Milyen címmel írnának önéletrajzot, ha újszülött korukban tejfehér bõrû, angyali szõkeségû anyukájuk a fekete bõrüktõl elborzadva addig dörgölné mosólúggal az arcocskájukat, amíg merõ vér nem lesz? Ha lépten-nyomon azt hallanák a "többségtõl", hogy bármennyire igyekezzenek is, csak cigányok maradnak? Ha "emezek" meg közben azt hánynák szemükre, hogy elfelejtették a "testvéreiket", fönnhordják az orrukat, és a gádzsókhoz törleszkednek? Egy szlovákiai roma asszony, Ilona Lacková, akivel mindez megtörtént, a Szerencsés csillagzat alatt születtem… címet választotta - önéletrajzát eddig négy nyelven nyomtatták ki, köztük tavaly magyarul is.
Igaz, az önéletrajz kitétellel csínján kell bánni, hiszen a kötetet valójában Milena Hübschmannová cseh nyelvész és romológus szerkesztette egybe az Ilona Lackovával 1976 és 1984 között készült beszélgetésfolyamból, a szlovákiai cigány asszony hangszalagra rögzített, roma nyelven elmondott élettörténeteibõl. A nyolcszáz oldalas gépiratból összerakott, cseh nyelvre fordított montázs már 1986-ban elkészült, de a létezõ szocializmusban egyetlen kiadó sem vállalkozott megjelentetésére, a rendszerváltást követõen pedig tíz év kellett ahhoz, hogy a könyv piacra kerülhessen.
Bõrbe kötve
Van egy szó, pontosabban egy szó két alakkal a szlovákiai romáknál, amellyel a sötét, a koromfekete bõrrel megbüntetett személyt jelölik: ha férfi az illetõ, kalemardo, ha nõ, kalemargyi. Lacková arról beszél, hogy a levakarhatatlan fekete szín a romáknál (fõleg a nõknél) átokszámba megy. "A parasztok gúnyolódását, minket illetõ szitkát a fekete szín vonta be. »Fekete farahunok« [szlovák szleng a fáraókra; a középkortól elterjedt tévhit volt, hogy a cigányok Egyiptomból származnak - Z. Zs.] voltunk az õ számukra." (45. o.)
Ha bárkit megkérünk manapság is arra, soroljon fel öt tulajdonságot, ami leginkább jellemzi a romákat, biztosak lehetünk benne, hogy közte lesz a "kreol", a "fekete" vagy a "barna" bõrszín is. Ám míg más jellemzõk esetében legalább elméleti esély nyílik azok elhagyására, megváltoztatására, addig a saját bõrébõl a roma sem bújhat ki, bármennyire is szeretne. A sötét bõrszín sokáig megakadályozza, hogy a többségi társadalomba egyébként akár tökéletesen asszimilálódó roma származása a környezete elõtt rejtve maradjon.
Ilona Lackovát a saját sötét színe (és másokéi is) rendkívüli módon foglalkoztatja. Ez a kitüntetett figyelem természetesen más természetû, mint azé a szeplõsé, aki szeretne megszabadulni a pulykatojás képétõl, vagy a sápkórosé, aki egészséges, pirospozsgás pofikát akar. A bõrszín kérdése valójában azonos a ki- vagy elszakadni vágyás problémájával; Ilona - családjából hozott - elvágyódásával a cigánytelep kilátástalan nyomorából a gádzsókkal egyenrangúak világába, ahol az embert nem a származása, hanem a rátermettsége, szorgalma minõsíti.
Nem véletlen hát, hogy az elsõ magáról szóló története a következõ: "Amikor megszülettem, anyuka elborzadt, hogy milyen fekete vagyok. Azt hitte, hogy a kosztól van, fogta a fehérítõlúgot, és állítólag addig dörzsölte vele az arcocskámat, amíg merõ egy vér nem lettem. Úgy visítottam, hogy zengett bele az egész telep. Odaszaladt a nagymama, apuka anyja: »Az Istenért, mit csinálsz?« Fölkapott, és bevitt magához a kamrájába. - De hisz olyan rettentõ fekete ez a gyermek! - sopánkodott anyuka. - Miért, mit vártál? Hiszen roma a lelkem!" (15. o.)
A romák többségének viszonya a feketeséghez azonban ennél valószínûleg sokkal bonyolultabb: legalábbis ambivalens. A sötét bõr egyszerre stigma, illetve védjegy. Amennyire megkülönböztethetõvé teszi a gádzsó szemében a romát, éppen annyira felismerhetõvé teszi az egyik roma számára a másik romát idegen vagy ellenséges környezetben, így könnyíti meg számukra az együttmûködést, és ad lehetõséget nekik a szolidaritás kifejezésére. Mert ne felejtsük, a többséginek valóban rendkívüli érzékenységû antennája van a kisebbségi felismerésére, nála már csak egy valaki érzékeli kifinomultabban a kisebbségit: a kisebbségi. Az is igaz persze, hogy a teleprõl kiszakadni vágyó cigány számára - így Lacková számára is -, aki új, gádzsó környezetébe kíván minél sikersebben beolvadni, a felismerhetõség mindenképpen teher, és még sajátjai között sem büszke védjegyére.
Már csak azért sem, mert a bõrszín árnyalatait a romák egymás közt is számon tartották: "A legrosszabb az volt, hogy mi egymás között is fekete és fehér kasztokra oszlottunk. Ha valaki egy kicsikét világosabb volt, már kinevetett minket, feketéket: »Te varjú! Te suvikszos! Olyan vagy, mint akit a földbõl szedtek ki! Nézd csak, az anyja egy zsák szenet szült!« Mi ugyan visszakiabáltunk nekik: »Túrósok! Sületlenek!« - de mégis úgy éreztük magunkat, mint akik alacsonyabb rendûek náluk." (45-46. o.)
Útban a gádzsókhoz
Lacková könyve is felveti azt a valószínûleg megválaszolhatatlan kérdést: hány nemzedék kell ahhoz, hogy kisebbségi a többséghez asszimilálódjék, és egyben cáfolja Piasere-nek, a neves romológusnak azt az egyébként csábító nézetét, hogy a romák bérmunkássá válása önmagában elvezet a többségi környezetbe történõ teljes beolvadáshoz. Ilona családja több nemzedék óta elindult ezen az úton, de õ maga és férje is hiába vált tanácsi alkalmazottá, hivatalnokká, gyerekei hiába dolgoznak szakmunkásként, az egész család roma maradt.
Pedig a folyamat több mint száz éve megindult. Apai nagyapja muzsikus volt, és famíliája emberemlékezet óta a nagysárosi muzsikus cigányok telepén élt, gyerekkorában grófi szolgálatban állt Eperjesen, még magyarul is megtanult. A telep elöljárója (c_hibalo) lett, a fiát is muzsikusnak nevelte, de az már az elsõ világháború elõtt szlovák asszonyt hozott a házhoz (ha szegényet is, mint a templom egere), majd kalandos körülmények között egy tejfehér bõrû, szõke lengyel lánnyal, Ilona anyjával kötött házasságot. (Lacková romantikus lányszöktetésnek írja le a dolgot, de azért a históriából kihüvelyezhetõ, hogy az apja inkább elõbb megerõszakolta az apácáknál nevelkedett árva lányt, majd már mint megrontott asszonyt hurcolta magával.) Az anya eleinte nem akart a romák közt a telepen élni, undorodott a környezetétõl, maguktól a romáktól is, ezt bizonyítja a mosólúgos történet mellett az is, hogy egyszer az elsõszülött fiával - "aki olyan szép fehér volt" (32. o.) - a karján nekiindult Lengyelországnak, és csak a határnál sikerült feltartóztatni. Ilona máig nem hegedõ fájdalma, hogy õt viszont otthagyta a telepen. Az anya idõvel beletörõdött a megváltozhatatlanba, olyannyira roma asszony lett, hogy lányainak állandóan sulykolta: "gádzsóhoz nem mehetsz, cigány ember lesz a férjed. (…) Mit gondolsz, mi vagy? (…) Egy büdös cigánylány! Mihelyt olyasmit csinálsz, ami a gádzsónak nem tetszik, azonnal lecigányoz majd." (78. o.) Aki azonban amellett, hogy birtokba vette a romipent, a roma kultúrát, hagyományt (vagy az vette birtokba õt), igyekezett hangsúlyozni kívülállását olyan "látványosságokkal", mint a telepen borzadállyal szemlélt ágynemûmosási õrülete, tisztaságmániája. Ilona tisztelte és félte, de szeretete nem egyszerûen a lány szeretete az anyja iránt, hanem a feketeséggel megvert, a kalemargyi rajongása a papinyoriért (a papin - liba szóból képzett alak, a "libácska" szót a fehér bõrû roma lányokra alkalmazták), az olyan személy elõtti hódolat, aki a gádzsóknak akár még le is tagadhatná, hogy roma. Gyerekkori álmáról így beszél: "nyomban elképzeltem, hogy majd, ha nagy leszek, nekem is lesz a magasra tornyozott dunyhákon kiterített atlaszruhám, amit én magam varrok az asszonyoknak a telepen. Szóval ez volt az életem elsõ álma: hogy úgy tudjak mosni és varrni, ahogyan az én anyukám a hófehér arcával és hosszú, szõke hajával." (21. o.) Még egy adalék: Ilona Lacková legjobb barátnõjét Papinyorinak becézték.
Ilona apját Mikulas Doktornak hívták, ami azon a telepen, ahol a legtöbb roma Horváth, Duzsba, Csonka, Cibrik, Bandy, Esztocsak meg Kaleja névre hallgatott, már eleve elõkelõséget kölcsönzött a családnak. Nem beszélve arról, hogy az apa a telep egyik bandájának vezetõje, prímása volt, és megörökölte apjától a nagysárosi romák elöljáróságát, közvetített a gádzsó hatóságok és a telepi nép között. Asszonya unszolására gyerekeit iskoláztatta, elsõszülött fiát, felesége szeme fényét gimnáziumba is járatta - õ azonban korán meghalt tüdõgyulladásban -, Ilona pedig a polgárit végezte el. Így aztán bár otthon, a telepen a romát beszélték, hamar elsajátították a szlovákot is. Az õ családjuknak ment ugyan a legjobban a telepen, de "a muzsikusnak a gyomra is muzsikál". Ha az anya napestig nem varr, horgol a parasztasszonyoknak, ha nem bérel földet, amibe krumplit rak, ugyanúgy éheztek volna, mint a többiek. Szóval, még ha pokoli módon nehéz dolga is volt Ilonának, amikor a gádzsók elismerésére vágyott, nem elõzmények nélküli a gádzsó világgal fenntartott kapcsolata, a kiszakadás, a többre jutás ambíciója.
Családi tûzfészek
Személyes emancipálódási esélyeit azonban tovább rontotta, hogy Ilona nemcsak romának, de nõnek is született: márpedig a kelet-európai patriarchális jellegû cigány közösségekbõl a nõk számára az egyénileg választott kiszakadásra alig van mód. Az eladósorba került lány (c_haj) sorsáról a szülei döntöttek, õk adták férjhez, míg az ifjú asszony (bori) életét az anyósa és a férje irányítja, esetenként keseríti meg. Bár férjérõl, Josef Lackóról Ilona érzékelhetõen sok mindent elhallgat, sejthetõ, nem ilyen férjre vágyott. Hirtelenharagú, asszonyszomorító ember, aki ugyan nincs híján ambíciónak, tehetségnek és érzékenységnek, de felesége sikerei (is) frusztrálják, és mindent megtesz, hogy újra a sparhelt mellé állítsa Ilonát. Josef is olyan hagyományos roma értékrendet sajátított el, amely természetesnek tekinti, hogy egyedül az asz-szony kötelessége a gyerekek és mindenekelõtt a férj mindenre kiterjedõ ellátása. Feleségével szembeni érzéketlenségét példázza, hogy Feketének szólította.
1951-ben történt a következõ eset, amikor Ilona a megyei tanácsnál népmûvelési felügyelõként kezdett dolgozni: "Hónom alatt aktatáska, tele hivatalos iratokkal, kinyitom az ajtót, csak úgy sugárzok a boldogságtól, amiért olyan jól sikerült a kiszállás. (…) Még annyit sem volt idõm kérdezni, hogy vagytok - máris röpült az elsõ pofon! - Nézzenek oda, az irodista hölgyike! - Második pofon! Az aktatáska kiesett a kezembõl. - Szóval irodistát akarsz játszani! - És még egy pofon, akkora, hogy nekiestem tõle az ajtónak. (…) - Jól jegyezd meg, hogy itthon semmi szükségem irodista hölgyikékre! Hogy úgy kószálj idegen férfiakkal, mint valami ringyó! Hogy autókázz velük! Itthon maradsz! A fakanálnál! Mosni! Gyerekre vigyázni! Nem azért nõsültem meg, hogy a tûzhelynél irodistát tartsak! Éreztem, csak úgy patakzik a könny az arcomon, (…) és azt mondtam: - Ide hallgass, Jozsi, ha már egyszer kiképeztek, ha már egyszer irodistát képeztek belõlem, akkor irodista is leszek, ha tetszik neked, ha nem! (…) Különben is, mit fogok a tûzhelynél csinálni, ha a pénzedet pálinkába ölöd? Megfõzöm tán a kislábast a nagylábasban? (…) Ha akarod, menj el holnap a fõnökömhöz, és mint öntudatos cigány, mondd meg neki személyesen, hogy nem tartasz irodista hölgyikét a tûzhelyednél - és azt is, hogy ezt te a féléves egészségügyi tanfolyamon tanultad! Azzal becsaptam az ajtót." (144. o.)
A férjét tehát - bár nem mondja ki - nemigen szerette, könyve ennek számos közvetett bizonyítékát nyújtja. Jellemzõnek tartom például, hogy haláláról is csak érintõlegesen, röviden beszél, amikor az álmok erejét akarja szemléltetni, vagy hogy Lángoló cigánytelep címû színdarabjában a férjére osztja az egyik legnegatívabb szerepet, a munkatábor parancsnokáét.
A test és a dal beszél
A könyvbõl - miközben nem társadalomtörténeti szakmunka - nemcsak Ilona Lacková személyes története, hanem a szlovákiai cigányság XX. századi históriája is kirajzolódik.
Elsõként is a háború elõtti telepi élet, amelyet Lacková példás néprajzi hitellel, ráadásul szórakoztatóan mutat be. Ezt a világot a tárgyak szinte teljes hiánya és az emberi kapcsolatok másutt már nem tapasztalható intenzitása jellemzi. Ha máshonnan nem, a Puszták népébõl tudhatjuk, hogy mit jelentett akkoriban többségiként is szegényen élni, de még a majorsági cselédszállásokon sem képzelhetõ el, ami a nagysárosi cigánytelepen, hogy még tû sem volt a kolónián. Pedig Ilonáék telepe nem is volt a legszegényebb, muzsikustelepnek (lavutariko vatra) hívták, jóllehet, az emberek többsége napszámból élt. Náluk csak a disznó- meg lókereskedõ romák voltak jobban eleresztve, mégis õk is napról napra éltek. Kanál is alig akadt a telepen, "egy rendesebb háztartásban három-négy kanál járt körbe", de közben már az ajtóban toporgott a szomszéd gyerek, hogy kölcsönkérhesse (44. o.).
A kislány Ilonának nagy büszkesége volt a társai elõtt, hogy - akár a városi kisasszonyoknak - a telepen egyedül csak neki volt bugyija, ezért a ringlispílen õ volt az egyetlen, aki nem fogta le szoknyáját, hadd irigykedjenek rá a többiek.
A szegénység szorossá fonta az egymás közötti kapcsolatokat, ha valaki tepsit vagy serpenyõt vásárolt, tulajdonképpen az egész telepet ellátta vele. Gyufát sem volt érdemes venni, mert a szomszédhoz bármikor át lehetett ugrani egy kis tûzért. A telepi romák elképesztõ zsúfoltságban laktak, születésüktõl fogva egymást érték, el sem mehettek egymás mellett anélkül, hogy egyik a másikat ne súrolta volna. A rokonok, barátok átölelték egymás vállát, egyik asszony a másikra támaszkodott: "az érintés egybekapcsolja õket, erõt ad nekik, és biztonsággal tölti el õket". (168. o.) De a fiatal Ilona ebbõl már egyre inkább csak a zsúfoltságot érzékelte, vágyott ugyan a meleg emberi kapcsolatokra, de sokkal inkább egy meleg, tágas otthonra, aminek be lehet csukni az ajtaját.
A beszéd mellett a kommunikáció sajátos formái alakultak ki a telepen. Az olyan közösségekben, ahol ennyire kevés tárgy veszi körül az embereket, ahol például nem érvényesülhet a viselet társadalmi státusjelölõ szerepe, mert örülnek, ha egyáltalán befedhetik a testüket, magától értetõdõ, hogy a romák - a gazdag nyelven túl - más eszközökkel is kommunikálnak egymással. Ebben a helyzetben felértékelõdnek a gesztusok, és megnõ a test szerepe. Miközben például a felserdülést követõen a meztelen testfelületek (például a kar) megmutatása a roma asszonyoknak szigorúan tilos, addig az elfajult vita ultima ratio-jaként gyakran borítják fejükre szoknyájukat, hogy megmutassák vitapartnerüknek az altestüket, mindezt a telep közösségi terén (pre vatra). Vagy az ülep használatának másik funkciójáról is megemlékezik Lacková: "Voltak asszonyok, akik olyan dührohamot kaptak, hogy némelyik úgy rángatózott, mint a nyavalyatörõs. Ilyenkor úgy kellett egy másiknak csupasz üleppel ráülni az arcára, hogy elmulassza." (43. o.) Harminc roma asszony pedig úgy viccelte meg a csempész zsidókat éjjel, hogy feléjük tartották a tomporukat (58. o.). De a megszállás alatt az ördögi Fericsek is arra bujtotta fel merészen társait, hogy német bakáknak mutassák meg a pucér feneküket. (90. o.)
A testtel (akár az altesttel) történõ beszédnél azonban jóval fontosabb volt a dal, az énekszó. Lacková leírása a harmincas évek nagysárosi szokásairól egyes helyeken kísértetiesen egybevágnak Michael Stewartnak egy Heves megyei cigánytelepen a nyolcvanas években szerzett tapasztalataival. A roma mulatságon, a bas_aviben-en tiszteletben tartották az énekest. Ez volt az az alkalom, amikor a megvert aszszony is világgá zengve bánatát megszégyeníthette a férjét, és az ura mégsem tehetett ellene semmit, mert "a dalok sérthetetlenek voltak". De aztán a férj nõvére is szólót kérhetett, aki viszont arról énekelt, hogy az olyan asszony, aki nem képes a férje ingét kimosni, megérdemli a verést.
"A roma dalnak óriási hatalma volt! Az emberek veszekedés, átkozódás nélkül elmondták, amit akartak, a többiek közben nevettek vagy sírtak." (72. o.) Ebben a minden ízében patriarchálisnak tartott társadalomban (ilyen egyébként sosem volt, csak a Bachofent olvasó Engels fantáziájában) a nõk - a hazaszökés mellett - itt és így jelezhették a közösség számára a leglátványosabban, hogy gondjaik vannak a férjükkel vagy az anyósukkal.
A csehek és a kommunisták
Az önálló Szlovákia 1939-es kikiáltása után a szlovákok (a "parasztok") cigánygyûlölete szabadon érvényesülhetett, így aztán az állam rasszista intézkedései és a Hlinka-gárdisták spontán kegyetlenkedései megszépítették még a cseh csendõrök alakját is. A háború alatti szlovák államban a cigányokkal büntetlenül meg lehetett tenni, hogy pálinka helyett bútorfénnyel itatták meg õket, hogy aztán a "tréfától" heten haljanak meg. Ez a munkatáborok idõszaka, amikor a munkaképes férfiakat elhurcolták dolgozni, a szökevényeket pedig agyonverték, a lányokat, asszonyokat kopaszra nyírták és megerõszakolták. A régi faluvégi, városszéli cigánytelepeket az új szlovák állam lerombolta, a romákat az erdõbe, a hegyek közé, vízjárta területekre számûzte, ahonnan lakhelyelhagyási tilalom miatt csak életüket, testi és lelki épségüket veszélyeztetve mehettek el. Így kerültek a nagysárosi romák Korpásra, az erdõ közepére, ahol mint a messiás várták az oroszokat.
A háború után a szlovákiai cigányság eleinte két dologban bízott: a csehekben és a kommunistákban, aztán persze mindkettõben csalatkoznia kellett.
A felszabadulást követõen a kelet-szlovákiai térség sokáig a padlón maradt, a falusi cigánytelepekrõl elûzött romák a szülõhelyükön nem jutottak munkához, és évtizedekig hozzá sem fogtak a szlovák bábállam idõszakában "kialakított" kolóniák felszámolásához (ma is háromszáz elképesztõ állapotú telepet tartanak nyilván). A munkaerõhiánnyal küszködõ Csehországban viszont eleinte szívesen látták õket: a férfiak nehéz- és bányaipari, a nõk könnyûipari vállalatok melósai lettek. A Lacko család rövid idõre a cseh nehézipari fellegvárba, Kladnóba (Hrabaltól ismerjük, afféle Sztálinvárosként szívta fel a társadalom margóján élõ vagy oda szorult embereket) került, ahol óriási élményük volt, hogy a hétköznapi csehek emberszámba vették õket. Késõbb aztán - errõl már nem szól a könyv - amikor már nem volt szükség az olcsó és képzetlen munkaerõre, a csehek sem látták szívesen a Szlovákiából érkezõ romákat. A rendszerváltást követõ szétválás pedig jó alkalmat teremtett, hogy az új cseh állampolgársági törvényt kihasználva - amely egyedül a születési helyet ismeri el az állampolgárság feltételeként - vissza lehessen zsuppolni õket oda, ahonnan jöttek. Az utóbbi évek történései pedig Ústí nad Labemt, ahol a romák kirekesztése már falépítéshez vezetett, a kelet-európai cigányellenes rasszizmus emblematikus helyévé tették.
Ilonát a szülõk oltották be a kommunisták iránti rajongással. Az apa és az anyja már a forradalmi Oroszországból menekülve hallott Leninrõl és kirakati nemzetiségi politikájáról. A második világháború és a széthullás elõtt a legálisan mûködõ Csehszlovákia Kommunista Pártja kiemelkedõ választási sikereket ért el, és az 1925-ös választásokon szerzett 41 parlamenti mandátumából még 1935-ben is megõrzött harmincat. A háború elõttiekre Lacková így emlékezik: "Anyuka imádkozott a kommunistákért, és azt mondta, hogy Lenin rendes, mi pedig utána szajkóztuk, mire Pudlajner a malomból, a párt elnöke csak a száját tátotta: - Nézd csak, öregem, cigánygyerek létére mégis tudja, ki az a Lenin!" (50. o.) Ilona családja nem kis kockázatot vállalva hónapokig bújtatott egy szovjet katonát is, aki megszökött a fogságból. A korábbi, faluszéli telepekrõl karhatalmilag a "pusztába" kényszerített romák sokszor együttmûködtek a partizánokkal. (Csehszlovákiában tényleg léteztek fegyveres ellenállók!)
Magától értetõdõ volt hát, hogy a háborút követõen
- mint annyi más roma - Ilona egész családja belépjen a pártba. Természetes volt a romák számára, de nem volt az minden kommunistának. Lacková így számol be a tagfelvételükrõl: "Megérkeztünk a gyûlés helyszínére, én bekopogtam az ajtón és bevonultunk. Az elnöki asztal mögött ülõ ember - szándékosan nem árulom el a nevét - ordítani kezdett:
- Mit keresnek itt a cigányok? Ki hívott ide titeket? Könnybe lábadt a szemem, mondom neki: - A háború elõtt »cigányok« voltunk - most, hogy vége a háborúnak maradjunk a mi köztársaságunkban, a mi kommunista pártunkban ismét csak »cigányok«? A mieink kezdtek elszállingózni. Rom romeha, gadjo gadjeha - a roma romának, gádzsó gádzsónak. - A gádzsók közt sohase lesz helyük a romáknak! De akkor felpattant egy másik elvtárs - az õ nevét sem mondom meg -, odaszaladt hozzánk: Elvtársnõ! Cigány elvtársak! Az elvtárs nem úgy gondolta! Gyertek csak az elvtársak közé! Gyertek közénk! - Köszönjük, szlovák elvtársak! - mondta apukám, és a szemébõl igazi örömkönnyek csorogtak. Hát így léptünk be a pártba." (123. o.)
Miért is akartak a cigányok ennyire párttagok lenni? "Számunkra, cigányok számára abban az idõszakban a legnagyobb reményt a kommunista párt jelentette: olyasmit láttunk benne, mint egy csupa Jánosík betyárból álló egyletet, akik a gazdagoktól elvették, amijük volt, és odaadták a szegényeknek. Gyakran beértük puszta ígéretekkel és az egyenjogúságról szóló szavakkal. Mégpedig azért, mert azelõtt mi, cigányok, még csak ígéreteket és szavakat sem kaptunk. Minden egyes jó szóért hálásak voltunk. (…) Az a kor pedig csak úgy tobzódott az egyenjogúságot hirdetõ szólamokban. (…) Csakhogy számunkra ezek a frázisok, amelyeket az én legkisebb fiam, Lubos megvetõen megmosolyog, keservesen átélt valóságot és tapasztalatot jelentettek. Ráadásul a szlovák nem állt olyan közel hozzánk, hogy megéreztük volna, milyen hamisan csengenek ezek a szólamok. Tehát én is sok-sok romával együtt tagja voltam a CSKP-nak, és sziklaszilárdan hittem, hogy egyedül a »mi pártunk« biztosíthat jobb életet a gyermekeinknek." (140-141. o.)
Funkciból önkéntes
Ilona és Josef, aki hivatalnoki állást kap a tanácsnál, eleinte nem akarja elhinni, amit lát, hogy a romák beígért emancipációjából szinte semmi sem valósul meg. A személyes sikerek ("boszorkány voltam, nem léteztek számomra akadályok"), a pártiskolai agymosás sokáig megakadályozzák õket ebben.
Mindketten a telepekre járnak, Josef közegészségügyi, Ilona népmûvelõi "vonalon" dolgozott. Eperjes megyében akkoriban háromszáz olyan telep volt, amely akkor keletkezett, amikor a romákat a Hlinka-gárdisták kiûzték a régi kolóniákról. A telepeken élõ romák rosszabb állapotban voltak, mint a háború elõtt. Az ötévnyi rettegés után már felhagytak azzal, hogy törõdjenek magukkal és a lakóhelyükkel, a telepeket ellepte a szemét, az ürülék, az állati maradványok.
"A z_uz_ipen, vagyis a valóságos és rituális tisztaság szent hagyománya már csak szavakban élt tovább. (…) Az emberek nem hittek többé, nem erõlködtek, egyfajta letargiába zuhantak, afféle tetszhalott állapotba kerültek." (148. o.) Az éhség és a hideg ellen azzal védekeztek, hogy nappal is aludtak. Lacková beszámol egy asszonyról, aki vizet forralt a gyerekeinek, hogy legalább kis idõre elhitesse velük, meleg leves került a pocakjukba.
A háború után a romáknak korábban munkát adó parasztok már nem alkalmazták õket, mert a magángazdaságoknak tilos volt munkaerõt fogadni. Olyan rendeleteket adtak ki ugyan, amelyek színleg a cigánytelepek megszûnését szorgalmazták, de az egész csak arra volt jó, hogy a romák nem építkezhettek a telepekre kirótt építési tilalom miatt. Az a néhány, aki pedig a saját tehetségébõl beköltözött volna a faluba, nem kapott telket, vagy a keservesen felépített házát a parasztok egy este lerombolták. Sokan mondták az ötvenes években Ilonának, hogy rosszabb a helyzetük, mint a háború elõtt volt. "Elképzelhetetlen állapotok uralkodtak! Kész csoda, hogy azok az emberek nem haltak meg mind tífuszban! De akkor mi még lelkesek voltunk, sziklaszilárdan hittünk pártunk és kormányunk szavának. (…) ha a jó és az igazság nem vált még valóra, az egyedül attól van, hogy megátalkodott osztályellenségek férkõztek sorainkba." (157. o.)
Ilona kiábrándulása személyes tragédiájához kötõdik. Amióta megkezdte funkci karrierjét, szenvedett attól, hogy nem lehet eleget a gyerekeivel, még az is elõfordult, hogy az egyik tanfolyam idejére állami gondozásba adta egyiküket. Amikor megszületett a kis Gyogyu, felettesei rávették, hogy már néhány hónapos korától fogva bölcsõdébe vigye, ahol aztán megbetegedett, és a kórházban elkezelték. Amikor hideg vizes borogatással le akarja a kisfiú lázát húzni, nem engedik, két hétig folyamatosan lázban hagyják. "A tanfolyamokon megtanultam tisztelni a tudást és a tekintélyeket, és sajnos, magam is kételkedni kezdtem a józan észben és az évszázados tapasztalatokban." (161. o.) A kisfiú öntudatát vesztette, még 14 éves koráig élt, de teljesen magatehetetlen maradt. Munkatársai tanácsára hétéves korában intézetbe adja Gyogyut - azóta is bûntudata van miatta.
Ezután Ilonát már nem lehet azzal revolverezni, hogy a népi demokratikus államrend számít rá, mint cigány és nõi káder áldozatkész munkájára, akinek a taníttatása sok pénzbe került. Gyogyu halálával mindenért megfizetett.
A kijózanodás egybeesett a népi demokráciák romapolitikájának átalakulásával. Ez az az idõszak, amikor megfellebbezhetetlenül kimondták, a cigányügy, a "cigánykérdés" kizárólag szociális természetû. Az ötvenes és hatvanas évek fordulóján, éppúgy, mint nálunk, Csehszlovákiában is ilyen szellemben készültek a kormány- és pártprogramok a romák asszimilálásáról. Ebben a munkában azonban már nem számítottak a korábbi, kevés számú cigány káderre, még a romák pszeudo-nemzetiségi érdekvédelmi, kulturális szervezeteit, intézményeit is felszámolták. A politika színeváltozását Lacková a saját bõrén érzékelte: "most, amikor mindennek tetejébe még népmûvelést és újságírást is tanulok az egyetemen, két kézzel fognak kapni utánam. Hát a kutyának sem kellettem! Sõt, a járáson közölték velem, hogy cigányként nem dolgozhatok cigányokkal, mert pártolnám õket." (199. o.)
Idõs korára, férje halála, a fõiskola majd az egyetem elvégzése után végleg visszatalál az övéihez. Ezzel együtt élete nem egyszerûen egy megtérés története, egy olyan személy története, aki a gyökereihez sorsszerûen talál vissza. Hanem egy olyan asszony vallomása, akinek minden egyes cselekedetében egyszerre van jelen az elszakadás, a megszabadulás vágya a "születési adottságoktól", illetve a romákkal való közösség vállalása.
Nyugdíjasként, színezett képekkel üzletelõ vigécként már nem kell törõdnie a pártállam elvárásaival, szabadon élhet szenvedélyeinek: az unokáinak, az írásnak és a romák segítésének. A zborói telepen még tanácsi hivatalnok korában a szemére vethették a romák, hogy "cigány létedre nem tudod, hogy bánnak velünk a gádzsók? Hát persze, sarkalt cipõ van rajtad, mint aki bálba készül… meg selyemblúz… ennek már semmi köze a szegény sorú cigányokhoz…! Fekete akár a holló, de a szíve hófehérré fakult!" (149. o.) Akkor még könnyek szöktek a szemébe, ma, ha hallaná, biztosan mosolyogna. Nem tehetne mást ugyanis az az asszony, aki könyvét így zárja: "Mindig azt gondolom, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem (…) Ha újraszületnék, akkor megint romának szeretnék születni, pontosan olyan életet szeretnék élni, amilyet éltem, azt csinálni, amit csináltam." (211. o.)
Írott beszéd
Posztmodern ide vagy oda, azért érdemes tisztázni: ki is valójában a könyv szerzõje (még akkor is, ha a kötet hátoldalán található szöveggel ellentétben, ez a könyv nem "irodalmi alkotás"). Esetünkben például nem kérdõjelezi-e meg Lacková szerzõségét Hübschmannová eminens szerepe a szöveg létrejöttében? Semmiképpen sem, bár a cseh romológus a történeteket precízen idõrendbe szedi, gondosan csoportosítja tartalmuk szerint - de szerkesztõi tevékenysége voltaképpen ebben ki is merül. Ennek aztán vannak pozitív és negatív következményei is.
Igazán jót tesz például a szövegnek, hogy nem nagyon piszkál hozzá, hagyja, hogy Lacková történetei többnyire megmaradjanak a maguk nyers, vérbõ verbális szintjükön. Ilona Lacková elbeszélõi nyelvében tüneményesen kavarognak a romipen idiómái a gyerekkorban elolvasott lányregények, romantikus és vadnyugati történetek fordulataival. De - mivel Ilona Lacková diplomás ember - tovább színesítik az elbeszélést a közigazgatási, társadalomtudományi, romológiai szakirodalomból felszedett tudálékosságok is. Talán a legszórakoztatóbb az egykori párt- és tanácsi funkcinyelvhez való viszonya: amikor önkéntelenül rááll a szája, gyorsan ébred, és iróniával távolítja el magától ezt a beszédmódot. "Így történt, hogy beválasztottak a járási pártbizottságba. A járási pártbizottságban az elvtársak oda kezdtek hatni rám. »Oda kell hatnunk, hogy Lacková elvtársnõ a népmûvelés területén dolgozzon« - mondták. És valóban egyre csak hatottak és hatottak." (141. o.) Az sem zavaró, hogy a szerkesztõ nem akarja kijavítani az emlékezõnek még az olyan nyilvánvaló tévedéseit sem, mint hogy már 1939-ben (sic!) azzal fenyegették a romákat, hogy szappant fõznek belõlük. (87. o.)
Amiben viszont elégtelennek érzem Hübschmannová szerkesztõi és interjúkészítõi teljesítményét, az az, hogy az élettörténetben sajnálatosan sok a fontosnak tûnõ, elvarratlan szál. Az olvasónak többször hiányérzete támad: úgy sejti, a tapintatos vagy feledékeny interjúkészítõ nem kérdez rá Lacková életét és személyiségét alapvetõen befolyásoló eseményekre, jelenségekre vagy személyekre. Itt most nem az olyan elhallgatásokra gondolok, amelyek esetében a kifejtés hiánya többet nyújt, mintha a homályban hagyott esemény részletezése: például amikor a telep mitikus figurájáról, a félelmetes és az ördöggel cimboráló, az õt nevén nem szólítókat furkósbottal elverõ cigányról szóló történetét így zárja: "Jantotistól a csendõrök és a gárdisták is féltek. Mint mondtam, a háború alatt a cigányoknak tilos volt belépniük a kocsmába, de Jantotis úgy járt oda, mintha mi sem történt volna, a csendõrök és gárdisták pedig nagy-nagy tisztelettel üdvözölték. Hát így élt, míg meg nem halt. Borzalmas halállal halt meg, de arról nincs kedvem mesélni." (102. o.)
A gond az, hogy Hübschmannová, a szerkesztõ túlságosan elnézõ Milena Hübschmannovával, az interjúkészítõvel szemben. Mert bizony vissza kellett volna küldeni Milenát Ilonához (idõ volt rá), hogy ez hiányzik, azt meg meg kellene magyarázni, és így tovább. Az interjúkészítõt terheli elsõdlegesen a felelõsség, mi és mennyi derül ki a beszélõrõl, és egy efféle életút-beszélgetésnél különösen felszínre kerülhetnek szenzitív részletek (nagyjából, ettõl jó ez a mûfaj), de bármennyire elfogadó és megértõ is az interjuer, nem maradhat végig mikrofonállvány szerepben. És ez így van még akkor is, ha a történetekbõl összeálló montázsban, érthetõen, nem olvashatók kérdések. Csalog Zsolt cigány élettörténeteiben nem kell szerepelni a kérdéseknek ahhoz, hogy érezzük mögöttük a figyelmes, empatikus, de azért célratörõ interjúkészítõ jelenlétét, aki óvatosan, türelemmel csak-csak kicsalogatja a lényeges, de titkolt, elfojtott vagy csak egyszerûen nem tudatosított dolgokat. (Az is igaz persze, hogy ezeket az írásokat nem a beszélõk, hanem Csalog jegyzi.) Sajnálatosan kevés helyet kap például a könyvben Ilona iskoláztatásának története, pedig nagyon jó lett volna arról olvasni, hogyan került már a háború elõtt romaként és lányként a nagysárosi cigányteleprõl a polgáriba (csak az elemi iskolai élményeirõl beszél). És szinte semmit sem tudhatunk meg arról, milyen elõzményei és motivációja van annak, hogy színdarabot ír a telepi cigányok életérõl. És elnagyolt az életút nyugdíj elõtti szakasza is. Pedig, amiként Solt Ottilia is figyelmeztet Interjúzni muszáj címû írásában: "a kérdéseknek a végére kell járni". Bár õ is hozzáteszi, hogy minden interjúban lehetnek elvarratlan szálak.
De ha már a szerkesztõ és interjúkészítõ Hübschmannová nem tette kerekebbé Lacková élettörténetét, legalább az elõszóíró Hübschmannová pótolhatta volna a mulasztást. Miközben nagyon bátor dolog, hogy az 1986-ban jóváhagyott szövegen nem (vagy csak nagyon picit) változtattak, tehát nem írták át ma az európai transznacionalista roma mainstream szája íze szerint, az már aligha fogadható el, hogy 1986-ban lezárják az 1921-ben született Lacková élettörténetének taglalását, pedig õ, szerencsére, még él, és a szlovák közélet aktív szereplõje (köztársasági elnöknek is jelölték, de a választáson már nem indult).
Ezzel együtt nagyon igazságtalan lennék, ha a cseh romológus prológusát mindenestül leszólnám (bár az én ízlésemnek túlzottan esszéizáló). Itt szerepel például az a gondolatébresztõ megfigyelés is, ami értelmezési kulcsot adhat Ilona Lacková életéhez, megvilágítja cselekedeteinek motívumait. (Persze, ha az egyetlen "kulcs" megtalálása egyáltalán lehetséges, hiszen például Orson Welles Aranypolgárának rózsabimbója is csak filmes alakot értelmez, nem pedig valóságos személyt.) "Ilona egyes megnyilvánulásai idegenek voltak a számomra, és csak idõvel sikerült annyira átéreznem ezeket, hogy teljes egészében megértsem õt. Nevetségesnek tûnt például számomra, amikor krémmel kente be magát, hogy ne látszódjék olyan feketének (…) Hihetetlennek tûnt, hogy valaki egész élete munkáját meghazudtolva letagadná, hogy roma." (11. o.)
Szerencsés csillagzat alatt születtünk, hogy Ilona Lacková könyve bizonyíthatja nekünk: amennyire nevetséges és hihetetlen, éppen annyira szomorú és hihetõ.

Ilona Lacková: Szerencsés csillagzat alatt születtem…
Egy cigányasszony élete Szlovákiában
Cseh nyelvbõl fordította: Holka László
Centre de recherches tsiganes - Pont Kiadó
Bp., 2001. 211+21 oldal
Ára: 1580 Ft