Február 20-án a Népszabadságban rövid publicisztikában bíráltam azt a szöveget, amely a Terror Háza honlapján volt olvasható Bemutatkozás címmel. Akkor még nem láttam a kiállítást, de az írásban taglalt beharangozóból azt szûrtem le, hogy a megnyíló új múzeum a hely dögletes szellemének megfelelõen egyként szólni fog a nyilas és a kommunista terrorról. Az elõzetes bemutatkozó szöveg bennem azt a gyanút keltette föl, hogy ezt olyan nézõpontból fogja megtenni, amit a totalitárius rendszerek jobboldali revíziójának nevezhetünk. Ez magáévá teszi azt az apologetikus álláspontot, hogy a nácizmus, azon belül a nyilas terror mintegy reakció volt a kommunizmus fenyegetésére, a fasizmus - legalábbis magyar közegben - sem idõtartamában, sem veszélyességében, sem brutalitásában, sem pedig a nemzetet fenyegetõ természetében nem mérhetõ a kommunista terror sokkal számosabb és kárhozatosabb bûneihez. Ez a szemlélet így relativizálja, zárójelbe teszi a nyilas terrort. Azt is bátorkodtam vélelmezni, hogy a kiállítás megnyitásának idõzítése, a kommunista terror idõbeli kiterjesztése és démonizálása választási üzenetet hordoz: arra akarja figyelmeztetni az erre fogékony lelkeket, hogy a kommunista terror árnyéka még mindig fölöttünk lebeg, és a választások tétje, hogy az utódpárt képiben újra visszatér-e közénk, vagy pedig sikerül-e véglegesen rácsukni a Terror Háza súlyos kapuját.
Írásom óta két dolog történt. A kérdéses szöveget a honlapról eltávolították, az új bemutatkozó szöveg semleges és tényszerû leírása a kiállításnak. Továbbá: megnéztem a kiállítást. A kiállítás ismeretében be kell vallanom, hogy eredeti írásom bizonyos szempontból nem volt releváns.
A Terror Háza ugyanis nem szól a nyilas terrorról, következésképpen mindaz, amit az összevetés veszélyeirõl és a (bármely oldalról kiinduló) relativizálás tûrhetetlen voltáról írtam, részben tárgytalan. A Terror Háza a Kommunista Terror Háza.
Azt elõre lehetett sejteni, hogy az új múzeum épületének kiválasztása legalább annyira kockázatos dolog volt, mint amennyire magától értetõdõ. Mivel az Andrássy út 60. mindkét rezsimnek, a nyilasoknak, és az ötvenes évek sztálinista diktatúrájának is emblematikus épülete volt (bár másképp, és fõleg más funkcióban), ezért nem lehetett elkerülni, hogy a kiállítás, ha már ott rendezik be, ne szóljon - legalábbis látszólag - mindkettõrõl. A két terror együttes bemutatásába viszont kódolva voltak a véralgebra-szerû és szintû kontemplációk és konfliktusok. Lehetett arra számítani, hogy akkor megindul a számolgatás és a méricskélés, hány négyzetméter, hány halott, satöbbi. Pedig egyáltalán nem ez a lényeg. Mindezt könnyen el lehetett volna kerülni, ha más helyszínt választanak, illetve ha nyíltan és egyértelmûen leszögezik, hogy ez a múzeum az ávóról fog szólni, azután majd lesz egy másik múzeum, máshol, szintén közpénzbõl, amelyik a magyar holokausztot fogja bemutatni, és annak keretében tárgyalja a nyilas idõszakot. Mégis az a véleményem, hogy az épület kiválasztása tudatos volt, a kiállítás és az épület tervezõi elõre számítottak ezekre a konfliktusokra, sõt élni is akartak velük. A nyilaskereszt nem véletlenül virít az épület sokat vitatott, új homlokzatán, és a bejáratnál látható két emlékoszlop egyikén. De errõl majd a végén.

Nyilas puccs vagy nyilas terror?
A kiállítás rendkívül látványos és hatásos, az átlag magyar múzeumhoz szokott hazai közönség számára döbbenetesen újszerû, törekszik az interaktivitásra, arra, hogy a szó szoros értelmében testközelbe hozza a rémségeket. Van benne néhány ragyogó installációs ötlet. Jómagam közönséges látogatóként néztem meg, azaz végigálltam a másfél órás sort, majd a csoportommal kissé sietõsen végigmentem a tárlaton.
A csoportos, gyorsított terelésre nemcsak a hatalmas érdeklõdés a magyarázat, hanem az a nyilvánvaló törekvés is, hogy minél rövidebb idõ alatt minél több látogatót tudjanak átereszteni a kiállításon. Részletes megfigyelésre így nem volt alkalmam, de ez talán most nem is lényeges, hiszen a fõ kérdés az, hogy egy sietõs múzeumlátogatásból milyen élményekkel és benyomásokkal távozik a történelem részletkérdéseiben nyilvánvalóan laikus látogató.
A kiállítás az elõzetes híradások szerint mindössze két és fél termet szánt a nyilas terrorra, a többi huszonegy terem vagy installáció pedig a kommunista terrorral foglalkozott. Az "aránytalanság" miatt természetesen azonnal viták robbantak ki. A szervezõk az aránytalanságot azzal indokolták, hogy a nyilas terror rövidebb ideig tartott, valamint, hogy a leendõ holokausztmúzeum, amelynek munkálatairól ellentmondásos hírek keringenek, úgyis kimerítõen tárgyalni fogja a nyilasokat is.
Az aránytalanság önmagában nem lenne baj. A nyilas terrort elvileg akár egy teremben is be lehetne mutatni. Igaz, az szûkös lenne, de a téma súlyát és erkölcsi tétjét, ami egy nagyközönségnek szóló kiállítás legfontosabb feladata kellene, hogy legyen, még ilyen szûk keretben is érzékeltetni lehetett volna. A baj az, hogy a két és fél terem valójában szûk másfél terem, és az sem a nyilas terrorról szól, hanem a nyilas uralomról, illetve a puccsról. Márpedig ez a két dolog nem ugyanaz.

Nyilas terem, Gulág terem
Az elsõ teremnek még nincs köze a nyilasokhoz. Címe: Kettõs megszállás. A falon látható grafikai installáció mutatja, ahogyan a német csapatok nyugatról, majd a szovjet csapatok keletrõl elárasztják Magyarországot. A vörös "áradás" látványa vaskosabb és jelentõsebb, ami nem meglepõ, végül is õk gyõztek, és õk maradtak itt. Mindkét megszállás alapvetõen külsõ erõként jelenik meg, semmi nem utal Magyarország második világháborús szerepére, arra, milyen folyamat vezetett a német megszálláshoz, majd annak nyomán a szovjetekéhez. Nincs információ arról, hogy a két erõ egymáshoz hogyan viszonyul, mi köztük a történeti kapcsolat. Mindkettõ idegen, és egyként gonosz fenyegetésként jelenik meg. A közös, hogy Magyarországnak egyikhez sincs köze. Jellemzõ, hogy a német megszállást illusztráló monitorokon többször mutatják Sztálint és az 1945-ös moszkvai gyõzelmi parádét - nem értem, ez miért tartozik ide -, miközben Horthy Miklóst vagy a Sztójay-kormányt - nekik a német megszálláshoz közvetlen közük volt - emlékezetem szerint nem látjuk.
Innen vezet át egy szûk folyosó - ez a "fél terem" - az ún. Nyilas terembe. A folyosó falán kétoldalt Szálasi-idézetek olvashatók, kicsit nehezen, mert túl közel vannak a szemhez, a tekintet képtelen egyben befogni a szövegeket. A teremben egy terített vacsoraasztal, az asztal végén nyilas bábu, egyenruhák, a hangszórókból a Hungarista híradó üvölt, és buzdít kitartásra a háborúban, élteti a hõs magyar honvédet. A bábu mögötti falon dunai jégzajlás felvételét láthatjuk, és hangeffektusként csobbanásokat. Fényképek, filmfelvételek, írásos dokumentumok a tömeges kivégzésekrõl, a Duna-partra terelt emberekrõl és hóhéraikról nincsenek. Nincs információ arról, hogy milyen mértékû volt a terror, hányan és milyen körülmények között estek ennek áldozatul. Értelemszerûen a nyilas terror elõzményeirõl, az 1944. késõ tavaszi, nyári tömeges deportálásokról sem esik szó. Korabeli telefonkészülékekbõl hallgathatunk hangdokumentumokat. Föltárcsáztam a 8-as számot, a felvételen a Szálasi-per egy részlete hallható. A tárgyalásnak azon részletét emelték ki, amikor Szálasit Budapest ostromáról faggatja a népbíró. Ebben a részletben a bíró ügyetlen, inadekvát és olykor szinte hisztérikus kérdéseire Szálasi nagy nyugalommal szajkózza, hogy Budapest védelmét azért rendelte el, mert ezt kívánta a magyar nemzet becsülete. A hatalmas peranyagból miért éppen ez a részlet volt fontos a kiállítás rendezõinek, ha a nyilas "terrort" akarták bemutatni? Bajcsy-Zsilinszky Endre, Kis János, Tartsay Vilmos és Nagy Jenõ, a nyilasok által kivégzett mártírok, a magyar katonai ellenállás vezetõi, akik valóban a magyar nemzet becsületéért áldozták akkor az életüket, nem szerepelnek a kiállítás ezen részében, mint ahogy semmit sem tudunk meg a nyilasokkal szembeni ellenállásról úgy általában sem. A nyilasok által meggyilkolt négy mártírral a látogató késõbb találkozik.
A kiállítás nyilas szekciója tehát nem egyszerûen rövid, hanem valójában semmitmondó, és tét nélküli. A rendezõk azt akarják érzékeltetni, hogy a megszállással és a nyilas puccsal, amelynek nincs története és nincs elõzménye, az ország törvényen kívüli állapotba került, és ez volt a nyitánya, elõjátéka mindazoknak a borzalmaknak, amely az országra a továbbiakban várt. A nyilas uralom azonban csak a pokol elsõ, bevezetõ stációja. A valódi pokol utánuk következett.
A Nyilas terembõl átmenet nélkül érkezünk a "Gulág terembe", és megkezdjük utunkat a kommunista terror hosszú és borzalmakkal teli labirintusában.

A kommunizmus: terror
A Gulág terem, mint installáció, telitalálat: egy térképet ábrázoló szõnyegpadlón állunk, a térkép a Szovjetunióban mûködõ táborokat mutatja, ahová magyarokat vittek. A terem faburkolatú fala egyszerre idézi a vagonokat és a barakkokat. A falba beépített képernyõkön elhurcolt emberek visszaemlékezéseit láthatjuk, hallhatjuk, megrendítõ, drámai részletekkel. A baj ezzel a teremmel az, ami az egész kiállításra jellemzõ hiányosság. A Gulág kiemelõdik a maga történelmi kontextusából. A Gulág mindenki számára ismerten a sztálini terror munkatáborait jelenti, amelyeket a húszas évek közepétõl mûködtek a Szovjetunióban. Politikai elítéltek, osztályellenségnek minõsített, túlnyomórészt szovjet állampolgárságú emberek millióit hurcolták oda, és sokuk számára a táborokból nem volt visszaút. A szovjet csapatok elhozták a Gulág világát Magyarországra, illetve magyarok százezreit hurcolták el a Gulágra - mondja az installáció.
Ez azonban így pontatlan. Összekeveri azokat, akiket mint hadifoglyokat vittek el - hiszen 1945-ben mégiscsak hadviselõ, ellenséges fél voltunk, és hadifoglyokat például az angolok is ejtettek -, azokkal, akiket jogtalanul, civilként hurcoltak el, és azokkal is, akiket azután valóban politikai okokból deportáltak a Szovjetunióba. A szovjetek valamiképpen mindegyik csoporttal, a hadifoglyokkal is jogtalanul bántak, de ezek mégiscsak különbözõ kategóriák, amelyeket nem lehet reflektálatlanul, a terror általános fogalmába belezsúfolni. Ráadásul ennek csak igen áttételesen van köze az ÁVH-hoz és az Andrássy út 60.-hoz. Hacsak úgy nem, hogy ugyanezek a szovjetek hozták a nyakunkra a kommunista pártot, illetve, hogy a politikai rendõrség késõbb rendszeresen igénybe vette a megszálló szovjet katonai hatóságok segítségét. A Gulág így a kommunista terror általános metaforájává emelkedik, és közvetlenül a szovjet megszálláshoz kapcsolódik.
Ennek azért van jelentõsége, mert a kiállítás utolsó terme a "Búcsú", amikor 1990-ben a szovjet csapatok kivonulnak Magyarországról. Az az érzésem, azt akarták ezzel szerkesztéssel a kiállítás-rendezõk mondani, hogy a terror - legalábbis potenciálisan - 1990-ig, pontosabban az 1991-es kivonulásig, vagyis egészen a közelmúltig tartott. Az 1945 utáni magyar történelem, legyen az egyszerûség kedvéért a magyar kommunista rendszer története, így egy az egyben átfedésbe kerül a terror történetével. Ez az ide-oda ingázás az egész kiállításra jellemzõ. Nem arról van szó, hogy a kiállítás rendezõi nem tudták eldönteni, hogy a múzeumnak a kommunista terrorról, az ÁVH, a politikai rendõrség történetérõl, a kommunista diktatúráról mint politikai rendszerrõl, vagy pedig az 1945 utáni magyar történelemrõl kell-e szólnia. Ellenkezõleg, ezeket a kétségtelenül összefüggõ, mégis különbözõ értelmezési síkokat tudatosan keverték és mosták össze. A kommunizmus: terror.

KGST, kollektivizálás
Nagyon jól látszik ez azon, hogyan keveredik a képbe az erõszakos téeszesítést vagy a magyar alumíniumipart jelképezõ szoba (mindkettõ nagyon hatásos installáció). Az alumínium bizonyára azért került ide, mert ez jelképezi a KGST-t, vagyis a szovjet gyarmatosítást. Ha azt akarták ezzel mondani, hogy miként élõsködött a Szovjetunió Magyarországon, akkor nyilvánvalóbb példával is elõállhattak volna: mondjuk azzal, amikor a háború után a szovjet csapatok a jóvátételen fölül is gátlástalanul vittek szinte mindent, ami mozdítható. A KGST viszont egy másik történet. Az magáról a tervutasításos rendszerrõl, annak sajátos viszonyairól szól, amelyet a szovjetek mint gazdasági és társadalmi rendszert kényszerítettek az általuk elfoglalt országokra. Ráadásul a magyar-
szovjet bauxit-timföld-alumínium kooperáció az ország gyarmati kifosztására nem is a legjobb példa. Nem ez volt az a terület, ahol a legjobban ráfizettünk. A KGST-re pedig, különösen annak utolsó évtizedében, leginkább a szovjetek fizettek rá.
A kollektivizálás, ellentétben a KGST-vel, amelynél a kapcsolat áttételes és távoli, és fõleg nem sok köze van a Terror Házához, sokkal közvetlenebbül értelmezhetõ része a terror történetének. A parasztságot tömeges sérelmek érték. A "kulákok" elleni hadjárat és a "padlássöprés" széles körben ismert.
De a történet ebben a megvilágításban szintén kiemelõdik a történeti kontextusából. A téeszesítés, a kollektivizálás sok mindenrõl szólt: az erõltetett iparosításról, az agráriumtól elvont jövedelmek drasztikus átcsoportosításáról, amely, mint társadalompolitikai program, egyszerre szolgálta a kommunista rendszerre veszélyesnek ítélt birtokos parasztság megsemmisítését és az iparosítás számára új munkaerõ, az építkezéseken tömegével fölbukkanó lakókocsi-munkásság kitermelését. A kulákok bûnbakként is kapóra jöttek, hiszen rájuk lehetett fogni a kommunista agrárpolitika okozta ellátási nehézségeket, élelmiszerhiányt, éhínséget. Ebbõl is látható, hogy bonyolult és sokrétegû dologról van szó.
A kollektivizálás a létezõ szocializmus "klasszikus" korszaka gazdaság- és társadalompolitikájának, a társadalom nagy átszabási kísérletének legjellemzõbb terepe volt. A terror ennek része, de ha egy történeti kiállítás csak a terrort mutatja, akkor nemigen magyarázza el, hogy a kommunisták, a párt és a kommunista rendszer miért is csinálta ezt, miért is történt ez úgy, ahogyan történt. Fölmerül a gyanú, hogy nem éppen ez volt-e a szándék: a kommunista terror öncélú. A kommunisták azért csinálták mindezt, mert gonosz hajlamaiktól vezéreltetve ártani és pusztítani akartak. Ez antikommunista propagandának ugyan megfelel, de egy történeti kiállítás koncepciójának kevés. És ami a fõ: nem tájékoztatja a mûvelt közönséget a kommunizmus valódi természetérõl, valódi lényegérõl sem.

Vitéz szabólegény
Itt hadd emeljek ki egy olyan hatásvadász elemet, amely kétségen felül a kommunisták alantas emberi mivoltát akarja illusztrálni. (Hogy sok gazember volt köztük, afelõl persze semmi kétség.) A kiállításon berendezték Péter Gábor dolgozószobáját. A szoba ajtaját egy alumíniumból formált olló díszíti (a terem nem sokkal az alumíniumszoba elõtt van). Széles körben ismert, hogy Péter Gábor polgári foglalkozására nézve szabólegény volt, ilyen alantas sorból emelkedett oly magas polcra, és lett élet-halál ura. Most pedig képzeljük el, hogy Péter Gábor vagy akárki, aki az ÁVH-t irányította, eredetileg nem szabólegény lett volna, hanem mondjuk klasszika-filológus. Merthogy az ÁVH-nál jól kvalifikált, nagy mûveltségû emberek is megfordultak, például Komlós János, akit a kiállítás végén látható "Tettesek" falán emlékezetem szerint nem láttam (de lehet, hogy ott van, nem jutott idõm tüzetesen végignézni a képeket, mert haladnom kellett a csoporttal).
A kérdés az, hogy akkor mit tettek volna ki a rendezõk az ajtó kilincsére. Talán egy latin szótárt.
Természetesen az igazi kérdés az, hogy Péter Gábor eredeti foglalkozásának mi köze van ahhoz, hogy milyen bûntetteket követett el az ÁVH élén. Illetve: változtatna-e bármit is az ÁVH, a kommunista terror megítélésén, ha történetesen nem egy szabólegény lett volna a politikai rendõrség parancsnoka? Az ilyesfajta öncélú, hatásvadász gesztusok megint csak arra alkalmasak, hogy a látogatókat egy olcsó közhely sulykolásával félrevezessék a kommunista terror valódi természetét illetõen.

Akik kimaradtak
Azt azért a kiállítás egyértelmûvé teszi, hogy a kommunisták kiknek is akartak elsõsorban ártani, kiket akartak elsõsorban elpusztítani: az egyházat és a parasztságot. A parasztság és az egyház a kiállítás szerint kiemelt célpontja volt a kommunista terrornak. De szintén nem tudjuk, hogy miért, hacsak azért nem, mert a kommunista olyan, hogy leginkább irántuk érez olthatatlan gyûlöletet (ezt itt tovább nem is folytatom, hogy vajon miért). Ám ha már belemegyünk abba, hogy a kommunizmust, mint rendszert is bemutassuk, akkor azért le kell szögezni, hogy nemcsak ez a két csoport szenvedte meg a rendszert. Az értelmiség, az akadémiai szféra kitakarítása ez esetben érthetetlen okokból hiányzik. Hiányzik az államosítás. És hiányzik a munkásság is. Ha van téeszesítés, akkor miért nincs sztahanovista mozgalom és munkaverseny, amely az állandó normarendezések révén zsigerelte ki a munkásokat? Ezek szintén a rendszer terrorizáló technikái közé tartoztak. Hol vannak azok a munkások, akiknek ezreit szabotázsért csukták börtönbe, csak mert nem tudták teljesíteni a normát, mert az õrült munkatempóban, hiányos és silány minõségû alapanyagokból nem tudtak használható árut gyártani?
A hiányokat hosszan lehetne folytatni. A nyilas szekcióban nem volt szó ellenállásról, a kommunista terrornál esik róla szó. Az Ellenállás teremben két-három esetet villantanak föl, amikor "szervezkedés", illetve röplapozás miatt ítéltek el embereket. Az ellenállás teljes mélységérõl ezek az esetek vajmi keveset mondanak, különösen, hogy mindenki, aki valaha is a kezébe vett korabeli rendõrségi aktákat, tudja, hogy ezeknek az eseteknek a túlnyomó többsége valóban koncepciós per volt: olyanokat végeztek ki vagy csuktak börtönbe ezrével, mondvacsinált okokból, kicsikart vallomások alapján, akik semmit vagy majdnem semmit nem követtek el. A politikai rendõrségnek bizonyítania kellett önmaga létjogosultságát, ezért ezerszám termelték a "politikai" ügyeket. Ez a jelenség, amely a terror egyik legsajátabb és legborzasztóbb vonása volt az ötvenes években, teljesen torz megvilágításba kerül, ha azt állítjuk, nagyjából légbõl kapottan és voltaképpen semmitmondóan, hogy "széleskörû ellenállási mozgalmak szervezõdtek hazánkban, melyekbõl minden társadalmi réteg részt vállalt a maga módján". (Idézet a honlap új bemutatkozó szövegébõl.) A magyar népnek nincs oka utólag szégyenkeznie azért, mert nem szervezett széles körû partizánmozgalmat a Rákosi-diktatúra ellen. Ráadásul a kiállítás nem mutatja be az ellenállás valóban kétségen felül álló, tömeges eseteit, az 1951-52-es, fõleg kelet-magyarországi parasztlázadásokat. Holott a parasztság eltiprása a kiállítás egyik vezérmotívuma. Valószínûleg az a helyzet, hogy a kiállítás rendezõi egész egyszerûen nem hallottak még ezekrõl, különben nem hagyták volna ki.

A terror: kommunizmus
Ugorjunk egy pillanatra vissza a kiállítás elejére, a Gulág-terem utáni Átöltözés terembe. A honlapon található új bemutatkozó szöveg szerint ez a terem azt jelképezi, hogy 1945 után az egész magyar társadalomnak át kellett öltöznie. Az igazság ezzel szemben az, hogy a kiállításnak ebben a termében a kisnyilasok öltöznek át kommunistának, illetve ávósnak (errõl a magyarázó szöveg, illetve a terembe kirakott kisnyilas "hûségnyilatkozat", valamint a kiemelt Rákosi-idézet tanúskodik). Vagyis módosítani kell korábbi állításomat: a nyilasok nem másfél teremben szerepelnek, hanem valóban két és fél teremben, amennyiben itt újból szerephez jutnak, mint leendõ kommunisták. Azt tudjuk, hogy ilyen eset szép számmal elõfordult, hogy a kommunista pártnak volt ilyen burkolt kampánya. Számos visszaemlékezés is utal a jelenségre. Azt viszont nem tudjuk, hogy valójában hány olyan tagja volt a pártnak, aki nyilasból öltözött át, és azt sem, hogy jellemzõen milyen pozícióba jutottak. Az újdonsült, 1945 utáni tömeges párttagság társadalomtörténeti vizsgálatát még senki nem végezte el, illetve én egyetlenegy ilyen irányú kutatásról tudok, Kende Tamás történész foglalkozik ezzel. A rendezõk ezen a didaktikus és azért összességében igen sovány bizonyítékokon alapuló módon hozzák a látogatók tudomására, hogy a kommunisták igazából az egykori nyilasok, a nyilasok pedig a késõbbi kommunisták voltak, vagyis ez a kettõ ugyanaz. A terror: kommunizmus.
A kiállítás kommunizmussal foglalkozó termei sorra veszi az 1945 utáni évtizedek legfájóbb témáit: kitelepítés, kivándorlás, kínzókamra, internálás, 1956 és az azt követõ megtorlás. Ezek a termek gazdag és látványos anyagot mutatnak be, és nincs mit igazán kommentálni rajtuk. Az installációkra persze itt is jellemzõ, hogy kevés a magyarázat, a kiállított tárgyakról, dokumentumokról, filmrészletekrõl legtöbbször nem derül ki, hogy honnan való, a látogatónak igen nehéz dolga van, ha el akar igazodni. De írjuk ezt a sietség számlájára. Ez a kiállítás talán még nincs teljesen kész, de a filológiai hiányosságok pótolhatók.
A termeket végigjárva egy liftbe érkezünk. A lift nyomasztó lassúsággal szállítja le a látogatókat a pincébe. A liftbe szerelt képernyõn egy egykori ÁVH-s alkalmazott egy kivégzést ismertet részletesen. Az élmény megrázó, annak ellenére, hogy tudható, hogy az Andrássy út 60.-ban nem voltak kivégzések. Ez a kis csúsztatás azonban bõven elmegy, hiszen azt is tudjuk, hogy kivégzések viszont voltak, és ha voltak, miért ne próbálhatnák meg bemutatni egy kivégzést, amennyire lehetséges, a maga nyomasztó formájában. Viszont látogató legyen a talpán, aki, miután már régen odahagyta a nyúlfarknyi és felejthetõ nyilas szekciót, és végigjárta a múzeum többi, nyomasztó és anyaggal zsúfolt termeit a kommunista terrorról, valamint beszállt ebbe a liftbe, és végighallgatta az ÁVH-s alkalmazott elõadását egy akasztásról, szóval látogató legyen a talpán, aki ezek után nem azt gondolja, hogy az ÁVH rettegett pincéjébe fog megérkezni. A pince elsõ cellájában négy férfiú képe látható. Õk: Bajcsy-Zsilinszky Endre és a katonai ellenállás mártírjai, akiket a nyilasok öltek meg, és akik tehát nem a nyilas szekcióban, hanem itt kaptak helyet. A fotókon természetesen ott van haláluk dátuma, 1944, de más információt ügyükrõl és haláluk körülményeirõl nem olvashatunk. A történelemben kevésbé járatos látogató a dátum ellenére is könnyen hiheti, hogy õket is az ávósok ölték meg, különösen, hogy az elején már egyébként is látta a nyilasokat ávósoknak átöltözni. Talán azt sem túlzás vélelmezni, hogy ha a nyilasok nem gyilkolják meg õket 1944-ben, akkor az ÁVH végzett volna velük, mint az 1944-45-ös antifasiszta ellenállás sok más túlélõ hõsével.
De persze ez csak spekuláció. A rendezõk nyilván azzal érvelnének, hogy amit meg akartak mutatni, az a két terrorrendszer hasonlósága, voltaképpeni azonossága. Ebben van valami, de ezt így nem lehet megmutatni. Ezeket a férfiakat a nyilasok ölték meg, méghozzá azért, amit akár mai jobboldali revizionista szóhasználattal élve úgy mondanának, hogy a szovjet csapatok elleni ellenállás gyengítésével voltaképpen a szovjetek kezére játszottak, így a kommunizmus szálláscsinálói voltak. A Ház legelején, a Nyilas teremben Szálasi is errõl beszél, amikor Budapest védelmét a magyar nemzet becsületbeli kötelességének nevezi. Lássuk be, ebben a múzeumban õk sehová máshová nem kerülhettek.

Könnyek terme, tettesek fala
A kiállítás végén látható a Könnyek terme. A gondolat, mint más ötletek is, például az áldozatok fényképeinek fala, jöhetett akár a washingtoni Holokauszt-múzeumból is, ahol szintén van a kiállítástól némileg függetlenítve egy emlékezõterem, ahol gyászolni, gyertyát gyújtani lehet.
A Terror Házában berendezett Könnyek terme azonban több mint furcsa. A falon körbe nevek olvashatók, sok száz, talán sok ezer is. A felirat tanúsága szerint azok, akiket 1945 és 1967 között politikai okokból kivégeztek. Az installáció megannyi világító mécsesbõl áll, köztük számos, Dávid-csillagot formáló mécses. Ha a terem az 1945 után kivégzetteket sorolja föl, akkor miért van ennyi Dávid-csillag (bár nyilván az áldozatok között számos, nürnbergi alapon zsidó származású honfitársunk is akadt)? Ha a magyar holokausztra akar utalni az installáció, ami helyes volna, akkor miért szól a felirat csak az 1945 után kivégzettekrõl? Azt már sem idõm, sem merszem nem volt megnézni, hogy az 1945 után kivégzettek közé nem csúszott-e be véletlenül olyan háború bûnös (bár a halálbüntetésnek semmilyen körülmények között nem vagyok híve), aki valóban elkövette azt, amiért elítélték (tudjuk, hogy nem mindenki követte el a terhére rótt bûnöket). Bízom benne, hogy nincs így. Mert ez a korszak elég bonyolult és zavaros ahhoz, hogy a legkörültekintõbb óvatosságra ösztönözze azokat, akik történeti kiállítást rendeznek róla. A kiállítás mellesleg egyáltalán nem szól errõl a problémáról, magyarán arról, hogy az 1945-ben felálló politikai rendõrség, az ÁVH elõdszervezete eredetileg a háborús bûnösök felkutatására alakult. Az más kérdés, hogy a háborús bûnösök elleni fellépés ürügyén a kommunista párt a politikai rendõrséget politikai ellenfelei likvidálására használta.
A körültekintés egyáltalán nem tükrözõdik a múzeum záró részében, a Tettesek falán. Az ellen semmi kifogásom, hogy egy kiállítás megmutassa azokat az embereket, akik a szörnyûségek elkövetésében felelõsek voltak, akár a nyilas, akár a kommunista terrorról van szó. Ám ez csak akkor tehetõ meg, ha pontosan definiáljuk, kit, milyen kritériumok alapján sorolunk a tettesek közé: azokat is oda soroljuk, akik politikai felelõsséget viselnek, vagy csak azokat, akik konkrétan részt vettek törvénysértésekben, vagy parancsot adtak rá, vagy tudomással bírtak róla. Mindegyik definíció alapos mérlegelést kíván. Valamint, ha már elköteleztük magunkat egy meghatározás mellett, akkor nem válogathatunk a potenciális jelöltek között, és azt is pontosan dokumentálni kell, hogy mik azok a tettek, amelyek alapján kitesszük valakinek a képét. A Tettesek fala túlnyomó többségében ÁVH-s tiszteket mutat, néhány nyilas vezetõvel egyetemben. A gyilkosságokban közremûködõ középszintû nyilasokat nem látjuk. Viszont ott találhatjuk a magyarországi kommunista diktatúra számos vezetõ politikusát, olyanokat is, akiknek volt ÁVH-s múltjuk (Fehér Lajos), és olyanokat is, akiknek nem (Révai József vagy Fock Jenõ). Ha Fock Jenõ ott van, akkor Aczél György vagy Brutyó János miért nincs ott?

A végén
Végezetül néhány következtetés. Az elején utaltam rá, hogy az elõzetes hírverés némileg félrevezetõ volt. A Kommunista Terror Háza nem szól a nyilasokról. Amirõl szól, az alapján igazolva látom azokat az aggodalmaimat, amelyeket az eredeti bemutatkozó szöveg kapcsán írtam. Azt a szöveget ugyan azóta megváltoztatták, de a múzeum azt a szellemet tükrözi. Ennek a kiállításnak az a kimondatlan célja, hogy az antikommunista diskurzust úgy tegye központi témává, hogy közben az antifasiszta diskurzust zárójelbe tegye. Ha úgy tetszik, ez is a kommunizmus egyik öröksége.
A kommunista historiográfia diszkreditálta az antifasiszta diskurzust, amikor minden rajta kívül álló politikai elemet, mezõt lefasisztázott vagy elhallgattatott, és önmagát, mint az egyetlen, valóságos antifasiszta erõt határozta meg. Bizonyos értelemben most fizetjük meg annak az árát, hogy a kommunista meghatározás szerint a fasizmus mindenekelõtt az antikommunizmusról szólt, és ennek jegyében distinkció nélkül fasisztának kiáltották ki Bethlen Istvánt, Horthy Miklóst, Kéthly Annát és Peyer Károlyt. "Aki 1989 után fasisztákat akart rehabilitálni, az nem tett mást, csak a kommunista érvelést vette komolyan" - írta Rév István 1999 áprilisában, ebben a folyóiratban.
A Terror Házára ma azért kellett a nyilaskereszt, azért kellett a kiállítást az Andrássy út 60.-ban megcsinálni, hogy még jobban ki lehessen emelni: a nyilasok is rettenetesek voltak, de a kommunista terror hozzájuk képest maga volt a földi pokol.
A kommunista torzításra volt természetes válaszreakció, hogy a rendszerváltás utáni jobboldal a maga antikommunista gyökereit a kommunizmus elõtti rendszerben véli megtalálni. Ehhez tisztára kell suvickolni a két világháború közötti rendszert, és némileg homályba kell borítani az akkori vezetõk felelõsségét a második világháborús magyar tragédiában és a magyar holokausztban. Nemcsak a kommunisták által rájuk kent gyalázatot kell levakarni róluk, hanem azt a gyalázatot is, ami egyébként megilletné õket. Ez várható, természetes, ámde túl könnyû, és veszedelmes. Ma már látszik, hogy Antall József annak idején történelmi hibát követett el, amikor a magyar jobboldali, antikommunista hagyományt a Horthy-rendszer emlékezetéhez kötötte, és meg sem próbálta azt új erkölcsi és eszmei alapokra helyezni, amivel a háború utáni kereszténydemokrata elõdei, a Mindszenty által csak kriptokommunistának tartott Barankovicsék még próbálkoztak volna - ha a kommunisták hagyták volna õket. Ez nem volt szükségszerû. A német kereszténydemokrata jobboldal, mivel nem kellett a kommunista történelemhamisításhoz viszonyulnia, a hatvanas években gyökeresen fölszámolta a német konzervatív hagyomány azon szálait, amelyek a nácizmus felé vezettek. Erre a magyar jobboldalnak is lett volna lehetõsége, de úgy tûnik, ezt most már jó idõre elmulasztotta. Most pedig van az, ami van.
Ám ha a magyar jobboldaltól elvárható, hogy szembenézzen a maga múltja sötét árnyaival, akkor ugyanez elvárható attól a párttól is, amelyik még mindig nem tudja eldönteni, hogy utódja vagy leváltója az elõzõ rezsimnek.
A mostani állapot egyik oka, hogy az MSZP által vezetett kormány, amikor megtehette volna, nem építette meg ezt a múzeumot. Ezzel kiszolgáltatta az antikommunista diskurzust a szélsõjobboldalnak. Az MSZP azzal a javaslattal állt elõ nemrégiben, hogy a Terror Házát kereszteljék át a Megbékélés Házává. Õszintén szólva nem értem. Ha az MSZP azért akar megbékélni, mert még mindig úgy érzi, mégis árnyékot vet rá a Rákosi-diktatúra, akkor helyesebben tenné, ha ezzel õszintén szembenézne, és álságos megbékélés helyett elvégezné a tisztító munka hátralévõ részét. Ha pedig a magyar szocialisták úgy érzik, hogy nincs közük a kommunista diktatúra legsötétebb korszakához, akkor nem értem, miért megbékélni kell, és nem föltárni, megérteni és bemutatni azt, ami történt.