"Szexuális nyaggatás" - így fordította a 90-es évek elején egy leleményes fordító a sexual harassment kifejezést egy gyorsmagyarított gyorstalpalóhoz, szemléletes példát nyújtva egyebek mellett arra is, milyen irdatlanul nehéz dolog megtalálni a helyes kifejezést olyasmire, ami nálunk nem létezett, nem tudtunk róla, vagy nem úgy tudtunk róla. De hát, ha "zaklatás", akkor legyen "zaklatás": elvégre kormányhatározat is elõírja "az új típusú kihívásokra való megfelelés képességét".
Legalább kétféle kihívásra való megfelelés képességérõl kell tanúbizonyságot tennie annak az érdeklõdõ "átlagpolgár"-nak, aki valamelyes tájékozódásra akar szert tenni az utóbbi tíz év honvédelmi folyamatait illetõen: egyszerre áll nyelvi és információs kihívás elõtt. Az alábbi összefoglalóban - sok ága-boga mellett - két feltevést kockáztatunk meg: egyrészt - a magyar honvédség nem lett nyitottabb rendszer, nem érvényesül hatékonyabb civil ellenõrzés, másrészt - nem enged ki több információt, nem lett átláthatóbb, mint a rendszerváltás elõtt, nyelvileg meg végképp magába zárult. A tárca "Európa-képessége" - hogy kedvenc szavukkal éljünk: igencsak kérdéses. Az "újkat" nyelv magabiztosan termeli a szóáradatot (békefeltöltöttség - így egy friss dokumentum), amely rég elszakadt a hozzá tartozó reáliától (sõt, tarthatunk tõle, néha nincs is mögötte reália). A katona - tartunk tõle - nálunk még nem "egyenruhás állampolgár" - hiába választottuk ezt a tisztes európai normát a rendszerváltás idején kimondatlanul is egyöntetûen, kompromisszum nélkül. Mégis arra biztatjuk a nem szakértõ olvasót, ne lapozzon tovább: a honvédelmi tárca esete különös élességgel világítja meg, milyen technikákkal érte el a négy év alatt a felelõs (nélküli) magyar honvédelmi minisztérium, hogy még csak véletlenül se vetõdjön fel bennünk a tájékozódási szándék a katonaminisztériumról, hogy még csak véletlenül se gondoljuk úgy: a mi bõrünkrõl van szó.

A reform
A haderõreform szó nemcsak a köz nyelvében, de a seregben is teljesen lejáratódott a kilencvenes években. Miközben az egymást váltó kormányok unos-untalan errõl beszéltek, a gyakorlatban nem történt más, mint folyamatos létszámcsökkentés, azaz: minõségi változás nélküli mennyiségi csökkentés az éppen aktuális költségvetési keretek szorításában. Wachsler Tamás radikális reformretorikája - bár ha voltak is vitatható elemei, és ha ijesztõen is hatott a honvédelmi apparátusra - jutott el egyedül addig, hogy "stratégiai felülvizsgálat" címszó alatt több kormányhatározatban, majd végül az Országgyûlés által 2000 nyarán nagy többséggel elfogadott határozataiban tényleges (végrehajtható) tartalmat is nyerjen. Meg kell jegyeznünk, hogy ez nem történhetett volna meg, ha nem támogatja erõteljesen a kormány és személyesen Orbán Viktor (látogatások, nyilatkozatok: a NATO-csatlakozás kiváló PR-alkalmat jelentett mindjárt kormányra kerülése kezdetén).
A kormány-, majd országgyûlési határozatokba foglalt haderõreform-lexikon fõ címszavai a következõk: kisebb létszámú, ezért tartósan finanszírozható, az alapfeladataira koncentráló, egészségesebb belsõ állományarányokkal rendelkezõ haderõ. A reform elvei és célkitûzései összességükben helyeselhetõk, bár jelentõs részük már korábban is megfogalmazódott. Nem véletlen, hogy az országgyûlési határozatot a kormánypártok mellett az MSZP is megszavazta. Az SZDSZ sem azért szavazott a határozat ellen, mert nem értett egyet azzal, ami benne van, hanem azért, mert hiányolta azt, ami nincs benne: vagyis a határozott és konkrét elkötelezõdést a hivatásos haderõre való átállás mellett. Az SZDSZ több, konkrétabb döntést akart, mint a határozatba foglalt deklaratív utalás, erre vonatkozó módosítóindítványaikat azonban a kormánytöbbség elutasította.
A mintaszerûen prezentált, logikus ütemterv mögött azonban korántsem ilyen szeplõtlen a valóság. Bizonyos technikai fejlesztések eddig is folytak, illetve folyamatban vannak. Most kellene a NATO-tagsággal vállalt katonai képességek megteremtéséhez szükséges fejlesztéseket is elvégezni (például a légierõ irányítási és vezetési rendszereinek NATO-kompatibilissá tétele), a hírek szerint ezen a téren vállalásainkhoz képest már most csúszások és elmaradások vannak. Nehezen hozható összhangba ezzel az ütemezéssel az Országgyûlés kormánypárti és MIÉP-es része által 2001 decemberében elfogadott határozat, amely felhatalmazza a kormányt "14 darab, nyugati típusú, a NATO követelményeit is kielégítõ, többcélú harcászati repülõgép" (a Gripenek) bérlésére, valamint a szükséges fegyverzet, anyag és szolgáltatás megvásárlására, illetve bérlésére. Nem elsõsorban az a kérdés, hogy szükség van-e most a Gripen gépek beszerzésére, hanem az, hogy ezzel a haderõreform gondosan felépített logikai láncolata omolhat össze.
Az elmúlt évtizedek legnagyobb haditechnikai beszerzése ugyanis olyan óriási összeget (mintegy 200 milliárd forint) emészt fel, amely erõteljesen kétségessé teszi a reform egyéb elemeinek finanszírozhatóságát. Ezzel a problémával a következõ kormányzatnak mindenképpen szembe kell néznie, mivel a bérleti szerzõdést a svéd féllel a mostani kormány megkötötte. Már most látható, hogy aligha lehet forrást teremteni egyszerre a Gripenekre, a nélkülözhetetlen, bár eddig csak halogatott gépjármûbeszerzésekre, az életminõség javítására vagy a NATO által elvárt további képességeknek való megfelelés elérésére.
Fennáll tehát a veszély, hogy az éppen hogy csak kibontakozó reform szétesik az idõbeli csúszások és a finanszírozhatatlanság miatt. Ezért is kifogásolható, hogy a közvélemény nem kap folyamatos és átfogó tájékoztatást a reform megvalósulásának menetérõl. Esetenként értesülhetünk ugyan bizonyos eredményekrõl (például egyes katonai szervezetek átszervezése, vagy laktanya-felújítás Gyõrben), azt azonban nem tudhatjuk meg, hogyan viszonyulnak ezek a program egészéhez.

A létszám
"A kicsi és a korszerû hadsereg koncepciójából eddig csak a kicsi valósult meg" - fogalmazott valaki nemrég a reform fontos alkérdését, a honvédség összlétszámát és az azon belüli állományarányokat kommentálva. A kilencvenes évtizedben végbement "fejlõdés" valóban következetes volt annyiban, amennyiben a létszámcsökkentés mindhárom kormány alatt töretlenül zajlott, s ennek eredményeként a kezdeti
150 000 körüli összlétszám mára kevesebb mint harmadára apadt. Az egészségesebb állományarányok felé való elmozdulást jelzi, hogy az Országgyûlés által a 2000-es stratégiai felülvizsgálathoz kapcsolódó határozatban engedélyezett összlétszámon belül a tiszthelyettesek és a szerzõdéses állomány aránya nõtt, miközben a tiszteké, a közalkalmazottaké és a sorkatonáké csökkent. Más kérdés, hogy a szerzõdéses létszámkeretet a pálya még mindig csekély vonzereje miatt a sikeresnek minõsített toborzókampányok után is csak mintegy a felerészben sikerült feltölteni.
"Elfogyott a hadsereg a honvédelmi vezetés alól" - szólt az elsõoldalas drámai cím a Népszava 2002 januárjában megjelent cikke fölött, amely - Végh Ferencnek az operetthadseregrõl szóló víziójára visszautalva - megkongatta a vészharangot a honvédség felett. A tudósítás sem elsõsorban az összlétszámot tartotta vészesen kevésnek, hanem azon belül a harcfeladatok ellátására valóban képes katonai elem tényleges számát és arányát.
Való igaz: nincs értelme nagyobb létszámot fenntartani, ha azt megfelelõ technikával, kiképzéssel és egyéb háttérrel nem tudják ellátni. A megfelelõ létszámnak azonban elsõsorban a csapatoknál, és nem a központban kell rendelkezésre állnia. Valóban elfogadhatatlan, sõt egyenesen abszurd, hogy az összlétszám mintegy 10 százaléka, ezen belül a tiszti létszám 40 százaléka a Honvédelmi Minisztériumban, a vezérkarnál, illetve ezek intézményeiben és hivatalaiban "állomásozik".

A szervezet
A Honvédelmi Minisztérium szervezetében fontos változást jelentett a Honvéd Vezérkarral való újraegyesülés (integráció). Az integráció a kormányoldal és az ellenzék közös mûve volt: elfogadásához kétharmados többség kellett (szükségességében egyébként a kormány- és az ellenzéki oldal elvileg egyetértett).
Az integráció ügye szinte már a '89-es szétválasztás óta napirenden volt. A szétválasztást levezénylõ Németh-kormány alatt a döntést elsõsorban az eltérõ funkciókkal indokolták: a vezérkar alapvetõen katonai-szakmai vezetõ szervezet, míg a minisztérium egy politikai és adminisztratív kormányzati irányító szerv, és jónak látták, ha ezek az elkülönülõ funkciók elkülönült szervezetekben jelennek meg. Sokan azonban már akkor is tudták a szétválasztás valós indokát: zökkenõmentesen átmenteni a korábbi tisztikart a rendszerváltás utáni jövõbe azzal, hogy a korábbi minisztériumi tisztek jelentõs részét a minisztériumhoz nem tartozó katonai szervbe, azaz a független vezérkarba csoportosíthassák át.
Ez a számítás alapjában véve be is vált: míg a megmaradt csekély létszámú minisztériumban az MDF hatalomra jutását követõen voltak bizonyos tisztogatások, többé-kevésbé önkéntes kilépések, a vezérkar személyi állománya nagyrészt intakt maradt, sõt, esetenként menedéket is tudott nyújtani a minisztériumból nem mindig önszántukból távozó tisztek számára.
A szétválasztással azonban - talán elõre nem kalkulálható módon - a viszály almáját is bedobták a honvédelemért felelõs vezetõk közé. A Für Lajos-Lõrincz Kálmán miniszter-parancsnok páros vitái a nyilvánosság elõtt olyannyira elfajultak, hogy Lõrincz Kálmán felajánlotta lemondását (ezt Göncz Árpád nem fogadta el), Für Lajos pedig az Alkotmánybírósághoz fordult a hatáskörök tisztázása érdekében. Ettõl kezdve gyakorlatilag napjainkig minisztertõl és parancsnok/vezérkari fõnöktõl függetlenül folyamatosan hol nyílt, hol latens feszültség és rivalizálás volt a minisztérium és a vezérkar között. (Érdekes elemzés tárgya lehetne, hogy ez mennyiben következik objektíve a szétválasztásból, illetve mennyiben vezethetõ vissza az érintettek személyiségére.) Ez a helyzet a honvédelmi vezetés hatékonyságát és a civil kontroll érvényesülését is rontotta, sok felesleges idõt, energiát nyelt el, a különbözõ oldalról induló törekvések és kezdeményezések ugyanis vagy párhuzamosan futottak, vagy gyakran kölcsönösen kioltották egymást. A személyi feszültségekbõl és a hatékonysági problémákból kiindulva már az MDF-es kormány is elhatározta (és határozatban is rögzítette) a honvédelmi vezetés újraegyesítését. Megvalósítani azonban választási vereségük miatt nem tudták. Az MSZP-s kormány a korábbi kormányhatározatot hatályon kívül helyezte ugyan, de tovább folytatta az integráció megalapozását, tanulmányok készültek, és konkrét jogalkotási alternatívák is megfogalmazódtak, befejezni azonban nekik sem volt módjuk.
A Fidesz-kisgazda kormány ismételten célul tûzte ki az integráció megvalósítását, és ez nekik 2001-ben sikerült is. A szervezeti váltás összességében pozitívan értékelhetõ, de vitatható lehet a konkrét szervezeti felépítés számos összetevõje.
A vezérkari blokk felépítése alapvetõen megfelel a NATO-ban kialakított modelleknek, az adminisztratív blokk néhány eleme azonban túldimenzionáltnak tûnik. A védelemgazdasági helyettes államtitkár alatt külön haditechnikai fejlesztési, valamint védelemgazdasági és informatikai fõigazgató mûködik, s ezek alatt van még a védelemgazdasági blokkban Haditechnikai Fejlesztési Fõosztály, Infrastrukturális Fõosztály, Közgazdasági és Vagyonfelügyeleti Fõosztály, Informatikai és Hírközlési Fõosztály, Beszerzési és Biztonsági Beruházási Hivatal, Technológiai Hivatal, Ingatlankezelési Hivatal, valamint Gazdasági Tervezõ Hivatal is, ezen túl pedig a közigazgatási államtitkár közvetlen felügyelete alatt mûködik a Beszerzési és Ingatlanfejlesztési Iroda. Hasonlóan ehhez osztódással szaporodott a korábbi Jogi és Igazgatási Fõosztály, amelybõl három önálló fõosztály lett, miközben a feladatok nem változtak. Egyes kritikusok szerint e felépítés hátterében nem a parancsoló szükség, hanem a jogász végzettségû, majd késõbb az infrastrukturális ügyekre specializálódott közigazgatási államtitkár némileg önkényes önmegvalósítása áll.

A pénz
A kérdések kérdése természetesen, hogy rendelkezésre áll-e a reform folytatásához szükséges pénz. A magyar kormány a NATO-tagfelvételi folyamatban 1997-ben vállalta, hogy a védelmi kiadásokat az akkori GDP 1,4 százalékát kitevõ összegrõl 2001-ig évente a mindenkori GDP 0,1 százalékával emeljük, így 2001-re kellett elérni az 1,8 százalékos arányt. (Még szerencse, hogy az Orbán-kormány nem mondta fel ezt a megállapodást csak azért, mert azt elõdje kötötte meg.) 2001-re úgy sikerült elérni az 1,8 százalékos arányt, hogy a védelmi kiadások közé sorolták a határõrség költségvetésének egy részét is. (A határõrség az alkotmány szerint fegyveres erõ ugyan, de az eredeti számítás szerint csak a honvédelemre és nem a határõrséget is magában foglaló védelemre vonatkozott az 1,8 százalék. A határõrség beszámított részaránya egyébként 0,2 százalékot tesz ki.) Mindenesetre a honvédelem az Orbán-kormány költségvetéseiben prioritást élvezett, és reálértéken számolva is számottevõen nõtt.
A honvédelmi tárca szeretett volna kompenzációt kapni azért a veszteségért, amely amiatt érte, hogy a költségvetését a becsült GDP-, illetve a becsült inflációnövekedésre alapozzák, a valós adatok azonban ettõl rendre eltértek. A honvédelmet is hátrányosan érinti tehát az az egész társadalommal eljátszott trükk, hogy a kormány alultervezi az inflációt. A tárca kérése azonban süket fülekre talált.
Eddig lényegében csupán a reform kevéssé pénzigényes, szervezetátalakítási szakasza zárult le. A pénzigényes területeken, így a laktanya-rekonstrukciókban és a lakásépítési programban azonban jelentõs csúszások vannak, és nem halad megfelelõen a NATO-tagsággal kapcsolatos vállalások teljesítése sem. Mivel a törvénybe iktatott és 2002-tõl megvalósítandó nagymérvû illetményemelésnek a honvédelmi költségvetésben egyszerûen nincs meg a fedezete (a kétéves költségvetés miatt nem lehetett ezt elõre látni), a tárca csak óriási erõfeszítések árán, és nyilvánvalóan részben csak az egyéb fejlesztések rovására tudja kigazdálkodni a hiányzó bõ 20 milliárd forintot. Az összeg nagyságrendjének érzékeltetésére elég, ha utalunk rá, hogy ez a tárca 2002-es összköltségvetésének kb. 8 százalékára rúg. Láthatóan a tárca költségvetési pozíciójának viszonylagos javulása sem teszi lehetõvé grandiózus elképzelések megvalósítását, ezért a haderõreform nem halogatható folytatása is erõsen kétséges, amivel a következõ kormánynak mindenképpen szembe kell néznie. Nem kellõen hatékony a rendelkezésre álló források elköltése sem. A beruházások és a beszerzések esetlegesek, nem illeszkednek átgondolt koncepcióba, ezért esetenként egy késõbb született döntés fényében feleslegesnek vagy értelmetlennek bizonyulnak.
A reform elemeként választottak le a honvédség szervezetérõl különbözõ szolgáltató és jóléti funkciókat ellátó szervezeteket, és alakították õket a Honvédelmi Minisztérium közhasznú társaságaivá. Így alakultak meg a ciklusban a következõ kht.-k: Térképészeti Kht., Üdültetési, Egészségmegõrzõ és Rendezvényszervezõ Kht., Kulturális és Szabadidõközpont Kht., Kulturális Szolgáltató Kht., Zrínyi Miklós Kommunikációs Szolgáltató Kht. stb. A tárca átadta a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának a Honvéd Mûvészegyüttest, nem sikerült azonban megszabadulnia a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemtõl. A kht.-sítést elvileg és bizonyos mértékig pozitív jelenségként ítélhetjük meg: helyes az, ha a honvédség az alapfeladataira koncentrál, és a nem kifejezetten katonai tevékenységeket nem katonai szervezetben végzik.
Kérdés persze, hogy mi a szorosan vett katonai tevékenység, s hol van a különbözõ kiszolgáló funkciók leválasztásának ésszerû határa. Nyilván nem lehet a honvédségrõl leválasztani az egészségügyet, mert bár lehet, hogy békeidõben feleslegesnek tûnhet a civil ellátóhálózattal párhuzamos külön katonai egészségügyi rendszer fenntartása, háború vagy más válsághelyzet idején legalábbis kiszolgáltatottá tenné a honvédséget, ha nem katonai rendszerben mûködõ, civil szervezettel kellene a sebesült és a beteg katonák tömegeit elláttatni. Emiatt is volt megkérdõjelezhetõ ötlet a katonai kórházakat is kht.-vá alakítani, illetõleg egy esetben (Pécs) a helyi egyetemnek átadni. A honvédelmi miniszter erre vonatkozó utasítását 2001. október 31-én adta, nem sokkal késõbb azonban már úgy nyilatkozott, hogy a kórházak mégis a honvédség szervezetében maradnak. Nem tudható, mi áll a döntés visszavonásának hátterében, lehetséges, hogy a NATO-tól érkezett instrukció.
A megelõzõ honvédelmi vezetés döntése alapján a laktanyák ellátásával, napi mûködésével összefüggõ szolgáltatások (fûtés, karbantartás, mosatás, egyes helyeken az õrzésvédelem) ellátása kikerült a honvédség szervezetébõl, és a HM által alapított részvénytársaság, illetve külsõ vállalkozók kezébe került. Ennek van elvi indoka és bizonyos nemzetközi tendenciákba is beilleszthetõ, de megvannak a veszélyei is.
Elõször is nem biztos, hogy olcsóbb bizonyos szolgáltatásokat kht.-ktõl és rt.-ktõl megvásárolni (Wachsler Tamás ismerte el, hogy a kht.-k egyelõre kétszer annyiba kerülnek a HM-nek, mint a korábbi helyzet finanszírozása), másrészt a kht.-k és rt.-k szövedéke még átláthatatlanabbá teszi a költségvetési pénzek felhasználását. A honvédség és a civil apparátusok aktív és volt tagjai, illetve a társaságok között nem kívánatos összefonódás jöhet, illetve részben már jött létre, ami a pazarlás és a különbözõ visszaélések forrása.

A NATO-tagság és az alkotmány
"Kétéves tagságunk nem eredményezte a NATO katonai képességeinek jelentõs növekedését, viszont tevékenységünk egészével egyértelmûen hozzájárulunk a szövetség sikereihez és a kollektív európai biztonsághoz" - a Honvédelmi Minisztérium kiadványa fanyar humorral így vonta meg NATO-tagságunk eddigi mérlegét. Amint a NATO-ban sem okozott óriási változást Magyarország belépése, úgy a magyar katonák zöme sem érzett semmit a saját bõrén ebbõl a változásból. Nem lett jobb és több fegyver és felszerelés, nem lettek komfortosabbak a laktanyák, nem lett hatékonyabb a mûködés, nem lett kevesebb a látszatkeltés és a pótcselekvés. Mindenesetre a honvédelmi költségvetés részben a NATO által erõltetett növelése, bizonyos fejlesztések kényszerû beindítása elõbb-utóbb javítani fogja a katonák egyre szélesebb körének helyzetét. Már eddig is mintegy 150 magyar katona az itthoni fizetése sokszorosát kitevõ devizaellátmányért szolgálhat különbözõ NATO-beosztásokban.
Érdekes lenne megtudni, milyen megállapításokat tett a NATO eddigi teljesítményünkkel kapcsolatban. A Honvédelmi Minisztérium hivatalosan nem tud semmiféle kritikáról. Államtitokként kezelik mind a haderõreform teljesítésével kapcsolatos tényeket, mind NATO-vállalásaink teljesítésének alakulását. Robertson fõtitkár budapesti sajtótájékoztatóján arra a kérdésre, hogy bünteti-e a NATO Magyarországot elmaradásáért, akként válaszolt, hogy a NATO nem büntet, büntetni a magyar választók fognak, ha úgy érzik, hogy kormányuk nem gondoskodik megfelelõen az ország védelmérõl.
A NATO elvárásainak egyike az is, hogy jogrendszerünk tegye lehetõvé a szövetség hadmûveleteiben és békemisszióiban való zökkenõmentes közremûködést. Emiatt született meg ebben a ciklusban az egyik, s van napirenden egy újabb alkotmánymódosítás, bár tulajdonképpen saját belsõ alkotmányfejlõdésünkbõl is következik a honvédség vezényletével kapcsolatos döntések egyszerûsítése, magyarán egy részüknek az Országgyûléstõl a kormányhoz való utalása.
A magyar politikai elitnek, illetve az elit honvédelemmel (is) foglalkozó részének a jelek szerint nem volt egyszerû feladat az alkotmány fegyveres erõkre vonatkozó rendelkezéseinek kimunkálása. Az 1989-ben elfogadott, erre vonatkozó rendezést a parlament eddig három alkalommal módosította. Az Orbán-Torgyán-kormány fennállása alatt mindkét alkotmánymódosítás a honvédelemmel volt összefüggésben, de már újabb - a kormány, illetve az MSZP által jegyzett - módosítójavaslatok vannak benyújtva az Országgyûléshez ebben a tárgykörben. Ezek tárgyalására ugyan már nem kerül sor, a bennük megfogalmazódó kodifikációs igény azonban minden bizonnyal a következõ ciklusban is jelentkezni fog. Fontos megjegyezni, hogy a fõ politikai erõk között nincs kimutatható ideológiai vagy koncepcionális ellentét a honvédelem alkotmányos szabályozását illetõen. Inkább egyfajta koncepciótlanság és az ebbõl eredõ esetlegesség érhetõ tetten. A jobboldali pártok általában vehemensebben léptek fel a kormány hatáskörének szélesítése mellett (ennyiben nem véletlen, hogy az ezt a célt szolgáló alkotmánymódosításokra a jobboldali kormányok kezdeményezésére került sor), a baloldal azonban mindig lényegében meggyõzhetõnek bizonyult, még ha változatlan formában nem is fogadták el a kormányzati elõterjesztéseket.
Az elsõ alkotmánymódosításra még 1993-ban került sor. Az Antall-kormány nem érezte kielégítõnek azt az alkotmányos elõírást, amely szerint a fegyveres erõk alkalmazására csak akkor kerülhet sor, ha az Országgyûlés az összes képviselõ kétharmadának szavazatával rendkívüli állapotot hirdet, vagy ha az Országgyûlés akadályozott, ezt a köztársasági elnök teszi meg - azzal a kitétellel, hogy az elnöki döntés feltétele, hogy annak indokoltságát az Országgyûlés elnöke és az Alkotmánybíróság elnöke, valamint a miniszterelnök elõzetesen együttesen megállapítsa. Ez az eljárási rend valóban nem kielégítõ, ha váratlan légitámadás vagy egyéb, akár irreguláris fegyveres erõk részérõl bekövetkezõ támadás esetén kell a fegyveres erõknek harci parancsot adni. (Akkor a kormány komolyan tartott a szomszédos jugoszláv területeken zajló harci cselekmények esetleges átterjedésétõl Magyarországra.) Ezért javasolta a kormány, hogy a kormány az Országgyûlés utólagos tájékoztatása mellett legyen jogosult saját hatáskörében intézkedni ilyen támadások elhárítására. Az Országgyûlés ugyan nem a kormány által benyújtott verziót fogadta el, de sikerült az akkori ellenzékkel kompromisszumot találni.
Az MSZP-SZDSZ-kormány nem kezdeményezte az alkotmány idevágó módosítását, bár probléma akkor is akadt. Az alkotmány '89-es szövege szerint a fegyveres erõk valamennyi határátlépését az Országgyûlésnek kellett jóváhagynia, ideértve az olyan nemzetközi gyakorlatokra való kiutazást is, amelyeken egy-két tucat magyar katona rutinszerû feladatokat látott el, illetve gyakorolt be. Egy ilyen esetben (magyar vadászpilóták lengyelországi éleslövészete) a kormány elmulasztott idõben engedélyt kérni a parlamenttõl. Bár kétségtelenül alkotmánysértés történt, az eset ráirányította a figyelmet arra, hogy tulajdonképpen felesleges, és a nemzetközi gyakorlatban is szokatlan az ilyen jellegû döntések parlamenti hatáskörbe adása. Az Országgyûlés meghatározhatja az általános kereteket, a költségvetést, de a konkrét gyakorlatokon való részvétel engedélyezése már tipikusan a végrehajtó hatalom kompetenciájába tartozó kérdés lehetne.
Ez a kérdés ismét nagy hangsúllyal vetõdött fel az 1999-ben esedékessé váló NATO-tagfelvételünkkel összefüggésben. A kormány úgy ítélte meg, hogy csatlakozásunk alapvetõ feltétele az alkotmány olyan értelmû módosítása, amely bizonyos békeidejû csapatmozgások (gyakorlat, kiképzés, humanitárius feladat végrehajtása, ENSZ-, EBESZ- vagy NATO-felkérésre végzett békefenntartás) engedélyezését kormányhatáskörbe adja. A honvédelmi vezetõk akkori nyilatkozatai szerint csak ez teheti lehetõvé a NATO-val való zökkenõmentes együttmûködésünket, vállalt kötelezettségeink teljesítését. A módosítójavaslatot a baloldali ellenzék is elfogadta, sõt még pezsgõvel is koccintottak rá a kormányoldal képviselõivel. A néhány nappal késõbb esedékes szavazáson azonban már megbuktatták a javaslatot, mert a közszolgálati médiumok kuratóriumi elnökségének megválasztásával kapcsolatos magatartása miatt a kormányt nem tartották méltónak az ilyenfajta bizalomra. Rövidesen kiderült, hogy nem dõlt össze a világ, így is csatlakozni tudtunk a NATO-hoz.
Mindazonáltal a kormányfelvetés nem került le a napirendrõl, végül sikerült kompromisszumot találni, s az Országgyûlés némileg megkésve, 2000. június 13-án módosította az alkotmányt. Az elfogadott verzió az eredeti kormányjavaslattal ellentétben a kormány szempontjából negatív hatásköri definíciót adott, azaz nem azt határozta meg, hogy mely csapatmozgások engedélyezése tartozik a kormány hatáskörébe, hanem azt, hogy melyek maradnak az Országgyûlésnél. A kormány eredeti javaslatával ellentétben országgyûlési hatáskörben maradt a külföldi hadmûveleti területen végzett humanitárius tevékenység, valamint a fegyveres erõk békefenntartásban való részvétele. A gyakorlatokon és kiképzéseken való részvétel engedélyezése azonban átkerült a kormányhoz. Az alkotmánymódosítás tartalmazott még néhány további ésszerûsítést, így például hatályon kívül helyezte azt az elõírást, miszerint a honvédelmet érintõ összes nemzetközi szerzõdést törvényben kell megerõsíteni és kihirdetni. Ez a szabály is feleslegesnek, sõt, szó szerinti értelmezésben a gyakorlatban szinte betarthatatlannak bizonyult.
2001 végén elõbb az MSZP, majd nem sokkal ez után a kormány újabb alkotmánymódosító javaslattal élt. E javaslatok már "szeptember 11-e" hatását és talán az ennek nyomán érkezett amerikai vagy NATO-elvárásokat tükrözik. Az új javaslatok most már nem csak egyes békeidejû tevékenységek, de bizonyos hadmozdulatok engedélyezését is kormányhatáskörbe adnák. A kormány javaslata a magyar fegyveres erõk bármely NATO-feladat teljesítésével összefüggõ külföldi állomásozását és alkalmazását a kormány hatáskörébe utalná (ideértve a békefenntartást is), és úgyszintén idetartozna a külföldi fegyveres erõk magyarországi állomásozásának vagy Magyarországról kiinduló alkalmazásának az engedélyezése. Az MSZP-javaslat ezzel szemben csupán a külföldi fegyveres erõk magyarországi átvonulásának és tartózkodásának engedélyezését adná kormányhatáskörbe, és csak az Észak-atlanti Szerzõdés 5. cikkelye szerinti kollektív védelmi intézkedés keretében (pusztán békefenntartás céljából nem).

Civil kontroll - átláthatóság
Magyarországon kiépültek a honvédség feletti polgári ellenõrzés megfelelõ alkotmányos és jogi keretei. Az Országgyûlés határozza meg a honvédelmi költségvetést, a létszámkereteket és a fõ fejlesztési irányokat, kétharmados szavazással dönt a vezénylet és a szervezeti felépítés fõ kérdéseiben. A Honvédelmi Bizottság az Országgyûlés formalizált jogokkal (és ráadásul kétharmados törvényben meghatározott jogokkal) leginkább ellátott bizottsága. A civil kontrollt közvetlenül és operatívan gyakorló szerv, azaz a kormány és elsõdlegesen a honvédelmi miniszter a honvédség irányítójaként és vezetõjeként abban a helyzetben van, hogy törvényes keretek között akaratát korlátlanul érvényesíteni tudja. Az Alkotmánybíróság döntésének megfelelõen nincs a honvédségben egyetlen olyan döntési jogkör sem, amely ne lenne visszavezethetõ valamely civil irányító szerv egyedi vagy normatív aktusára.
A civil kontroll gyakorlati megvalósításának helyzete azonban már nem ilyen rózsás. Miközben a tárca a kétharmados döntést igénylõ jogszabályok (alkotmány, honvédelmi törvény) elõkészítésébe - nyilván kényszerûségbõl - korrektül és a megszavazott törvényekbõl ítélve alapvetõen eredményesen is vonta be az ellenzéket, minden egyéb, nem kevésbé jelentõs ügyben igyekezett visszaszorítani az ellenzék szerepét. Így például a Honvédelmi Bizottság ülésein a kormánytöbbség egyre gyakrabban adminisztratív és ügyrendi eszközökkel fojtotta bele a szót az ellenzéki képviselõkbe, megakadályozva így még a kérdésfeltevést, illetve a válaszadást is. A korábbi ciklusokkal ellentétben tendenciává vált, hogy a tárca alacsony beosztású, helyzetüknél fogva eleve nem kompetens személyeket küld a bizottsági ülésekre, akik a kényes kérdésekre általában azt válaszolják, hogy nincs tudomásuk vagy információjuk az adott ügyrõl. Nagyobb esélye van a képviselõnek a tájékozódásra, ha kérdéseit nem nyilvánosan, hanem a miniszterhez írt levélben teszi fel. Ilyenkor általában részletesebb, érdemibb és korrektebb válaszok érkeznek, ez azonban messzemenõen nem pótolja a parlamenti munka már csak a háromhetenkénti ülésezés miatt is egyre inkább háttérbe szoruló lényegét, a nyílt vitát és az ezáltal megvalósuló társadalmi kontrollt.
Sajátos, s gyakorlatilag a rendszerváltás óta fennálló helyzet Magyarországon, hogy a Honvédelmi Minisztérium, illetve az integráció óta a "civil blokk" állományának túlnyomó többsége katona, vagy civilesített volt katona. Jelenleg a minisztérium nagy hatalmú közigazgatási államtitkára olyan hivatásos katona, akinek a törvény szerint szünetel a szolgálati viszonya, s a négy helyettes államtitkár közül három szintén a mundért cserélte fel öltönyre. (Mellesleg, e tekintetben hasonló volt a helyzet az elõzõ ciklusban is.) Kérdés, hogy a civil szemlélet, a civil értékrend és végsõ soron a civil kontroll érvényesítésére elsõdlegesen hivatott minisztérium eleget tud-e tenni feladatának túlnyomó részben katonákkal dolgozva. A minisztériumi "civil katonák" egyrészt ösztönösen szembekerülhetnek az esetleg felbukkanó egynémely valóban civil vezetõvel (lásd Wachsler Tamás esete), mivel pozícióik veszélyeztetését látják benne. Így a valós reformok, a nagyrészt csak kívülrõl behozható érdemi változások esélye minimális. Nem egészséges az sem, hogy egyes, a minisztériumba gyakran politikai lojalitásuk okán átemelt katonáknak lehetõségük lesz arra, hogy most már kvázi civil irányító-felügyelõként törlesszenek a vezérkarban maradt ellenlábasaiknak.
A Honvédelmi Minisztérium és a vezérkar integrációja újabb nagy lehetõség lett volna a minisztérium civilesítésére, egy valódi civil blokk létrehozására, ez azonban az integrációs folyamatban fel sem merült. Nem arról van szó, hogy egyetlen katona sem maradhat akár a civil blokkban is, de a jelenlegi meglehetõsen abszurd helyzetet nem lett volna szabad konzerválni.
További kérdés persze, hogy ha meg is született volna a nagy döntés a civilesítésre, honnan lehetett volna a minisztériumi civil pozíciókat máról holnapra a honvédelemhez értõ civil szakemberekkel feltölteni. Nem járunk messze a valóságtól, ha azt mondjuk: sehonnan. Magyarországon a civil társadalom és releváns intézményei kevéssé érdeklõdnek a honvédelmi kérdések iránt, illetve információ hiányában kevéssé foglalkoznak ezekkel. A jogi és az államigazgatási szakemberképzésben elenyészõ szerep jut a honvédelmi kérdéseknek, a civil egyetemeken és a kutatóintézetekben nem, vagy alig folynak honvédelmi és biztonságpolitikai tárgyú kutatások, nem alakult ki a honvédelemmel is foglalkozó civil szervezetek hálózata. A minisztérium pedig nemcsak hogy nem ösztönzi a civil szféra ilyen értelmû bevonását, de számos jelbõl ítélve egyenesen nagyobb elõnynek tartja a titkolózást és az elzárkózást. Az elõzõ honvédelmi kormányzat annyit tett a civil bázis megteremtése érdekében, hogy a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen civil védelmi igazgatási és biztonságpolitikai szakot indított. Az egyetemet azonban (aktív és nyugdíjas) katonák vezetik, profilja is meglehetõsen katonás, ezért szerencsésebb lett volna, ha egy ilyen képzést egy valóban civil egyetemen indítottak volna el.
A civil kontroll tágabb értelemben nem csupán állami szervek kontrollját jelenti, hanem az egész társadalom kontrollját is, ami a mai viszonyok között nagyrészt a média, illetõleg a civil szervezetek közremûködése útján valósul(hatna) meg. A honvédség napi mûködésére azonban a médiának és a civileknek ma ugyanúgy nincs rálátásuk, mint évtizedekkel ezelõtt. Esély sincs arra, hogy valamely tényfeltárás érdekében egy tv-társaság forgatási engedélyt kapjon, vagy hogy egy független civil szervezet ellenõrizhetné a laktanyai körülményeket (börtönök esetében ez már lehetséges). Pedig ez önmagában semmiféle titoksértés veszélyével nem járna.
A titok azonban a valóság maga: az elfogadhatatlan élet- és munkakörülmények. Nem véletlen, hogy a civil felügyeletek, köztük az ÁNTSZ is, ki vannak tiltva a laktanyákból. Az ÁNTSZ és a katonai közegészségügyi szervezet között csupán annyi együttmûködés van, hogy a honvédség jelzi az ÁNTSZ felé a laktanyákban észlelt egyes fertõzõ betegségek elõfordulását. A vonatkozó jogszabályok szerint azonban egy civil közegészségügyi és járványügyi ellenõr nem teheti be a lábát a laktanyába, pedig ezt semmilyen szakmai vagy titokvédelmi követelmény önmagában nem indokolja. Jelenleg az ellenõrzéseket kizárólag a honvédség saját ellenõrei végezhetnek. Az nem baj, ha õk is végeznek, és szükséges is, hogy a honvédségnek ilyen szervezete legyen, az azonban már messze nem szükségszerû, hogy emellett ne lehessen külsõ közegészségügyi vagy egyéb szakmai ellenõrzés is.
A civil kontroll egyik lényeges akadálya az is, hogy a honvédség nem csupán a kívülállók, de nagyban saját tagjai számára is átláthatatlan lehet. A vezetés tagoltságából következõen tagolt és széttagolt a belsõ normarendszer is, aminek követése esetenként szinte megoldhatatlan feladat, és ezen önmagában az integráció sem változtatott. Léteznek egyrészt a kihirdetett jogszabályok, aztán vannak a miniszteri utasítások, az államtitkári és a helyettes államtitkári közlemények és intézkedések, a honvédségparancsnoki/vezérkari fõnöki intézkedések, továbbá a csoportfõnöki és egyéb alacsonyabb szintû intézkedések. E belsõ rendelkezésekkel különösen akkor van gond, ha ugyanazt a kérdést több szinten is szabályozzák, ami ellentmond annak a jogalkotási törvényben megfogalmazott alapelvnek, amely szerint a jogi szabályozás legfeljebb kétszintû lehet (azaz a felhatalmazás jogosultja másnak a jogi szabályozásra további felhatalmazást nem adhat). Elõfordul, hogy a felhatalmazás alapján kiadott miniszteri rendelethez még egy belsõ katonai közeg által kiadott végrehajtási intézkedés kapcsolódik. De láthatunk miniszteri utasítás-parancsnoki intézkedés-csoportfõnöki intézkedés láncolatot is, ahol is az érdemi szabályokat többnyire a legalacsonyabb szinten találhatjuk.
Bár az említett szövevényes rendszer alapjaiban fennmaradt, a jelenlegi vezetés folytatta az elõdei által megkezdett deregulációt, így nagyszámú elavult normát sikerült hatályon kívül helyezni. További pozitív elmozdulás: az új normáknál már kevésbé jellemzõ, hogy jogszabály helyett csak belsõ rendelkezésben szabályozzák a katonák jogait és kötelezettségeit. A jogalkotási törvénybõl következõen a belsõ rendelkezések csak szervezetirányítási normákat állapíthatnának meg. (Ez a probléma sem szûnt meg: belsõ rendelkezések szabályozzák például a honvédségi ösztöndíjas hallgatók ellátását és kötelezettségeit.)

A katonák
Lepusztult, elhanyagolt laktanyák, elnyûtt felszerelés, egészségtelen életkörülmények, ósdi fegyverzet, rég elavult technika: a honvédség mára a hatvanas-hetvenes évek élõ múzeuma lett. Mindez azonban a lakosság egészét nemigen zavarja, a honvédséget kivonulni legfeljebb csak árvizeknél látja. A potenciális érintettek: a sorkötelesek, a sorkatonák, illetve szüleik és orvosaik azonban nagyon is élesen "mondták ki" a véleményüket azzal, hogy a kilencvenes évtizedben drasztikusan megnõtt a katonai szolgálatra alkalmatlanok aránya. Ez a szám ma országos átlagban 50, Budapesten 70 százalék körüli. (Jellemzõ, hogy a hetvenes években 8-9, a kilencvenes évek elején 20-25 százalék volt alkalmatlan.) Nem gondolhatjuk komolyan, hogy ilyen betegek a mai fiatalok, csupán arról lehet szó, hogy tudják: a laktanyában nem vár rájuk értelmes kiképzés, csak takarítás, a semmi õrzése, bohóckodás, rosszabb esetben meg a szívatás.
Polt Péter volt helyettes ombudsman (ma legfõbb ügyész) a különbözõ, honvédséggel kapcsolatos jelentéseiben rutinszerûen rögzítette, hogy a sorkatonák élelmezése mennyiségben és minõségben nem kielégítõ, nem megoldott a fûtés és a melegvíz-ellátás, a ruházat elhasználódott (magyarul rongyos és kopott), általában nem adják ki az õr- és egyéb szolgálatok után járó teljes pihenõidõt stb. Egynémely jelentés szinte drámaian világít rá a problémákra. Elõfordult például olyan, mindenféle szabályzatnak és emberiességi normának ellentmondó objektumõrzés, ahol a sorkatonákat 168 órás folyamatos járõrszolgálatra kényszerítették úgy, hogy ez idõ alatt 2-5 óránál többet folyamatosan nem alhattak, csak konzerven és palackos vízen éltek, tisztálkodni nem tudtak, WC nem volt. A HM egy ideig tûrte Polt vegzatúráját, és többé-kevésbé korrekten válaszolgatott. A szóban forgó objektumõrzési ügy kapcsán Wachsler Tamás még nyilvánosan elismerte a problémákat, és arra hivatkozott, hogy azok az elõzõ kormányok alatt halmozódtak fel, és most ez az a kormány, amely elsõ ízben valóban megpróbál valamit tenni. (Ebben volt is sok igazság.) Az 1999. december 24-én nyilvánosságra hozott, a kalocsai laktanyában történt agyhártyagyulladás-járvány ügyében a HM közvetett felelõsségét megállapító jelentést követõen azonban a HM vezetõi dühödt támadást indítottak az ombudsman ellen. Polt Péternek ez különösebben nem ártott, bár ombudsmani pályáját hamarosan befejezte, és legfõbb ügyész lett. Utódai újabb honvédségi vizsgálatot nem tartottak, pedig jó lenne valamilyen objektív forrásból megtudni, hogy az utóbbi évek életkörülmények javítását is hangsúlyozó reformcélkitûzéseibõl megvalósult-e valami. (Minden bizonnyal nem sok.)
Az agyhártyagyulladás-ügy döbbentette rá a közvéleményt arra, hogy a laktanyákban a helyzet tarthatatlan. Az SZDSZ az agyhártyagyulladás-ügy után ismételten a sorkatonai szolgálat záros határidõn belüli megszüntetését kezdeményezte. Egy következmények nélküli vitanapnál nem jutottak tovább. Természetesen nem kerülhetett a javaslat a parlament elé, sõt, a HM vezetõi nemes egyszerûséggel undorítónak minõsítették az idõzítése miatt. A Kisgazdapárt elvi alapokon továbbra is szükségesnek ítélte a sorozott hadsereget. Szabó János hivatkozott a sorkatonák nélkülözhetetlen szerepére az árvízvédelemben, Lányi Zsolt pedig a hazafias és a férfias nevelés szempontjából tartotta elengedhetetlennek a sorozás fenntartását, és egy elragadtatott pillanatában még azt is kijelentette, hogy szerinte ezer év múlva is lesz sorozott hadsereg. A Fidesz nem ilyen vehemensen, de szintén nemet mondott: elsõsorban az anyagi lehetõségek hiányára hivatkozva. Késõbb Orbán Viktor is véleményt nyilvánított: "azokra, akik nem tettek katonai esküt, az ember kicsit másképpen tekint, mint azokra, akik ezt a súlyos kötelezettséget vállalták" - mondta "kilenc katonás pontja" egyikében a honvédség "feladatszabó értekezletén" 2001. március 1-jén, másodrendû állampolgárrá minõsítve a "kibúvókat". Az MSZP kezdetben a Fideszhez közeli álláspontot foglalt el, azaz nem annyira elvi, mint inkább gyakorlati okokból idõszerûtlennek tartotta a kérdés konkrét vizsgálatát. Végül az MSZP - "lenyúlva" a lassúnak bizonyult SZDSZ témáját - népszavazást kívánt kezdeményezni a sorkatonaság eltörlésére, ezt azonban az Alkotmánybíróság meghiúsította. Jelenleg a "hivatalos" álláspont a haderõreform elveit rögzítõ országgyûlési határozatban a következõ: "az általános hadkötelezettség fenntartása mellett a jelenlegi, sorozáson alapuló reguláris haderõ átalakításának folytatásával meg kell alapozni a professzionális haderõre való áttérés lehetõségét".
Nem vitás, hogy Magyarországon már nincs szükség kényszersorozáson alapuló hadseregre. A mai haditechnika nem igényli a gyengén képzett tömeges élõerõt, másrészt a sorkatonai szolgálat minden anyagi és technikai elemében olyan mértékben elavult nálunk, hogy értelmes mûködtetése ma már nem lehetséges, a rendkívül nagy költséggel és beruházásokkal járó fejlesztés pedig értelmetlen lenne. Az említett országgyûlési határozat utal ugyan a professzionális haderõre való áttérés megalapozására, de jelenleg nem folyik ez ügyben semmilyen konkrét elõkészítõ munka.
A kérdés: mit kezdjen a kormány azzal a ténnyel, hogy a társadalom ennyire elutasítja a sorkatonai rendszert? Tudomásul vegye-e, hogy már-már csak az vonul be, aki akar, módosítson-e (szigorítson vagy enyhítsen) a bevonultatási feltételeken, ösztönözzön-e a bevonulásra, büntessen-e, szorítsa-e rá erõteljesebben a fiatalokat állampolgári kötelezettségük teljesítésére?
Az Orbán-kormány elõször az enyhítés felé hajlott. 2000-ben még kormányhatározatot fogadtak el arról, hogy csak a "valóban" egészségeseket hívják be a jövõben sorkatonai szolgálatra, ami a gyakorlatban azt jelentené, hogy a hatályos szabályok alapján még behívott kisebb fogyatékossággal rendelkezõket a jövõben békében alkalmatlanná nyilvánítanák. A 2001. március 31-ei határidõvel a honvédelmi és az egészségügyi miniszternek adott erre vonatkozó feladat azóta sem lett teljesítve. Megvalósult viszont a határozat azon elõírása, amely szerint nem kell bevonulniuk a két- vagy többgyermekes hadköteleseknek 2001 júliusától.
A kormány ígéretének megfelelõen (természetesen parlamenti jóváhagyással) 2002-tõl hat hónapra csökkentette a sorkatonai szolgálat idõtartamát. Eközben azonban szigorítaná a sorozás rendszerét, a háziorvosokat kötelezõen bevonva az alkalmasság és alkalmatlanság megállapításába. Tekintve azonban, hogy a háziorvosok is ugyanannak a sorkatonaságot alapvetõen ellenszenvvel kezelõ társadalomnak a tagjai, mint az egyéb orvosok és maguk a hadkötelesek, kétséges, hogy ettõl az újítástól várható-e valós "eredmény".
Miközben a legfontosabb kérdésben, a kényszersorozás ügyében a vezetõ kormánypárt halogató taktikát alkalmaz, a kormánypártok és a MIÉP képviselõi 2001 novemberében sietve megszavazták a Nemzetõrség létrehozásáról szóló országgyûlési határozatot. A határozat csupán azt rögzíti, hogy a Nemzetõrség önálló fegyveres erõ legyen, tehát ne legyen a honvédség része. A feladat, a szervezet, az irányítási rend és a finanszírozás kidolgozása és törvényjavaslattá formálása egy a HM-ben létrehozandó kormányközi bizottság feladata, a kész javaslatot 2002 végéig kell elkészíteniük. Ehhez a határozat semmilyen instrukciót nem ad. A baloldali ellenzék ugyan nem utasította el eleve a nemzetõrség gondolatát, de a döntéshozatal elõtt szükségesnek tartotta az említett fontos részletkérdések megvizsgálását, s csupán erre, azaz az ötlet részletes vizsgálatára hozott volna létre bizottságot. A bizottsági jelentés ismeretében kívántak volna érdemben visszatérni a döntésre. (Lásd a Molnár János által jegyzett módosítóindítványt.) A többség nem fogadta el ezt a teljesen logikus megközelítést, és igennel szavazott valaminek a létrehozására, amirõl azt sem tudja, hogy mi lesz. Nagy valószínûséggel egyébként semmi sem lesz, s ezt a kormányoldal is tudja, mivel a Nemzetõrség felállításához legalábbis kétharmados döntés, de ha valóban új fegyveres erõként kívánják létrehozni, akkor alkotmánymódosítás is kell. Konszenzus hiányában tehát értelmetlen volt áterõltetni ezt a javaslatot, hacsak az nem volt az értelme, hogy az ötletgazda Simicskó titkosszolgálati államtitkárt hagyták egy kicsit játszadozni.
A honvédség hivatásos állománya is megsínylette az elmúlt tizenvalahány szûk esztendõt. A permanens átszervezések és leépítések a hivatásos katonai pálya egy korábbi fontos elõnyét, a stabilitást tették semmivé, a szolgálatteljesítési körülmények demoralizálóan hatottak, a legtehetségesebb és a legképzettebb réteg magától igyekezett elhagyni a süllyedõ hajót. A fizetések reálértéke jó esetben nem nõtt, rosszabb években csökkent, megszûntek vagy jelentéktelenné váltak azok a nem illetményjellegû, de anyagi értékkel bíró juttatások, amelyek még valamelyest vonzóbbá tehették volna a pályát. (A rendszerváltást megelõzõen például a hivatásos katonák elõbb-utóbb szinte kivétel nélkül lakáshoz jutottak még Budapesten is.) A haderõreform kiemelten kezeli az élet- és munkakörülmények javítását: 2002. január 1-jétõl átlagosan bruttó 60 százalék körüli illetményemelés lépett életbe, ami a rendszerváltás óta az elsõ ténylegesen érzékelhetõ javulás. Hosszabb távon azonban ennek is csak akkor lesz hatása, ha az új illetmények legalábbis lépést tartanak az inflációval, illetve reálértékben is tovább nõnek.
A hivatásos katonák szolgálati viszonyát az1996-ban elfogadott, az összes többi fegyveres szervvel közös szolgálati törvény szabályozta. A katonák jogállásáról a MIÉP tartózkodása mellett a parlament nagy többséggel új önálló törvényt alkotott, amely 2002-tõl lépett hatályba. Az új törvény alapvetõen fenntartja az elõzõ, a többi fegyveres szervre továbbra is hatályban maradt törvénynek a katonákra vonatkozó alapelveit, és intézményeit. Nem terjeszti ki a fõtiszti kar intézményét a katonákra. Visszaállítja azt az 1996 elõtt meglevõ lehetõséget, hogy a katonát beleegyezése nélkül más helységbe lehet áthelyezni. Ha a katona ezzel nem ért egyet - hacsak nyomós szociális indokot nem tud felhozni -, legfeljebb felmentését kérheti, végkielégítésre nem tarthat igényt. További szigorítás a "felfelé vagy kifelé" elv bevezetése. Eszerint a jövõben az egy adott rendfokozatban eltölthetõ maximális várakozási idõt is törvényben rögzítik, s ha valaki ez idõ alatt nem kerül magasabb beosztásba, s ezzel együtt nem ér el magasabb rendfokozatot, akkor fel kell menteni. Enyhíti ezt a szabályt az a kitétel, miszerint, ha valaki már elérte e fõtörzsõrmesteri vagy a századosi rendfokozatot, akkor a szolgálati nyugdíjjogosultság megszerzéséig (általában 25 év) maradhat. Önmagukban nem kifogásolhatók ezek a külföldi hadseregekben is ismert rendelkezések, de csak akkor, ha ezeket és más többletterheket (például emberi és munkavállalói jogok bizonyos korlátozása, fizikai alkalmassági követelményeknek való megfelelés) pénzben és szociális intézkedésekkel kompenzálják. Most azt történt, hogy átvettünk az amerikai modellbõl néhány, a katonák kiszolgáltatottságát és a velük szemben támasztott követelményeket növelõ elemet - az ottani anyagi biztonság és a szociális gondoskodás hálója nélkül. Igaz, az új törvény - az Alkotmánybíróság általános érvényû instrukcióit is figyelembe véve - javítja a szerzõdéses katonák pozícióját, s a szolgálati nyugdíjat leszámítva gyakorlatilag minden téren azonos jogokat biztosít számukra a hivatásos katonákéval.

A mérleg
A Fidesz-kisgazda kormányzás ideje alatt fontos eredmények születtek: tagjai lettünk a NATO-nak, átfogó haderõreform kezdõdött, megvalósult a Honvédelmi Minisztérium és a Honvéd Vezérkar régóta esedékes integrációja, módosult az alkotmány, új jogállási törvény született, a hivatásos katonák jelentõs illetményemelést kaptak. Mindezeket azonban jelentõs részben az MSZP-SZDSZ-kormány idõszakában készítették elõ, sõt, esetenként dolgozták ki. Nem arról van tehát szó, hogy a kisgazda vezetés csodát mûvelt, inkább arról, hogy a ciklusokon átnyúló apparátusi munka eredménye (részben a véletlenek folytán) most vált láthatóvá. Ez pedig részben annak is köszönhetõ, hogy - még ha bizonyos kényszerek szorításában is - a kormány és a kormányfõ fokozottan figyelt a honvédelmi kérdésekre.
A minisztériumban az igazgatás és a vezetés színvonala viszont - a legfelsõ és az alsóbb szinteken végbement személycserék következtében - érzékelhetõen romlott. Az új vezetõk igazgatási, jogi ismeretei és kultúrája az elõzõ ciklus vezetõihez képest gyengébb, jóval több az önkényesség, a hatalommal való visszaélés. A döntés-elõkészítés és a koordináció terén ugyanakkor sorozatosan történtek olyan alapvetõ hibák, amelyek kárt okoztak a honvédségnek, és nemzetközi megítélésünket is rombolták.

Orbán Viktor miniszterelnöknek az 57., 59., 61., 63. és 65. oldalkon idézett szavai a Magyar Honvédség vezetõinek értékelõ és feladatszabó állománygyûlésén 2001. március 1-én hangzottak el.