Nincs ma Magyarországon felsõfokú fotómûvészképzés, hiszen a Képzõmûvészeti Egyetemen nincs - soha nem is volt - ilyen szak. De vajon baj-e ez?
Mondhatnánk: nem igazán, hisz eddig is elég jól elvoltunk nélküle. Igaz, ami igaz: ha a múltban vagy akár a jelenben körülnézünk, jeles fotográfusaink között jobbára profivá lett autodidaktákat találunk. Kertész, mint tudjuk, eredetileg banktisztviselõ volt; Brassai már profi képzõmûvész ugyan, de nem profi fotográfus, mert - mint maga írja - "harmincéves koromig azt sem tudtam, mi a fényképezõgép". Moholy-Nagy szintén profi képzõmûvész, a fotó csak mint alkalmazott grafika érdekelte: egész életében egyetlen tekercs filmet sem hívott elõ, és a fényképeit sem maga nagyította (ami persze mit sem von le az értékükbõl). Robert Capa is autodidakta módon, a gyakorlatban - a német Dephot képügynökség laboránsaként - tanulta ki a szakmát. Pécsi József, Máté Olga, Kárász Judit látszólag kivételek ugyan, mert õk szakfényképészek is voltak (mellesleg: szintén Németországban képezték magukat), de már például Balogh Rudolfot tizennégy évesen a rajztanára tanította meg fényképezni, Escher Károly mûszaki rajzolóként, majd filmhíradós operatõrként kezdte, Bárány Nándor is mindenekelõtt optikai mérnök volt (és csak mellesleg az egyik legizgalmasabb fotográfusunk), Kálmán Kata eredetileg gyógytornász volt…
S hogy mi a helyzet ma? Kiállító fotómûvészeink fiatalabb generációi - Drégely Imre, Gulyás Miklós, Eperjesi Ágnes, Czeizel Balázs, Déri Miklós és még jó páran - a "kisképzõben" és/vagy az Iparmûvészeti Fõiskolán (ma már egyetem) részesültek ugyan valamiféle mûvészeti képzésben, de nyugodtan mondhatjuk: voltaképpen az intézményes oktatás ellenére lettek mûvészfotósok. Érdeklõdésüknek egészen biztosan nem a reklám- és alkalmazott fotográfia felelt meg, az Iparon viszont, értelemszerûen, ezt oktatják. Más kérdés, hogy a tanárok - fölismervén a helyzet faramuciságát - igyekeznek egy-egy félév experimentális fotót is becsempészni a tanmenetbe, de mindenki tisztában van vele: ez csak kényszer szülte megoldás, ha egyáltalán megoldásnak nevezhetõ. Az idõsebb generációknak vagy a kevésbé szerencséseknek viszont még ez sem adatott meg, õk teljesen magukra voltak hagyatva: Kerekes Gábor például pincérbõl lett - önképzéssel - világszerte elismert fotómûvésszé, Barta Zsolt eredeti szakmája szakács és cukrász (végül tévés segédoperatõrbõl lett fotográfus), Herendi Péter eredetileg képkeretezõ, Balla András kertmérnök... Folytathatnám a sort.
De kérdezzük meg újra: vajon baj-e ez? Ha a magyar fotómûvészet múltbeli és mai teljesítményét nézzük, egyáltalán nem baj, sõt. Ezt személyes tapasztalatból mondom: a Magyar Fotográfia New Yorkban programunk résztvevõi például éppen azzal értek el sikert Amerikában, hogy nem profik, hogy mást csinálnak, mint amit a nyugati, nagyüzemként mûködõ mûtárgy-kereskedelem megszokott és elvár. Pontosabban: valami olyasmit csinálnak ugyan, de egészen másképp. Biztos vagyok benne, hogy ennek a frissességnek és személyességnek az egyik alapja éppen az, hogy nem verték beléjük: hogyan kell a fotográfia mûvészetét ûzni. Ám ez csak az érem egyik oldala. Nézzük a másikat is!

Háttérbe szorult a fotómûvészet
Elég nagy baj, hogy ma Magyarországon nincs felsõfokú fotómûvészeti képzés, mert így kinek-kinek magának kell - hosszú, fáradságos, évekig tartó munkával - fölépítenie magát. Megtanulni a fotótörténetet. Elsajátítani a technikai fogásokat, sokszor még alapszinten is. Tájékozódni a világban. Szellemi háttért teremteni a munkához. Megtudni, hogy a társmûvészetek merre tartanak. Elmagyarázni a kritikusoknak, mûvészettörténészeknek, hogy - az alkotói oldal felõl nézve - mik a fotográfia mint médium lehetõségei és korlátai. Kinevelni a galeristákat és szakírókat. Hihetetlen energiákat emészt föl, hogy mindezt még ma is kiscserkészként, autodidakta módon kell megcsinálni, hogy mindenkinek mindig mindent a nulláról kell kezdeni - holott már réges-rég meg kellett volna teremteni ehhez az intézményes kereteket.
Ezen túlmenõen is származik baj abból, hogy ma Magyarországon nincs (és sohasem volt) felsõfokú fotómûvészeti képzés. Nevezetesen az, hogy a mûvészettörténészek, a közgyûjtemények vezetõi és a galeristák a mai napig nem veszik mûvészetszámba a fotográfiát. A fotó valami egészen más, vélik, mint a festészet és a grafika, éspedig technikai és mûvészi értelemben is más: könnyebb, mondhatni olcsóbb amazoknál. Egész életmûvek és jelentõs alkotók szorulnak ki így a mûvészeti közfigyelembõl, pedig amit például Kerekes Gábor és Szilágyi Lenke tett és tesz le a kortárs képzõmûvészet asztalára, van annyira jelentõs teljesítmény, mint nem egy agyonsztárolt festõnké. Nem hiszem, hogy elfogult vagyok; tessék megnézni a kiállításokat! Mégis, nemrégiben, amikor az egyik legrangosabb kortárs képzõmûvészeti galéria vezetõjének figyelmébe négy-öt fotómûvészt ajánlottam, azt találta válaszolni: megölnek a mûvészeim, ha elkezdek fotóval is foglalkozni! Ez a mondat sem New Yorkban, sem San Franciscóban, sem Párizsban, sem Londonban, sem Berlinben, sem Bécsben, de talán még Prágában vagy Varsóban sem hangozhatott volna el.
Tetézi a bajt, hogy a Magyar Fotómûvészek Szövetsége - a nevével ellentétben - nem a fotográfiát mûvészetként mûvelõ fotográfusok szervezete, s ezzel összekutyulja a dolgokat. A szövetség az alkotó, kreatív fotómûvészek mellett, akik a legnagyobb jóindulattal számolva is csak a tagok egyharmadát teszik ki (lásd keretes megjegyzésünket), egyfelõl a bármily igényes, de mégiscsak amatõr fotográfusok (például a mûkedvelõ természetfotósok), másfelõl a fotográfiát pusztán megélhetésbõl ûzõ alkalmazott fotográfusok önérvényesítésének ad szervezeti keretet - elõbbieknek alighanem az önbecsülésükhöz, utóbbiaknak a bizniszükhöz van szükségük rá, hogy a névjegyükre odaírhassák: fotómûvész. Pedig a legtriviálisabb definíció szerint fotómûvészet az, ami nem amatõr, de nem is alkalmazott fotográfia - ezeket a területeket tehát éppenséggel szétválasztani kellene, nem pedig összemosni, mondván: fotómûvész mindenki, aki alkalmasint szép képeket csinál.

A fotómûtárgy megbecsültsége
Mindazon nehézségek ellenére, amiket említettem, az utóbbi években mégiscsak van némi elmozdulás a mûvészi indíttatású fotográfia szakmai elfogadottsága terén, s ez - az igazán szépen teljesítõ fotómûvészeink és a munkáikat bemutató fotógalériák mellett - mindenekelõtt Kincses Károly szívós szervezõ és ismeretterjesztõ munkájának, valamint a fotó iránt régóta elkötelezett Beke László és néhány más, a fotó iránt nyitottabb mûvészettörténész (például Bán András, Miltényi Tibor) írásainak és kiadványainak, továbbá a Balkon szerkesztõi és szerzõi gárdájának köszönhetõ. Ám bármennyire örvendetes is ez a tény, azért ez sem teljesen problémamentes. A jelek szerint ugyanis még a fotográfia - pontosabban annak elméleti kérdései - iránt nyitott mûvészettörténészek sincsenek igazán tisztában a fotográfia mesterségbeli, technikai fogásaival, különösen a fényképkészítési eljárásokkal. (Ez alól, mondanom sem kellene talán, Kincses Károly kivétel.) A becsületesebbek önmaguknak is bevallják ezt, míg a szakmaetikailag kevésbé finnyásak úgy tesznek, mintha ez nem volna fontos. Holott nagyon is fontos, hiszen a fotográfia mint mûvészeti médium alapja éppen ez.
A fotómûtárgy esztétikai minõségét ugyanis a lehetséges technikák közötti választás, illetve annak manuális kivitelezése határozza meg. A mûvészi igényû fotográfia médiuma a fénykép, az alkotói szándékot a lehetõ legtökéletesebben tükrözõ (foto)grafikai nyomat (print). Aki látta a Brassai-kiállítást a Várban, pontosan tudja, mirõl beszélek. Ellenpéldaként ott volt a Man Ray-kiállítás a Francia Intézetben: mivel nem eredeti képek voltak, hanem utólag és más által készült nagyítások, épp "csak" a képek aurája veszett el… Ennek semmi köze a sznobizmushoz! Egyszerûen arról van szó, hogy a mûvészi igényû fényképet senki más nem tudja úgy elõállítani, mint az, akinek a fejében már az exponálás pillanatában ott van a kész kép. A fotográfia mint a képzõmûvészet médiuma ugyanis, ismétlem, nem pusztán a meglátott és megörökített kép, hanem a mûtárgy igényességével megalkotott fénykép. A mûvész ehhez választja meg a felvétel készítése során a megvilágítást, az expozíciós idõt, majd a hívót és hívásidõt, a hagyományos brómezüst nagyításnál a papírfajtát, annak hívóját, a képmódosító eljárásokat (kitakarás, beégetés) és/vagy a "színezést" (barnítás, arany- vagy szelénfürdõ stb.), illetve a ma már különlegesnek számító, alternatív fényképkészítõ eljárásoknál a megfelelõ technikákat. Vannak persze olyan mûfajok (például az úgynevezett autonóm riport), ahol értelemszerûen meghatározóbb a kamera-szintaxis, mint a printing-szintaxis, de még e mûfaj képviselõi is gondosan ügyelnek rá, hogy a képeik tisztességes nagyításban kerüljenek falra, illetve hogy a reprodukció a lehetõ leghívebben adja vissza az eredetit, a kiállítási példányt.
A fotómûtárgy eme sajátosságát különösen tisztán látjuk ma, a digitális képalkotás korában, hiszen ez kiindulópontként szintén optikai eszközökkel rögzített látványokat használ ugyan, ám - ha helyesen fogják föl - épp az a lényege, hogy ne mûtárgyat hozzon létre, hanem olyan virtuális képeket, amelyek azután a multimédia kontextusaiban nyerik el az értelmüket. Ma még van ugyan némi bizonytalanság e téren, mert sokan a digitális technikával is a hagyományos fotót imitáló, azt lepipálni akaró képeket, számítógépes printet hoznak létre, ez azonban - szerintem - múló divat lesz. Némi kisebbrendûségi érzésrõl is árulkodik, pedig az új technikai képalkotó eljárásoknak - szerencsére - nem kell kiverekedniük a maguk helyét a mûvészetek között. Ezt, ha máshonnan nem, onnan is tudhatjuk, hogy a Képzõmûvészeti Egyetemen - nagyon helyesen - létezik intermédia szak, a különbözõ médiumok természetével, elvi kérdéseivel foglalkozó Peternák Miklós vezetésével. De tudhatjuk onnan is, hogy az új, nem kémiai és nem manuális technikákban gondolkodó fiatal alkotók Szücs Tibor pásztorolta csapata - szintén helyesen - egyre határozottabban könyökli ki magának az õt megilletõ helyet.

Felsõfokon
Tudom, sokan vélik úgy: a kémiai alapú, manuális fotográfia elõbb-utóbb el fog tûnni. Ezt a nézetet én nem osztom. Szerintem éppen azért, mert a fotográfia nem mûvészi ágai
- a privát fotó és az alkalmazott fotográfia - minden bizonnyal át fognak térni a sokkal egyszerûbb, gyorsabb s idõvel bizonyára olcsóbb digitális technikákra, továbbá azért is, mert a mûvészi önkifejezésben és kommunikációban is egyre nagyobb teret nyer majd a digitalizálás, e folyamatokkal párhuzamosan a hagyományos fotográfia fölértékelõdik, megnemesedik. Hasonló folyamat ez, mint ami a XIX. század végén játszódott le, amikor épp a fotográfia (illetve a rotációs nyomda) váltotta föl - és ezzel meg is nemesítette - a korábban reprodukcióra és tömegtájékoztatásra használt sokszorosító eljárásokat: a fametszetet, rézkarcot, kõnyomatot. A fotográfiának ma épp a digitális technika megjelenésével adatott meg a lehetõség, hogy immár választott technikai képalkotás legyen - eddig ugyanis nem volt alternatívája.
Az lenne tehát a jó, ha a hagyományos fotográfia mesterségét is felsõfokon tanulhatná, aki ezt a médiumot választja mûvészi eszközéül. A Képzõmûvészeti Egyetemen lenne ennek a természetes helye, akár önálló szakként (ez volna a kívánatos), akár a fotográfia logikájához sok szempontból közel álló sokszorosító grafika oktatásán belül (valószínûleg ez lesz lehetséges). Kiegészítésként a mûvészettörténész-képzésbe is be kellene építeni a fotótörténet és -elmélet, továbbá a fotográfiai technikák, képalkotó és képmódosító eljárások oktatását, legalább olyan szintig, hogy a hallgatók (és a tanárok) a különbözõ technikákkal készült képeket fölismerjék, esetleg néhány technikát ki is próbáljanak - ami túl azon, hogy hozzájárulna e technikák tiszteletéhez és az alkotói dilemmák megismeréséhez, jópofa játék is lehetne. Úgy tudom, a Képzõmûvészeti Egyetem grafikai tanszékének és az ELTE mûvészettörténeti tanszékének oktatói gárdájában is van bizonyos befogadókészség a mondottakra. Majd látjuk, mi sül ki belõle.