A pokol, a legaljasabb emberi indulatok, a legmegalázóbb
történelmi helyzetek nem attól pokoliak, hogy a gonoszság
tetõfokát jelenítik meg. A színtiszta, keveretlen
feketeség láthatatlan, szemmel, ésszel, érzékekkel
nem felfogható. Csak akkor tesz múlhatatlan benyomást az
emberben, ha más árnyalatokkal vegyül össze, fehérrel,
rózsaszínnel, szivárvánnyal - jó szándékkal,
vágyakkal, ellentmondásos indulatokkal. Az ördög ember
alakjában igazán hatékony és félelmes. Akkor,
ha ki lehet nevetni.
Az 1950-es évek eleje, a megcsontosodó állampárt,
a személyi kultusz, a koncepciós perek és munkatáborok,
a kérlelhetetlen ideológia korszaka a XX. század kelet-európai
történelmének legördögibb embertelensége.
Jó néhány évtizednek el kellett telnie ahhoz, hogy
az ördög "emberarcúvá" váljon, alkalmas
legyen önmaga karikatúrájának. Üstkavargatás
közben a benn fövõ áldozatoknak ritkán jut eszükbe
hóhérukat kifigurázni, saját nyomorult sorsukra
sem tudnak kiérlelt távlatból letekinteni; leginkább
csak kínjukkal vannak elfoglalva. Koltai filmje sem kísérletezik
azzal, hogy a maga teljességében mutassa be az akkori történések
érzelmi hátterét, kényelmesebb és veszélytelenebb
is az ezredforduló vetítõtermében újraforgatni
a hajdankort. Pék Zsolt, az ünnepelt és sikeres író
idõben-térben egyaránt messze él az egykori Acélvárostól,
ám emlékeiben egy alkalom erejéig hajlandó megmerítkezni.
Több kéretlen segítõje akad, melyek gondolatait szûk
mederbe terelik: egy szemtanú, egy név, egy ünnep és
egy fuvallat. Iskolai ünnepségre érkezik gyermekkora színhelyére,
hogy leleplezze a város kultúréletének lelke, Csomai
Gusztáv (Koltai Róbert) emléktábláját
volt énektanárnõje, Évike (Borsos Beáta)
jelenlétében. Kettejük szemével, s fõleg a
kis Zsoltika naplóján keresztül léphetünk vissza
fél évszázadot a történelemben, egészen
1952. május 1-jéig, és tovább.
A jelen keretbe foglalja, és feldolgozhatóvá teszi a múltat.
A jelen idõ kicsit talán fesztelenebb, nem vonszolja örökké
maga után a halálos ítélet árnyékát,
de ugyanolyan groteszk, ugyanúgy el van telve saját jelentéktelenségével,
mint a múlt. A névtáblaavató sem véletlenül
idézi az ötven évvel azelõtti "spontán"
népünnepélyt: hasonlóképpen kötelességgé
változtatja a lelkes buzgalmat, szigorúsággá az
elkötelezettséget, fennköltté a nevetségeset.
Áldozatul kell hát esnie ugyanannak a szélnek, amely elsöpörte
azt a bizonyos május 1-jét is; fél évszázad
múlva talán ez nemesül majd humoros emlékké
az iskolaudvaron vigyázzban álló kisdiákok valamelyikében.
Mulandók vagyunk mindahányan, s csak akkor érezzük
magunkat otthon korunkban, amikor az már nem létezik többé.
Az egyetlen, akin nem fog az idõ, az ártatlan. Aki észre
sem veszi, hogy mikor, hogyan, s miért került a pokolba, hogy ördögök
és emberek egyaránt az õ elveszejtésére szövetkeztek.
Az ártatlanság, ha tenni akarással párosul, könnyen
veszélyessé válhat. Közmondásos ügyetlensége
ellene fordul, csorbát ejt sérthetetlenségén, mint
Graham Greene A csendes amerikai címû regényének
címszereplõje esetében. Ha azonban környezetének
tagjaival ellentétben nem a túlélés, hanem az élet
vágya hajtja, ha tökéletesen elégséges önmagának,
s nem akarja megváltani az egész világot, még akár
példaképpé is válhat. Ilyen ártalmatlan,
szeretni való bolond Csocsó. Hiába ront el mindent, jól
sikerül, gyermeki lényével, esetlenségével,
törhetetlen vidámságával, mesélõkedvével
nemcsak a gyerekeket bûvöli el, de az ártatlannak éppen
nem nevezhetõ felnõtteket, párttitkárokat és
verõlegényeket is megkísérti. Az õ senkiével
sem összetéveszthetõ lénye teszi lehetõvé,
hogy mesélõjének, a kisfiúnak kitisztuljon a szeme,
és úgy lássa az õt körülvevõ valóságot,
amilyen: abszurd, nevetni való, képtelen, és kissé
túlmozgásos.
Csocsó együgyûsége már-már svejki méreteket
ölt: se a munkatáborban, se a homlokának szegezõdõ
pisztolyban, se a párttitkár vulkanikus haragjában nem
fedezi fel a pusztítására törekvõ démoni
erõt. Civilként mozog az iskolában, a futballpályán,
a laktanyában, a kihallgatószobában, senkinek sem tartozik
felelõsséggel, csak önmagának. õ az illetékes
"polgártárs", aki elvileg mindenhez ért (legyen
az beszédírás, látványtervezés, csapatszervezés
vagy orosz nyelv és irodalom), gyakorlatilag azonban mindenben csõdöt
mond, mert semmit sem vesz komolyan. Ellenpontja Gubinyi Dezsõ, az ÁVH
alezredese (Gáspár Sándor), magán- és közéletben
egyaránt megkeseredett, kielégületlen, frusztrált,
gátlásos figura, aki semmilyenségét kijátszhatatlan
elvhûséggel, elemi õserõvel, gutaütéses
mimikával próbálja leplezni. Felesége, a kikapós
Lidike a helyi focicsapat üdvöskéjével, Verébbel
(Stohl András) szûri össze a levet, ám ennek a pletykaéhes
szocialista iparvároskában furcsamód semmilyen következménye
nincsen: egyedül az "ártatlan" kerül ismét
életveszélybe.
A Csocsó, avagy éljen május 1-je! igen jól eltalált
alakokkal, groteszk jelenetekkel tölti meg a rendelkezésére
álló másfél órát. Zenthe Ferenc, a
párttitkár apósa gyakorlatilag semmit nem csinál
azon kívül, hogy néha belenyúl a bádogkonzervbe,
álla alá szorítja a hegedût, el-elszökdös
Tokaj felé, és többször is ízesen káromkodik
- mégis múlhatatlan benyomást kelt a nézõben.
Nem egyedül a színészi azonosság miatt lehet olyan
érzésünk, mintha a Tenkes kapitányának elárvult,
megöregedett, magába révedõ, mégis kurucos
vérrel megáldott, ötvenes évekbeli változatát
látnánk. Más szereplõk is kísértetiesen
emlékeztetnek egyes mozgóképsorokra. Máté
Gábor jelenbeli alakja és alteregója, a kisfiú mintha
Pacskovszky Esti Kornél-feldolgozásából lépett
volna elõ. Pékné (Tóth Ildikó) hasonlóképpen
jár-kel a szocreál ülõgarnitúra elõtt,
mint tette azt a Jadviga párnája egészen eltérõ
közegében. Pelsõczy Réka ott folytatja kocsmai tivornyázását,
ahol Lukáts Andor filmjében, a Portugálban abbahagyta,
épp csak néhány árnyalatnyival romlottabban. A Koltai
Róbert megszemélyesítette figura a Sose halunk meg vagy
a Szamba hõsének tovább- és átgondolt változata.
A párttitkár és az alezredes, Tömõ (Kern András),
valamint a többi elvtárs képe is erõsen emlékeztet
A tanú elnyomó elitjére. Telitalálat Básti
Juli alakítása, aki Gubinyi segédjeként állít
ki felejthetetlen bizonyítványt a diktatúra nemtelenségérõl.
Jellegzetes figurák Csocsó enyhén idióta "besúgója",
és a Gubinyiék viharos magánéletét kitartóan
"mozizó", azon vinnyogva kuncogó öregasszony (Bakó
Márta). Jó ötlet Évike, a pityergõs énektanárnõ
(Borsos Beáta) szerepeltetése, aki éppen szélsõséges
érzékenységével vívja ki magának a
lehetõséget, hogy ne csak a múltban, a jelenben is ott
legyen. A rengeteg áthallás ellenére még sincs az
az érzésünk, hogy szedett-vedett stáblistával
lenne dolgunk, amelyet mintha más premierek plakátjairól
ollóztak volna össze: a hol fájdalmas, hol mulatságos,
hol fájdalmasan mulatságos jelenetekbõl egyberótt
filmben mindannyian - még epizodistaként is - egész lélekkel
játsszák szerepüket.
A hasonló tematikájú alkotások fölött
mindig ott lebeg a túljátszás, a ripacskodás réme.
A Csocsó ezt is ügyesen kikerüli, jóllehet nem egy jelenetben
pengeélen táncol. Baka (Benkóczy Zoltán) és
Bekéné ügyetlenkedése a város környéki
erdõkben, illetõleg a zenekocsiban jó példa erre:
ha csak egyetlen perccel vagy két grimasszal többet tettek volna
hozzá, kínosan elcsendesült volna a nézõterem.
Galla Miklós kommentárjai a felvonuláson és az illusztrációként
használt élõképek egymásra hangolása
szintén nem veszélytelen. A beteg, aki a hordágyon haldokolva
elkiáltja magát: "Éljen Sztálin elvtárs!",
majd rögvest kileheli a lelkét; a szovjet-magyar barátság
"elszakíthatatlan" táblája, amint szilánkosra
zúzódik a tribünön álló elvtársak
fején; a szalonkabátos, szivarozó fiú, akit "Le
az imperializmussal!" felkiáltással taszítanak mélybe
az akrobaták stb. mind-mind az olyan gegek sorába tagozódnak,
amelyek könnyen visszaüthetnek, s szándékukkal ellentétes
hatást érhetnek el.
A film úgy idézi fel az ötvenes évek elejének
hasonlíthatatlan hangulatát, hogy egy pillanatig sem próbálja
a korhûség látszatát kelteni. Tisztában van
vele, hogy az úgyis csupán látszat lenne, és nem
állná ki a hitelesség és életszerûség
próbáját. Jól érzõdik, ahogy a nagy
pártvezetõk említésekor megdermed a levegõ,
a magyar és a szovjet fõtitkár nevének skandálásakor
felhangzó kényszerû vastapsnál mindenki a másikat
lesi, mikor hagyja végre abba, õ azonban a világért
sem mutatna példát. Mint annyi neves elõdnél, itt
sem a középpontban áll, hanem a részletekben bújik
meg a rendszer kifacsart logikája: Bekéné kérdésére,
szabad-e megverni Csocsót - aki elõzõ éjjel megakadályozta,
hogy szerelmi bánatában Gubinyi öngyilkosságot kövessen
el, s akkori vigasztaló szavait, valamint Gubinyi nála maradt
szolgálati fegyverét ellene fordítva imperialista ügynöknek
kiáltják ki -, az ÁVH-s tiszt egyszerûen csak annyit
felel: mondta valaki, hogy nem lehet? A film kísérletet tesz arra
is, hogy felidézze a kor retorikáját, s ezt - nem túl
eredeti, de annál hálásabb módon - a töredezett
hívószavakra építõ mozgalmárnyelvezetben
találja meg, Bacsó és Tímár nyomdokain. Pék
Antal beszéde a pesti elvtársak érkezésekor a vasútállomáson
(amely Csomai menetrendszerû távolléte, "szabotázsa"
folytán enyhén kidolgozatlan), az NB1-be kerülésért
hajtó acélvárosi futballcsapat buzdítása,
Gubinyi rögtönzött Lenin-napi megemlékezése a szovjet
laktanyában (melynek orosz nyelvre "átültetése"
a film alighanem leghumorosabb jelenete), ha nem is autentikusan, de félelmetes
éleslátással idézik az egyszemélyi szocialista
diktatúra közbeszédét.
A film legtöbb jelenete igen egyszerû hatásra épít:
élesen szembeállítja egymással a csodát a
mindennapival, a félelmetest a nevetségessel, a kisszerût
a nagystílûvel. Ez a mechanizmus Csomai Gusztáv személyében
összpontosul: õ az a nem e világról való ember,
aki folyton-folyvást kénytelen belebotlani a valóságba.
Sosem az elveket, mindig az embert tekinti kiindulópontnak, s ebben élesen
elüt a film többi alakjától, az egész elembertelenedõ
világtól. Szükségszerû tehát, hogy útja
végérvényesen elváljon a valóságtól.
Mágikus szél kerekedik, elsöpri a gondosan megtervezett május
elsejei ünnepséget, s Gubinyi az újabb kudarcon felháborodva
- egyébiránt meglehetõsen motiválatlan módon
- pisztolyt ránt, és tartalmát a léggömbök
között megbúvó kultúrfelelõsre üríti.
Csocsó, a kisfiú és az énektanárnõ
ámuló szemei elõtt, sértetlenül száll
fel az égbe, egy csokor gázbuborékba kapaszkodva. "Valaki
majd elmarad, s most az égbõl néz ránk", éneklik
Dés László zenei aláfestésében, "a
Holdban szállt le". Csocsó olyan figura, aki dühítõ
ártatlanságával elkerülhetetlenül a kínzókamrában
vagy a mennyben végzi; elegáns megoldás, és a vígjáték
szellemétõl sem idegen a második alternatívát
választani.
"Felszálltak vele a magasba, elhagyták vele a skarabeusok
és dáliák szféráját, áthatoltak
vele azon a szférán, ahol nincs többé délután
négy óra, és örökre eltûntek vele a felsõbb
szférákban, ahol az emlékezet legmagasabb röptû
madarai sem érhették utol" - írja Gabriel García
Márquez a Száz év magány Szép Remediosáról,
aki a hozzá nem illõ földi életformát egy másikra,
túlvilágira cserélte. Remediost, aki együgyûségével,
csábító vonzerejével, végzetes ártatlanságával
számos emberre hozott halálos veszedelmet, s szerettei életét
is a végsõkig keserítette, teregetés közben
mágikus szél ragadta magasba széles hátú
lepedõk szárnyán. Márquez saját bevallása
szerint sokat gondolkodott azon, hogy lehetne Remediost úgy eltüntetni,
úgy kiemelni parlagi környezetébõl, hogy az illeszkedjen
személyiségéhez, s a regény szövetéhez.
Egyetlen képben találta meg a feloldást, egyetlen megmagyarázhatatlan,
mégis magától értetõdõ képben.
Koltainak könnyû dolga volt tehát, amikor a valószerûtlen
valóságot a végjátékban az emlékezet
szépítõ lencséjén át a csodával
hozta közös nevezõre, majd a filmet lezáró, jelenben
játszódó történetben a jól bevált
mágikus széllel azonmód el is törölte. Csak így
lehetett megválaszolatlanul hagyni azt a sokakban bizonyára felmerülõ
kérdést, hogy mi köze az ötvenes évek magyar
sorsainak a filmbeli alakok történetéhez, Csocsó és
társai megformálásának a tipikus iparvárosi
élõsdiek személyiségtérképéhez.
Maga a kérdés is nevetséges - vengerszkij jumór,
ahogy a megszálló hadsereg tisztje mondaná.
Ha már a nézõ ajkán elhal a nevetés, ha a
fõcímdal bágyadtan lecseng, ha a jegyszedõ célzatosan
kitárja a külvilágba vezetõ ajtókat, belevillan
az emberbe a felismerés: az embertelenség magányában
leélt fél évszázad nyomtalanul eltüntethetõ,
s itt már a csoda sem segíthet.
Csocsó, avagy éljen május
1-je! - színes magyar játékfilm, 91 perc, 2001.
Rendezõ: Koltai Róbert.
Forgatókönyvíró: Koltai Róbert és Nógrádi
Gábor.
Operatõr: Máthé Tibor.
Jelmeztervezõ: Szakácsi Györgyi.
Látványtervezõ: Horgas Péter.
Zeneszerzõ: Dés László.
Producer: Garami Gábor.
Szereplõk: Koltai Róbert (Csomai Gusztáv), Máté
Gábor (Pék Antal párttitkár), Tóth Ildikó
(Pékné Rózsika), Králik Attila (Pék Zsoltika),
Zenthe Ferenc (Tata), Gáspár Sándor (Gubinyi Dezsõ
ÁVH-s alezredes), Kováts Adél (Gubinyiné Lidike),
Stohl András (Veréb), Pogány Judit (Piroska), Kern András
(Tömõ elvtárs), Básti Juli (Bekéné),
Benkóczy Zoltán (Baka), Borsos Beáta (Évike), Bakó
Márta, Dengyel Iván, Pelsõczy Réka, Galla Miklós.