"Ez egy kicsit õrület" - szokta volt halvány mosollyal sóhajtani Szenes Zsuzsa a képtelen, hihetetlen dolgokra. Valóban, "kicsit õrület" úgy beszélni alakjáról és mûveirõl, hogy õ már nincsen itt.
A XX. századi magyar mûvészet egyik mitikus színhelyén, a Virágárokban élt, annak volt - Erdély Miklóssal együtt - teremtõje, alakítója, szellemi meghatározója. Csendesen sugárzó központja az ott folyó életnek, a szobákon áthullámzó gondolatoknak, a falakról visszaverõdõ tûnõdéseknek, a kapcsolatok, barátságok fölfoghatatlanul bonyolult és kifinomult hálójának.
Az 1960-as évek végén kivirágzó textilesmozgalom sokat köszönhet neki. Gyapjútûzéseivel gazdagította technikai lehetõségeit, és ezáltal a maga szelíd módján új területek felé terelgette a textilesgondolkodást. De még fontosabb, hogy a következõ évtized közepén olyan tárgyakat, installációkat készített, amelyekbõl a képzelet szabadsága és a gondolkodás bátorsága sugárzott; a konceptuális mûvészetnek a dolgok mélyére mutató fogalmazásmódját és merész látásmódját honosította meg egy tradicionálisan iparmûvészeti mûfajban. Egyfajta derûvel, szinte kislányos elfogódottsággal és látszólag szándéktalanul forradalmasította a magyar textilt, erõt kölcsönözve társainak és a következõ generációnak a következõ évekre is, amikor a magyar textil már elveszítette belsõ energiáját és történeti jelentõségét.
A Határ címû sorozatával (1979) érdeklõdése és figyelme egy általa kialakított kompozíciótípus felé fordult. Százszámra kerültek ki keze alól azok a kis "ikonok", amelyeken színes papírdarabkák, különféle kultúrák és vallások ábrázolásai, ismerõs és idegen betûk simultak össze montázzsá, egy szabad és kíváncsi magatartás gyengéd útjait követve. Noha ezekbõl szép válogatást láthatott a közönség 1998-ban a Magyar Tudományos Akadémián, és sokan emlékezünk még Solti Gizivel együtt rendezett 1992-es "akadémiai székfoglalójára" (Széchenyi Irodalmi és Mûvészeti Akadémia), mûvészetérõl összefoglaló képet utoljára 1985-ben, a Mûcsarnokban kaphatott a szakma és az érdeklõdõ. Most a Budapest Galéria azt tervezi, hogy 2003-ban bemutatja Szenes Zsuzsa életmûvét az általa olyannyira szeretett Lajos utcai Kiállítóházban.
Addig is az alábbi - róla szóló, megjelent tanulmányokból készült - szövegválogatással kívánunk emlékezni személyére és mûvészetére. Itt közöljük elõször egy barátnõjéhez írt levelét, amely nemcsak barátságuknak, hanem Szenes Zsuzsa külsõ-belsõ világának is jellegzetes dokumentuma.

"Az én textil faliképem nem ipari termék"
Szenes Zsuzsával Frank János beszélget

Festett-textil-tervezõnek ismertük, most pedig a Textil-Falikép '68 kiállításon egészen más jellegû munkával, gyapjú faliszõnyegekkel jelentkezett. Áttért erre az új technikára?
A kézzel festett és nyomott vásznak, selymek tervezését nem hagyom abba, csak idegesített már. Ellenszenvesnek érzek minden közvetítõ technikát. A festett textilnél számolni kell az esetlegességgel, a vegyszeres "elõhívásnál" a színek gyökeresen megváltoznak. Mindig ér meglepetés. Néha kellemes, néha kellemetlen, de tulajdonképpen mindig más lesz belõle, mint amit elképzelek.
Így jutottam ehhez az új eljáráshoz. Szerencsére a mûvészeti középiskolában a textiltechnikák, a kézimunka minden ágát megtanultam, mert a fõiskolai tantervekben ilyesmi nem szerepelt. Mi ez az új eljárásom? "Elõfonatból", vagyis meg nem font gyapjúból mintegy hurkákat húzok ki, és vászonlapra helyezem õket. Láttam hasonló módszert angol múzeumokban, csak nem faliszõnyegeket, hanem selyem miseruhákat csináltak így.
Tervet, színvázlatot, "kartont" készít-e?
Soha. Nagyon unalmas lenne így. És másolás, akkor is, ha a sajátomat másolom. Egy másfél négyzetméteres faliszõnyegen egy hónapig dolgozom, de reggeltõl estig. Mivel azonban nincs mintám, le sem tudnám tenni a munkát. Az én textil faliképem nem ipari termék.
Mert improvizál?
Élvezem az alakítást. Ez tulajdonképpen dombormûszerû munka. Azt a fajta szabadságot keresem a textilekben, amit a rajzban már megtaláltam; számomra a legnagyobb szabadságélményt a rajzolás adja, a primer alkotás. Sokan rábeszéltek, hogy csináljak rézkarcokat, hogy mennyire alkalmas alanyok erre a tollrajzaim. Néhányszor megpróbálkoztam a rézkarcolással, de nem szeretem a mechanikai áttételt. A direkt lehetõségeket szeretem, és remélem, hogy a textiljeim is onnan fognak táplálkozni, ahonnan a rajzaim. (…) Gyermekkorában rajzol az ember olyasmit, amit sohasem lát, csak gondolt vagy álmodott. Szeretne valamit karácsonyra, lerajzol egy nagy kincsestárat. Talán azért lettem mûvész, azért tanultam, végeztem fõiskolát, hogy késõbb is le tudjak rajzolni mindent, amit akarok. A felszerelés puritán: papír, toll, egy üveg tus. Mi az a maximum, amit ezzel produkálni lehet? Ha a költõnek ennyi elegendõ - szoktam gondolni -, nem lehet sok különbség a két folyamat között.
Volt olyan idõszak, amikor - már mint végzett textiltervezõ - elbujdostam a külvilágtól, napokig rajzoltam a lakásban, csak a bátorítás hiányzott. De ezt is megkaptam. Bokros Birman feljött hozzánk - gyermekkorom óta ismertem -, nézegette a rajzaimat. Bokrostól bátorítást kaptam, bírálatot, ha ez nem is volt mindig konkrét, inkább sejtelmes.
Rajzainak világa?
Találkozott a gyermekkor, a gyermekkori rajz azzal, amit közérzetnek neveznék magamban. A gyermekkorom kiégett. Szó szerint, mert a Fény utcai lakásunk a háborúban elpusztult a tûzben. Leégett a gyermekkor, mint ahogy elégtek a babáim, rajzaim, a "regényem", rokonaim.
Élményanyagom tehát van, szinte kifogyhatatlan; sok mindent elvettek tõlem, és én szeretném újra megteremteni azokat. Nem akarok mást rajzolni, mint amit gondolok, amire vágyom, amit elképzelek. A kompozíció, a vonalsûrûség vagy a vonalak ritkasága, a dekorációk, költészetem stabilitása, hullámzása, szomorúsága vagy vidámsága annyira reálisak és elképzelhetõk, amennyire elvonultak az álmok.
(Élet és Irodalom, 1968. november 23.)

Perneczky Géza
Mûvészeti búvópatakok

"Vitán felül áll, a régi idõkbe visszagondolni szép. Ami régen történt, az mintha szebb lenne. De a színház a legszebb. Mindig más. Titokzatos. A stukkók is szépek. Csodaszépek. Idillikusak és mintásak. Ez a rajz persze nem pontos." - Szenes Zsuzsa grafikus és textilmûvész Színház címû rajzának fantasztikus stukkódíszei közül másoltuk ide ezt a feliratot.
A tusrajz egy király belépõjét ábrázolja, félig széthúzott függöny keretében, a zenekari árokban császárkori fúvószenekarral és az üdvhadsereg kórusaira emlékeztetõ énekesekkel, a zsinórpadláson pedig néhány lábát lógázó figurával, akik mellett az "Igazgatóság" felirat díszeleg. A rajz mesésen játékos avíttsága egy sor grafikán fedezhetõ még fel, az Úszóleckén, ahol a századforduló szecessziós fürdõenteriõrjében, példátlanul groteszk csempékkel díszített medencében a békeidõk "pezsgõfürdõinek" vize habzik, miközben egy emelettel feljebb perzsa, asszír, görög és indián maszkokra emlékeztetõ vízköpõkbõl üdítõ gyógyvizek csobognak, és ezeknek láttán lehetetlen nem gondolni a régi keletû lokálpatrióta kísérletre, a sokszor hangoztatott és mindig megbukott jelszóra: Budapest fürdõváros! Található még e rajzok között Anna-bál, pompásan terített asztalokkal és francia négyest táncoló alakokkal, vidéki nyaraló repkénnyel, sõt egy csõrepedést ábrázoló kompozíció is, ahol a második világháború óvóhelyeirõl kikászálódott, ügyetlen-nadrágos háziasszony kitárt karjai egy Petõfire emlékeztetõ szerelõt fogadnak, és szinte halljuk a narrátor ajkán a halhatatlan sorokat: "a kis szobába toppanék, repült felém anyám..."
Egy egész nemzedéknyi iparmûvész nõtt fel s lépett nyilvánosság elé az utóbbi években, akik szinte valamennyien "kispolgári poklocskákat" rajzolnak, másrészt viszont mit sem törõdve ezzel az árnyékvilággal, nyugodtan szövik, hímezik szõnyegeiket. A Textil falikép '68 címû kiállításon ismerhettük meg õket, az utóbbi évek legfejlõdõképesebb mûvészgárdáját. A sikert semmiféle várakozás nem elõzte meg, a közvélemény, de még a szakma sem sejtette, miket szõnek, hímeznek ezek az asszonyok. Rajzaikat, melyek oly fontosak mûvészi fejlõdésük megértéséhez, e faliszõnyeg-kiállításon természetesen nem mutathatták be, de azóta több alkalom kínálkozott ezeknek a grafikáknak a megtekintésére. S láttukra a nézõ zavarral küzd: vajon õszinte vágyódás, a múlt iránti konzervatív nosztalgia vagy csak csúfolódás és a blaszfémia provokatív ösztöne diktálta ezeket a vonalakat? Igaz, a szõnyegek motívumvilága is déja` vu, ismerõs a szecesszió vagy az eklektika évtizedeibõl, de mégis - akár a rajzok - izgató, újszerû. "A rajz nem pontos"... igen, a múlt mellett a jelen divatjai, ízlése és ösztönvilága is felismerhetõk, s ami rajtuk viccnek hat és halványabban vagy erõsebben, de mindig a mûvek fontos komponense, az rokon azzal a játékos szemtelenséggel is, ami szerte a világon ma az eklektika és a szecesszió felidézését, a pop-art és a pop music szándékolt trivialitásait, vagy neoszentimentalizmus és újblazírtság kiismerhetetlen vegyületeit szüli.
Az emlékezetes faliszõnyeg-kiállításon látottak alapján került további négy mûvész e cikkbe [Szenes Zsuzsán kívül: Solti Gizi, Szabó Marienne, Szilvitzky Margit, Tarján Hédi - K. M.], a szubjektív benyomás alapján tallózva a nevek között, a karakteresebbeket keresve. Alig okozott meglepetést, amikor utólag az is kiderült, hogy barátnõk, körbe-körbe, mint az intézeti növendékek, akik egy életre szóló hûséget fogadnak egymásnak. Maga az "intézet" is megkerült a budapesti Iparmûvészeti Fõiskola személyében, és a katalógusban kispolgári poklocskának nevezett múlt is, ami a rajzok szerint kiapadhatatlan emlékeket ajándékozott számukra. Mert gyermekkoruk a második világháború éveire esett, a dzsentri-Magyarország utolsó, a tragikomikus hõsködést a gyerekszobákig túljátszó idejére. Gimnáziumba a negyvenes évek végén jártak, fõiskolára az ötvenes évek elején. Ötük közül egy [Tarján Hédi - K. M.] kimaradt másodéves korában, de évek múlva újra beiratkozott, és õ is diplomás lett. Textil szakon végeztek, de nem egyöntetûen a szõnyegek osztályán. Inkább a nyomott anyagok tervezésére tanították õket, szériában készülõ függönyök, ruhaanyagok mintáinak készítésére. Az akadémikus precízség és unalmasság jegyében tanultak, s valószínû, hogy ma már kevés tanulmányukat õrzik ezekbõl az évekbõl. A diploma után iparmûvészeti stúdiókban vagy egyedi megrendeléseket szolgálva dolgoztak, rendszeresebb szereplésük azonban nemegyszer ellenállásba ütközött. Kissé tanácstalanul sodródtak a változó évekkel, nõies magátólértetõdöttséggel választva végül a közélet helyett a családi otthont, a kiállításokra való készülés helyett a férjhez menést és a "kézimunkázást". Az öt lány közül három építészhez ment feleségül, mintha csak valami exogám házassági rendszer törvényeit követnék, amely két közel álló szakma különnemû egyedi között engedélyez kapcsolatokat, mindez s a közben született gyerekek nevelése érthetõvé teszi, hogy tehetségük ellenére többnyire ismeretlenek maradtak, s mûvészetük "titokban" fejlõdött arra a fokra, ahol aztán a váratlan hatást, a közvéleményt is meglepõ áttörést produkálták.
(Valóság, 1969. 6. 76-77. o.)

A gázálarc
A gázálarc Szenes Zsuzsa mûvészetének fordulópontja, mégsem jelent éles, hirtelen fordulatot, mert mögötte áll a rajzok és a textilek hosszú sora, s ezek mind elõkészítették ezt a tárgyat. A dolgokból áradó homály, a kiszolgáltatottság és a meghatározhatatlan szorongás felidézése a rajzokban történt meg. Velük szemben állt a textilek színes, egyértelmûbb, ártatlan és tiszta világa. De a gázálarc esetében történt meg elõször, hogy Szenes Zsuzsa mûvészetének ez a két szála összefonódott, és az említett kettõsséget egyetlen tárgyban valósította meg. Azzal, hogy egy új tárgy teremtése helyett szándékosan "egy talált tárgy megtisztítását" tûzte ki célul, átlépte a mûvészet és a mindennapok között húzódó határt. Egyetlen lépésnél többet és fontosabbat jelez ezzel a cselekedetével: azt a meggyõzõdést sugározza, hogy a mûvészetnek van hatalma a valóságon, és képes megváltoztatni azt.
Valószínûleg a világ valamennyi hadseregében elítélendõ cselekedetnek minõsül a gázálarc "kihímezése", mert - bár a készülék rendeltetésszerû mûködését nem akadályozza - az álarcban tárgyiasult szabályok, szabványok és elõírások "megcsúfolásával" erkölcsileg mégis megsemmisíti vagy megkárosítja azt. A textilmûvészet szempontjából viszont elégedetten vehetjük tudomásul, hogy Szenes Zsuzsa a maga észrevétlen és szelíd módján a maga részérõl végrehajtotta a "leszerelést".
(Kovalovszky Márta: Egy talált tárgy megtisztítása. Mûvészet, 1976. 8. 19. o.)

A huzat
Szenes Zsuzsa textilkompozícióinak gyors beérése egybeesett a magyar textilmûvészet 1968-1975 közötti felvirágzásával (mint ahogy ez másoknál, nemzedéktársainál is történt). Mélységesen jellemzõ azonban, hogy míg mûveivel maga is hozzájárult a csúcsra jutáshoz, észrevétlenül vissza is húzódott a diadaltól. Számára egy pillanatban a textilkép, a hímzés veszített érvényébõl és aktualitásából, viszont felfedte a "szép tárggyá válás" veszélyét. Szenes Zsuzsa e ponton hajtotta végre a rilkei fordulatot: felismerései birtokában valóban "csalás" lett volna tovább hímezgetni, gyanútlanul. Tárgyundora, ahogy õ nevezte, a "szép tárgyaktól", a mindennapi élet legegyszerûbb, legkevésbé esztétikus, legkevésbé "költõi" vagy "mûvészi" használati tárgyaihoz fordította õt: a gázálarchoz, a katonai õrbódéhoz, a zsilettpengéhez, a levélborítékhoz, a közönséges bútorokhoz, a lecsupaszított cellához. Hogy éppen hozzájuk talált, abban segítségére volt egy könyv is, amelyet párizsi tanulmányútjáról hozott magával, Baudrillard: A tárgyak rendszere (Le systeme des objets) címû munkája. A szerzõ ebben a mindennapi élet, a környezet jól ismert, megszokott tárgyait vizsgálja, s rétegenként lehántva róluk a megszokásban rájuk rakódott közhelyeket, megrögzõdött kapcsolatokat és viszonyokat, keresi valódi, eredeti tartalmukat, jelentésüket, funkciójukat. Baudrillard könyve nagy felfedezés volt (Szenes Zsuzsa azonnal le is fordította, hosszú ideig csaknem kizárólag ezzel foglalkozott), válasz saját alkotói problémáira, és ösztönzés további lépésekre. Amikor kihímezte a gázálarcot és az õrbódét, amikor csíkos huzattal vonta be a székeket, a gitárt, a televíziót, a bõröndöt és a puskát, zsákvászonnal borította el a cella rideg terét - a maga módján Baudrillard módszerét alkalmazta: a tárgyakat kiszakította megszokott asszociációs kapcsolataikból, hogy váratlan szituációba helyezve õket megmutathassa igaz, valódi arcukat, és felszabadítsa közhelyekbe szorított különös erejüket, a tárgyak nyelvét. Saját "régi textiles" eszközei - a színes, fonatlan gyapjúköteg, a fehér-vízzöld csíkos vászon, a nyers juta - voltak eszközei most is e metamorfózisban, különös módon azonban az eredményül kapott új tárgyak karaktere, jelentése, atmoszférája a rajzok megnevezhetetlen intimitását, elfojtott szorongását, a képzelet homályába veszõ, az érzelmek mélyén gomolygó titokzatos vidékét vallja testvérének.
Újfajta tárgyakat, korábban ismeretlen tárgykapcsolatokat teremtett ezekben az években Szenes Zsuzsa. Észrevétlen merészséggel és elrejtõzõ bátorsággal szakadt el saját múltjától és mûfajának sikereitõl, miközben egyiket sem tagadta meg, sõt, így marad hû hozzájuk igazán. Egy pillanattal elõbb ismerte fel a "csalást", a dolgok anakronizmusát, mint az nyilvánvalóvá lett, de ez döntõ pillanat volt. Felismerésének felhajtóereje azután még messzebbre sodorta õt a kipróbált partoktól. Eszközei gazdagodásán is mérhetõ ez: a velemi tájban végrehajtott akciók (Velemi fotók, 1977) után a fotó (Homlokzat, 1979; Tabló, 1980) és a rajzon megjelenõ, a vonallal egyenértékû verbális közlés (Empátiás gyakorlat, 1979; Akác, 1980) - ezek lettek az utóbbi években kifejezõ médiumai. Jellemzõ, ahogy ezeket a naprakész, gyakran divatos módszereket és technikákat alkalmazza: annyira nemprofi módon, olyan elfogódott gyengédséggel bánik velük, hogy a gyapjúkötegek a tusba mártott toll természetességével simulnak keze alá, és követik az álom és valóság között húzódó senkiföldjére.
(Kovalovszky Márta bevezetõje Szenes Zsuzsa mûcsarnoki kiállításának katalógusában, 1985.)

A cella
Nádas Péter regényének végén, a hálóteremben elcsendesülõ párnacsatát követõen a fõhõs roppanó, üres csigahéjként érzékeli a világot (Egy családregény vége), az évtized végén egy Hajnóczy-novella (Temetés) szereplõje érezni véli a szagot, egy holttest szagát - az õsz asszony, olvasván ezeket, értelmesen arra gondolt rögtön, hogy az üresedõ, eresztékeiben lazuló, bomlóban lévõ világot valóban ilyen gyanús illat lengte be olykor a hetvenes évek vége felé: a fékezhetetlen, bár egyelõre még féken tartott fenyegetõ vég durva lehelete. Úgy érzékelte, az anyagok újfajta megjelenése, az anyag egyre feltûnõbb és tapinthatóbban más értelme, vagyis árvasága és számkivetettsége párosult a tér megváltozott értelmezésével, s e két elem megkettõzött erõvel alakította át, roncsolta szét és forrasztotta új minõséggé a megelõzõ évek olykor még felcsillanó matériáját. A tér értelme, jellege, tartalma csaknem egy csapásra változott meg. Voltak jelek, persze: Schaár Erzsébet szobraiban az emberi lények kivetettsége, a tûkként, lécekként az enteriõrökbe tûzdelt forma-árnyékok szorongató bánata már elõlegezett valamit a változásokból, de a szobasarkokba, falak közé húzódó tér még õrizte az emberi kéznyomokat ("a kõmûvesek simogatását" - Pilinszky), az érzések és emlékek forró lenyomatát, és így a tér még nem üresség volt, hanem eleven lélegzõ és mágnesesen vonzó telítettség. És Szenes Zsuzsa 1976-os Huzat címû installációja is sejtetett valami haladékot: zöld-fehér csíkos huzatba rejtett tárgyai - mindennapi tárgyaink, szék, asztal, bõrönd, gitár, televízió, esernyõ, puska - csak ideiglenesen vonták ki létüket-lényegüket, megszokott látványukat látómezõnkbõl, csak korlátozott idõre hagyták magára a teret, épp csak jelezve önnön hiányukat. Egy évvel késõbb már mindez visszavonhatatlan volt, végleges. A velemi alkotóház padlásának barátságos ácsolatai között, 1977 õszén, az otthonos pókhálók és nyájasan vakmerõ textilmûvek légkörében abból a sarokból, ahol Szenes Cellája kapott helyet, hûvösebb és élesebb levegõ szivárgott. A textilmûfajban a "nagy földrengés", a nyelvváltás éve volt ez egyébként, a muzeológus lelkesen elemezte, méltatta, megnyitotta és kiállította maga is a merész eredményeket, de e padláson borzongás fogta el, amint megértette a sarok üzenetét. A Cella szûk, keskeny szobácskájában, a puszta falak közé szorítva asztal, szék és egy heverõ zsúfolódott össze, mögöttük, mintha ablakon vagy megnyílt ajtón át látnánk, egy szabadban álló, hátat fordító fiatal férfi életnagyságú fotója, a kompozíció elemeinek epikus leírása megbicsaklik azon a ponton, ahol az anyaghoz érünk, anyag ugyanis csak egyetlen létezik itt: a durva zsákvászon, mely elborítja a berendezési tárgyakat, részben követve körvonalaikat, egyúttal fel is oldja az ismert sziluetteket. A cellán végig hullámzó barnás és érdes textília, mint elpiszkolódott, lassú "árvíz" veszi birtokba a teret, kiszorítva belõle a tárgyakat, hogy aztán helyükre bizonytalan, imbolygó, kopár és kínzó ürességet árasszon, amelybe belépés nem lehetséges. A tér mélyén álló alak is kiszorult a falak közül, inkább csak távolodó jelenésként, még a bent és a kint határán, de inkább már a külsõ, túl-lévõ világhoz tartozva. Megfosztott és elhagyott tér ez, amelynek a zsákvászon nyers szövése valamiképpen az õsi menedékek, ketrecek, aklok szomorú intimitását is kölcsönzi; így hát azon az õszön kicsit rettegve ismerte fel velemi látogatónk, hogy Szenes Zsuzsa jóslata egy kemény és kopár világ eljövetelét ígéri: a következõ éveket talán majd ebben a "cellában" kell átélnünk.
(Kovalovszky Márta: Don Giovanni. Enciklopédia Kiadó, 1998. 46-48. o.)

Dear Louise...
A 60-as évek végén találkoztunk elõször a Te családod és az én családom. A Te férjed és az én férjem. A Te két lányod, és az én két fiam. Egy nyári szombat estén jöttetek be Billel. Fehér színû, hatalmas színes virágokkal teli ruhád megsokszorozta fejemben kertünk virágait. Bill óriás léptekkel barátságosan mérte fel otthonunkat, és derût hoztatok, ami késõbb sem hiányzott soha, mikor együtt voltunk.
Nem tudom miért: mindig, kezdettõl fogva vártam együttléteinket - számunkra Ti képviseltétek a "család" súlyosan gyönyörû koherenciáját. A Ti életeteket én a miénk pendant-tükrének fogtam fel, amely nehéz idõkben is vigasztalást nyúzott, jó idõben pedig tiszta örömöt. Olyan szép egyszerûen ti. senki nem tudta megkérdezni az embertõl, mint ahogyan Bill tette: "Boldog"?
És valahogy - tudom túlzás ilyet mondani, írni - Ti voltatok a Boldogság. A feneketlen szenvedés közbeni oldódás, a szinte lehetetlennek tûnõ családi összetartozás mindenkori és mindenek ellenére történõ megvalósulása.
Akkor szombaton este jöttetek, és magam sem tudom hogyan, az életformát - amely akkor tõlünk teljesen idegen volt - evidenciaként fogadtuk, hogy másnap, vasárnap már kora reggel találkozunk, és Szentendrére megyünk "pick-nickezni."

És így kezdõdött.
Aztán már sokszor találkoztunk. Neked, Louise, mûteremre volt szükséged, és éppen Tarján Hédike volt az, aki Neked ezt akkor felajánlotta. És én most itt vagyok nála, és végiggondolom kicsit azóta eltelt életünket.
Sokszor és jól beszélgettünk, de Te munkáidon keresztül is finoman láttatni engedted Magad. Szobraid mozdulatain a kiszolgáltatottságot, sebezhetõséget, és feszülõ szenvedéseket sejtetted velem. Kemény bronz- és fémplasztikáidon pedig mindig a lüktetõ kitettséget éreztem. Georgia O'Keefe-nek szóló térbeli üzeneted egy másik világ sejtelmeit ismertette meg velem - és most érzem csak különösen, miután én is ebben az állapotban vagyok, mit akartál felidézni "Grand mothers" címû szobroddal, amelyet a képzeletemben még most is elsõ East-Lansing-i házban láttam elõször viszont, és éreztem ahogy a "nagymama-képzet" nemzedékeken keresztül araszolva kúszik elõre az idõben, a márquezi "magány" ursulás zsugorodását és szobrodnak archaikus mosolyát nem tudom feledni.
Te tudod, amit már régóta én is szeretnék egyértelmûn kimondani, hogy a legérdekesebb, a legfontosabb mégis mindenekfelett az ember, a másik. Nagyszerû leleményeddel, hogy a sok arc - ahogy Kovalovszky Márti írja - "arányosan" egy kis világgá alakul, betódulhat tudatunkba, sõt tudatunk alá, hogy ott rejtekezzen.
Utazásaidat mindig azzal gazdagítottad, hogy itt és ott is bõvítetted szobor-arcképcsarnokodat, apró élethû és mégis enigmatikus félarcocskáiddal; élõ és holt "felebarátaink" hadát sorakoztatod, hogy ily módon elõhívhatók legyenek- és a róluk folytatott beszélgetés mindig lehetõvé váljon. Én az ilyenféle mûvészetet szeretem, amelyrõl lehet beszélgetni, de olykor hallgatni is célszerû. Hogy megvalósítottad õket, lehetetlenné tetted, hogy bolyongó szellemekké, dibukokká váljanak, munkádon keresztül õk életben maradtak.
Itt Izraelben, a Szentföldrõl még különösebb jelentõséget nyert tevékenységed.
Talán nem merném ezt én ott elmondani, de így; most; hiszen nincsenek véletlenek, hogy most én itt vagyok, a még eddig "ismeretlen" személyek, személyiségek, próféták, szentek alakjai belevegyülnek a Te szép embertömegedbe.
Szemérmetlenség kicsit talán, de így a távolból csak finoman tudatni szeretném - ha igaz, amit E. M. mondott, amikor még szólhatott, ahogy a Biblia minden szava igaz, - márpedig igaz, és E. M. mondata is igaz: elképzelhetitek, mit érezhettem a Genezareti-tó melletti árnyas pálmák és eukaliptuszfák alatt. És mit a jeruzsálemi Szikla-templom utolsó elõtti stációjánál, ahol sírásba temetkezett asszonyok sokaságát láttam. Mindent éreztem, amit csak lehetett egyszerre.
Mikor Pilinszky János exitált, elõször éreztem azt, hogy nem is lesz annyira nehéz majd elmenni, "õt is" barátok sokadalma várja.
És amit õ mondott nekem, elmenetele elõtt néhány nappal, azzal szeretném lezárni soraimat:
"Ugye, Zsuzsa, ugye az ember feje egy nagy "GYÜLEKEZET". Sietek haza, Louise, hogy személyesen is megköszönjem Neked, hogy közel 30 éves barátságunk során élni és halni is segítesz.
A bientot
(Szenes Zsuzsa megnyitója Louise McCagg székesfehérvári kiállításán, 1993. Szenes Zsuzsa a megnyitó idején Izraelben tartózkodott. Levél-formában írott megnyitóbeszédét Kovács Péter olvasta fel. Szent István Király Múzeum Adattára, Ltsz.: 6561/1994.)
Louise McCagg New Yorkban élõ szobrász, 1976-tól kezdve többször szerepelt magyarországi kiállításokon. Férje az 1992-ben elhunyt William O. McCagg történész, az Indiana University tanára volt, aki hosszú idõn át foglalkozott a magyar zsidóság történetével, magyarul is megtanult. Alapvetõ munkája (A History of Habsburg Jews 1670-1918. Indiana University Press, 1989) magyarul is megjelent.

Összeállította, a bevezetõt írta és az illusztrációkat válogatta Kovalovszky Márta.