A józan ész azt diktálná, hogy ha idegen országban, idegen városban, egyszerre két intézményben rendez kiállítást egy mûvész, akkor munkásságának egymással összefüggõ és szellemi-fizikai "kézírását" felismerhetõen érvényre juttató aspektusait igyekszik bemutatni. Hiszen a képzõmûvészet a technikai képek világában is a mûvész individuális gondolkodásának és világérzetének kifejezését jelenti, és minél homogénebb, fûtöttebb ez a struktúra, annál hitelesebb, annál vonzóbb.
Vera Röhm kiállításai elsõ pillantásra oly mértékben különböznek egymástól, hogy azt hihetnénk, két mûvész mutatkozott be egy idõben a magyar közönségnek. Egyikük szobrász, aki fából és plexibõl alkot szikár plasztikákat a minimal art vonzáskörében, a másik pedig egy új, nagyszabású koncept-art jegyében dolgozik, eszközei elsõsorban fogalmiak, és közömbösnek tûnik az anyagokkal szemben. Röhm e két, egymástól függetlennek látszó kiállítással azt demonstrálta, hogy a mûvész szinte tudományos személytelenséggel eredhet egy-egy téma nyomába, hogy a választott témák magukban rejtik kommunikálásuk csakis rájuk jellemzõ technikai-anyagi eszközeit. Röhm érdeklõdését mindennapos jelenségek váltják ki, ilyenek az árnyék és a hiány, illetve a nyom, a "valami ott volt, de már eltûnt" jele, s a hiány pótlásának, a teljesség leleplezett szimulálásának lehetõségei. Árnyék és nyom: a képteremtés elementáris és automatikus mozzanatai, mondák szerint a képzõmûvészet kezdetei, ugyanakkor gazdag jelentéstartalmat is viselnek, ami az emberiség különbözõ kultúráiban a nemlét fenyegetéséhez kapcsolódik. Röhm nem foglalkozik a kulturális jelentéstartománnyal, õt a fizikai jelenségek maguk érdeklik, amelyeket mûvi úton, tárgysorozatokban és komplex kiállításokban megismételve, mintegy kimerevítve filozofikus témákká emel, hogy konzekvenciáikat felmutassa. Attitûdje tulajdonképpen a klasszikus avantgárd mûvészé, emberiségjavító, messianisztikus.
Témáinak problematikája nem idegen számunkra e tájon, az idõk folyamán több magyar mûvész is foglalkozott ezekkel más okból, más eredménnyel. Röhm munkásságának kezdetén, a hetvenes évek közepén az építkezések gerendaállványainak szövevényében, átkötõ X-eiben izgalmas teret, jelentést látott, hasonlóan Károlyi Zsigmondhoz és Megyik Jánoshoz. A "Kiegészítések" gerenda-plasztikái valószínûleg innen veszik eredetüket, de visszanyúlnak a land-art mûfajába is, párhuzamot mutatva a hajdanvolt Pécsi Mûhely erdõmunkáival. A sérülések helyrehozásának gondolata éppúgy emlékeztet a megjavított paraszti tárgyak világára - melyet nemrég Vörösvári Ákos emelt be a Látványtár-mûvészet területére -, mint a fiatal szobrász, Szabó Ádám csorba talált tárgyaira, amelyeket színezett gipsszel tett ismét fanyar egésszé. A magyar mûvészet színterén az "Árnyékvándorlások" tematikája is aktuális: a Röhm-kiállítások idején láthattuk Szikora Tamás dobozainak szinte tapinthatóan tárgyszerû vetített árnyékait a Kortárs Mûvészeti Múzeumban, akkoriban jelent meg saját fotogramkönyvem, amely a "fényteli árnyékok" elvének, múltjának és hazai gazdag jelenének bemutatására vállalkozott. Bakos Gábor évekkel ezelõtt, elsõ kiállításán éppen a Goethe Intézet galériájában egyetlen nagy, hullámkartonból készült, önmagába záródó labirintikus testbe foglalta a fény, a tér és az idõ kiválasztott fázisait, hasonló módszerrel, mint ahogy Vera Röhm járt el, amikor hosszabb korszakot szentelt annak a fényhiánynak testté fogalmazására, amelyet egy tárgy élei, az azokon fennakadó megvilágítás és a földön kirajzolódó vetett árnyék együttese határolt körül. E megfelelések és párhuzamok ismerete csöppet sem hökkentette meg a mûvészt, inkább örömet és kíváncsiságot érzett a gondolatközösség, az eredmények sokágúsága felett.
Vera Röhm részben magával hozott, részben ide készült installációkat mutatott be Budapesten. A Kiegészítések (Goethe Intézet) téri elemei iparilag négyzetesre szabott, nagy erõvel kettétört fenyõgerendák, amelyeket színtelen, átlátszó plexiöntvény egészít ki az eredeti szabványméretre, vagy kapcsol össze különbözõ elementáris, geometriai formációkban. A fejtõl-lábtól egymáshoz illesztett párhuzamos függõlegesek, a V- és A-alakzatok, az egyik szárukkal vízszintesen a földre támaszkodó M-formák a terem padlóját borító összefüggõ acéllemezen álltak. A kékes-olajosan fénylõ alaplap megemelt, mûvi aurát biztosított a világossárga fa-plexi konstrukcióknak. A hol becsillogó, hol a környezetet is, a tárgyak között sétáló nézõt is tükrözõ plexiöntvények bizonyos nézõpontból teljesen átlátszókká, nemlétezõkké váltak, ilyenkor a fagerendák a levegõben álltak, a semmin támaszkodtak. A kiegészítõ öntvény kettõs funkciót lát el: egyrészt mint képlékeny mesterséges anyag lehetõvé teszi és felmutatja a merev és egyenes fa plasztikai átfogalmazását, dekonstrukcióját. Másrészt vitrin, amelyben kiemelve és felnagyítva a plasztika csuklópontja, lényegi része mutatkozik meg: a fa struktúrájának és a törés erejének feszültségében létrejött szálas szilánkjait, a szétroppanás nyomát szemlélhetjük. Minden esetben más formákat.
Az Árnyékvándorlások címû kiállítás a Barcsay Terem adottságainak megfelelõen három részre tagolódott. Röhm a felsõvilágítású nagy térben a címadó installációt valósította meg, a két belsõ teremben Az éjszaka a Föld árnyéka címû vizuális szövegekbõl és belülrõl világító tárgyból álló mûegyüttesét és a vándorló árnyékokat rögzítõ elsõ, naiv rajzait állította ki. Röhm precízen felmérte a Barcsay Terem központi terének méreteit, bemérte égtájak és égövek szerinti pontos elhelyezkedését a földgolyón. Meghatározta a kiállítás nyitó napján, október 31-én a Nap pályáját is. Számítógép segítségével kapcsolatba hozta ezeket a téri viszonyokat egy a teremben, meghatározott helyen, gnómonként felfüggesztett, a görög csillagászok Nap-pálya-meghatározó pálcájának mintájára alkalmazott fekete kockával, majd ennek feltételezett árnyékát óránkénti bontásban fekete velúrpapírból kivágott formákkal rögzítette az üres, fehér falakon és a padlón. Az itt és a most kozmikus valóságát hozta a látogató tudomására elv és valóság határvonalán egyensúlyozva. Az ily módon elindított, egzisztenciális vonatkozásokkal is telített gondolati pálya nyereségén túl érzéki, plasztikai élmény is érte a látogatót: a fényelnyelõ bársonyalakzatok ferdén elliptikus sorozata a terem határfelületein nagy, fekete ecsetcsapásoknak hatottak, melyek által a terem volumene szokatlanul erõsen átélhetõ lett. A kiállítótermeket általában üres edénynek tekinti az ember, amelynek hangulatát, pszichikailag felfogható arányait, méreteit a beléhelyezett tartalom állandóan változtatja. Ez a terem még sosem volt annyira önmaga, a saját objektív viszonyaival annyira telített, mint ezen a kiállításon.
Vera Röhm nem tekinti magát a hagyományos értelemben vett mûvésznek, bár szobrászatot és grafikai design-t tanult a lausanne-i és párizsi akadémiákon. Azt mondja, egyszerûen csak gondolkodik, megfigyel, gyakorlatias szempontok szerint igen egyszerû, kézenfekvõ dolgokkal foglalkozik. Mûveinek lételeme a tiszta, józan gondolat és a makulátlan kivitelezés, a tökéletes forma és felület. Csak a terveit rajzolja kézzel (milliméterpapírra), minden tárgyát szakemberek, gépek kivitelezik, minden darabot a célszerûség, gazdaságosság jellemez, sehol egy átgondolatlan, hirtelen ötlet, kitérõ. Ám az így létrejött tárgy, installáció a maga hûvös megjelenésével képes elindítani a nézõ beleélõ, továbbgondoló képességét, a gondolat felhevül.

Kiegészítések (Goethe Intézet)
Árnyékvándorlások, az idõ tere (Barcsay Terem, Magyar Képzõmûvészeti Egyetem)
2001. október-november