Gyõrffy Iván
Ötven év magány
Koltai Róbert: Csocsó, avagy éljen május 1-je!

A pokol, a legaljasabb emberi indulatok, a legmegalázóbb történelmi helyzetek nem attól pokoliak, hogy a gonoszság tetõfokát jelenítik meg. A színtiszta, keveretlen feketeség láthatatlan, szemmel, ésszel, érzékekkel nem felfogható. Csak akkor tesz múlhatatlan benyomást az emberben, ha más árnyalatokkal vegyül össze, fehérrel, rózsaszínnel, szivárvánnyal - jó szándékkal, vágyakkal, ellentmondásos indulatokkal. Az ördög ember alakjában igazán hatékony és félelmes. Akkor, ha ki lehet nevetni.
Az 1950-es évek eleje, a megcsontosodó állampárt, a személyi kultusz, a koncepciós perek és munkatáborok, a kérlelhetetlen ideológia korszaka a XX. század kelet-európai történelmének legördögibb embertelensége. Jó néhány évtizednek el kellett telnie ahhoz, hogy az ördög "emberarcúvá" váljon, alkalmas legyen önmaga karikatúrájának. Üstkavargatás közben a benn fövõ áldozatoknak ritkán jut eszükbe hóhérukat kifigurázni, saját nyomorult sorsukra sem tudnak kiérlelt távlatból letekinteni; leginkább csak kínjukkal vannak elfoglalva. Koltai filmje sem kísérletezik azzal, hogy a maga teljességében mutassa be az akkori történések érzelmi hátterét, kényelmesebb és veszélytelenebb is az ezredforduló vetítõtermében újraforgatni a hajdankort. Pék Zsolt, az ünnepelt és sikeres író idõben-térben egyaránt messze él az egykori Acélvárostól, ám emlékeiben egy alkalom erejéig hajlandó megmerítkezni. Több kéretlen segítõje akad, melyek gondolatait szûk mederbe terelik: egy szemtanú, egy név, egy ünnep és egy fuvallat. Iskolai ünnepségre érkezik gyermekkora színhelyére, hogy leleplezze a város kultúréletének lelke, Csomai Gusztáv (Koltai Róbert) emléktábláját volt énektanárnõje, Évike (Borsos Beáta) jelenlétében. Kettejük szemével, s fõleg a kis Zsoltika naplóján keresztül léphetünk vissza fél évszázadot a történelemben, egészen 1952. május 1-jéig, és tovább.
A jelen keretbe foglalja, és feldolgozhatóvá teszi a múltat. A jelen idõ kicsit talán fesztelenebb, nem vonszolja örökké maga után a halálos ítélet árnyékát, de ugyanolyan groteszk, ugyanúgy el van telve saját jelentéktelenségével, mint a múlt. A névtáblaavató sem véletlenül idézi az ötven évvel azelõtti "spontán" népünnepélyt: hasonlóképpen kötelességgé változtatja a lelkes buzgalmat, szigorúsággá az elkötelezettséget, fennköltté a nevetségeset. Áldozatul kell hát esnie ugyanannak a szélnek, amely elsöpörte azt a bizonyos május 1-jét is; fél évszázad múlva talán ez nemesül majd humoros emlékké az iskolaudvaron vigyázzban álló kisdiákok valamelyikében. Mulandók vagyunk mindahányan, s csak akkor érezzük magunkat otthon korunkban, amikor az már nem létezik többé.
Az egyetlen, akin nem fog az idõ, az ártatlan. Aki észre sem veszi, hogy mikor, hogyan, s miért került a pokolba, hogy ördögök és emberek egyaránt az õ elveszejtésére szövetkeztek. Az ártatlanság, ha tenni akarással párosul, könnyen veszélyessé válhat. Közmondásos ügyetlensége ellene fordul, csorbát ejt sérthetetlenségén, mint Graham Greene A csendes amerikai címû regényének címszereplõje esetében. Ha azonban környezetének tagjaival ellentétben nem a túlélés, hanem az élet vágya hajtja, ha tökéletesen elégséges önmagának, s nem akarja megváltani az egész világot, még akár példaképpé is válhat. Ilyen ártalmatlan, szeretni való bolond Csocsó. Hiába ront el mindent, jól sikerül, gyermeki lényével, esetlenségével, törhetetlen vidámságával, mesélõkedvével nemcsak a gyerekeket bûvöli el, de az ártatlannak éppen nem nevezhetõ felnõtteket, párttitkárokat és verõlegényeket is megkísérti. Az õ senkiével sem összetéveszthetõ lénye teszi lehetõvé, hogy mesélõjének, a kisfiúnak kitisztuljon a szeme, és úgy lássa az õt körülvevõ valóságot, amilyen: abszurd, nevetni való, képtelen, és kissé túlmozgásos.
Csocsó együgyûsége már-már svejki méreteket ölt: se a munkatáborban, se a homlokának szegezõdõ pisztolyban, se a párttitkár vulkanikus haragjában nem fedezi fel a pusztítására törekvõ démoni erõt. Civilként mozog az iskolában, a futballpályán, a laktanyában, a kihallgatószobában, senkinek sem tartozik felelõsséggel, csak önmagának. õ az illetékes "polgártárs", aki elvileg mindenhez ért (legyen az beszédírás, látványtervezés, csapatszervezés vagy orosz nyelv és irodalom), gyakorlatilag azonban mindenben csõdöt mond, mert semmit sem vesz komolyan. Ellenpontja Gubinyi Dezsõ, az ÁVH alezredese (Gáspár Sándor), magán- és közéletben egyaránt megkeseredett, kielégületlen, frusztrált, gátlásos figura, aki semmilyenségét kijátszhatatlan elvhûséggel, elemi õserõvel, gutaütéses mimikával próbálja leplezni. Felesége, a kikapós Lidike a helyi focicsapat üdvöskéjével, Verébbel (Stohl András) szûri össze a levet, ám ennek a pletykaéhes szocialista iparvároskában furcsamód semmilyen következménye nincsen: egyedül az "ártatlan" kerül ismét életveszélybe.
A Csocsó, avagy éljen május 1-je! igen jól eltalált alakokkal, groteszk jelenetekkel tölti meg a rendelkezésére álló másfél órát. Zenthe Ferenc, a párttitkár apósa gyakorlatilag semmit nem csinál azon kívül, hogy néha belenyúl a bádogkonzervbe, álla alá szorítja a hegedût, el-elszökdös Tokaj felé, és többször is ízesen káromkodik - mégis múlhatatlan benyomást kelt a nézõben. Nem egyedül a színészi azonosság miatt lehet olyan érzésünk, mintha a Tenkes kapitányának elárvult, megöregedett, magába révedõ, mégis kurucos vérrel megáldott, ötvenes évekbeli változatát látnánk. Más szereplõk is kísértetiesen emlékeztetnek egyes mozgóképsorokra. Máté Gábor jelenbeli alakja és alteregója, a kisfiú mintha Pacskovszky Esti Kornél-feldolgozásából lépett volna elõ. Pékné (Tóth Ildikó) hasonlóképpen jár-kel a szocreál ülõgarnitúra elõtt, mint tette azt a Jadviga párnája egészen eltérõ közegében. Pelsõczy Réka ott folytatja kocsmai tivornyázását, ahol Lukáts Andor filmjében, a Portugálban abbahagyta, épp csak néhány árnyalatnyival romlottabban. A Koltai Róbert megszemélyesítette figura a Sose halunk meg vagy a Szamba hõsének tovább- és átgondolt változata. A párttitkár és az alezredes, Tömõ (Kern András), valamint a többi elvtárs képe is erõsen emlékeztet A tanú elnyomó elitjére. Telitalálat Básti Juli alakítása, aki Gubinyi segédjeként állít ki felejthetetlen bizonyítványt a diktatúra nemtelenségérõl. Jellegzetes figurák Csocsó enyhén idióta "besúgója", és a Gubinyiék viharos magánéletét kitartóan "mozizó", azon vinnyogva kuncogó öregasszony (Bakó Márta). Jó ötlet Évike, a pityergõs énektanárnõ (Borsos Beáta) szerepeltetése, aki éppen szélsõséges érzékenységével vívja ki magának a lehetõséget, hogy ne csak a múltban, a jelenben is ott legyen. A rengeteg áthallás ellenére még sincs az az érzésünk, hogy szedett-vedett stáblistával lenne dolgunk, amelyet mintha más premierek plakátjairól ollóztak volna össze: a hol fájdalmas, hol mulatságos, hol fájdalmasan mulatságos jelenetekbõl egyberótt filmben mindannyian - még epizodistaként is - egész lélekkel játsszák szerepüket.
A hasonló tematikájú alkotások fölött mindig ott lebeg a túljátszás, a ripacskodás réme. A Csocsó ezt is ügyesen kikerüli, jóllehet nem egy jelenetben pengeélen táncol. Baka (Benkóczy Zoltán) és Bekéné ügyetlenkedése a város környéki erdõkben, illetõleg a zenekocsiban jó példa erre: ha csak egyetlen perccel vagy két grimasszal többet tettek volna hozzá, kínosan elcsendesült volna a nézõterem. Galla Miklós kommentárjai a felvonuláson és az illusztrációként használt élõképek egymásra hangolása szintén nem veszélytelen. A beteg, aki a hordágyon haldokolva elkiáltja magát: "Éljen Sztálin elvtárs!", majd rögvest kileheli a lelkét; a szovjet-magyar barátság "elszakíthatatlan" táblája, amint szilánkosra zúzódik a tribünön álló elvtársak fején; a szalonkabátos, szivarozó fiú, akit "Le az imperializmussal!" felkiáltással taszítanak mélybe az akrobaták stb. mind-mind az olyan gegek sorába tagozódnak, amelyek könnyen visszaüthetnek, s szándékukkal ellentétes hatást érhetnek el.
A film úgy idézi fel az ötvenes évek elejének hasonlíthatatlan hangulatát, hogy egy pillanatig sem próbálja a korhûség látszatát kelteni. Tisztában van vele, hogy az úgyis csupán látszat lenne, és nem állná ki a hitelesség és életszerûség próbáját. Jól érzõdik, ahogy a nagy pártvezetõk említésekor megdermed a levegõ, a magyar és a szovjet fõtitkár nevének skandálásakor felhangzó kényszerû vastapsnál mindenki a másikat lesi, mikor hagyja végre abba, õ azonban a világért sem mutatna példát. Mint annyi neves elõdnél, itt sem a középpontban áll, hanem a részletekben bújik meg a rendszer kifacsart logikája: Bekéné kérdésére, szabad-e megverni Csocsót - aki elõzõ éjjel megakadályozta, hogy szerelmi bánatában Gubinyi öngyilkosságot kövessen el, s akkori vigasztaló szavait, valamint Gubinyi nála maradt szolgálati fegyverét ellene fordítva imperialista ügynöknek kiáltják ki -, az ÁVH-s tiszt egyszerûen csak annyit felel: mondta valaki, hogy nem lehet? A film kísérletet tesz arra is, hogy felidézze a kor retorikáját, s ezt - nem túl eredeti, de annál hálásabb módon - a töredezett hívószavakra építõ mozgalmárnyelvezetben találja meg, Bacsó és Tímár nyomdokain. Pék Antal beszéde a pesti elvtársak érkezésekor a vasútállomáson (amely Csomai menetrendszerû távolléte, "szabotázsa" folytán enyhén kidolgozatlan), az NB1-be kerülésért hajtó acélvárosi futballcsapat buzdítása, Gubinyi rögtönzött Lenin-napi megemlékezése a szovjet laktanyában (melynek orosz nyelvre "átültetése" a film alighanem leghumorosabb jelenete), ha nem is autentikusan, de félelmetes éleslátással idézik az egyszemélyi szocialista diktatúra közbeszédét.
A film legtöbb jelenete igen egyszerû hatásra épít: élesen szembeállítja egymással a csodát a mindennapival, a félelmetest a nevetségessel, a kisszerût a nagystílûvel. Ez a mechanizmus Csomai Gusztáv személyében összpontosul: õ az a nem e világról való ember, aki folyton-folyvást kénytelen belebotlani a valóságba. Sosem az elveket, mindig az embert tekinti kiindulópontnak, s ebben élesen elüt a film többi alakjától, az egész elembertelenedõ világtól. Szükségszerû tehát, hogy útja végérvényesen elváljon a valóságtól. Mágikus szél kerekedik, elsöpri a gondosan megtervezett május elsejei ünnepséget, s Gubinyi az újabb kudarcon felháborodva - egyébiránt meglehetõsen motiválatlan módon - pisztolyt ránt, és tartalmát a léggömbök között megbúvó kultúrfelelõsre üríti. Csocsó, a kisfiú és az énektanárnõ ámuló szemei elõtt, sértetlenül száll fel az égbe, egy csokor gázbuborékba kapaszkodva. "Valaki majd elmarad, s most az égbõl néz ránk", éneklik Dés László zenei aláfestésében, "a Holdban szállt le". Csocsó olyan figura, aki dühítõ ártatlanságával elkerülhetetlenül a kínzókamrában vagy a mennyben végzi; elegáns megoldás, és a vígjáték szellemétõl sem idegen a második alternatívát választani.
"Felszálltak vele a magasba, elhagyták vele a skarabeusok és dáliák szféráját, áthatoltak vele azon a szférán, ahol nincs többé délután négy óra, és örökre eltûntek vele a felsõbb szférákban, ahol az emlékezet legmagasabb röptû madarai sem érhették utol" - írja Gabriel García Márquez a Száz év magány Szép Remediosáról, aki a hozzá nem illõ földi életformát egy másikra, túlvilágira cserélte. Remediost, aki együgyûségével, csábító vonzerejével, végzetes ártatlanságával számos emberre hozott halálos veszedelmet, s szerettei életét is a végsõkig keserítette, teregetés közben mágikus szél ragadta magasba széles hátú lepedõk szárnyán. Márquez saját bevallása szerint sokat gondolkodott azon, hogy lehetne Remediost úgy eltüntetni, úgy kiemelni parlagi környezetébõl, hogy az illeszkedjen személyiségéhez, s a regény szövetéhez. Egyetlen képben találta meg a feloldást, egyetlen megmagyarázhatatlan, mégis magától értetõdõ képben. Koltainak könnyû dolga volt tehát, amikor a valószerûtlen valóságot a végjátékban az emlékezet szépítõ lencséjén át a csodával hozta közös nevezõre, majd a filmet lezáró, jelenben játszódó történetben a jól bevált mágikus széllel azonmód el is törölte. Csak így lehetett megválaszolatlanul hagyni azt a sokakban bizonyára felmerülõ kérdést, hogy mi köze az ötvenes évek magyar sorsainak a filmbeli alakok történetéhez, Csocsó és társai megformálásának a tipikus iparvárosi élõsdiek személyiségtérképéhez. Maga a kérdés is nevetséges - vengerszkij jumór, ahogy a megszálló hadsereg tisztje mondaná.
Ha már a nézõ ajkán elhal a nevetés, ha a fõcímdal bágyadtan lecseng, ha a jegyszedõ célzatosan kitárja a külvilágba vezetõ ajtókat, belevillan az emberbe a felismerés: az embertelenség magányában leélt fél évszázad nyomtalanul eltüntethetõ, s itt már a csoda sem segíthet.

Csocsó, avagy éljen május 1-je! - színes magyar játékfilm, 91 perc, 2001.
Rendezõ: Koltai Róbert.
Forgatókönyvíró: Koltai Róbert és Nógrádi Gábor.
Operatõr: Máthé Tibor.
Jelmeztervezõ: Szakácsi Györgyi.
Látványtervezõ: Horgas Péter.
Zeneszerzõ: Dés László.
Producer: Garami Gábor.
Szereplõk: Koltai Róbert (Csomai Gusztáv), Máté Gábor (Pék Antal párttitkár), Tóth Ildikó (Pékné Rózsika), Králik Attila (Pék Zsoltika), Zenthe Ferenc (Tata), Gáspár Sándor (Gubinyi Dezsõ ÁVH-s alezredes), Kováts Adél (Gubinyiné Lidike), Stohl András (Veréb), Pogány Judit (Piroska), Kern András (Tömõ elvtárs), Básti Juli (Bekéné), Benkóczy Zoltán (Baka), Borsos Beáta (Évike), Bakó Márta, Dengyel Iván, Pelsõczy Réka, Galla Miklós.