Elõadásomban felsorolok néhány a regionális önkormányzatiság ellen gyakran felhozott érvet - amelyek egy részével én is tökéletesen egyetértek -, illetve arra teszek kísérletet, hogy ezeket az érveket egyenként kicsit részletesebben kibontsam, és nagyon remélem, hogy így egy másik érvrendszer fog kibontakozni, amely a regionális önkormányzatiság megteremtésének szükségességét igazolja.
Egy ellenérv szerint manapság az európai társadalmi térszerkezetet nem kizárólag - és lassan elsõsorban sem - a regionalizmus határozza meg. A globalizáció, a hálózati struktúrák kialakulása, a környezet állapota, illetve a tudástársadalom és informatikai társadalom kialakulása az, ami a térszerkezetet leginkább meghatározza. Tehát egy korábbi fejlõdési szakasz - mondjuk a nyolcvanas-kilencvenes évek - adaptációját jelentené a regionalizmus erõsítése igazgatási eszközökkel.
Valóban igaz, hogy a regionalizmus csak egy eleme a mai térszerkezet alakulásának, de még mindig jelentõs térszervezõ és növekedést ösztönzõ erõ - a régió Európa gazdaságilag, társadalmilag hatékony, versenyképes területegysége, illetve a területfejlesztési célú beavatkozás hatékony szintje. A globalizáció kihívásaira adott európai válasz ugyan közigazgatási értelemben leginkább az állami szintet, sõt, az európai szintet erõsíti, de éppen a hazai gazdasági szereplõk megerõsítése, azok versenyképes hálózatának kialakítása és egy belsõ szerves fejlõdés feltételeinek megteremtése igényli a regionális területi szintet, illetve annak megerõsítését. Egy nagyvárosi agglomeráció és az annak megfelelõ igazgatás megteremtése a feltétele annak, hogy egy nagyváros az európai városok versenyében helytálljon, és ezek az agglomerációk szintén nagyon gyakran regionális léptékûek. A tudástársadalom ésszerû kereteit az egyetemek, illetve a kutatóbázisok adják, amelyek szintén regionális szinten szervezõdnek. Egyedül az informatika az, ahol a térbeli kötöttség nem annyira erõs, de az informatikai hálózatoknak is van valamilyen központjuk, tehát ez sem mond ellent a regionalizmus koncepciójának.
Egy második ellenérv szerint a regionális közigazgatásnak ott van értelme, ahol megteremtõdtek ennek gazdasági-társadalmi alapjai, ahol valós, földrajzilag, etnikailag, kulturálisan és gazdasági értelemben is összefonódott, nagyobb területegységekrõl van szó.
Valóban azokban az országokban volt viszonylag sikeres és gyors a regionális közigazgatás és önkormányzatiság kialakítása, ahol ennek társadalmi-gazdasági-kulturális feltételei adottak voltak. Ez azonban csak annyit jelent, hogy ezek a régiók egyfajta versenyelõnnyel bírtak. Ahol ezek a feltételek hiányoznak, mesterségesen kell megteremteni ennek a fejlõdési szakasznak a feltételeit. Erre a legalkalmasabb módszer éppen a közszféra beavatkozása, azaz a regionális szintû igazgatásszervezésnek kell erõsítenie mind a gazdasági-társadalmi értelemben vett regionális összefonódást, mind a regionális társadalomszervezõdés feltételeit.
Sokszor említik azt is, hogy az állam, illetve általában a közigazgatás háttérbe szorul a mai korszakban. A közfeladatok ellátása nagyrészt piacosítható vagy átvehetõ a civil szféra által - az állam kivonul ezekrõl a területekrõl. Nem igazgatásban és fõleg nem önkormányzatban kell gondolkodni a területfejlesztésben regionális szinten sem, hanem ügynökségekben, fejlesztési társaságokban, amelyekben esetleg az állam is részt vállal.
Csakhogy korunk kihívásai - a globalizáció, a környezeti állapot helyzete, az információs társadalom kialakulása, az etnikai és vallási feszültségek - a közszféra és az állam szerepének újraértelmezését hozták európai szinten is. Az elsõ válaszkísérlet a neoliberális állam volt, de már a nyolcvanas években kiderült, hogy az állam visszavonulása, a közszolgáltatások privatizációja nem hoz megoldást a számtalan gazdasági-társadalmi feszültség kezelésére. A korszerû felfogás újra búcsút mond ennek az eszménynek. Az állam a gazdasági fejlõdés feltételei és a versenyképesség biztosítójaként új, jelentõs és bõvülõ feladatköröket kap: ilyen a jogbiztonság, a stabil intézményi rendszer, a szabályozási keretek megteremtése, a humán-, illetve a tárgyi infrastruktúra fejlesztése, a környezetvédelem stb. Ezek az új feladatok valóban minden - állami, európai, regionális és települési - szinten is megjelennek, de ezek közül a feladatok közül nagyon sok a regionális szinten szervezhetõ racionálisan. Az új feladatok új igazgatásszervezési szemléletet is követelnek az államtól, hiszen a legtöbbjük csak különbözõ ágazatok és részpolitikák harmonizációjával oldható meg. Az alkalmazható államszervezési megoldások közül elõtérbe kell helyezni a területi elvet, amely képes ezeknek az ágazatoknak a megfelelõ szintû koordinációjára. Természetesen a feladatok egy része "kiszervezhetõ" - ügynökségek formájában és egyéb formában -, de ebben az esetben is elõnyös, ha az itt szerepet vállaló szereplõk közvetlenül az adott területhez kötõdnek.
Egy negyedik ellenérv: pont a közigazgatásban, különösen a területszervezésben igen fontos a stabilitás, a hagyományok megõrzése, vagyis egy megalapozatlan átszervezés több kárt okozhat, mint hasznot.
Való igaz, a közigazgatásnak meg kell õriznie bizonyos stabilitást. Ez azonban nem jelenti azt, hogy amikor a gazdasági-társadalmi kihívások ezt megkövetelik, ne lenne szükség gyökeres reformra. Ha a modern közigazgatási tendenciákat jellemezzük, visszatérõ kifejezés a polgárokat szolgáló, hatékony, átlátható és demokratikus állam eszménye, a nemzeti és nemzetközi szinten való kooperációra való alkalmasság erõsítése és a rugalmasság követelménye. E célok elérése a közigazgatásban strukturális átalakításokat igényel. Hazánkban az elsõ nagy reform még a rendszerváltáskor megtörtént az önkormányzatiság megteremtésével, de világossá vált, hogy egy gyakorlatilag nem létezõ középszint mellett a rendszer nem tökéletes. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a struktúra átalakítására van szükség, valószínûleg a minõségi megújításnak is valamiféle záloga lehet egy új szint.
Ötös pont: a régió fogalma uniós szinten is viszonylag bizonytalan. Területfejlesztési egységként általában a NUTS II. szintet nevezik régiónak, de ez a szint a méreteket, a népességszámot tekintve igen heterogén.
Ugyanakkor nem igaz, hogy az európai regionális kép teljesen heterogén lenne. Készült az Európai Bizottságban egy szabályzattervezet, a területfejlesztési, a szervezési és statisztikai régiók besorolásáról - egységesíteni szeretnék a nagyságukat. A valós, jelenlegi méretek általában egyébként majdnem harmonizálnak ezzel a javaslattal. A mi bejelentett rendszerünk is harmonizál, bár két ponton nem pontosan: a NUTS I. szinten, mert tízmilliós népességünk már fölötte van a nyolcmilliós határnak, másrészt a NUTS III. szinten Pest megye és Budapest esetében. Az eddig megszületett átalakítási elképzelések szintén harmonizálnak a szabályzattal - kivéve a nagymegye-rendszert, ami 10-12 megyét vázolna föl.
És végül: sok uniós országban nincs regionális autonóm kormányzati, illetve önkormányzati szint, de az Európai Unió nem is támaszt ilyen követelményt, még a regionális politika kihívásai sem követelik meg az ország területi közigazgatásának átalakítását. Az unió nem csupán, hogy nem követeli meg a regionális szintû erõs önkormányzatot, a legújabb tendenciák szerint sokkal inkább az államszervezetre, a kormány által meghatározott szervezetre építõ, központilag szervezett, irányított rendszer létrehozására ösztönöz.
Az Európai Unió keretén belül valóban nincs közösségi elõírás az egyes országok közigazgatására vonatkozóan. Az uniós felvételi követelményekben is csak annyi jelenik meg, hogy legyen megfelelõ közigazgatási kapacitás az acquis communautaire (a közösségi szabályok) érvényesítésére. Mégis azt kell mondanom, hogy megjelent egy tendencia, amely valamilyen módon egységesíteni szeretné az európai közigazgatási teret is. Nyilvánvaló, hogy ez még mindig tabutéma, de megindult egyfajta sztenderdizálási folyamat. Ezt a közösségi politikák alkalmazásának alapelvei spontán módon váltják ki. Az is egyoldalú értelmezés, hogy az unió egyre inkább csak az állami szervekre épít. Egyrészt deklaráltan megnövekedett a partnerségek jelentõsége, és a központi kormány valódi partnere igazán csak egy megfelelõ önállósággal bíró középszint lehet. Az NFT (Nemzeti Fejlesztési Terv) készítése kapcsán egyébként az Európai Unió besorolta a csatlakozásra váró országokat különbözõ kategóriákba aszerint, hogy mennyire fejlett a regionalizáció. Ebben a kategorizálásban csak Lengyelország került abba a csoportba, amelyik régiónként készíthetett operatív programokat. Hiába fejlettebb meggyõzõdésem szerint a magyar területfejlesztési rendszer tartalmilag, sõt intézményhálózatában is regionális szinten, úgy tûnik, hogy ebben az esetben az unió inkább nagyobb hangsúlyt helyezett a politikai típusú követelményekre.
Ráadásul sokak szerint már van regionális igazgatás Magyarországon: a megyei önkormányzat, illetve a megyei szintû államigazgatási szervek. NUTS II. szinten pedig léteznek egyrészt állami, szintén decentralizált szervek, másrészt az állami, a megyei önkormányzati, illetve a kistérségi szintrõl is építkezõ delegált testületek, a területfejlesztési társulások. E meglévõ szervezetek fejlesztésével, tevékenységük harmonizálásával megoldhatók a regionális szinten jelentkezõ feladatok. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy a mai struktúra igen ellentmondásos, és elsõsorban annak a részben spontán, részben tudatos fejlõdésnek köszönhetõen, hogy a racionálisan középszinten szervezhetõ közfeladatok ellátására valós középszint hiányában egyéb megoldások születtek. Ez a rendszer nemcsak a saját megérzéseink szerint, hanem több nemzetközi szervezet értékelése szerint is problematikus, feszültségeket rejt magában.
Sokak szerint a továbblépéshez elõször is azt kell eldönteni, hogy a megye- vagy a régiórendszer felel-e meg legjobban a létezõ magyar térszerkezetnek. Szerintem nem ez az alapkérdés. A valódi elsõ kérdés az, hogy akarunk-e a társadalmi érdekegyeztetésnek valós színteret adni, illetve egy térségi szinten megfogalmazott társadalom- és igazgatásszervezési elvnek érvényt szerezni. Az igenlõ válaszból szinte automatikusan következik a regionális önkormányzatok fejlesztésének szükségessége, ami a megye versus régió kérdésre is megadja a választ: a megyének valóban vannak történelmi hagyományai, csakhogy ezek a történelmi hagyományok egy centralizált, unitárius államszervezet végrehajtó egységeiként definiálják õket, és nem egy önszervezõdésen épülõ demokratizmus egységeiként. Tehát a valódi hatalmi ellensúly csak a régió lehet. Nem térképeket kell rajzolgatnunk, hanem az alapkérdésben döntenünk, és ezen a döntésen alapulhatnak majd a valódi modellváltozatok. Vagyis az önkormányzati reform egy második lépcsõjére van szükség, amelyik a középszintet újítja meg. Ez az erõs önkormányzati középszint, miközben határozott lépés a hatalommegosztás, a valós decentralizáció felé, keretet ad azoknak az összetett területpolitikai fejlesztési és szolgáltatásszervezési feladatoknak, melyeknek eddig nincs igazán gazdájuk, erõsíti a demokratizmust, a partnerség elvét, illetve keretet ad új igazgatási megoldások elterjedésének, és a gazdasági értelemben vett valós régiók kialakításának is.