Visky András
Költõi válasz, avagy kié Erdély? - adventi homília

1.
Az Úré a föld és annak teljessége, idézte Apánk az Írást, ha történetesen arról folyt a vita, kié Erdély, a hatvanas évek második felében prédikálhatott errõl, Én legalábbis, ez az én, akinek a szóról, Erdély, elsõre az Írás és Apánk jut eszébe, legkorábban akkor, a börtönévek után hallhattam õt beszélni errõl, '64 késõ õszén mondjuk, közvetlenül a csillagászati tél beállta elõtt, amikor, hosszas hatalmi vacillálás után ismét parókiát kaptak a börtönbõl frissen szabadult fegyenc-papok, de lehet, hogy még késõbb, a hetvenes évek legelején talán, a Nagy Évtized, Uramisten, országom népe tekintetét Nyugat

2.
felé fordította, tehetõs és tehetséges magyarjaim kismagyarországi rokonaik megudvarlásába kezdtek serényen, a befogadó nyilatkozatok kopogó hivatali nyelvénél nem volt édesb zene a tájon, kié Erdély, ugyan kié lehet, hangzott a szónoki kérdés még a templomi szószékrõl is, márpedig a szószékrõl Erdélyt szabadon szóba hozni önmagában is eszement vállalkozásnak tûnt a soros elnyomók és a mindenkori józanok szemében, ki állítja, hogy szabadon hoznám szóba, kérdezte Apánk színlelt csodálkozással a rémült kétségeskedõktõl, hát ki szabad itt, ha pedig nem vagyunk szabadok, veszítenivalónk sincs, ugyan miért is hallgatnánk felõle, folytatta Apánk növekvõ lendülettel, ha ez a

3.
kérdés, akkor errõl kell beszélni, persze, persze, vetette közbe Anyánk meggyõzõdés nélkül, mint aki elõre tudja, mit érhet el Apánknál a családra szabott reálpolitika érveivel, persze, de a szószékrõl is?, úgy van, válaszolta Apánk, a szószék a legmegfelelõbb hely fölvetni a kérdést, Apánk ugyanis abból a feltevésbõl indult ki, hogy az igazi kérdéseket az eleve létezõ válaszok szülik, és nem fordítva, kié Erdély, jó kérdés, mondta ragyogó arccal, járjunk utána, szép kis válasz lapulhat mögötte, csak tessék próbálkozni, ha Erdély kérdés, márpedig a kérdések kérdése tisztelt uraim, akkor errõl kell beszélni, és legkivált a szószéken, nem, nem, a

4.
hetvenes évek mégis, amikor országom Géniusza, a legfõbb úr úgy döntött, kilóra eladja németjeimet és svábjaimat a gazdag Óhazának, gazdag Óhaza, hát ez kell nekünk, csillagösvény és tejút, vasárnaponként nagy csoportokban érkeztek a zarándokok a dombok között megbúvó, az ismeretlennél is ismeretlenebb partiumi faluba Apánk írásmagyarázatait hallgatni, már az elsõ harangszó után bevonultak a templomba, ott várták meg a harmadikat, amikor Zele harangozó végre érzéssel, a gyülekezet egyöntetû véleménye szerint megengedhetetlenül hosszan, a bûntudata alatt önérzetesen görnyedezõ Zele harangozó szerint pedig megengedhetetlenül elnagyolva, sõt összecsapva "összehúzza" a két harangot és elkezdõdhet a fennálló ének, Apánk hangtalanul, összefogott palásttal ült a Mózes-székben, mereven nézett maga elé, tekintetét a megsüllyedt kõpadló egyetlen pontjára szegezte, ajkai bizonytalanul mozogtak, mintha énekelt volna õ is, pedig nem énekelt, a nagyének utolsó versszakának közepén

5.
fölállt, magához szorította a Könyvet és megindult fölfelé a deszkalépcsõkön, nem is õ ment, mintha mozgólépcsõn suhant volna a magasba, ott aztán kinyitotta a Könyvet és felolvasta a zsoltáros költõ szavait, az Úré a föld és annak teljessége, majd bevezetõ nélkül föltette a kérdést, a kérdések kérdését, kié Erdély, ott ültünk szétszórva a zarándokok között mi is, mind a hét gyerek, szinkronban fordítottuk a beszédeket vasárnapról vasárnapra, nekem a románok jutottak, a nagyobb testvéreim a szászokat kapták, a nagyváradi kelyhes cigányok egyenesben fogták az üzenetet, kié Erdély, tettem fel a kérdést románul a legbukarestibb Popescunak, kié Erdély, kérdezte Lídia nõvérem németül a segesvári szép arcú Eisenburgeréktõl a prédikáció szavával, bólogattak a zarándokok, ez a kérdés, bizony hogy ez, a papot megint bezárják, ingatták a fejüket a falubeliek, de még mennyire, gondolta Anyánk megadással, a kelyhes Janku pedig mintha egész testével egyetértett volna, micsoda "szimbólion", mondta félhangosan kedvenc szavával, hát ha így állnak a dolgok máris

6.
könnyebb, nem az övéké, mondja a Lélek a gyülekezetnek, és nem a mienk, mondja a Lélek, kié az ország, tágított a kérdésen a Lélek, nem az övéké, hát persze, de a mienk sem, mert az Úré, mondta a Lélek, nagy megkönnyebbülés lett úrrá a zarándokokon, hát mégsem a legfõbb úré, ha-ha-ha, jól oda van mondva neki kérem, hanem az Úré, igen, igen, nem Popescu úré és nem Eisenburger úré és nem Visky úré, legkevésbé Janku testvéré, a nevetés fuvallata meglegyinti a gyülekezetet, mint egy angyalszárny, Janku testvér feláll és boldogan meghajol a gyülekezet elõtt, elviszik a hírt Erdélyrõl a zarándokok, még a hegyeken túlra is, Apánkat is elviszik megint, gondoljuk fordítás közben, aligha kétséges, ott ülnek a zarándokok között az ájtatos belügyesek, egyesek már betéve tudják énekeinket is, ha pedig az Úré, mondja

7.
a Lélek a szószéken, akkor a szabad emberek otthona az ország, így a Lélek, nem a mienk és nem az övéké, a szabadoké, mert, mert, mert, és itt az Apostol tanítása következik, Apánk fürge ujjai megindulnak a Könyv lapjai között, hogy ráleljenek a pontos idézetre, talán még elõtte kellene áment mondani, gondolja Anyánk, ám a Lélek, miként a szél, fú, ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jõ és hová megy, azt valóban nem, gondolja Anyánk, így igaz, csak azt lehet tudni, Apánk honnan jön, a börtönbõl, és hová megy, a börtönbe, ezt viszont teljes bizonyossággal lehet tudni, úgy van Jucika, drága Júlia asszony, vigasztalja Sándor atyus Anyánkat nemegyszer, oda megy a férje, bizony, a börtönbe, de az Isten háza az Írás szerint az is, megvan, itt áll

8.
feketén-fehéren az apostoli tanítás, ahol az Úrnak lelke, ott a szabadság, hát ez az, mondja a Lélek, most pedig álljunk fel és közös imánkban tegyük fel ismét a kérdést, kié Erdély, majd menjünk el békével, de még mielõtt békével elmennének, szokás szerint bejönnek a zarándokok a parókiára egy meleg teára, Popescu kipirult arccal meséli minapi álmát az egybeseregletteknek, óriási fekete madarak szálltak Keletrõl Nyugatra, hopp, vetette közbe lelkesen kelyhes Janku, szimbólion, jó úton vagyunk, nem szóltak hozzám, folytatta talányosan Popescu, rám se hederítettek a vonuló éjfekete madarak, kétségbeesve néztem föl az égre, vártam a szót, hangosan kiáltozni kezdtem, mondjatok valamit, madarak, hát számomra nincs üzenet, és ez így ment reggelig, vonulás és kiáltozás és verejték, tusakodtam, mint egy Jákob, míg végül pirkadatkor a legutolsó madár, a legöregebb, olyan János apostol forma, azt mondta nekem, menj, Popescu, kerekedj fel és vándorolj ki, mi Keletre megyünk, de neked Nyugaton a helyed, mire tüstént fölébredtem, elrohantam a rendõrségre, és bejelentettem kivándorlási szándékomat, menj, Popescu, mondták kedvesen

9.
a rendõrök az öreg madár szavait idézve tudtukon kívül, menj csak, jó Popescu, legalább befogod végre a pofád, Popescu után Eisenburger emelkedett szólásra, a konténer már elment a bútorokkal, mondta mélyen meghatódva, megy a család az Óhazába, márkáért vette meg az egész családot a kancellár, mondta a legöregebb Eisenburger fényes szemekkel, micsoda szimbólion, mondta Janku, Óhaza, nincs annál szebb, menjünk vissza, mondta Apánk a legvégén, menjünk vissza a templomba, elmondom még egyszer az egészet elejétõl végig, te Feri, te Feri, mondta Anyánk tréfásan, nagy derültség lett ekkor úrrá a társaságon, hát így, így, tebenned bíztunk elejétõl fogva, vették tréfára a dolgot a zarándokok is, majd emelkedett hangulatban, nagy egyetértésben megindultak lefelé a dombon, hogy még havazás elõtt bejussanak a városba, menjünk vissza, mondta Apánk még egyszer, elmondom az egészet elejétõl végig, hátha fordítási gondok adódtak volna, valóban, könnyen meglehet, bólogattunk mind a heten, fordítási gondok mindig vannak, azért olyan szép arcúak ezek az Eisenburgerék, mondta ábrándos arccal Lídia, mert exportra készülnek, valóban, könnyen meglehet, nézett maga elé Apánk