Hogyan változott a parlamentben az elmúlt ciklusban a munkahelyi légkör, a képviselõkollégák közötti viszony?
Amit mindenki láthatott és mindenki tud: a mostani parlamenti ciklusban a parlament szerepe teljesen leértékelõdött. A kormánytöbbség nem tartotta be azokat az íratlan szabályokat, amelyeket az elõzõ nyolc évben alakítottunk ki, sõt, idõnként az írott szabályokon is keresztüllépett. A háromhetenkénti ülésezés bevezetése kimondottan házszabályellenes lépés volt. Továbbá, a házszabály szerint a képviselõk húsz százalékának kezdeményezésére föl kellett volna állniuk a vizsgálóbizottságoknak, a kormánytöbbség minden, az ellenzék által kezdeményezett vizsgálóbizottság felállítását megakadályozta. A parlament törvénygyárként mûködött, de mivel érdemi vitára lényegében soha nem kerülhetett sor, az átpasszírozott törvények soráról derült ki, hogy rosszak és alkalmazhatatlanok. Tehát az sem igaz, hogy a parlament mûködése a "reformok" eredményeképpen hatékonyabbá vált volna. A magyar parlamentben korábban is nagyon kemény viták folytak, de azért lehetett érdemben dolgozni, kommunikálni. Az elmúlt négy év azonban teljesen lepusztította az országgyûlést mint munkahelyet is. Nincs érdemi vita, a kormánypárti képviselõk rendszeresen papírból olvasnak föl olyan állásfoglalásokat, amelyeket láthatóan a fölolvasás elõtt kaptak kézhez, és a fejüket sem merik fölemelni a papírról, nehogy elvétsék a szöveget. A parlamentarizmus lényeges eleme, hogy az álláspont mögött ott van egy személyiség, aki képvisel valamilyen gondolatot, elvet, megoldást. Ha a felszólaló nem személyiség, nem képvisel semmit, vagy lövése sincs arról, hogy mit is képvisel, akkor egyszerûen nem lehet vitatkozni. Azonkívül az is hamar egyértelmûvé vált, hogy a kormánypárti képviselõk egyáltalán nem kiváncsiak az ellenzék véleményére. Az ellenzék képviselõinek rendszeresen óbégatás és fújolás közepette kellett elõadniuk a mondandójukat, sõt a ciklus vége felé a fölszólalót már akkor lehurrogták, amikor még ki sem nyitotta a száját. Azelõtt rendszeresen lehetett látni ellenzéki és kormánypárti képviselõket a büfében egymással diskurálni. Mostanra ez megszûnt. Nemhogy politikáról, sportról, mûvészetrõl, hétköznapi dolgokról, semmirõl nem lehet most már így diskurálni. Összességében, a parlament mint munkahely és mint politikaformáló mûhely teljesen leépült, amire Áder János házelnök nemigen lehet büszke.
Az SZDSZ-nek már két ciklust sikerült eltöltenie ellenzékben úgy, hogy semmivel nem növelte a támogatottságát. Az SZDSZ miért nem tudja kihasználni soha az ellenzéki szerepben rejlõ lehetõségeket? 1994-ben kevesebb szavazatot kapott, mint 1990-ben, és a közvélemény-kutatások szerint most sem erõsebb, mint 1998-ban.
Ennél árnyaltabban látom a kérdést. Elõször is kezdjük azzal, hogy a liberális pártnak 1990-ben határozott, világos üzenete volt, a rendszerváltás végrehajtása. A választók akkor ezért támogatták. Az 1994-es választásokon az SZDSZ lényegében megismételte 1990-ben elért eredményét, részben azért, mert akkor is volt világosan megfogalmazott üzenetünk a választóknak, mégpedig a gazdasági rendszerváltás programja, ami a Bokros-csomagban lényegében megvalósult. Akármit mondjanak most bárkik a Bokros-csomagról, az egyértelmû, hogy az ország érdekét szolgálta. Ezt szerintem azok is pontosan tudják, akik ma leginkább szitokszóként emlegetik. Az SZDSZ azután gyengült meg, hogy a gazdasági rendszerváltás megtörtént, és nem volt akkor több mondanivalónk, nem látszott, hogy miért is vagyunk benne a kormányban. A világos mondanivaló hiánya volt az 1998-as vereség egyik oka. Azonkívül könnyen lehet, hogy a 20 százalék körüli eredmény, amelyet 1990-ben és 1994-ben is elértünk, voltaképpen túlértékelte a liberális pártot. Azt hiszem, hogy ma a reális várakozás a 10 százalékos eredmény lehet, ennyi a liberális gondolat szavazótábora ma Magyarországon.
Az SZDSZ-ben Demszky Gábor elnökké választása elõtt hatalmas vita dúlt. Mintha Demszky elnökségével együtt ez is nyomtalanul elmúlt volna. Olyan szépen egyetért most mindenki, mintha nem is emlékeznének erre a keserves vitára?!
Ez a vita azért tûnt el, mert álvita volt. Álvita volt, hogy az SZDSZ-nek milyen távolságra kell lennie a többi párttól. Nem volt egyértelmû, hogy az SZDSZ fõ stratégiai célja a mostani kormány leváltása, annak valamennyi elemével együtt. Ezt a bizonytalankodást, méricskélést, határozatlanságot a közvélemény nem is díjazta. Ezzel szemben én mindig azt képviseltem, hogy nem azt kell nézni, milyen messze vagyunk más pártoktól, hanem azt, hogy milyen közel vagyunk a választóinkhoz, azokhoz, akiket meg akarunk szólítani.
Megválasztásod után a Népszabadságban azt nyilatkoztad: "Biztos vagyok abban, hogy a választási kampányban Demszkynek fontos szerep jut majd a pártban." Ez a fontos szerep egyelõre nem látszik…
Demszky Gábor az SZDSZ budapesti listájának a vezetõje, és gondolom, hogy segítõivel együtt teljes erõbedobással részt fog venni a budapesti kampányban.
Tavaly augusztusban a Népszavának azt mondtad, hogy "az MSZP mozgását figyelve azt látom, hogy a választások közeledtével egyre több olyan terület van, ahol vitánk lesz velük". Hol van ez az egyre több vita? Vagy az MSZP miniszterelnök-jelöltjével való egyre gyakoribb közös szereplés ezeknek a vitáknak a lefolytatására szolgál?
Igen, arra is szolgál, ezek alkalmával megnyilvánulnak a két párt közötti különbségek is. Köszönöm, megvannak ezek a viták, amelyekrõl a Népszavában beszéltem. Az SZDSZ általában mást képzel az állam méretérõl, hatókörérõl, a gazdaság- és szocálpolitika irányadó elveirõl, mint az MSZP. Nem tudunk azonosulni a szocialistáknak a közjogi rendszer átalakítását célzó elképzeléseivel, mindenekelõtt a kétkamarás parlament gondolatával. A választások utáni együttmûködés függ természetesen a választási eredményektõl, másrészt attól, hogy azokban a kérdésekben, amelyeket kulcsfontosságúnak gondolunk, sikerül-e közös kormányprogrammá gyúrni a két párt elképzeléseit. Nincs ebben semmiféle automatizmus.
A kétkamarás országgyûlés kérdésében nehéz közös álláspontot találni…
Ez így van, hiszen nem egyezhetünk ki egy másfél kamarás parlamentben. De azt hiszem, ez nem lesz kardinális kérdés, hiszen az alkotmány módosításához a képviselõk kétharmadának beleegyezése szükséges, ez pedig úgysem lesz meg, tehát nem valószínû, hogy a probléma egyáltalán napirendre kerülhet.
Mi lesz a státustörvénnyel? Az MSZP annak idején megszavazta, a román-magyar megállapodás után pedig a magyarok munkavállalási kedvezményének elértéktelenedését fájlalta. Hogyan fog ebbõl egy esetleges MSZP-SZDSZ-koalíció kihomorítani?
Nem látom a kérdést annyira bonyolultnak. Az SZDSZ már többször elõállt a módosítócsomagjával, legutóbb éppen az Orbán-Nastase-megállapodás után próbáltuk ezt beterjeszteni, sikertelenül. Mindenekelõtt tisztázni kell, hogy ebben az ügyben a legfontosabb a határon túli magyarok érdeke. Nem lehet érdekünk, hogy a határon túli magyarok és a többségi nemzet polgárai között növeljük a feszültséget. Az is világos, többek között a nemzetközi szervezetek állásfoglalása alapján is, hogy a magyar állam nem gyakorolhat valamely határon túli szervezeten keresztül kvázi joghatóságot más államok polgárai felett. Ez képtelenség. A munkavállalás ügyében is kiderült, hogy ezt a kormány sem gondolja komolyan. Ma 80 000 munkavállalási engedélyrõl beszélnek, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy az egész csak blöff volt.
Akkor mi marad?
Üres gesztusok helyett azoknak a határon túli magyar szervezeteknek a támogatására kell összpontosítani, amelyek a kultúra és az anyanyelv megõrzését hatékonyan elõ tudják segíteni. Ez a támogatás jelentõsen bõvíthetõ anélkül, hogy a nemzetközi normákat sértenénk, és szerintem hasznosabb is. Ezenkívül természetesen semmi kifogásunk nincs azok ellen az utazási, oktatási stb. kedvezmények ellen, amelyek a "magyarigazolvány" birtokosait idehaza megilletik. A "magyarigazolványt" nem kell bevonni. Megértem, hogy ez érzelmileg mennyire fontos a külhoni magyaroknak. De a fedõlapját le kell cserélni. Elképzelésem sincs, hogy mit jelent a borítóján a korona. Illetve van elképzelésem, de abba jobb nem belegondolni. Sajnos szomszédaink is kapiskálják a korona jelentését. Ilyen feszültségek gerjesztésére semmi szükség. Nekünk az az érdekünk, hogy a szomszéd országok polgárai az ott lakó magyarokkal együtt mielõbb az Európai Unió polgárai legyenek. Ez az egyetlen lehetséges mód a trianoni sebek gyógyítására.
Mi van a hadkötelezettséggel? Eddig ennek megszüntetése volt az SZDSZ egyik fõ politikai témája. Most pedig, amikor kiderült, hogy a kormánypártok a nemzetõrséggel lényegében hosszú távon is fenntartanák a kényszersorozást, ez a témakör eltûnt az SZDSZ kampányából.
Elõzetes közvélemény-kutatást végeztettünk a lehetséges kampánytémákról, és ezek azt mutatták, hogy az emberek ugyan egyetértenek a hadkötelezettség megszüntetésével, sõt a gondolat fölvetését is az SZDSZ-hez kötik, de a téma mégsem szerepel azok között, amelyeket a közvélemény a legfontosabbaknak tart. Nincs olyan súlya, mint annak a négy témakörnek - a közélet tisztaságának, a demokratikus intézmények megerõsítésének, az adócsökkentésnek és az egészségügy rendbetételének -, ami a kampányunk középpontjában állt. De a hadkötelezettség ügyében az álláspontunk nem változott, és ha kormányra kerülünk, ezt fogjuk képviselni.
Ha kormányváltás lesz, akkor az SZDSZ ismét kisebb pártként lesz benne egy olyan kormányban, amelyet nem õ dominál. Megnyílik a régi csapda: vagy megkülönbözteti magát az SZDSZ minden ügyben, amiben egy markáns liberális párt különbözik egy szocialistától, és akkor megint õ lesz a veszekedõs párt, vagy pedig békésen beleszürkül a koalícióba, és eltûnik benne. Az emberek állítólag a veszekedõs pártot sem szeretik, a szürkét sem. Van ennek a dilemmának értelmes megoldása?
Ezen én is sokat gondolkodom. Általában is sokat gondolkodom a 1994-98 közötti cikluson, és hát gondolok elõre is: hogyha ilyen helyzet áll elõ, akkor vajon mi lesz a helyes? A magam felelõsségét e tekintetben abban látom, hogy túl sokszor próbáltam kompromisszumot keresni, és ennek következtében az SZDSZ sokszor kötött rossz kompromisszumot, akár még az elvei háttérbe szorítása árán is. Annak az elõzõ négy évnek volt egy fordulópontja '96 õszén, amikor az SZDSZ-nek ki kellett volna lépnie a koalícióból, mert a gazdaságot rendbe tettük, és attól kezdve látható volt, hogy nem lesz szükség ránk. Most arra a következtetésre jutottam, hogy természetesen a veszekedés kedvéért nem érdemes veszekedni, de van, amiben az SZDSZ biztosan nem köthet kompromisszumot, és hogyha a koalíció fenntartása erre kényszerítene minket, akkor ott le kell vonni majd a következtetéseket. Abban is bízom, persze, hogy szemben az akkori idõszakkal, az együttmûködés most egészségesebb lehet. Sokkal jobban figyel majd mindkét fél a másik szempontjaira, és az értelmes kompromisszumokat képes lesz megkötni. De van azért egy megjegyzésem erre a "vitatkozós kormány" problémára. Ha vita van, akkor arról miért ne értesüljön a közvélemény? Nincs abban semmi titok, hogyha a felek vitatkoznak. Ez szerintem sokkal jobb, mint ha a felek nem vitatkoznak, csak aztán mondjuk egy-két államtitkárt váratlanul börtönbe zárnak. Amúgy vita nélkül. A mostani koalícióban is lettek volna feltehetõen a viták, csak ezek a szõnyeg alá lettek söpörve egészen addig, amíg elõzetes letartóztatás nem lett belõlük.
Azt is mondtad egy korábbi interjúban, hogy nem helyes, ha minden választás után félrerúgják a fél országot. Hogyan lehet ezt a gyakorlatot megszakítani, amikor tele van az ország félrerúgott, tehetséges emberekkel, és tele vannak a hivatalok politikai okokból kinevezett fidesznyikekkel?
A választások utáni idõszak kulcskérdése valóban az lesz, hogy meg lehet-e állítani a társadalom mesterséges és eszelõs kettéosztását, és meg lehet-e szüntetni a politikai játszadozást az emberek indulataival. Mert ez a négy év errõl szólt, és szemmel láthatóan a különbözõ kampányesemények, így például a közös Fidesz-MIÉP-nagygyûlés a Terror Házának avatásán szintén errõl szól. Ez most már más, mint amikor az egyik oldal ki akarja szorítani a másikat. Itt most már arról van szó, hogy aki nincs velem, az nincs. Hihetetlenül nagy önmérsékletre és egyensúlyérzékre van szükség ahhoz, hogy ezt a folyamatot megállítsuk, de rehabilitáljuk mindazokat, akik éppen ezen szempont alapján az elmúlt négy évben sérelmeket szenvedtek. Nemcsak az emberekrõl van szó, hanem az önkormányzatokról is. Ennek a gyakorlatnak véget kell vetni. Másfelõl az sem járja, hogy alkalmatlan emberekkel telenyomjuk a különbözõ hivatalokat, intézményeket, állami tulajdonban lévõ vállalatokat csak azért, mert õk a mi klienseink, és miután õk alkalmatlanok egyébként a feladat ellátására, és ezt tudják magukról, azt is tudják, hogy addig maradnak ott, amíg azok vannak hatalmon, akik odatették õket, és ezért habozás nélkül mindenben kiszolgálják az akaratukat. Ez zilálja szét az összes intézmény mûködését, meg részben a magyar gazdaság mûködését is. Radikális lépésekre lesz majd szükség a választások után, de senkit sem akarok fenyegetni. Aki bizonyította, hogy alkalmas a feladata ellátásra, azt természetesen érdemes megtartani. Végül is az az érdekünk, hogy értelmes emberek dolgozzanak a kormányzatban és a hivatalokban.
És mi lesz a közszolgálati médiával?
A közszolgálati médiák ügye külön kérdés. Még nem nagyon sikerült egyik kormánynak sem kellõ önmérséklettel kezelnie ezt az ügyet, bár az elõzõ kormányzat e tekintetben azért sokkal mérsékeltebb volt. A következõ kormánynak mindenképpen meg kell találnia azokat a megoldásokat, amelyek kizárják, hogy bármely kormány beleszóljon a közmédiák életébe, és nyomást gyakoroljon rájuk. Olyan szabályozás kell, amely garantálja, hogy hozzáértõ emberek kerüljenek ezen intézmények élére, és azután hagyni kell õket dolgozni. Máskülönben teljesen fölösleges pénzt költeni arra, ami senkit sem érdekel, amit senki sem néz, senki sem hallgat. Én megértem azt a polgári engedetlenséget, ami elkezdõdött, megértem azokat, akik nem értik, hogy miért kell nekik külön adót fizetniük egy televízióért, amit semmire nem használnak. Ezt a folyamatot meg kell állítani.
De bárkik is kerülnek a közmédiumok élére, a következõ ellenzék feltétlenül ellenkomisszároknak fogja tartani õket…
Ezen egy csapásra biztos nem lehet segíteni. Ám ha sikerül a közvélemény számára meggyõzõen alkalmas embereket találni, akkor utána rájuk kell bízni, hogy õk milyen csapatot építenek ki. Azután, ha valakinek ez nem tetszik, akkor vitatkozzon a vezetõkkel, de nem mondhatja azt, hogy mindezt a kormány csinálta. Mert ma ez van. Ma a kormány befolyásolja a közmédia személyzeti politikáját. Csak olyan ember kerülhet oda, aki nekik tetszik. Azért az nem véletlen, hogy az elõzõ televízióelnök az általa okozott több tízmilliárdos károkért jutalmul jutalomüdülésre cserébe kultúrattaséként Ausztráliába. Bár lehet, hogy Magyar Bálintnak van igaza, aki azt mondta, hogy a miniszterelnök valamikor olvasott valamit arról, hogy Ausztrália fegyenctelep, és nem vette észre, hogy azóta ott is jelentõs változások történtek.
A másik problematikus terület a rendõrség. Egyszer azt nyilatkoztad, hogy a Fidesz-közeli ügyekben a rendõrség munkája látványosan lelassul, márpedig tapasztalataid szerint "a rendõrök maguktól nem ennyire kukák".
Nem is azok.
És akkor most mi lesz? 1994-ben örököltél egy finoman szólva nem egészen megfelelõ rendõri vezetést, és évekbe telt, míg sikerült kirúgni õket. Aztán ugye sajátos kitérõk után visszaugrottak a Belügyminisztériumba, és most az õ gárdájuk vár az új kormányra.
Nem lenne ildomos, ha most konkrét személyi kérdésekben mondanék véleményt. Van azonban egy általános megjegyzésem. Az rendben van, ha a rendõrség igazodik a politikához, ha a politikának vannak általános elvei, amelyekhez igazodni kell. Mondjuk, van egy kriminálpolitikája, és megköveteli a rendõrségtõl, hogy ennek a rá esõ részét hajtsa végre. Meglehet, hogy egy másik, következõ kormánynak más a kriminálpolitikája, és ebben az esetben a rendõrségnek ahhoz kell igazodnia. Ezen túlmenõen viszont a rendõrség munkáját törvények és egyéb jogszabályok szabályozzák, és azoknak kell megfelelnie. Most ezzel szemben az a helyzet, hogy konkrét ügyekben is megfogalmazódnak a rendõrséggel szemben elvárások, és a rendõrség, vagy egy része, különbözõ okokból, legalábbis igyekszik ezeknek az elvárásoknak megfelelni. Ez esetben nem a rendõrség követi el a hibát, hanem a politika, hogy egyáltalán ilyen eszközökhöz merészel nyúlni. A politika a hibás akkor, ha egyedi ügyekben próbál beavatkozni a rendõrség munkájába. Ez erkölcsileg szétzilálja a rendõrséget, és ellentétes mindazzal, amit a rendszerváltáskor elképzeltünk. A rendõrség kézi vezérlését egyszer s mindenkorra be kell fejezni. Az más kérdés, hogy egyébként szakmailag kik a legalkalmasabbak a rendõrség vezetésére.
Világgazdasági recesszió van, az uniós csatlakozás kapcsán súlyos traumák várnak ránk, a jelenlegi kormány olyan örökséget, olyan kötelezettségvállalásokat hagy maga után, amiket adócsökkentés mellett nehéz lesz tartani, fölvállalni. Kialakulhat az a kép, hogy ha MSZP-SZDSZ-koalíció van, akkor mindig rendet csinálnak, akkor mindig fájdalmas intézkedések vannak, amikor meg a Fidesz kormányoz, akkor megy a szekér, konjunktúra van. Néhány elemzõ egyenesen azt mondja, hogy aki most megnyeri a választásokat, az 2006-ban biztosan veszít.
A világgazdasági recessziót azért nem kell megelõlegezni. A legfrissebb elemzések szerint az amerikai gazdaság rövidesen kilábal a recesszióból, ez maga után húzza az Európai Uniót és a magyar gazdaságot is. Hadd emlékeztessek arra, hogy 1999-ben, az orosz és a távol-keleti válság után is sokan mondogatták, hogy itt a fellendülés vége. Akkor a világgazdaság meglepõen gyorsan túljutott a válságon. Erre most is van esély, ezért a magyar gazdaság 2003-tól visszaállhat az évi 4-5 százalékos tartósan fenntartható növekedési pályára. Az persze kétségtelen, hogy ha a világgazdaságban recesszió van, arra a magyar gazdaságpolitikának is reagálnia kell. Megjegyzem, szerintünk elhibázott volt, ahogyan a kormány most reagál. Úgy dob be kettõszázmilliárd forintot, hogy az csak két-három év múlva érezteti a hatását. Ezzel szemben az adócsökkentés, a terhek csökkentése alkalmas a gazdaság gyors dinamizálására és a versenyképesség növelésére. Igaz, ennek az az ára a másik oldalon, hogy nem lehet nyakló nélkül szórni a pénzt, és nem lehet összevissza mindenfélét ígérgetni. De mi ezt végiggondoltuk. A gazdaságpolitikai programunkat Békesi László neve fémjelzi, és õ nem arról híres, hogy szereti szórni a pénzt. A másik kérdés az, hogy vannak-e aknák telepítve, és mit lehet ezekrõl tudni. Ezek egy része ismerhetõ. Szerintünk a presztízs jellegû beruházások, a Miniszterelnöki Hivatal költöztetése, vagy új múzeumok építése az expótelken, ma nem idõszerûek. Nem arra gondolok, hogy újra gödrök legyenek Budapest közepén, mert ennek azért nem látnám értelmét, de amit meg lehet állítani, azt meg kell állítani. Ezenkívül van egy egészen biztosan nagyon nagy akna, amirõl nem tudhatjuk, milyen nagy. Nem tudjuk, hogy mi történt a Magyar Fejlesztési Bankban az elmúlt négy évben. Ott kezelték az autópályaépítéseket. Ennek a következményei ma még felmérhetetlenek. Lehet, hogy ezt is le lehet állítani, utána pedig pályázatot lehet kiírni, és ebben az esetben viszont kaphatunk európai uniós támogatást. Így vissza lehet talán nyerni egy részét annak, amit búcsúzó elõdeink elvesztegettek. De az MFB nehéz ügy azért is, mert tudomásom szerint a 12 állami gazdaság privatizációja úgy történt meg, hogy valójában errõl a közvélemény semmilyen módon nem értesült, és nem látjuk ennek sem a következményeit. Egy biztos: fel kell számolni azt a helyzetet, hogy a Magyar Fejlesztési Bankot ma senki nem ellenõrizheti. Az uniós csatlakozásról pedig annyit mondanék, hogy óriási hiba lenne, ha ezt amolyan megváltásként tálalnánk a közvélemény számára, és hallgatnánk azokról a hátrányokról, terhekrõl, amelyek ebbõl fakadnak majd. A hosszú távú elõnyök messze fölülmúlják majd a terheket. De lesznek terhek, és ezekre föl kell készíteni a társadalmat. A következõ kormányzati ciklusban meg kell tanítani az embereknek, a vállalkozásoknak is, különösen a mezõgazdaságnak, hogy mi is az európai uniós csatlakozás, hogyan mûködik Európa, mik ott a követelmények, amelyeknek meg kell felelni, és milyen versenyfeltételek közé kerülünk, amelyeket nem kerülhetünk meg. Arra is fel kell készíteni a lehetséges szereplõket, hogyan lehetnek minél versenyképesebbek, hogyan használhatják ki azokat az elõnyöket, amelyeket a csatlakozás kínál. Enélkül megint abba a csapdába eshetünk, amibe a rendszerváltás után, amikor a társadalom nem volt felkészülve az átmenet gazdasági árára, és a Bokros-csomagot sokként élte át.
Hogyan fogja elviselni a középosztály, ha az újraelosztás az õ rovására változik, ha többé nem azoknak adja a legtöbbet az állam, akiknek amúgy is van, hanem azoknak, akiknek nincs?
Elõször is, nem kell bedõlni a propagandának: az a gyerektámogatási rendszer, amelyet a Bokros-csomag vezetett be, csak a gyerekes családok felsõ 10 százalékától vette el a támogatást, 90 százaléknak pedig megadta. E tekintetben mi azt javasoljuk, hogy vegyük ki az adórendszerbõl a szociálpolitikát, és ne azon keresztül támogassunk, de azt az összeget egy az egyben tegyük rá a családi pótlékra, és ezen keresztül adjuk oda, mert akkor biztos, hogy nem zárjuk ki a legszegényebbeket a támogatásból. A magasabb jövedelmûek ezen persze veszíteni fognak, minél tehetõsebbek, annál többet, de nem veszítenek el minden támogatást. Azt pedig nem reménytelen elfogadtatni az emberekkel, hogy ha az elkölthetõ pénz korlátozott, akkor mégis inkább azok részesüljenek belõle, akiknek valóban szükségük van támogatásra, nem pedig azok, akik képesek gondoskodni magukról. Optimista vagyok. El fogunk jutni odáig, hogy az, akinek van, önként is adni fog annak, akinek nincs. Elõbb-utóbb ez a szemlélet erõsödik meg a magyar társadalomban, egyre többen lesznek olyanok, akik erre képesek és hajlandóak különbözõ csatornákon keresztül.
A tandíj más kérdés. A tandíj megbukott. Semmi értelme négyévente bevezetni, majd visszavonni. Megjegyzem, természetesen az elsõ diploma nem lett ingyenes, ahogy azt hangoztatták. Annyi történt csak, hogy 2000 Ft-ot nem kell tandíj címén befizetniük azoknak sem, akik egyébként rosszul tanulnak, ezzel szemben minden költség megmaradt, sõt bizonyos térítési összegek még növekedtek is. De az biztos, hogy a szociálpolitikában fordulat lesz, mert a támogatást azoknak kell kapniuk, akik arra rászorulnak, akik meg nem szorulnak rá, azok, mindenki legnagyobb sajnálatára, nem fognak kapni a korlátozottan rendelkezésre álló forrásokból.
Van két nagy és a háttérben valahol talán összefonódó gazdasági hálózat az MSZP és a Fidesz mögött, rengeteg pénzzel, erõteljes korrupciós hajlamokkal. Mit tud kezdeni ezekkel az óriásokkal egy olyan kis párt, mint az SZDSZ?
A koalíciónak számunkra csak akkor van értelme, koalíciót kötni velünk csak akkor lehet, ha a tiszta közéletre vonatkozó elképzeléseink megjelennek a kormány programjában. Kormányváltás esetén nagyon rövid idõ alatt nagyon szigorú szabályok meghozatalát javasoljuk, amelyek mind a közpénzek elköltésével kapcsolatosak. Ne lehessen közpénzbõl beruházni csak nyílt pályázattal, külsõ kontroll mellett. Állami, önkormányzati vagyont csak nyílt pályázattal lehessen értékesíteni. Ne lehessen az üzleti titok mögé bújni, ha bármilyen közpénz kiadásáról van szó. És végül: az esetleges költségvetési többletbevételt csak a parlament felhatalmazása alapján lehessen elkölteni. Szerintünk ezek a lépések szükségesek ahhoz, hogy a politika a közvélemény szemében valamelyest tisztuljon, és valamennyit visszanyerjen az elveszített bizalomból. Ami ezen túl van, az önkontroll kérdése: képes-e egy politikai erõ, szövetség korlátozni, ellenõrizni önmagát és azokat, akik körülötte nyüzsögnek. Ha igen, akkor az SZDSZ számára van értelme a koalíciónak. Ha pedig nem, akkor nincs. Ez a Tocsik-ügy és az 1994-1998-as kormányzás legnagyobb tanulsága a számunkra, amit nagyon következetesen észben fogunk tartani a továbbiakban.