A Soros Alapítvány Alkotói Díjakkal ismerte el a kortárs magyar kultúra immár korszakos jelentõségû szerzõit, illetve a humán tudományokban megkérdõjelezhetetlen eredményességgel kutató tudósokat, egy alkotó pedig egész életmûve elismeréseként részesült e kitüntetésben. A Soros-díj Péter Vladimir munkája.

Soros-ösztöndíj
Klenyán Csaba, Orlai Balázs, Podmaniczky Szilárd, Reményi Andrea, Szabó Dezsõ, Szederkényi Júlia, Szentesi Edit, Szilágyi Márton, Szorcsik Krisztina, Vereckei Rita

Klenyán Csaba klarinétmûvész
Generációjának kimagasló tehetségû képviselõje - az utóbbi néhány évben valószínûleg az övé az egyik legígéretesebben induló zenei pálya. Minden produkciója hihetetlen igényességrõl tesz bizonyságot; szólistaként és kamarazenészként is hangszerének szinte teljes irodalmát elsajátította már, hangversenyszereplései eseményszámba mennek. Gondosan elõkészített lemezfelvételek fûzõdnek nevéhez, különösen fontos, hogy hivatott elõadója a kortárs zenének. Nagy tudatossággal, szorgalommal és munkabírással alakítja karrierjét, a gyors, látványos siker érdekében pillanatra sem téve engedményt abból, ami zenei ideálja és mûvészi meggyõzõdése.
Wilheim András

Orlai Balázs formatervezõ
A fiatal és tiszta szellemû tervezõmûvész generációja egyik legtehetségesebb képviselõje. Felülemelkedve a kézmûves díszítõmûvészet-ipari formatervezés banális dualitásán, a környezetformálás új és minõségi képviseletét személyesíti meg. Teszi ezt úgy, hogy a megoldás természetes alkalmasságán túl saját mûvészszemélyiségének fanyar különösségével fûszerezi munkáit.
Péter Vladimir

Podmaniczky Szilárd író
Podmaniczky Szilárd még nincs negyvenéves, de már öt megjelent kötetet mondhat magáénak. Verset és novellát, hírlapi tárcát és hetilap-glosszát józan fejjel és könnyû kézzel, összehúzott szemmel és határtalan kedéllyel ír. Versei novellisztikusak, novellái költõiek. Tárcái bentrõl kifelé és kintrõl befelé egyaránt nyílnak. A szép- és közírás legjobb magyar hagyományainak igen tevékeny és igen tehetséges folytatója.
Barna Imre

Reményi Andrea szociolingvista
A társadalomtudományi nyelvészet legígéretesebb magyarországi kutatói közé tartozik. Tudását és képességeit a megszólítások munkahelyi rendszerének nyelvészeti elemzésével bizonyította. Újabban a férfiak és nõk nyelvhasználati különbségeit vizsgálja.
Somlai Péter

Szabó Dezsõ fotográfus
Szabó Dezsõ különleges tehetsége a magyar vizuális kultúrának. Érett fejjel vették fel a Képzõmûvészeti Fõiskola festõ szakára, de hamar a fotográfiával jegyezte el magát. Szabó Dezsõ ritka tehetség, aki még azt is megengedheti magának, hogy nevében ne különböztesse meg magát a múlt század ellentmondásosan nagy népi írójától. Rövid pályája ellenére már tíz önálló, és ennél sokszor több csoportos kiállítással büszkélkedhet. Sõt, egy jelentõs magángaléria hosszú távon épít rá, vállalja menedzselését. Bízik abban, hogy e szerény, eltökélt, nagyméretû mûveket alkotó mûvész egyszer meg fog tudni élni fotográfiáiból. Szabó Dezsõ megérhette azt, ami kevés magyar vizuális mûvésznek adatik meg: egy-egy képeslapon sokszorosított mûve éveken át díszít budapesti értelmiségi szobákat. Sokan azt hiszik, ezek a képek valamely nagy európai sztár véletlenül erre tévedt alkotásai - kultikus mûvek. Kívánjuk Szabó Dezsõnek, mûveivel együtt egyszer fordítva is járja be ezt az utat. Hogy ebben az értelemben is legyen igaz a mondás: "Ex Oriente Lux". Keletrõl jõ a fény.
Török András

Szederkényi Júlia filmrendezõ
Néhány évvel ezelõtt végzett a fõiskolán, és már biztosan állíthatjuk, hogy nem fog kasszasikereket rendezni. Ezt a nem feltétlenül elõnyös tulajdonságát azonban példás önfegyelemmel tûri, és mániákus kitartással csinálja azt, amire tehetsége sarkallja: olyan filmeket, amelyek radikális bátorsággal használják az intellektust. Ezek a munkák aztán lassúak, mélázók és mindig meglepõen pontosan szerkesztettek lesznek. Csak a gondolati és képi rendnek engedelmeskednek, semmi másnak. Ezt bizonyítja a Paramicha, avagy Glonci és az emlékezet címû egészestés filmje, a Weöres Sándor verseire készített, Bóbita címû szabad és szellemes-látomásos etûdfilm vagy akár a Szabó Lõrinc munkáit használó versekbõl kirajzolódó portré is.
Orsós László Jakab

Szentesi Edit mûvészettörténész
Szentesi Edit neve nem olvasható a jáki apostolszobrokat elemzõ, mintegy felerészben általa megírt, két éve megjelent nagyszerû kötet gerincén, mint ahogy többi kutatótársáé sem, de mindenki tudja, hogy õ volt a lelke és a motorja ennek a kollektív elemzésnek. Egyszerre tudott elismerést aratni a kényes mûvészettörténész-szakma köreiben áldozatkész aprómunkájával és mintegy kéttucatnyi remekbeszabott tanulmányának egyéni teljesítményével. Miközben folytatja a látványosnak aligha nevezhetõ dokumentáció és "állapotfelmérés" munkáját a poros adattárakban és kõtárakban, elemzéseiben finom mûgonddal, a connaisseur személyes hangvételével, a minden tekintélyt megdorgálni kész kritikai igényességgel párosítja kincseket rejtõ lábjegyzeteit. Arra vállalkozott, hogy a mûemlékvédelem, a másolat és a rekonstrukció, a múlt századi mûgyûjtõk, amatõr restaurátorok és a hajdani mûvészettörténész-kollégák megfigyelésein keresztül közelítse meg érdeklõdése kitüntetett (bár korántsem egyedüli) tárgyát, a középkori építészet, szobrászat, a "kõfaragványok" ránk maradt törmelékeinek az értelmezését. Nehéz eldönteni, mit csodáljunk jobban: alapos és kitartó nyomozásának módszerességét vagy kérdésfeltevéseinek mûvészetelméleti izgalmasságát.
Klaniczay Gábor

Szilágyi Márton irodalomtörténész
A magyar felvilágosodás és preromantika irodalmának egyik kitûnõ fiatal kutatója. Tanulmányaiban eredeti módon közelítette meg Kármán József életmûvét, az Auróra címû folyóiratot, és ezzel fontos vitára késztette a XVIII. századi végi magyar irodalom valamennyi kutatóját.
Somlai Péter

Szorcsik Krisztina színmûvész
Az újvidéki színház tagja, többek között Erdman-, Genet- és Pirandello-darabokban nyújtott kiemelkedõt. Fölfedezõ erejû Antigoné: a Zsámbékon bemutatott Szophoklész-tragédia címszereplõjeként kortársunkká avatta a szerzõt. Európai hírû, világot járó rendezõnk azt mondta róla egy interjúban: a kevés fiatal színészek egyike, akinek a tehetségén kívül világlátása is van.
Koltai Tamás

Vereckei Rita díszlettervezõ
A Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház tagja, díszlet- és jelmeztervezõ. A magyar színházban ritka módon egy kézben tartja a vizualitás mindkét fõ elemét: egyszemélyi felelõsséget vállal az elõadások látványvilágáért. Nem alkalmazottja az úgynevezett "alkalmazott mûvészetnek". Önálló világot teremt, bár nem tesz mást, mint elõhívja a Brecht, Miller, Goldoni, Moliere és mások által a szövegbe kódolt képeket.
Koltai Tamás

Alkotói díj
Pohárnok Mihály, Szalai Júlia, Tandori Dezsõ, Vidovszky László, Zsámbéki Gábor

Pohárnok Mihály iparmûvész
Pazarló kultúránk szégyene, hogy Pohárnok Mihályt bemutatnom és méltatnom kell. Pedig jól tudom, sokan kérdik egymásra nézve: ki lehet az? De nyilván vannak olyanok, akik most a homlokukra csapva kiáltanak fel: "hát persze!", és csodálkoznak, hogy miért csak most, és miért nem…, de nem folytatom. Szóval, Pohárnok Mihály az alkalmazott mûvészet és formatervezés egyszemélyes intézménye, tudósa, szervezõje, közvetítõje, közlekedési rendõre és persze mûvelõje. Rendkívüli tárgyi és helyismerete, abszolút hallása és ingerküszöb alatti sebességû tájékozódóképessége teszi nélkülözhetetlenné tervezõknek és felhasználóknak egyaránt.
Õ az, akit legtöbbször nem megbíznak vagy felkérnek, hogy szervezzen meg, tegyen rendbe, találjon ki valamit, amit más sok pénzért elpuskázott, hanem egyszerûen csak megkérdezik tõle, és õ lenyûgözõ könnyedséggel nyújtja át a megoldás kulcsát. Javaslatai elegánsak, de sohasem fölényesek, legtöbbször szerényen átengedi a felismerés élményét beszélgetõtársának azon a ponton, amikor már nehéz a dolgot elrontani. Hivatásos rendteremtõ, a szürke eminenciások démoni tulajdonságai nélkül. És soha nem lesz gazdag ember. Olyan misszionárius õ, akit a kannibálok még utoljára, a megtérés elõtt jóízûen elfogyasztanak. Szívesen írnám le azt a mondatot: "Több évtizedes munkája lassanként a magyar tervezõmûvészet ismertségével és fontosságának felismerésével kamatozik", de ez nem igaz.
A látszat ellenére õ is csak ember, egy ember, egy fontos, értékes, szeretni való ember. Azt viszont halkan és óvatosan merem állítani, hogy - ha lomhán is, de - környezetünk kezd érdekesebbé, kényelmesebbé, szóval szakszerûbbé válni, és hogy ez nélküle nem tartana itt. Még ma is fejembe kergeti a vért annak emléke, ahogy gonosz, irigy és tehetségtelen ember alatti személyek máig szégyenletes módon akadályozták meg azt, hogy munkájának hatásfokát egy reprezentatív intézmény, a Magyar Iparmûvészeti Egyetem rektoraként sokszorozza meg. Javíthatatlan álmodozóként még mindig úgy érzem, nem késõ. Addig is, ha valami szakmai dologban tanácstalan vagyok, fölhívom.
Péter Vladimir

Szalai Júlia szociológus
A társadalmi egyenlõtlenségek kiváló kutatója. Kezdeményezõje és szervezõje volt több fontos társadalomtudományi mûhelynek, kutatócsoportnak, folyóiratnak, könyvsorozatnak, a közelmúltban például szervezõje és szerkesztõje a Cigánynak születni címû, reprezentatív kötetnek. Legutóbbi, Uram! A jogaimért jöttem! címû kötetében a reformpolitikáktól a kényszerasszimiláció jelenségeiig tekintette át a közelmúlt és a jelen fontos társadalmi folyamatait.
Szalai Júliát a társadalmi programok és cselekvések hatásai foglalkoztatják, a beavatkozások szándékolt és fõleg nem szándékolt következményei. Azt is mondhatnánk, hogy az "ész cselét" figyeli meg és írja le a jelenkori Magyarország történetében, de nem a gondviselés fortélyaként, hanem igazi szociológus módjára: azt elemezve, hogy a különféle kollektív célokat és terveket miként formálja át a strukturált társadalom. Ezt kutatta az egészségügyben és betegségügyben, s ezt tanulmányozta akkor is, amikor a szegénység terjedését és a kisebbségek életkörülményeit vizsgálta.
Szalai munkája egyaránt, egyidejûleg tanulás és tanítás. Írásai érzékletesen példázzák, hogyan ismerhetõk meg a fontos társadalmi változások, s hogyan kell újratanulni folyamatosan, egy egész életen át a társadalmat. Elsõsorban ezt tanítja egykori és mai tanítványainak is. Radikális látásmódja és közéleti szellemisége mellett ezért õ a progresszív magyar szociológia egyik vezetõ képviselõje.
Somlai Péter

Tandori Dezsõ író, költõ
A váteszköltõ romantikus, népszerû alakja a múlté. A magyar költõk ma nem nagyon híres emberek. Tandori Dezsõt mintha mégis "mindenki" ismerné.
Persze nehéz is nem észrevenni õt, hiszen annyit és annyifelé ír (mintha létezne még osztatlan magyar irodalom), hiszen jellegzetes, magányos alakja figuraként van jelen szinte mindenütt - pedig szinte soha, sehol nincs valóságosan jelen. Többnyire egy-egy pillantással is megállapítható: igen, õ az. Tandori/Nat Roid/Tradoni "evidenciás úr", a mackós, a madárlátta, a lovas versek és prózák és krimik és gombfocikönyvek szerzõje, az esszéista, a fáradhatatlan tárca- és elõ- és utószóíró, a világ legtermékenyebb mûfordítója.
A Tandori-legenda ugyanakkor nem mellékterméke, és még csak nem is pusztán része az életmûnek, hanem egynemû vele. A válságköltészet feloldásával, az emlékezetes fordulattal, az elnémulás ellentétével, a Tandori-féle radikális megoldással. A hagyományos költõszerepbõl kilépve, a nyelv esendõségét gyönyörûszép trükkökkel tovább nem kendõzve, Tandori magát az (ön)kifejezés egzisztenciális csõdjét tette életmûve tárgyává. Valaki "híjának a helyén se" a verset és prózát író, versben és prózában beszélõ figurát, aki és ahogy írja és mondja minden mûfajban, ami leírhatatlan és kimondhatatlan.
Mindez mégis mérhetetlenül több a tragikomikus gesztusok fura összességénél. "A tréfa ott van, hogy én ezt komolyan gondolom" - írta Tandori egyik kötetének ajánlásában. A Tandori-életmû, ez a nonstop performance, abból csinál nagy költészetet, amibõl nem lehet. Aligha van az elmúlt harminc év magyar irodalmának nagyobb hatású alakja, mint Tandori Dezsõ. Már feltûnõ és emlékezetes indulásakor évtizedekkel késõbb bekövetkezõ fejleményeket elõlegezett meg; követõinek, vagy legalábbis a hatása alól magukat kivonni nem tudóknak, se szeri, se száma, ráadásul nemcsak nemzedéktársaira vagy a nála fiatalabbakra, hanem - egyedülálló módon - itt-ott még idõsebb mestereire is hatott.
Jutalmazza az életmû-díj ne csak ezt a példátlan teljesítményt, hanem a példát is, amely idestova egyharmad évszázada buzdít írásra és olvasásra minden körülmények közt, mindennek ellenére.
Barna Imre

Vidovszky László zeneszerzõ
Minden alkotói pályának vannak meghatározó irányai, állomásai és váratlan fordulói. Kortársként, idõben s térben is közelbõl szemlélve, gyakorta közremûködõként vagy az elsõ megszólalás sikerültéért szorongó tanúként, az ember hajlamos mindezt egybemosni, a folytonosságot érezve ott is, ahol már a különbség volt a jellemzõ. Harmincvalahány év alatt az állandó változáshoz hozzá is lehet szokni, elfogadni, hogy a gondolkodásmód egysége talán épp a felületi sokféleségben mutatkozik meg, abban, hogy a személyiség ereje fogja össze a legkülönbözõbb megnyilvánulásokat. Hogyan is lehetne egységes vonulatba összefoglalni másképp az egyébként oly különbözõ, mára emblematikus jelentõségû alkotásokat, az Autokoncert zenei színházi marionettjétõl a Schroeder haláláig (melyek kapcsolatáról, a bemutató döbbenetében, nem akármilyen igényességérõl ismert kortárs komponista jegyezte meg, hogy a szerzõ "megtette az utat Beckett-tõl Kafkáig"), vagy a modernizmus utáni légkörben, a fölmelegített s reflektálatlanul kezelt hagyomány felhasználásához frivol kritikával is viszonyuló kamaraoperáig, a Nárcisz és Echóig? Bármelyik darabját idézem is fel magamban Vidovszky Lászlónak, a hagyományos koncertszituációban is mûködõ mûveket, vagy azokat, amelyek számára meg kell teremteni az elõadás egyedül lehetséges, speciális terét, azokat, amelyek az Új Zenei Stúdióban folytatott közös elõadói munka közvetlen tapasztalatából eredeztethetõk, vagy azokat, amelyek szintén megszívlelt tapasztalatból, kiiktatják az elõadót a mû megszólaltatásából - mindeme darabok kapcsán legélénkebben a kérdezés frissessége, újdonsága a szembeötlõ. Sok mû fogadtatása merült ki abban, hogy a hallgatók a kompozíció megértése helyett elérteni igyekeztek a benne-mögötte sejtett tréfát, mintha e mûvek valamiféle szavakban is leírható ötletet járnának körül, öltenének hangokba - pedig egyetlen olyan pillanata sincs Vidovszky munkáinak, amelyekben ne a zenei megfontolás, a zenei megformálás, lebonyolítás volna a döntõ, öltsön akár jól szabottan hagyományos alakot, vagy legyen belõle komputerjáték, netán meg sem szólaltatható imaginárius kotta.
E díj szabályzata azt írja elõ, hogy kimagasló jelentõségû alkotást, jelentõs pályaszakaszt jutalmazhat. Nem csak a nevesítés kényszere, hanem a nagy mûvel való szembesülés oly ritka öröme is megfogalmaztatja velünk, hogy ez idén Vidovszky László Zwölf Streichquartette címû ciklusát illeti e megkülönbözetõ figyelem; ez a mintegy ötvenperces kompozíció a magyar zeneszerzés elmúlt évének bizonyosan legnagyobb eseménye, szerzõje pályáján kimagasló állomás; ha bízhatnánk még egyáltalán a nemzetközi zenei termés áttekinthetõségében és valamiféle rangsorolhatóságában, aligha vitatná bárki is e mû korszakos jelentõségét.
Wilheim András

Zsámbéki Gábor rendezõ
Zsámbéki Gábort köszöntve úgy érzem magam, mint Moliere Fösvényében Jakab, aki megkérdezi, kihez beszél elõbb az úr, a kocsisához vagy a szakácsához, mert akkor fölteszi a megfelelõ fejfedõt. Zsámbékit köszöntve nekem is el kell döntenem, kit köszöntsek elõbb, a rendezõt, a színigazgatót, a tanárt, a menedzsert vagy a nemzetközi színházi diplomatát. Talán helyesen tenném, ha tevékenységének azt az oldalát emelném ki, amelyben az elmúlt bõ egy év során kiemelkedõt alkotott, hiszen a díj elsõsorban annak az elismerése. Csakhogy ez a szûkítés nem könnyíti meg a dolgomat, mert az említett idõszakban minden területen irigylésre méltó eredményeket ért el, szinte azt mondhatnám, hogy ahová lépett, ott fû sarjadt. Márpedig sokfelé járt.
Vegyük fõ hivatását, a rendezést, legalább az itthoniakat, amelyeket módomban volt látni. Úgy tûnik, kirobbanó formában van. Tavaly a Tartuffe-fel elnyerte a kritikusok díját. Kevés ennél pikírtebb és fölszabadítóbb elõadást láttam. Aki ebben az országban él, és ezzel mindannyian így vagyunk, az értékelni tudja az álszentségnek azt a fokát, amelyben az elkövetõ bõröndként viszi magával a készenléti házioltárt, hogy adandó alkalommal kihajtogatva demonstrálja religiózus elkötelezettségét. Elvont esztétikai fogalommal élve: vinnyogni lehet a röhögéstõl. Másik rendezése, a pár hónapja bemutatott Szent György és a Sárkány mesteri karddal vág rendet Weöres Sándor liános-mágikus darabjának bozótosában, tiszta költõi gondolatot és váratlanul új, expresszív színházi nyelvet teremtve. Ezt a hétpróbás remeket kezdõként egyszer már Kaposváron megrendezte, harmincnégy évvel ezelõtt; láttam azt is. Bravúrstikli volt, abból lett - mondjuk így: abból is lett - az, amit Kaposvár-jelenségnek nevezünk. Éppen harminc éve, hogy Zsámbéki fõrendezõ lett Kaposváron; a Katona József Színház pedig Kaposvárból (és Székely Gábor szolnoki színházából) lett. Kaposvár tehát a Katona, tágabban a legújabb kori magyar színház bölcsõje; ezért is említem ezt a történeti mozzanatot.
A Katona, melynek Zsámbéki az igazgatója, ma a legjobb magyar színház. Akkor is, ha voltak gyöngébb évadai; a legutóbbi történetesen nagyon erõs volt, évek óta a legerõsebb. Az is köztudott, hogy a magyar színház a Katona által került rá az európai listára; azelõtt ugyanis nem volt rajta. Legkevésbé akkor, amikor a magyar film hírnevet szerzett: a hatvanas években. A magyar színháznak még árfolyama sem volt akkor, amikor közvetlen szomszédainkét már magasan jegyezték.
A Katona ma a toplistán van, és az Európai Színházi Unió alapító tagja.
Zsámbéki Gábor ma az Európai Színházi Unió elnöke. Giorgio Strehler után lett az. Másodszor is újraválasztották. Másodszor hozta Budapestre tizennégy hónappal ezelõtt az unió fesztiválját; azokat az elõadásokat, amelyeket látni érdemes. Ezáltal nemcsak a magyar színházmûvészetet, hanem a magyar közönséget is bevonta Európa mûvészi áramkörébe. És benevezi a nemzetközi versenybe azokat a fiatal rendezõket - Székely Gábor tanítványait -, akik közül egyesekre már szaktekintélyek is fölfigyeltek, és ennek köszönhetõen nagyobb nemzetközi támogatást kapnak, mint hazait. Zsámbéki Gábor tehát kiajánlja a
fiatal rendezõnemzedéket, miközben hangsúlyozza, hogy nem szeretné kiárusítani is õket; hátha itthon eszébe jut a kultúrpolitikának, hogy nemzeti színházi milliárdokból a fiatal tehetségeknek is hullajtson filléreket.
A rendezõ, az igazgató, a menedzser és a kultúrdiplomata - összefoglaló néven a Zsámbéki Mûvek - tehát e rövid kompiláció tanúsága szerint folyamatosan és eredményesen dolgozik. Aminek szemléletes példája, hogy a díjazott ma azért nem lehet jelen, mert éppen ezekben a percekben zajlik az a színházi bemutató, amelyet külföldön rendezett. Hadd köszöntsem tehát Zsámbéki Gábort és Soros-díját megkülönböztetett tisztelettel: in absentia.
Koltai Tamás

Solt Ottília-díjak
Solt Ottilia-díjat kaptak a roma gyerekek oktatásában és nevelésében kiemelkedõ szerepet játszó pedagógusok: Csonka Anna, Dér Ildikó, Fodor Ildikó, Lakatos Gyula, Lõrincz Zsuzsa, Restyánszki Lászlóné, Teleki László.

Csonka Anna
A pécsi I. számú bölcsõde cigány játszóházának vezetõje. 1999-tõl vezeti azt a cigány játszóházat, amelyben 1996 óta szociális munkásként dogozott. A játszóház pedagógiai koncepciójának kidolgozása, az ott dolgozó emberek felkészítése a csak cigány gyerekekkel való munkára, az õ munkájának eredménye. A Pécs városának kevésbé frekventált, elöregedett bányászkerületében található játszóház ma már telt házzal mûködik.

Dér Ildikó
A Somogy megyei Csököly Körzeti Általános Iskolájában tanít matematikát. Csökölybõl a dél-dunántúli falusi általános iskolák átlagához képest lényegesen nagyobb számban tanultak tovább cigány fiatalok érettségit adó középiskolákban, s közülük többen ma már felsõoktatási intézményekbe járnak. A tehetséges fiatalok segítésében a csökölyi iskolában Déri Ildikó tevékenysége meghatározó jelentõségû.
Az utóbbi idõben a pilisborosjenõi továbbképzõ központ egy, a cigány fiatalokkal foglalkozó pedagógusok számára indított regionális képzési programjában szakértõként is alkalmazza.

Fodor Ildikó
Fodor Ildikó húsz éve vezeti a Pécsi Kisegítõ Iskola mûvészeti szakkörét. Sérült fiatalokkal, gyerekekkel foglalkozik annak érdekében, hogy minél több sikerélményben részesülhessenek, hogy megismerhessék a siker érzését hátrányos helyzetük ellenére. A legeredményesebb gyerekek többsége cigány származású volt az évek során. Tanítványai 1981 óta több mint 60 kiállításon vettek részt. Városi, megyei, országos és nemzetközi versenyekrõl 117 díjat hoztak el. 2001 júniusában pályázati pénzekbõl sikerült megjelentetnie Petõfi Sándor János vitéz címû mûvét magyar-angol-beás cigány nyelven, az illusztrációkat a mûvészeti szakkör cigány tanulói készítették.

Lakatos Gyula
Budapesten, 1967-ben született. 1988 óta a turai Hevesi György Általános Iskolában tanít folyamatosan. Roma származását vállalva roma tanítványai elõtt példaképként szerepel mind a mai napig. Jelenleg 13 roma tanuló van az osztályában, akiknek kiemelten segít abban, hogy sikeresek legyenek az iskolában.
Százon felüli azon roma tanulók száma, akiket osztályfõnökként is és szaktanárként is külön patronált, külön odafigyeléssel segített és segít abban, hogy sikereket érjenek el tanulmányaik során.

Lõrincz Zsuzsa
A marcali Hétszínvirág Általános Iskola gyógypedagógusa és igazgatóhelyettese. Az iskola szellemisége arról tanúskodik, hogy intézményük a cigány gyermekek oktatása iránt elkötelezett, és az ehhez szükséges szakmai-módszertani felkészültséget az iskolavezetés nem csupán a kollégáktól, de példamutatóan elsõként önmagától várja el. Lõrincz Zsuzsa nemcsak napi munkájával bizonyítja szakmai hozzáértését, hanem igazi alkotó pedagógusként is.

Restyánszki Lászlóné
A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Baktakéken él több mint három évtizede, az ottani körzeti általános iskola igazgatója. Hét halmozottan hátrányos település közösen fenntartott iskolájáé, ahol már a nyolcvanas évek eleje óta iskolaotthonos oktatás folyik. A hétköznapok tapasztalata bebizonyította, hogy a roma kisebbségi tanulók így képesek valamennyit behozni halmozott hátrányaikból: pedagógusi segítséggel elsajátítják az iskolai anyagot, megismerkednek az alapvetõ higiéniai szokásokkal, megtanulnak közösségben létezni, és felismerik az önmagukban rejlõ adottságokat és képességeket.
Pedagógusként elsõdleges célja már évtizedek óta az, hogy megpróbálja csökkenteni azt a hátrányt, amely a gyerekeket azért sújtja, mert az országnak erre a vidékére születtek. Hiszen ebben a térségben az elvándorlás, az évtizedes munkanélküliség, az elszegényedés és a cigánykérdés mindenki életének meghatározó része és élménye.

Teleki László
1995-ben az akkor alakult Nagykanizsa Megyei Jogú Város Cigány Kisebbségi Önkormányzatának elnökévé választották, majd '98-ban négy évre ismét bizalmat kapott. Óriási tenni akarással, nagyszerû szervezõtehetséggel kezdte és végzi ma is a munkáját.
Vezetésével a testület egy olyan közéleti maggá válhatott, amelynek Nagykanizsa városban, Zala, Somogy és Veszprém megyében, de országosan és nemzetközi vonatkozásban is kisugárzása, meghatározó ereje van. Számos tanulmány, diplomadolgozat készült a testület eredményeinek feltárásából és feldolgozásából. Teleki László a roma közösségek felemelkedésének elõsegítésére gyakorlati lépéseket talált, eredményei méltán váltak útmutatóvá.

"Isten éltessen, Miki bácsi!"
Fél évvel öregebb vagy nálam, úgyhogy nekem te - Miki bácsi vagy! De hadd tegyem hozzá rögtön: számomra te a film vagy! Három nagy munkád: a Fényes szelek, a Szegénylegények meg a Csillagosok, katonák - nekem a film maga, nemcsak a magyar film 1965-68 közötti nagy korszaka: mert mindig elemi erõvel indítanak arra, hogy a magyar történelem adott szakaszát továbbgondoljam, újragondoljam.
Minden nagy mû a pillanat ihletében születik, s még ha öt- vagy hatrétû is, a legfelsõ rétegével látni engedi a puszta történelmi tényt, amelybõl vétetett. A Fényes szelek a népi kollégistákról szólt, azokról, akik, vállalva egy rendkívül szigorú életközösséget és kérlelhetetlen politikai öntudatot, erõszakkal próbálták mindezt a társadalomra rákényszeríteni - és elsõk között estek a rendszer áldozatául. Ez a tapasztalat, amelyet Jancsó a mûvészet eszközével mutat meg, az én tapasztalatom is, a korszak tapasztalata is. Akkor éreztem elõször, hogy emberek, akikkel mint késõbbi népi kollégistákkal (Gyõrfi-kollégistákkal) az ellenállásban együtt éltünk, együtt dolgoztunk, egyszerre csak ellenségnek tekintenek. Jó sok idõnek kellett eltelnie ahhoz, hogy 1956 elõtt megint egy hullámhosszra kerüljünk. Aztán a forradalmat leverték, voltak közülük is, akik börtönbe kerültek, de színt nem váltottak, még ha beledöglöttek vagy belerokkantak is. Voltak, akik visszatáncoltak a régi helyükre, és betagozódtak megint a párthierarchiába, s elõbb-utóbb tönkrementek morálisan is, emberileg is. Úgyhogy ez a film, a Fényes szelek - a magunk folyamatos jelene.
A Szegénylegények forradalmi film, a belsõ forradalom filmje: a társadalmi igazságtalanság vezérelte forradalom leverését ábrázolja könyörtelenül, keményen, és ami nagyon fontos - teljesen új formát teremtve. Jancsó a maga hatalmas, egyívû, hosszan kitartott tömegjeleneteiben hihetetlen jól gazdálkodik térrel és idõvel, nem szaggatja szét darabokra: a fizikai mozgás magába öleli a társadalmi mozgást, magába öleli a teret, a mát és a múlt valóságát, s mindezt egyetlen vizuális egységbe tudja fogni. Ez a képi gondolkodás a Csillagosok és katonákban érte el a legfelsõ fokát. Úgy szól a kommunista forradalom eredetérõl és gyökereirõl - az elõtörténet térbeli és idõbeli kiterjedésérõl, a tömegességérõl, amely maga alá temeti, magába szippantja és eszközzé teszi az embert -, hogy mindeközben mindvégig személyes történetként élhetõ meg.
A mozgás forradalma - amitõl Jancsó mozija nekem a film, az igazi mozi - három dolog: a gondolat, a képi ábrázolás és a tér ábrázolásának a forradalmát jelenti, és valószínûleg ez adja filmjének olyan félreismerhetetlenül egyedi, egyéni, személyes jellegét is. Talán ezért is van az, hogy én, bár elég sok idõt töltöttem börtönben, ha most a börtönt jellemeznem kéne, akkor nekem elsõre nem a Gyûjtõ, hanem a Szegénylegények ugrik be: Jancsó a börtön és az elnyomottság kvintesszenciáját mutatja meg benne. Jancsó Miklós három mondott filmje - a Szegénylegények (1965), a Csillagosok, katonák
(1967) és a Fényes szelek (1968) nekem személyes történetem abban az értelemben is, hogy a hatvanas években, a börtönbõl kilépve, "rájuk" szabadultam: velük együtt szabadultam fel… Ezt is köszönöm neked, Miki bácsi, ezért is az Isten éltessen téged!
Göncz Árpád