Szász Katalin
Negatív tér

A bécsi mintára kialakított Andrássy út, Budapest legelegánsabb sugárútja joggal pályázik arra a megtiszteltetésre, hogy a Világörökség része legyen. Most azonban némiképp változott a kép. Az Andrássy út 60. szám alatt megnyílt Terror Háza Múzeum kétségtelenül belepiszkít abba az idillikus, édes-bús nosztalgiába, amely elsõsorban az Oktogontól a Hõsök teréig húzódó útvonal lombos fáihoz és múlt századi villáihoz kötõdött.
Az F. Kovács Attila építész tervei alapján felújított épület szürkére festett homlokzata, hõkezelt üveglapokkal ellátott vakablakai, amelyek áthatolhatatlan, plasztikus tömbbé változtatják a sarokházat, már önmagukban is kiemelik az Andrássy úti paloták sorából. Feszty Adolf 1880-ban tervezett épülete nem védett mûemlék, illetve annyiban mégis védett, hogy fõhomlokzata az Andrássy út része. A felújítás vagy átépítés nem is nyúlt hozzá ennek az alapstruktúrájához, a párkány és a pengefal formáját és anyaghasználatát tekintve is vállaltan különül el a neoreneszánsz palotától, inkább díszlet, mint a tömb szerves része. Míg a feketére festett pengevékonyságú fal önmagában valóban jelzésértékû lehetne, ötletes és modern építészeti megoldás a hozzá tartozó fekete gránit burkolatú járdával együtt - ami egyelõre nem valósult meg -, a párkány már túl direkt és tolakodó. Nem különösebben eredeti és kimagasló szellemi teljesítmény ugyanis egy épületre ráírni azt, ami. Az átláthatatlan tejüvegek olyan intézményre utalnak, amely nem kommunikál a külvilággal, és még kevésbé engedi meg, hogy méltatlan szemek kémleljék. Szintén jól látható és egyértelmû jelentést hordoznak a hatalmi jelképek, amelyek a gránitjárdán rajzolódnak ki, illetve a ház falára vetõdve szétcsúsznak és darabokra törnek szét. Az azonban, hogy a múzeum járulékos elemeit tekintve közterületet foglal el, már kényes kérdés. Nincs azzal baj, hogy a tervezõ az épület közvetlen környezetét a ház szerves részeként kezeli, s hogy az ilyen jellegû múzeum megjelenésével, markáns vizuális megformáltságával elhatárolódik környezetétõl (elég, ha a berlini Zsidó Múzeumra vagy a szintén Liebeskind által Manchesterbe tervezett Imperial War Museum tömbjére gondolunk). A Terror Háza hatását tekintve nem marad el az említett példáktól, a negatív aura a tervezõ szándékának megfelelõen kellõképpen nyomasztóra sikerült, és a homlokzat sérthetetlensége miatt, még indokolt is a hozzátoldott elemek szerepeltetése. Jó érzésû ember azonban nem szívesen sétál a nyilaskereszt vagy a vörös csillag árnyékában, még kevésbé lakik annak közvetlen közelében.
Ami kívülrõl talán túl erõteljes, akarva-akaratlanul is elõtérbe nyomul, belülrõl teljes joggal vonja hatása alá a látogatókat az elsõ pillanattól az utolsóig. Az elõcsarnok és a jegyváltó pult hûvös eleganciája, kétségtelenül mai, modern megoldás. Anélkül, hogy az épület belsõ szerkezetét átalakították volna - meghagyták a régi folyosókat és korlátokat -, jó érzékkel kombinálták össze az újat a régivel. A belsõ udvar közepére egy T-54-es került, a falakat pedig az áldozatok fémbe maratott fotói borítják. A tank alatt csordogáló olajos víz érdekes tükrözõdéseket produkál: bizonyos szögbõl nézve tükrözi a fémbe maratott fényképek végtelennek tûnõ sorait. Minden terem, minden helyiség gondosan megkomponált, a falfestést szegélyezõ csíktól a radiátorig. Minden helyszín önálló alkotás.
A lapmonitorok és kivetítõk, a világítási technikák és az installációk kivitelezésének minõsége már önmagában is lenyûgözi a hazai múzeumokhoz szokott látogatót. A kiállítás legjobban sikerült részei mégis azok a termek, ahol a tárgyi emlékek mellett a térformálás is meghatározó szerephez jut. A lépcsõházban elhelyezett szoborgyûjtemény szándékosan zavarja össze térérzékelésünket, Gulág-vagon ablakain monitorokon elsuhanó tájak jelennek meg, vonatzakatolás kíséretében. A beszolgáltatást szappanfalú labirintus stilizálja, amelynek kényszerpályája az ÁVO elõszobájába vezet. A térrendezés, az építészeti, néhol képzõmûvészeti megoldások egymáshoz is alig hasonlítható sorozata valóban színvonalas. A szerzõ korábbi munkáit ismerve ez nem is meglepetés: F. Kovács Attila, bár építészként végzett, késõbb filmgyári díszlettervezõvé vált, alkotásait elsõsorban Szabó István filmjeibõl ismerjük. A díszletszerû elemek, változatosan megkomponált terek jól illeszthetõk a múzeum fogalmához, egészében véve átlényegítik a helyet. Az Andrássy út 60. többé már nem egyszerû épület (a szó köznapi értelmében), hanem - F. Kovács Attila meghatározása szerint is - inkább épületszobor, amely minden részletében emlékeztet és figyelmeztet. A kérdés csak az: mire?