetõ fel: az egyik a virtuális Tudor Doktor, varázsos blöffjeivel, a másik a kihalt New York-i felhõkarcoló rejtekén még dolgozó robotkutató tudós, Prof. Hobby, aki feltalálta az érzelmekre is képes gyerekrobotot. Mindkettõ félig Spielberg (kettejük ötvözete talán õ maga egészen), s fene tudja, egyik fele sem utálatos. Kettejük, a blöffmester és a mélán tanulságlevonó, érzelemfeltaláló technikai zseni (a robot- és film-maker) nélkül is sivárabb volna Hollywood, szegényebb lenne Isten állatkertje.
Spielberget Kubrick jeges-rideg, némileg érzelemmentes univerzumából a mesegiccs lehetõsége ragadja meg, ami végül is azért paradoxon, mert Kubricknak hogy divatosan mondjam, életmûve alapján "genetikailag" nincs érzéke a giccshez (csak a jeges illúziófosztáshoz). Tudor Doktor alias Robot-Teremtõ tehát olyan lehetõséget ragad meg és bont ki az anyagból, amely benne sincs - ez az igazi bravúr.
Giccs, olykor a gyomorkavaró fajtából. De az A.I. langyos-nedves-ragacsos szövetén mégiscsak átüt a pusztulás, a veszteség hollywoodi giccsekben szokatlan szomorúsága: az errõl töprengeni kész nézõ nem kerül ki a film mesés fénykörébõl, nem erõszakolja meg a film sugallatait, ha elgondolkodik (talán a befejezõ képsorok kecses ûrlényeivel együtt), hogy vajon milyen hiányosság, milyen õsrégen kódolt fogyatékosság, leküzdhetetlen "hiba" okozta, hogy a valóban sok mindenben zseniális és páratlan képességû emberi faj a töredékét sem érte meg mondjuk a csótányok fajának adatott százmillió évbõl. Nem árt minél többet elmélázni azon, hogy ha a faj fennmaradásának idõhosszán mérnénk egy faj tehetségét, az ember nagyon hátul végezne: futottak még - hiába voltak oly kiváló és fényes képességei.
Majd elfelejtem: nemcsak az alapötlet, de a Kék Tündér is Collodi Pinocchiójából való, a Szabadság-szobor pusztulásának vízióját viszont vagy Spielberg festette rá a tündér-gipszre, vagy csak a saját belevetítõ kedvû képzeletem. Nem tudom, Spielberg vagy az adaptált elbeszélés írója ismerte-e a nagy elméleti fizikus és kutató, Stephen Hawking írását, amely szerint az emberiség feltehetõen kipusztul a következõ ezer év alatt, tehát a mesterséges értelmet és lényeket kell megteremtenie örökségként. Talán még hamarabb, mert itt a baj a nyakunkon, nácik és atombomba nélkül. Spielberg filmjének alig van valami köze a mesterséges értelem tudományos problémáihoz: a kötelezõ családi idillek giccsétõl eltekintve ízléses és régimódi búcsúmese az emberiségtõl - kis- és nagykamaszoknak. Vége hát, végünk hát, csak még nem akarjuk hinni. Majd, ha felnövünk.