Az N&n galériában 2001. október 31. és november 11. között a kortárs magyar építészet - a korábban már bemutatott Bán Ferenc mellett - egy másik iskolateremtõ mesterének, Janáky Istvánnak a kiállítása volt látható. Az építészeti szépség maradványai Magyarországon címû tárlat, mint az az alábbiakban látható lesz, rendhagyónak számított az eddigiekhez képest. A kiállításon ugyanis a közönség nem Janáky István saját terveivel, hanem egy több éve folyó gyûjtõmunka és egy készülõben lévõ könyv elsõ bemutatójával találkozhatott. A galéria falán 33 méteres csíkban végigfutó 240 db kisméretû fénykép azonban csak szerényebb válogatás volt abból a több mint ezer épületfotóból, amelyeket Janáky építész az elmúlt években magyarországi utazásai során készített. Az alábbiakban Janáky István kiállításon elmondott megnyitószövegét közöljük.
Az N&n galéria címe: VI. Hajós utca 39. (a Bajcsy-Zsilinszky útnál). Internet: www.nagybalint.hu

Azért saját magam nyitom meg ezt a kiállítást, mert senkire sem akarom rátukmálni az ízlésemet. Manapság mindenki mindenkire rátukmálja, és ezt unom egy kicsit.
Az itt látható anyagot azért gyûjtöttem, hogy a saját ízlésemet karbantartsam. Elõször semmi más oka nem volt. Merthogy az ízlést manapság karban kell tartani. Valamikor nem nagyon kellett, de most nagyon. Aztán, amikor kezdtek gyûlni a képek, rájöttem, hogy ebbõl talán egy könyvet lehetne csinálni. Akkor találtam ezt a melankolikus címet, hogy Az építészeti szépség maradványai Magyarországon. Ez amolyan ellen-bédekker lenne, ellen-építészeti bédekker, hogy nemcsak az istentelenül ronda Országház és a nála ha lehet még csúnyább Halászbástya létezik Magyarországon, hanem másfajta dolgok is vannak.
Majd végigmegyek a fotók elõtt, és egy-két képrõl szeretnék röviden beszélni. De elõtte azért elmondanék valamit errõl a "szépség" szóról, ami a könyvcímben szerepel. Szerintem a szépség konstans dolog, nem változik, nem függ az ízléstõl, nem függ a koroktól, nem függ a stílusoktól. Szokták mondani: a szépség megítélése változik korok, helyek szerint. Szerintem nem. De mégis, egy picit, tényleg csak egy kis mértékben a terjedelme nõ - furcsa módon. Belekerülnek a körébe olyan dolgok, amik régebben nem voltak a szépség körében. Ez a tágulás nagyon lassú, majdnem észrevehetetlen, és nagyon kis mértékû. A régi - mondjuk az ókori - terjedelemhez képest nõtt, de nem nagyon. Ez a diszkrét és talán egyre lassuló növekedés a leggyönyörûbb benne. Az embernek az az érzése, hogy talán nincs már messze az idõ, amikor megáll a terjedés, és vége van a bõvülésnek.
Ha lehetséges ez a dramaturgia, és hajlandók vagytok forgolódni egy kicsit, akkor egy-két képnél megállnék.
Elõször ennél a két képnél, amelyek egy piros házat mutatnak: csupa pirosból van a teteje, a fala is. Úgy készült, hogy felhúzták a téglavázat, és piros salakkal készült betonnal kibetonozták a közöket, aztán befedték cseréppel. Amikor odaértem fényképezni, elõugrott egy nõ, száz kiló volt, a térdén kidudorodott a tréningnadrág, szörnyû látvány volt, és azt kérdezte ordítva, hogy miért fényképezem a házat. Erre mondom neki, hogy azért, mert nekem nagyon tetszik. Ahelyett, hogy megnyugodott volna, még dühösebb lett és elkergetett, úgyhogy alig bírtam megcsinálni a fényképeket. Szemmel láthatólag fogalma sem volt arról, hogy mit mondok neki. (Majd egy idõ után odaérünk egy házhoz, amelynek a története pont ennek az ellenkezõje lesz.)
A következõ ez a sárga fotó, ami Hollókõn készült. Nézzétek meg. Van hozzá egy kis szövegem, amit felolvasnék: "Közismert látvány az a falukép, amit Hollókõ ötvenegynéhány, egészen pontosan 56 népi épületének védett, a világörökség részét képezõ együttese mutat. Akárhányszor odamegyek, mindig fokozódik egy kicsit az ellenszenvem.
A házak egyre inkább az öregedésüket nem jól tûrõ konok, piperkõc vénasszonyokhoz kezdenek hasonlítani, akik erõszakkal konzerválni igyekeznek egy magukról évtizedekkel ezelõtt kialakított képet. E házak már önmaguk modelljeivé váltak, lassan kimegy belõlük az élõ szépség. Az így nagy térbeli múmiává vált ófalu vár felõli szélén meghúzódik azonban néhány újabb ház, amelyeknek építõi elmulasztották betartani a stílusegység kívánalmait, és a saját bohó, nemtörõdöm fejük után mentek. Legszebb ezek közül a hitehagyottak közül ez a sárga kis lakóépület, fura lapogatott, simított vakolatával, a mókás sárga felületben ülõ típusablakával, tótos kék párkányával, léha cseréptetejével. Csak le ne bontassa valami precíz mûemlék-felügyelõ! Elenyészik az magától is, nem hiszem, hogy bárki is védelme alá venné a páriát."
A következõ kép talán elsõ pillantásra nem sokat mond - sok ilyen kép van ebben a sorozatban. Az arányát nézzétek. Elképesztõ, hogy az önkéntelenség sokszor milyen jó arányokat hoz létre. Az egyik legnagyobb baj az arányokkal van manapság az építészetben, pedig az nem nagyon kerül pénzbe.
Mutatom ezt a vörös házat, amely Alsórajkon áll, Zala megyében. Errõl azt szeretném mondani, hogy a bauhausiánusok, köztük Molnár Farkas is, mindig vágytak arra, hogy elemi geometriai idomokat használjanak. Molnár többször is tervezett 6Y6Y6 méteres kockaházat, ilyen volt például a "vörös kockaház" néven ismeretes is, és aztán késõbb Balatonon meg is épített egy ilyen kockanyaralót. Ez a vörös ház pedig Alsórajkon található, van egy kis párkánya, amit Molnár nem tett volna rá sohasem, meg egy sátorteteje, ami szintén
könnyít a dogmán - nagyon szép.
A következõ ház, itt mellette, Felsõrajkon van. Ennek a története az elsõ (vörös) házról elmondottaknak az ellenpárja. Odaálltam fényképezni, és elõjött egy néni, ez õ, aki a fotón látható. Hogy igazoljam magam, mondtam neki, hogy ne tessék haragudni, hogy fotózom a házat, nekem nagyon tetszik, ez egy nagyon szép ház. Akkor közelebb jött, és láttam a szemét, ami olyan volt, mint Marie Curie-é lehetett, igazi értelmes szem, és azt mondta, hogy - tudom. Nagyon klassz jelenet volt.
A következõ háznál elnézést kérek a prûdebb hallgatóktól és nézõktõl. Ha közelebb hajoltok a képhez, látható, hogy a házon csupa pinamotívum szerepel. Szerintem az történt, hogy az építõ hölgy vett egy fandlit a megfelelõ konzisztenciájú habarccsal, abból vett a kõmûveskanálra, becsapta combjai közé, aztán egy csípõdobásszerû mozdulattal felcsapta a homlokzatra, és ezt megcsinálta több százszor.
Most ezt a pénzesgyõri házat szeretném megmutatni, amilyen látszólagos sok száz van az országban, de valójában ritkaság az, hogy egy ház ilyen finoman van elkészítve. Amikor az autómmal járok, olyan vagyok, mint amikor nyúlra megy a vadász, és csak azt látja meg. Most már csak azt a házat látom meg, amelyik tetszik nekem.
Mellette itt van ez a bakonyszûcsi ház, amit ha megnéztek, láthatjátok, olyan a felülete, mint egy lapos, gipszbõl készült Jovánovics-relief, csak nagy méretben, és ha lehet, még elfogulatlanabb gesztusokkal.
Mutatok egy félig kész házat, amelyet Zánkán lehetett látni. Nagyon szeretem a befejezetlen házakat, mert azok sokkal õszintébbek, sokkal eredetibbek, mint amikor befejezték õket. Ha Magyarországon befejeznek egy házat, az általában szörnyû lesz: eltakaródnak a struktúrák, az igazi faktúrák, semmitmondó áltextúrák keletkeznek, az egész halottá válik. Amíg épülnek, magukon viselik az építés önkéntelenségét, ami gyönyörûségeket hoz a felszínre.
Arlón áll ez a ház, egyike annak a sok-sok vidéki szecessziós polgárháznak, amelyeket nem véd senki, sem a mûemlékesek, sem a tulajdonosaik. Hatalmas értékes épületállomány tûnik el velük a semmiben. Ebben a házban is nemtörõdöm vagy túl szegény emberek lakhattak, lassan az idõ (és õk maguk) lehántottak róla minden kelléket: a tornácot, a tagozatokat, a díszeket, mindent. De érdekes, hogy a ház még ilyen kifosztott állapotában is õrzi a szépségét, pusztán az arányainak tökéletessége jóvoltából. Pedig már nincs rajta semmi, ami a szecesszióra utalna.
Ez a három egymás mellett lévõ fotó egy régi, a Badacsony aljában álló borospincérõl készült. Megjegyzem, hogy gyûjtésem során mûemlékekkel nem foglalkozom, az a mûemlékesek és a mûtörténészek dolga… Ez a ház nyilván nincs védve, mégis minden évben elzarándokolok hozzá, mert amikor év közben kezd elhalványulni az az érzésem, hogy mi is az építészet, és megnézem ezt a házat, akkor mindig megint visszajön: akkor megint tudom, hogy mihez tartsam magam.
Felhívom a figyelmeteket erre a kis épületre, Pilisborosjenõn. Mindenféle - egyébként nem rossz - házak közé van építve, egy kis fészerszerû létesítmény. Olyan, mintha a nagy Herzog és de Meuront hívták volna meg tervezni, és õk hevenyésztek volna. Csak nincs benne az a mûvi akaratosság, ami bennük megvan - nem akarom sértegetni ezt a két remek svájci figurát. Szóval ez olyanabb.
Aztán itt van egy ház, amely Balatonszemes kellõs közepén áll, lehet, hogy sokan ismerik. Azt az érzést keltheti, hogy Rossi is elõször ezt a házat látta, mielõtt elveit kialakította. Bár lehet, hogy sok ilyen házat látott. Itt az építészet elemi formájában szemlélhetõ.
Végül mutatnám nektek ezt a legutolsó fotót, ami egy vadonatúj épületet ábrázol. A gyûjtésben egyébként arra törekszem, hogy minél újabbak legyenek a házak. Ez a ház Gödöllõn áll, a Premontrei Gimnázium nyári tornaterme. Építését tanult építészek és statikusok intézték. Azt mutatja, hogy még az az építész is, aki képzett, aki tudatos, az is kerülhet - hogy így mondjam - kegyelmi állapotba, amikor elfelejti a stilisztikai, egzisztenciális és más kötelezettségeket, és önfeledt tud lenni.
Ezeket szerettem volna elmondani - és akkor megnyitom a kiállítást.

Janáky István (63)

2001 Soros Alkotói Díj
1999 DLA
1997-tõl fõleg családi házakat tervez
1990 Ybl-díj
1974-tõl a MÉSZ Mesteriskola vezetõ építésze
1970-72 MÉSZ Mesteriskola
1963-1999 az IPARTERV munkatársa
1956-1961 BME Építészmérnöki Kar

Munkásságáról 1999-ben A hely címmel könyv jelent meg (épületekkel, rajzokkal, írásokkal)