Az ügyesek kormánya
A miniszterelnök a Vasárnapi Újságban arról beszélt, hogy olyan helyeken is épültek árvízvédelmi gátak ("építettünk gátakat"), ahol korábban soha nem voltak. Így például Olaszliszka és Sárzsadány mellett. Ez jó. Köztudott, Orbán közelinek tekinthetõ rokonának, jelesül a feleségének és a párizsi magyar nagykövetnek közös érdekeltségei, egyebek mellett szõleje van itt. Akkor most már, nem jó, ami történt?
Mikola miniszter - persze erõs kormány/Orbán-támogatással - átverte a parlamenten a kórházprivatizációs törvényt, amelyet korábban az SZDSZ-nek nem sikerült lenyomni az orvosok bosszújától rettegõ szocialisták torkán, és amely magántõkét pumpálhatna az egészségügybe. Ez jó.
A kiterjedt Mikola családnak (és ismét Kékessy párizsi magyar nagykövetnek) szándékában áll a privatizációban aktívan részt venni. Akkor most már ez sem jó?
Egy állami nagyvállalat felmondta a beszállítójával kötött, az állami vagyonra nézve elõnytelen szerzõdését, és jóval elõnyösebb üzletet kötött egy kiváló referenciákkal rendelkezõ másikkal. Ez jó. És ha a hoppon maradt cég id. Orbán Gyõzõ személyes ellenfelének a tulajdona, míg az, amelyik a megrendelést kapta, egyenesen magáé id. Orbán Gyõzõé, akkor már nem jó?
Külön állami milliárdokat kapott a méltán híres hegyaljai borvidék. Ez jó. Stumpf miniszter testvére jelentõs érdekeltségekkel bír a hegyaljai borvidéken, Tokaj szõlõvesszejérõl így minden bizonnyal néki is csöppen némi nektár. Akkor ez már megint nem jó?
Egy több száz éves hagyományokkal rendelkezõ, de néhány éve még vegetáló nyomda betör a tankönyvpiacra, és rövid idõ alatt félmillió példányos megrendelésre tesz szert az állami tulajdonú Nemzeti Tankönyvkiadótól. Ez jó, nagyon jó. A megrendelõnél a tulajdonosi jogokkal rendelkezõ ÁPV Rt. a korábbi igazgató helyére új vezetõt nevezett ki, és õ döntött arról, hogy a Kövér László testvére, Kövér Szilárd vezette Egyetemi Nyomda a korábbi évi egy-két könyv helyett ezentúl 150-félét nyomhat. Az új igazgató másik hamari intézkedése volt Rockenbauer miniszter feleségét kinevezni marketingigazgatónak. Hát akkor ez se jó?
Amikor '90-ben a frissiben a parlamentbe került fideszesek megjelentek pulóverben, farmerben, a legtöbben ebben egyenesen politikai gesztust láttak: "fiatalok vagyunk, a poros konvenciók nem izgatnak bennünket, nem vagyunk különbek, mint ti, a politikus is csak ember". Csak a cinikusok mondták, hogy úgy könnyû lezsernek lenni, ha az embernek nincs nyakkendõje meg normális öltönye. Aztán természetesen elég gyorsan megjelentek az öltönyök, és jó autóra is futotta. Nincs ebben semmi rossz, semmi árulás. Mert hát miért kellene a közjónak szemben állni az egyéni boldogulással? A politikusnak nem kell feltétlenül ágrólszakadtnak lenni. Sõt. A zoknistoppoló miniszterelnök-jelölt Nagy-Britanniában, a pulóveres Spanyolországban veszítette el a választást "öltönyös" ellenfeleivel szemben. A polgár agyában él egy kép a jó/sikeres politikusról, aminek csak az egyik összetevõje a közvetlenség, a másik - sok egyéb mellett - a tekintélyesség, amit érdemes viselkedéssel, beszéddel és megjelenéssel nyomatékosítani. A gyõzelemre esélyes politikusnak tehát egyszerre kell megfelelni "a mi fiunk" és a "haza atyja" közönség által támasztott elvárásainak. És ezt, sajnos, farmerban és kis Polskival, egyébként szimpatikus puritanizmussal egyelõre nagyon nehéz.
A szovjet blokk országai közül talán Magyarországon irritálta az embereket legkevésbé a másik gazdagsága, sikere. Nyilván ebben eminens szerepe volt a második gazdaságot, a háztájit engedélyezõ, a seftelést, nepperkedést, üzletelést a legtöbb esetben elnézõ rezsimnek. Akkoriban a Szovjetunióban, Romániában, de még Csehszlovákiában is elképzelhetetlen lett volna, hogy annyian felháborodjanak a meggymagos bebörtönzése miatt, mint tették azt Magyarországon. Másutt nem is értették volna, hogy mi azzal a baj. A közember értékelte a vagyonosodást, bár persze továbbra is inkább a lángost szerette, mint a lángossütõt.
A rendszerváltást követõen ebben is megváltozott a helyzet, a "vállalkozó", az "üzletember/asszony" szinonimája lett a kétes, törtetõ, gátlástalan, anzágoló alakoknak. De a gyors vagyonosodást övezõ gyanút a politika is táplálta. Már a szocializmus alatt is csak a munkával, sefteléssel, lottóötössel megteremtett vagyonokat illette tisztelet, a politikai vagy családi kapcsolatok kiaknázásából szerzetteket nem. Aztán 1990 után kiderült, hogy kapcsolatok nélkül csak keveseknek megy, és nekik is van kapcsolatuk a kapcsolatokhoz. A rendszerváltás egyik nagy ígérete, hogy a rátermettség, a tehetség, a kitartás, a szorgalom önnön erejébõl érvényesül, szertefoszlott.
Ennek ellenére a tulajdonszerkezet forradalmi átalakulása, az 1988 és 1998 közötti privatizáció idején, miközben az állami és magántulajdon 80-20 százalékos aránya nagyjából megfordult, kevesebb korrupciós botrány kavart indulatokat országosan, mint az Orbán-kormány négy éve alatt. Azt persze senki nem állíthatja, hogy korábban kevesebb visszaélés, erkölcstelenség vagy egyenesen bûncselekmény történt volna. Mint ahogy az a védekezés sem állja meg a helyét, hogy az Orbán-kormánnyal a kezdetektõl ellenséges nyilvánosság nagyította fel az ügyeket. (Igaz, alkalomadtán valóban megtette.) Lényegesebb szerepe lehet ebben annak, hogy Orbánékig ezek az ügyek a politika csúcsain lévõket személyükben ("családjukban") csak elvétve érintették, vagy legalábbis akkoriban nem hallhattunk róla. Az Antall-kormány idején egyedül Boross Péterrõl és fiáról jelentek meg - késõbb a bíróság elõtt megcáfolt - mendemondák. Jellegükben, súlyukban különbözõ, de az érintettek és a kormány számára egyként kellemetlen ügy volt Horn Gyula házépítési ügye, Baja Ferenc közbenjárása a zsurki vodkagyár környezetvédelmi pénzekbõl való megsegítése ügyében, vagy Kuncze Gábor testvére cégének kultuszminisztériumi tankönyvmegbízása. Hogy aztán a mostani ciklusban az Orbán-kormány tagjainak többször magyarázkodni kelljen: családjuk vagyonosodása nem politikai befolyásukhoz köthetõ.
Elég, ha itt csak a miniszterelnökre utalunk, akit leginkább apja hozott többször is kellemetlen helyzetbe, de Orbán mégsem tett meg mindent a helyzet tisztázása érdekében. Igaz ugyan, tudtuk meg tõle, többször is kérte apját, hogy állami érdekeltségû üzleteket ne kössön, ezt id. Orbán hol megfogadta, hol nem. A kormányfõ azonban megakadályozta, hogy parlamenti bizottság vizsgálja ki a székházeladásból származó pénzek mozgását, illetve az apja és a Dunaferr között kötött beszállítói szerzõdés létrejöttének körülményeit. De felesége és Kékessy nagykövet üzleti kapcsolatai a párizsi nagykövetség pazarló felújítását is más megvilágításba helyezik.
Bármennyire is nehezünkre esik, próbáljunk most nem a konkrét esetekre összpontosítani, hanem a jelenség tanulságait összegezni. Örülhetünk annak, hogy a mostani kormányban jóval tehetõsebbek ülnek, mind az elõzõekben. (Figyelem, ne a vagyonbevallás-bohózat adatait vegyük figyelembe!) Ideális esetben az államférfi és a közösség érdeke egybeesnek, a közjó a státusférfi családjára is háramlik. Helytelenül járunk-e el tehát, ha ebben az ideális esetben sem tartjuk kielégítõnek a hírbe hozott politikusok védekezését, miszerint: "nem kényszeríthetem arra a családomat, hogy amíg kormányfunkciót töltök be, addig ne gyarapodjék"? Igen, helytelenül. A politikust korlátozó szigorú politikai, erkölcsi és büntetõjogi követelmények ugyanis nem alkalmazhatók teljes szigorukkal a családjára is. Nyilvánvalóan minél távolabbi a nexus, annál kevésbé érvényesek a megszorítások.
A fenti ügyek szinte mindegyike azonban messze áll az ideális állapottól.
A miniszteri családok, barátok nem fair versenyben kerültek elõnyös pozícióba: nyilván máshol is elkelne árvízi gát, más borvidéknek is szüksége lenne állami támogatása, más nyomda is ki tudná nyomtatni a tankönyveket. Bokros Lajos történelmi érdeme volt, hogy a közember számára is világossá tette, a büdzsének igenis vannak határai, amit nem a kormány jóhiszemûsége szab meg, hanem a bevételek: csak azt lehet szétosztani, ami a számlánkon van. A költségvetés készítése során sok magasztos cél vetélkedik tehát egymással, ha az egyikre sok pénzt szánunk, úgy a másiktól sokat veszünk el. Azok a mondatok, amiket mostanában kormánytagoktól meg kellett szoknunk: "a pénz nem számít", "a kormány x milliárdot adott erre meg arra", a korábbi torz logikát hozták vissza.
Az Orbán-kormány a "tiszta kezek" ígéretének is köszönhetõen nyert a 1998-as választáson, a választó nem akart több Tocsik-ügyet. Erre kapott helyette sok Tocsik-ügyet, amiben már miniszterek is involválódtak. Hiába a hangzatos ígéretek a korrupcióellenes csomagról, a "lisztes kezek leporolása" helyett a panamákat valójában jogszerûvé tették, a Magyar Fejlesztési Bankról alkotott törvény vagy a közbeszerzés mellõzése az óriás-beruházásoknál mind-mind egyértelmûen ezt a célt szolgálták. A kisgazda sutyerákságok, a közvagyon gátlástalan megdézsmálása amatõrségek csupán a Fidesz-MPP által vezérelt strukturális, az egész társadalmi normarendszert érintõ változásokhoz képest. És a legkevésbé sem vigasztaló, hogy a fideszesek csupán végrehajtották, amit az elõdjeik már korábban terveztek, de nem sikerült nekik véghezvinni.
A választások és a következõ parlamenti ciklus tétje - azon túl, hogy formális szövetségre lépnek-e egymással az ébredõ meg az álmodó magyarok -, hogy a politikai korrupciós folyamatokat sikerül-e visszaszorítani. A gyõzelemre esélyes szocialistákat elnézve most sem aludhatunk nyugodtan, meglehet, újabb ügyes kormányra számíthatunk.

A Narancs és az Úthenger
A Fidesz egy évtizeddel ezelõtt a megátalkodott negativitás pártja volt a konstruktív pártok szemében. Ezek a konstruktív pártok az MSZP, MDF, FKGP, KDNP voltak. Õk építették a jövõbe vezetõ hidat. Hidak a jövõbe! Ez volt a világkiállítás szlogenje.
EXPÓ: HIDAK A MÚLTBA. Ezt írta expóellenes brosúrájának fenekére a Fidesz, amely abban mesterkedett, hogy a nemzetet megfossza a világraszóló sikerélmény lehetõségétõl.
A brosú«ra homlokára pedig oda idézték a pozitív szocialista pozitivizmus emblematikus figuráját, Baráth Etelét, aki imigyen tegezte õket: "Találjatok ki valamit, amit a világkiállítással szembe lehet helyezni! Többet, mint egy puszta »nem«."
És találtak. Elõször is találtak egy Petõfi-idézetet: "Borzasztó vasárnapi nép vagyunk! Nekünk mindig ünnepelni kell, és ha nem lesz emberünk, akit megünnepeljünk, majd a holdvilágnak viszünk fáklyászenét s csinálunk kivilágítást. Talán azért vagyunk olyan rongyosak, mert mindig ragyogni akarunk."
A brosúra végére pedig találtak egy hasonlatot: "Befolyásos barátainkat üzleti vacsorára hívni a házunkba: jó befektetés lehet. De ha ehhez elõbb düledezõ lakunkra új emeletet kell húzni, szaunát építeni nekik, mikor magunknak egyelõre egy tisztességes fürdõkád kellene; ha ebédlõgarnitúrát és étkészletet a vendégekkel hozatunk, és ráadásul a háziasszony szakácstudományában sem bízunk - akkor ettõl a vállalkozástól dicsõség és haszon alig remélhetõ, annál több adósság és megszégyenülés."A brosúra címe: A Narancs és az Úthenger esete.
A Narancs pártja azóta Úthengerré súlyosodott, s a találékony tagadásból, a tartalmas nembõl puszta igen lett.
A Fidesz és az MSZP sohasem értett egyet a világkiállítás ügyében. Nem azért, mert mindkettõ kitartott az álláspontja mellett, hanem azért, mert egyik sem. A világkiállítási törvényt az MSZP ellenzékben úgy megszavazta, mintha státustörvény lett volna, aztán kormányra kerülvén sajnálattal konstatálta, hogy a helyes törvény megvalósítása rossz útra csúszott: vissza az egész. Ekkorra azonban már a Fidesz köpönyege is megfordult, rájöttek a fiúk, hogy õk is tudnak gyalázni azokkal a szavakkal, amelyekkel õket gyalázták, s mindenesetre jobb gyalázni, mint gyalázódni.
Az olimpia és a világkiállítás között az a különbség, hogy az egyiket tagadni kell ahhoz, hogy ne legyen, a másikat nem. A világkiállítási jogok párizsi gazdái örülnek, ha fognak maguknak palimadarat, csak az nem rendez világkiállítást, aki nem akar. Ellenben az olimpiáért tucatnyi Krõzus verekszik sok éven át, a magyar templom magyar egerét észre sem veszik a talpuk alatt. Így aztán nyugodtan lehet hülyeségeket cincogni, nem zavar senkit.
Némelyeknek feltûnt, hogy egyik párt sem jelentkezik a lakosságnak azért a feléért, amely a közvélemény-kutatások szerint nem akar olimpiát. Nem is érdemes jelentkezni érte, mert a könnyû olimpiai álmok kedvelõit könnyebb elveszíteni, mint az olimpia ellenzõit megnyerni. Ez utóbbiak ugyanis éppen azért mondanak nemet, mert realisták, de éppen mert realisták, nem is lehet velük elhitetni, hogy a magyar olimpia reális veszély. Az õ választásukat az olimpia nem fogja befolyásolni.
Voltaképpen sem a helyeslõk, sem az ellenzõk nem tartanak attól, hogy lesz mit megrendezni, ezért azután senki sem ideges különösebben. Nyoma sincs annak az elkeseredett harciasságnak, amellyel a világkiállításért és ellen harcoltak a változó összetételû csapatok.
Csak az a riasztó, hogy tényleg vannak, akik, ha tehetnék, képesek lennének százezerszámra építeni az egyszer használatos ülõhelyeket méregdrága, hipermodern és hatalmas létesítményekben, amelyekbõl egy darab sincs meg és egy darabra sincs szükség nálunk. Az egész ország Újpest lenne. Csupa új, 1-10 százalékos kihasználtsággal mûködõ stadionnal és a nemzetközi sokadosztályba bevásárolt, leharcolt brazil gólkirályokkal.

"Istentagadó s lázító"
Horn Gyula nyilvános levélben nehezményezte, hogy a katolikus papok sok helyütt politikai agitációt folytatnak a Fidesz mellett. Miután a katolikus egyház ezt elismerni sem szeretné, és tagadni sem, nem áll módjában erre az artikulált fölvetésre artikulált választ adni. Az artikulált választ kétféleképpen lehet elkerülni: hallgatással és artikulálatlan hangzavarral. A hivatalos egyházi vezetés a hallgatás irányába kerül, a kormányhoz és a privilegizált egyházakhoz közeli miegyebek pedig a másik irányba. Külön-külön az se jó vád, hogy Horn Gyula rágalmaz, és az se, hogy gátolná az egyházakat jogaik gyakorlásában. Az elsõ a tagadását, a második a vállalását jelentené annak, amit Horn szerint az egyházfik tesznek. Mint írtuk, az egyháznak így se jó, úgy se jó. A tagadás egyrészt azért nem jó, mert az egyház mégiscsak nyilvánosan tevékenykedik, ezért aztán mindenki tudja, hogy a politikai agitáció meglehetõs intenzitással folyik; másrészt azért nem, mert nem elbizonytalanítani, hanem megerõsíteni akarják azokat, akik ezt az agitációt folytatják és befogadják, harmadszor nem is akarják megtagadni a szövetségesi viszonyt a jelenlegi kurzussal. Másfelõl viszont nyíltan vállalni sem lehet a dolgot, mert akkor nyíltan ütközni kellene a nem kormánypárti hívekkel és papokkal, ami meglehetõsen kínos volna, az ellenzék gyõzelme esetén ellenzéki erõnek kellene minõsülni, ami szintén kínos volna, s el kellene viselni azt a presztízsveszteséget, amit a pártharcokba való "leszállás" a mai magyar közéletben jelent.
Az egyházaknak és kiváltképp a katolikusnak csak a hallgatólagos kormánypártiság felel meg, Horn pedig volt olyan gyalázatos, hogy erre a hallgatólagosságra ne legyen tekintettel. Éppen azért nem rágalmazónak, vagy jogtiprónak, nem ennek, vagy annak kell õt kikiáltani, hanem mindennek egyszerre. Nem ezt, vagy azt kell rá mondani, hanem mindent, hogy olyan fogalmilag feldolgozhatatlan hangzavar kerekedjen ki a vádakból, amelynek csak a hangereje és az indulati töltése érzékelhetõ.

A Tilos esete az igazságszolgáltatással
Január 8-án hirdetett ítéletet a Fõvárosi Bíróság dr. Szentes Ágnes vezette tanácsa a Tilos Rádiónak az ORTT és a Rádió C ellen indított perében. Mivel azonban az ítélet írásbeli indoklása csak január végén érkezett meg a perben a Tilost képviselõ ügyvédi irodához, nyugodtan tekinthetjük ezt tárgyidõszakunkban történt eseménynek. Amelyrõl az ítélet fényében feltétlenül érdemes megemlékezni.
De kezdjük a történetet kissé korábban. Az ORTT tavaly tavasszal hirdetett gyõztest a budapesti 88,8 MHz-es ultrarövidhullám használati jogára nonprofit rádiók részére. A pályázaton a két fent említett rádió mellett két egyházi adó, a hivatalos katolikus egyházhoz közel álló Mária Rádió, illetve a hivatalos egyház által nem támogatott Yes Rádió indult. A jobboldali többségû ORTT a hírek szerint az elõbbi adót szerette volna gyõztesnek kihozni, csakhogy legnagyobb meglepetésére végül a magát cigány közösségi rádióként definiáló Rádió C-nek ítélték a frekvencia használati jogát. (A rossz nyelvek szerint a hirtelen váltás oka az éppen külföldön tartózkodó Martonyi János külügyminiszter telefonja volt, aki figyelmeztette az illetékeseket: a jelenlegi helyzetben felettébb jó fényt vetne hazánkra külföldön, ha a romák saját rádióhoz jutnának. Ugyanis - csak emlékeztetõül - éppen akkoriban zajlott a Strasbourgba kivándorolt romák menedékkérelmének elbírálása.)
Az elõzõ kormány idején az ORTT-ben egyik oldalnak sem volt olyan többsége, hogy a másik oldal nélkül állapíthasson meg gyõztest. Ezért a vitás - értsd: politikailag vitás - döntések kezelésére meghonosodott a magántanácskozmány intézménye, ahol zárt ajtók mögött dõlt el, hogy ki kapja az egyes frekvenciákat, és milyen árat szab az ellenoldal a támogatásért. Ezek után a döntés fényében újrapontozták a pályázatokat. Azonban az ORTT jelenlegi felállása - négy kormánypárti tag, akik élvezik a MIÉP-es tag támogatását, áll szemben két ellenzéki taggal - lehetõvé teszi, hogy a kormányoldal az ellenzék támogatása nélkül is megszavazza a neki szimpatikus jelölteket. A nagy szabadság azonban jelen esetben visszaütött, ugyanis az illetékesek nem fordítottak túl sok gondot arra, hogy a döntésük megtámogatására születõ pályázatértékelés támadhatatlan legyen. Nem is beszélve arról, hogy miután a Rádió C pályázatában elfelejtett egy rubrikát kitölteni, a helyi közéleti feladatok vállalásáért adható 20 pontból egy sem illette meg õket, vagyis nagyon igyekezni kellett - az ORTT-nek -, hogy a hátrányt ledolgozzák. Ezért történhetett meg az, hogy míg az akkor 9 éve folyamatosan mûködõ Tilos Rádió mûsorszolgáltatási tapasztalatai 3 pontot értek, addig a korábban - értelemszerûen, hiszen új kezdeményezésrõl volt szó - egyetlen percet sem sugárzó Rádió C a maximális pontszámot kapta ebben a rubrikában, vagyis 8 pontot. Ezek után már csak a Tilos üzleti tervét kellett 1 pontra értékelni (RC: maximális 10 pont) - amelyre egyébként egy egy évvel korábban meghirdetett pályázaton még 10 pontot kapott -, illetve a benyújtott mûsortervet kellett megfelelõen lepontozni (TR: 2 pont, RC: maximális 8 pont), hogy kialakuljon a végeredmény: Rádió C - Tilos Rádió 70:69.
A pályázati eredmények, illetve a pontozás ismeretében tehát a Tilos Rádió úgy döntött: pert indít az ORTT ellen ("ami sok, az sok" avagy "a pofátlanságnak is van határa"), jóllehet a liberális szellemiségû adó munkatársai is tisztában voltak vele, hogy ezzel abba kényelmetlen helyzetbe hozzák magukat, hogy látszólag az elsõ hazai roma közösségi rádiót akarják megfosztani a megszólalás lehetõségétõl. Ezért nyilatkozataikban mindig hangsúlyozták: a pert az ORTT ellen indítják, annak etikátlan magatartása miatt. (Igaz, a bíróság kifejezett felszólítására a Tilos késõbb a Rádió C-t is perbe vonta.)
Természetesen az a tény, hogy politikai döntés született az ügyben, nem igazolható, és így nem szolgálhat alapul egy perhez. Viszont a Tilos jogászai két pontban is megtámadhatónak látták az ORTT döntését. Egyrészt véleményük szerint alaki hibát követett el az ORTT, amikor egyáltalán elfogadta a Rádió C pályázatát, ugyanis ahhoz a megkövetelt cégmásolat helyett cégkivonatot csatoltak. Másrészt megsértette a tisztességtelen piaci magatartás tilalmáról szóló törvény (Versenytörvény) 7. §-át ("Tilos a versenyeztetés - így különösen a versenytárgyalás, a pályáztatás -, az árverés, a tõzsdei ügylet tisztaságát bármilyen módon megsérteni."), amikor a pályázatot nem a kiírásban meghirdetett szempontok alapján bírálta el (tudniillik a mûsorszolgáltatási tapasztalatra adható nyolc pontot megadta egy olyan rádiónak, amely soha, egyetlen percig sem sugárzott mûsort a pályázat benyújtásáig). Ezért a Tilos a pályáztatás során elkövetett szabálytalanságok okán az ORTT és a Rádió C között létrejött szerzõdés semmisségének kimondását kérte a bíróságtól, valamint azt, hogy kötelezzék az ORTT-t új pályázat kiírására.
Az ORTT ezzel szemben azzal érvelt, hogy a cégkivonat minden érdemi információt tartalmaz, így alaki hiba nem történt. A mûsorszolgáltatási tapasztalat elbírálása kapcsán pedig arra hivatkoztak, hogy az szubjektív elbírálás alá esik, vagyis így semmiképpen sem sérthették meg a Versenytörvényt. A per során az ORTT jogászai meg is indokolták, hogy mire adott a testület maximális pontszámot. Igaz ugyan, érveltek, hogy a Rádió C nem csatolt a pályázatához mûsorszolgáltatási tapasztalatot igazoló okiratot (hogyan is tehették volna), de egy korábbi pályázatukban már szerepelt, hogy a rádió ügyvezetõje, Kerényi György rendelkezik ezzel - érdekességképpen: Kerényi ezt a "tapasztalatot" a Tilos Rádió munkatársaként szerezte.
A bíróság január 8-án kelt ítéletében aztán mindkét kérdésben állást foglalt, mégpedig a következõképpen: "Az ügy érdemével kapcsolatban megjegyzi a bíróság, hogy a pályáztatás alakiságai és pályázat elbírálása tekintetében az I. r. alperesi és II. r. alperesi álláspontot tudta a bíróság elfogadni." (I. r. alperes: ORTT, II. r. alperes: Rádió C.) A döntésnek a pályázat szabálytalan befogadása kapcsán emelt kifogásokkal kapcsolatos része a nem jogász számára kevésbé érdekes. Itt lényegében azt mondta ki a bíróság, hogy lévén a cégkivonatból minden kiderül, aminek ki kell derülnie, ez az okirat a cégmásolat helyére léphet. (Bár némileg szokatlan lehet ennyi rugalmasság, nem érintettként csak üdvözölhetjük ezt a fejleményt.)
Sokkal érdekesebb a második pont elutasításához csatolt indoklás. Eszerint "A b) pontban írt mûsor szolgáltatásban szerzett tapasztalat, ha ideiglenes mûsor engedély alapján is ugyancsak a pályázat elbírálásának idõpontjában már megállapítható és értékelhetõ volt, így az I. r. alperesi testületnek - függetlenül az általa felvett jegyzõkönyv tartalmi és matematikai hiányosságaitól - módjában állt mindkét pályázati föltétel tekintetében állást foglalni és hangsúlyozandó, hogy ez az állásfoglalás, mind az a) mind a b) vonatkozásában a pályázati kiírásnak megfelelõen szubjektív megítélés kérdése kellett, hogy legyen, amely szubjektív megítélés ilyen és hasonló pályázati kiírások esetében nem zárható ki." (kiemelések tõlünk) A szöveg kissé nehezen érthetõ elsõ olvasatban, de alapjában az ORTT álláspontjának teljesen megfelel, vagyis: a testület jogosult volt a Rádió C-nek mûsorszolgáltatási tapasztalatot betudni, még akkor is, ha azt csak késõbb szerezte meg, ezért a pályázatban nem is igazolhatta. Nem is beszélve arról - mondja az indoklás -, hogy ez a pont amúgy is szubjektív elbírálás alá esik, márpedig ami szubjektív döntés, az a pályáztató diszkrecionális jogköre, vagyis a bíróság nem ítélheti meg, hogy helyes volt-e a döntés.
De az igazi gyöngyszemek még csak most jönnek. Miután a bíróság kimondja, hogy a Tilosnak nincs igaza, majd hozzáteszi, még ha igaza lenne, akkor sem lenne igaza, még ezt is képes fokozni. "Az I. r. alperes által helyesen hivatkozott BH 2001.234-es számú jogeset szerint a szerzõdést nem teszi érvénytelenné, ha a pályázat kiírása és lebonyolítása során a pályáztató egyoldalon megsérti a vonatkozó jogszabályi elõírásokat." (A hivatkozott legfelsõbb bírósági ítélet - amelyrõl a Bírósági Határozatok Tárából mindössze annyi derül ki, hogy egy privatizációs ügyben született, amelyet az ÁPV Rt. ellen indítottak - valóban kimondja: "Ha az adásvételi szerzõdés tartalma, az abban vállalt feltétel nem ütközik jogszabályba, a szerzõdés semmissége azon az alapon nem állapítható meg, hogy a szerzõdéskötést megelõzõ pályáztatási szabályokat megsértették.") Ehhez az indoklás a következõket teszi hozzá: "Az nem vitás tény, hogy az I. r. alperes vonatkozásában hivatkozott csupán a felperes jogsértõ eljárásra, márpedig a pályáztatásra vonatkozó törvényi és pályázati kiírási föltételek ilyen jogalapon semmisség megállapítását nem teszik lehetõvé..."
Mindez magáért beszél - mivel a Tilos szerint is csak az ORTT hibázott a pályázatok elbírálásánál, a jogsértés nem indokolná a szerzõdés megsemmisítését -, de a fenti mondat még folytatódik: "...az I. és II. r. alperesek között létrejött szerzõdés semmisségének megállapítása sem eredményezi, hogy a felperes kedvezõ helyzetbe kerül (új pályázat kiírása nem elõírás, a felperes nem kerül az eredeti pályázó helyébe), ehhez képest a perbeli legitimációja hiányzik ahhoz, hogy az I. és II. r. alperesek közötti jogügyletet alappal megtámadja." Tekintsünk el attól a szépséghibától, hogy a felperes perbeli legitimációjának hiánya esetén a pert meg sem lehet indítani - "idézés kibocsátása nélküli elutasítás". Koncentráljunk az érdemi mondanivalóra: mivel a Tilos Rádiónak nem feltétlenül (!) származna elõnye abból, ha megnyerné a pert, nem is lett volna jogosult az eredményt megtámadni. Ha ezt összeadjuk az elõzõ bekezdésben foglaltakkal, a következõ kép rajzolódik ki: mivel a pályáztatás szabályainak megsértése a pályáztató egyoldalú jogsértése, és így nem vonja maga után az eredményeképpen születõ szerzõdés semmisségét, a pályázat vesztesei számára nem származhat elõny annak megtámadásából, így nem is jogosultak a pályáztatás eredményét bíróság elõtt megtámadni.
Vagyis az ítéletet logikailag értelmezve: nem csak arról van szó, hogy jelen esetben, vagyis a 88,8 MHz-es frekvencia mûsorszolgáltatási jogának odaítélésében van igaza a testületnek, hanem minden olyan esetben, amikor bárkit kihoz gyõztesnek bármilyen alapon, majd roppant gyorsan szerzõdést köt vele. Vagy lehet, hogy igaza ugyan nincs, de a szerzõdés felbontására nem kötelezhetõ. Igaz, nincs is, aki ez ügyben bírósághoz fordulhatna, hiszen kinek származhatna a perbõl elõnye, ha egyszer a törvénysértés megállapításának semmilyen következménye nem lehet?

"Hát én immár…"
A választások tétjét a közügyek iránt érdeklõdõk, különösen a pártos érdeklõdõk, mindig hatalmasnak érzik. Pedig hát egy választásnak normális körülmények között csak az a tétje, hogy melyik párt vagy pártcsoportosulás kap korlátozott idõtartamra szóló megbízást a választóktól a végrehajtó hatalom gyakorlására, melyik párt vagy pártcsoportosulás kap esélyt arra, hogy politikai elképzeléseit a szakmai kényszerek által kijelölt szûk játéktéren megvalósítsa. Normális - demokratikus jogállami - körülmények között a végrehajtó hatalom gyakorlására megbízást kapók csak kivételesen képesek olyan károkat okozni, amelyeket a következõ választás nyertesei nem tudnak korrigálni. Vagyis általában hiba egy választás jelentõségét túldramatizálni, történelmi sorsfordulóvá fölstilizálni, mely hibát különösen könnyû a választási küzdelem ricsajában, felfokozott politikai izgalmi állapotban elkövetni.
De abból, hogy általában hiba, nem következik, hogy mindig az. Néha a dolgok azok, aminek látszanak. Nagy ritkán még egy választásnak is akkora a tétje, mint amekkorának a gyõzelemért versengõ politikai erõk beállítják. És hiba lenne nem felismerni, amikor ez így van.
Most így van. Az áprilisi választások tétje az, hogy megengedik-e a választópolgárok a Fidesz-MPP-nek a "több, mint kormányváltás, kevesebb, mint rendszerváltás" négy évvel ezelõtti jelszavából következõ tudat- és társadalomátszabási politika folytatását. Ha megengedik, legitimizálják az eddig történteket, lovat adnak az átszabók alá, akik ezt úgy értelmezhetik, hogy mandátumuk van még ambiciózusabb álmaik megvalósítására. Ezáltal az ország olyan sínre kerülhet, amelyen esetleg több cikluson keresztül sincs váltó, és amelyrõl ezért csak kisiklani lehet. Ha nem engedik meg, nem a Jó fog gyõzni, csak a Kisebbik Rossz, de az ország elõtt az irányváltoztatás lehetõségei nyitva maradnak.
Önmagában nem feltétlenül katasztrófa az, ha egy politikai erõ akár néhány cikluson keresztül is hatalmon marad, ha vannak is hátulütõi. Az országra a komoly veszélyt az az irány jelenti, amelybe a Fidesz-MPP által már részben lefektetett, részben csak lefektetni tervezett sín halad. Ez az irány nem csak annyival tér el, mondjuk, attól az iránytól, amelyet a Beszélõ által képviselt értékek komolyan vétele esetén optimálisnak lehet tartani, mint amennyire a jövõ jobbközép-konzervatív víziója a jövõ liberális víziójától eltérhet. Ezt az irányt programszerûen jelölték ki úgy, hogy ne csak a rendszerváltáskor konszenzusos alapon célul kitûzött társadalmi-politikai rendtõl kanyarodjék el, hanem menet közben a liberális demokráciát is delegitimizálja, azt az értékrendet, amely - hidegháborús terminológiával élve - a szabad világ erkölcsi fundamentuma.
Nemzeti tõkésosztály létrehozását célul kitûzni nemcsak azért botrány, mert a program meghirdetése a nepotizmus átlátszó ideológiai leple, hanem azért is, mert ha nem csak az lenne, akkor az állampolgári esélyegyenlõség vérforraló megsértése lenne. Ha engem kineveznek a nemzeti tõkésosztály tagjává, akkor Önnek, kedves Olvasó, romlanak az esélyei, hogy saját erejébõl azzá váljék. Hasonlóképp áll a helyzet a nemzeti/konzervatív/keresztény színházmûvészet, történetírás, újságírás, batikolás és dobozolás fellendítésének programjával is.
A státustörvényt keresztülverni nemcsak azért volt felelõtlenség, mert szemfényvesztés, mert konkrétan semmit sem nyújt a határon túli magyaroknak, viszont elõrelátható módon megnehezítette a szomszédságpolitikát, hanem azért is, mert szimbolikus természetû igazolása - hurrá, közjogi kapcsolat létesült a magyar állam és a határon túli magyarok között - ideológiailag aláássa az állampolgári közösség közjogi szempontból valóban kulcsfontosságú jelentõségét. Nem, nem a szomszédoknál: Csurka István csak következetes volt, amikor kívánatosnak tartotta a magyarigazolvány magyarországi bevezetését.
A magyar-osztrák-olasz-német tengelyrõl tevõlegesen ábrándozni nemcsak taktikailag kockázatos - elvégre Stoibernek még meg kell szereznie a hatalmat, Berlusconinak és az osztrák kormányzó koalíciónak pedig meg kell tartania -, hanem árulkodó is. Elõször arról árulkodik, hogy Orbán Viktort hátborzongató módon egyáltalán nem érintette meg a parlamenti váltógazdálkodás étosza és valósága, és nemcsak saját hatalmának tartósítását tartja kívánatosnak és valószínûnek, hanem vélt ideológiai szövetségeseiét is. Másodszor arról, hogy Orbán Viktor olyan EU-t szeretne, amely nem értékközösség, amelyben a liberális demokrácia normáinak megsértése nem okoz konsternációt. Harmadszor arról, hogy a jelenlegi magyar miniszterelnök nem találja vérfagyasztónak azt a kilátást, ha egy szája íze szerinti EU-ban az értékkonfliktus a második világháború vesztesei és gyõztesei között zajlana.
Vagyis a Fidesz-MPP hatalmon maradásának a MIÉP-faktor figyelembevétele nélkül is az a súlyos kockázata, hogy célkitûzéseinek részben számításba vett, részben szándékolatlan következményei olyan sajátosan magyar rezsim létrejöttéhez vezethetnek, amely egyes fontos vonatkozásokban akár erõsen emlékeztethet is a liberális demokráciákra, de amelynek a viszonya a liberális demokrácia értékrendjéhez elviselhetetlen mértékben instrumentális. Ez az értékrend deklarált módon a "nemzeti érdekek" mögé, a szürke hétköznapok gyakorlatában pedig a kormányzati hatalom megtartásának szempontjai mögé szorulhat. És ennek a rezsimnek a szeretete már csak azért is elõ lesz írva, mert a miénk, mert nem a Nyugat szolgai másolata, mert Ugocsa non coronat.
A politikai realitások nyilvánvalóvá teszik, hogy a Fidesz-MPP-t csak az MSZP gyõzheti le. Elméletileg elképzelhetõ, hogy egy gyõztes MSZP sem szerzi meg az abszolút többséget, és ezért csak az SZDSZ segítségével alakíthat kormányt. De alighanem valószínûbb, hogy az elsõ helyen végzõ nagy párt egyúttal az abszolút többséget is megszerzi. (Ez a Fidesz-MPP-re csak akkor nem érvényes, ha valami csoda folytán még mindig vannak MIÉP-szimpatizánsok, akik szükségesnek érzik a rejtõzködést.)
De egy minél erõsebb, a parlamenti küszöböt magasan átvivõ és a valódi talpra állás lehetõségével rendelkezõ SZDSZ-re nemcsak az MSZP koalíciós partnereként lenne szükség, hanem egy tisztán szocialista kormány ellenzékeként is. Az ország hosszú távú érdekeit tartva szem elõtt az ideális választási eredmény alighanem az lenne, amelynek következtében az MSZP egyedül alakíthatna kormányt, az SZDSZ pedig a Fidesz-MPP mellé ellenzékbe szorulna. Ez a konstelláció lenne az, amely a legtöbb reményt nyújtaná a veszett politikai polarizáció visszafordítására.
De ilyen eredményt csak a kollektív választási magatartás hozhat, mégpedig nagyjából véletlenül, mert a kollektív magatartás ilyen mértékû finomhangolására törekedni reménytelen vállalkozás. Ezért a Beszélõ szerkesztõi csak az egyéni választási magatartás befolyásolásáról ábrándoznak, és azt javasolják a tisztelt Olvasóknak, hogy az elsõ fordulóban az SZDSZ-re, a másodikban, ha már nem marad állva szabad demokrata a Fidesz-MPP ellen, az MSZP jelöltjeire szavazzanak.