"Álló marhavagonban ültünk 1945 februárjában egy padon. Nem tudtam elszakadni a nyitott ajtótól, amelyen át a havas síkságról bevágott a szél. Haza akartam menni Budapestrõl, hogy ne legyek vendég, ezért volt ez az egyhetes út vissza, Berettyóújfaluba, ahonnan a szüleinket elvitték, és ahonnan sikerült a deportálás elõtti utolsó napon eljönnünk. Ha másnapig késlekedünk, Auschwitzba kerültünk volna. Tizennégy éves nõvérem esetleg túléli. Én tizenegy éves voltam, az osztálytársaimat Mengele doktor mind a gázkamrába küldte."
Ez e karcsú kis könyv elsõ, karcsú kis bekezdése. És ez a könyv rezüméje is. Van e pár sorban valami meghökkentõen józan szûkszavúság és lényegre törés. Ha az író képes tíz sorban összefoglalni a történetet, amelyet el kíván mondani, s ezt ráadásul mindjárt könyve elején, mintegy mottóként elénk is tárja, feltehetõ, hogy a mû lényege nem a történet, hanem valami más. Ha az író, aki mögött gazdag regényírói és esszéista oeuvre áll, azaz mestere a meseszövésnek és az érvelésnek, magyarán a szavakkal való bánásnak, mégis szinte távirati stílusban, minden stiláris vagy hangulati cifrázás nélkül adja elõ élete történetét, akkor feltehetõen a történet önmagáért beszél. Ha az olvasó, aki nem most találkozik elõször Konrád György nevével, vagyis ismeri korábbi könyveit, sõt hellyel-közzel a vele készült interjúkat és a róla írt cikkeket, kritikákat is, azaz tudott már egyet s mást a 11-12 esztendõs Konrád Gyuri hányattatásáról a vészkorszak napjaiban, vakmerõ élni akarásáról és csodával határos megmeneküléseirõl, mégis lélegzet-visszafojtva, egyetlen ültõ helyében olvassa végig ezt az - idézõjelben, de hangsúllyal mondom - "tudósítást", akkor feltehetõen elõzõ két állításom nem is mond annyira ellent egymásnak, mint az elsõ hallásra tûnhet.
Tudjuk a mítoszokból, tudjuk a saját életünkbõl, tudjuk az irodalomból, hogy minden lehetséges történet az aranykorral kezdõdik. A legszámkivetettebb sorsot is megelõzi az abszolút védettség aranykora, ha nem máskor, hát a világra jöttünk elõtti kilenc hónapban. Hõsünk aranykora ennél jóval hosszabb volt, mert bár "ötéves koromtól tudtam, hogy meg fognak ölni, ha Hitler gyõz", a védettség fenséges gyerekkori biztonsága addig a bizonyos 1944-es május 15-éig eltartott, amikor "megtapasztaltam, hogy apám nem az enyém, hanem a Gestapóé... Az emeleti teraszról néztem kissé meghajlott hátát, még sohasem láttam szuronyok kíséretében." Ez a tizenegy esztendõn át tartó gyerekkori menedékjog korántsem mitikus éden, hanem egy társadalmilag-lélektanilag jól körülírható szocializációs folyamat: Berettyóújfalu, amelyet ugyan, mint írja, "mind a három feleségem egyöntetûen porfészeknek látott", õ azonban fél évszázad múltán is "valóban megdobbanó szívvel szépnek", a szülõi ház, amely még ma is "kissé fölé emelkedik a többinek", a XVIII. század vége óta ott élõ, tõsgyökeres berettyóújfalui família, amelynek tagjai "úgy képzelték, hogy õk egyszerre jó magyarok és jó zsidók", a jómódú kereskedõ apa, aki mint "elsõ adófizetõ a tizenkétezres nagyközségben", tagja az úri kaszinónak is, bár nem jár el oda soha. Ebben a világban "az én pipereszappanos illatosságom összefüggött azzal, hogy a cselédnek cselédszaga volt, a szolgának pedig szolgaszaga"; az író tehát a lehetõ legszûkszavúbb tudósításában is prousti éberséggel figyel a szagokra, ezek itt a legfontosabb tények: az apa vasáruboltjában megcsapja a vas és a faforgács szaga, a kocsikenõcsé a szekértengelyekrõl, a vadászfegyvereket begöngyölõ zsíros papíroké, az emberszag, a csizmaszag, a boltban elfogyasztott tízórai szaga, a lakásban a fásláda és az égõ tölgyfa szaga, a hálószobában "anyám szekrényének szaga... az elmaradhatatlan levendulával", továbbá a kellõképp izgalmas konyhai szagkoncert, az utcai ló- és marhatrágyaillat, a strand szaga, a zsinagógában az imaköpenyek savanyú szaga, az ezermester Üveges Lajos "kellemes bajuszpedrõszaga" stb., stb. Végül az árván maradt négy gyerek, "a nõvérem, a két unokafivérem és az õ zsidó nevelõnõjük, Ibi, akinek akkoriban a félelemtõl és a zavaros viszonyoktól nem volt kellemes szaga". És ezzel vége az aranykornak. Szagról, illatról többé egyetlen szó sem esik.
De ugyanazt a történetet követjük tovább, ugyanazt a tudósítást. Csak a tények változnak meg radikálisan. "Az 1944-45-ös télen láttam hullát eleget. El tudtam képzelni, hogy én is egy leszek közülük", bár az ember - olvassuk a továbbiakban - "csak pillanatokra szembesül a halál esélyével, például amikor a homlokára tartanak egy pisztolyt", ám akkor egyik percrõl a másikra felnõtté válik. Úgyhogy méltán megállapíthatja: "tizenegy éves korom óta felnõtt vagyok". Ez úgy hangzik, mintha ítélet lenne, különösen, ha hozzáfûzi: "Van, akivel ez még korábban megtörténik, van, akivel késõbben, és olyan is van, akivel sohasem." De nem, mégsem. Ez még itt mind csak közönséges ténymegállapítás, csak közönséges tudósítás. Ilyenné vált a világ. Nem kívánom itt most részletezni e különös, csupasz, mégis ágas-bogas történet minden epizódját, balga igyekezet is lenne részemrõl; annál szenvtelenebbül és annál megrendítõbben, mint ahogy maga Konrád teszi, úgysem tudnám. Van itt kaland, mese, õrület, képtelenség; kamaszszerelem, Újfaluról Pestre hozott bélyegalbum, átsurranás egy igazoltató nyilas pribék lába közt, azaz megmenekülés a Dunába lövéstõl. Van egy Márió nevû fiú, akit a karján ért a golyó, s kiúszott a jeges folyóból, van egy fazék, amelyben épp fõ a bableves, amikor találat éri, s a lyukon sisteregve a tûzbe zubog az ínycsiklandó lé. És fõként egy szívszorító, markáns portré Zsófi nénirõl, aki harmincéves korában egyszerre ötgyerekes családanya lett, férfi nélkül, másoktól örökölt gyermekekkel, hihetetlen lélekjelenléttel, szívóssággal. És életre szóló erkölcsi példával. Amit természetesen csak én, a menthetetlenül szentimentális olvasó nevezek így, nem az író. Õ nem tesz mást, csak szárazon elmeséli, ami volt.
Így valahogy: "A méltóság több, mint a biztonság, mondta, nem fogunk eltetvesedni. Szirénázáskor sem mentünk le a pincébe. A legépeszûbb választásnak a tetõterasz kínálkozott, amelyre délelõttönként ragyogóan sütött a januári húszfokos fagyban is a téli nap. Néhány vödör vízzel pompás korcsolyapályát csináltunk magunknak, vasalt sarokkal, nekifutásból végigcsúsztunk rajta. Pattogtak a jégen a fölöttünk elhúzó Rata nevû szovjet vadászgép géppuskagolyói. Zörgött a villamos, lõszeresládákat vitt a frontra, amely néhány sarokkal odébb volt. Bámultuk az eget, ha jöttek a bombázók, és figyeltük a hasukból kioldódó bombákat, hova esnek. A porfelhõ és a láng jelezte, hogy robbanó vagy gyújtóbomba volt-e." Idekívánkozik még egy gyerekkori emlék apáról: "Körötte minden tartós volt, a fazék, a bicikli, és az adott szó érvénye." És egyszerre élesen megjelenik elõttem az a Konrád György, akit jó évtizedek múltán személyesen szerencsém volt megismerni, de akkor a személyes múltját még nem ismertem, ám alig leplezhetõ csodálattal méregettem: egy szabad ember, akinek a csupa félelem országban eszébe sem jut félni. Most értem.
Olvasom az Elutazás és hazatérést - szándékolt profanitásában is milyen mitikus egy cím! -, s egyfolytában Pilinszky-sorok járnak a fejemben: a "haza akartam, hazajutni végül" az Apokrifból, vagy ama "nagyszerû egyszerûség", amivel a dolgok e végsõ dimenzióban megnevezõdnek. Úgy tûnik, ez az a pont, ahol az írót már puszta figyelme és tolla íróvá teszi: sorsa íródeákjává. Valójában azonban ez a mesterség magasiskolája.
(Noran, 2001. 162 old.)