A fájdalom adomány, segít érzékelnünk a világot, figyelmeztet a testünkre, az elszakadás lehetõségére. Mert megmondatott, hogy kitépem a lelkedet a testedbõl, de te nem hitted. Miért sír a balga ember abban a dús ligetben, amelyet siralomvölgynek mondanak? A fájdalom ittmarasztal az evilágban, erõsödik, csillapul, elszórakoztat. Nem bírok elvonatkoztatni ettõl a hullámzástól, gyanítom, hogy jön, most jön az a komiszabbik fájás, aztán elálmosodik õ is, és helyet ad az enyhületnek. Menj bele, mondom, szedd össze magad, edzõdjél. Ennyi az egész, túlélted. De most újra jön, visszajön, nem hagy szünetet, megõrjít. Jó, ez az! Ennél feljebb nem tud jutni, elfoglalom, én leszek a fájdalom, ha õ megszáll engem, én megszállom õt. Kibírom, amíg fáj, addig élek. De most, ha abbahagyná, az lenne a mennyország. Mi a szenvedés ellentéte? Talán az õ hiánya? Az, hogy nem fáj semmi sem? Vagy a szétáradó jóérzés? Vagy a gyönyör, a mámor és ezek unokatestvérei? És ha ezek némileg fokozódnak, akkor eljutnak a fájdalomig, s íme a végletek összeérnek. Hallottam már, hogy egy boldogtalan belehalt a boldogságába. A mindennapos egyensúly kitûnõ állapot, de némely elvetemülteknek ez kevés. Nem elég nekik, hogy nem fáj semmi, többet akarnak, a sebességváltót a legmagasabb fokozatra állítják, imádják a száguldást. Lebocsátkoznak a kút fenekére, a kéj gödrébe, a sötét anyagban forgolódnak. S ha mégis fáj, akkor ezt az érzést valami más állapottal elfödik, visszafojtják, és némelykor gyõznek is fölötte annyiban, hogy nem muszáj figyelniük a fájdalomra, megengedhetik maguknak, hogy másra gondoljanak. Ezek a tékozló fiúk érzik a testrészeiket, és azok üdvözlik egymást, a tüdõ jelenti, hogy igenis lélegzik. Ünnep, amikor minden porcikánk bálba megy, mikor az izmok és az inak felhívják egymást, az idegek meg éppenséggel vibrálnak, és zajlik a nagy buli a talpunktól a hajunkig. Amúgy az ember többnyire nem tud magáról, nem kap jelzéseket, a tompaság állapotában van, ami elõ is idézhetõ, mert nagy mesterek vagyunk az öneltompításban.
Ez az a bizonyos kéjes elem a halálban, hogy már nem fáj, már semmit sem érzünk. A fájdalom távolság, megbomlik a naiv egység a testünkkel. A testünk addig azonos velünk, addig része annak a valaminek, amit énnek mondunk, amíg el nem kezd fájni. Akkor õ már õ lesz, önállósul, makacskodik, nem akarja azt, amit mi akarunk, nem visz oda, ahova eljutni szeretnénk. Kénytelenek vagyunk tárgyalásba bocsátkozni vele, valahogy kezeljük, ügyeskedünk, fondorkodunk, hogyan tudnánk kijátszani egymás ellen a különbözõ fájdalmakat. Más erõs testélményeknek tesszük ki magunkat, részegítõ szereket fogadunk magunkba. Fájsz? Ki fáj? Én vagy te? Mert ha a fájdalom te, ha kivetem magamból, akkor én vagyok-e még egyáltalán? Az én fáj. Doleo ergo sum. Fájok, tehát vagyok. Az én inkorporálni, magába befogadni akarja a fájdalmat, ha nem bír megszabadulni tõle. Egy vagyok veled. Kidobnálak az ablakon, de aztán visszahorgászlak, mert szükségem van rád. Ez vagyok én, ez az eredj ki, gyere be. Szégyellném, ha nem lenne fájdalmam? Hiszem talán én is, hogy a fájdalom nemesít? Franc a nemességbe! Az ember kísérletezik magával, nem egészen fogadja el magát úgy, ahogy kapta, sportol, felfokozza, feltuningolja magát, mint egy biciklit, kezeli, befolyásolja, tereli, ûzi, szabadjára engedi, megfékezi, lecsendesíti magát.
A tíz körmöm közé kaptam ezt az alakot. Magamat. Rekonstruálom. Ki máson zsarnokoskodhatnék, mint önmagamon? Én vagyok a csúzli és a kõ. Valahova messzire elõrehajítom önmagamat. És aztán szép komótosan utána ballagok. Szüntelen elmaradásom a kitûzött céltól lehetne éppen fájdalom okozója is, de engem mulattatnak a hülyeségeim, a vereségeim, a szenilis tévedéseim, és bár össze tudom szedni magamat, és meg tudom kötni a nyakkendõmet, egyelõre még átsétálok a hanyatlásaimon. Egyszer hasba rúgott egy ló, repültem, röhögtem. Ha valamim fáj, kínomban nevetek rajta. Amúgy, azt hiszem, el vagyok kényeztetve, még legénykedem, engem a testi fájdalom aránylag megkímélt. Még nem haladtam át a pokoli szenvedés állomásain.
Ne feledkezzünk meg a vesztesek fájdalmáról. Mert a verseny és a gyõzni akarás benne van mindenkiben, ez kapcsol a többiekhez, hozzájuk méred magadat. Ennél az asztalnál legalábbis te vagy az elsõ. A másik helyiség, a másik asztal, az más. Érd be vele, hogy a bõrödben te vagy a legjobb. De azért idõnként fáj, hogy nincs több pénzed, csodálód, támogatód, eltûröd, hogy a barátaid is eltünedeztek. Fáj a hátam, a térdem, ezem-azom, szembefordulok a fájdalmakkal, kakaskodom, nem lesztek úrrá rajtam, elbánok én veletek, barátocskáim! Van-e gyógyszer a lelki fájdalomra? Van-e gyógyszer a gyászra? Mi a fájdalom: hiány vagy többlet? Túl kevés, vagy túl sok? Miért nem vagy itt? Már sosem jössz többé? Nem is tudnál? Nincs is lábad? Semmid sincs, csak az emléked. És az ürességed énbennem. Kikapartad egy éles kanállal belõlem a helyedet, ezt a sötét kutat. Mert a szerelmes gyásznál, a legközelebbiek miatti gyásznál komolyabb hiány nincsen. Nem tetszik, hogy fáj? Végül is eltörölheted a nagy fájdalomcsillapítóval az egészet. Kiléphetsz a fájók, az élõk klubjából. Fájás, teáltalad létezem, te dög! Ízzé-porrá törlek, halálra csúfollak, és aztán elsüllyesztelek a kék óceánon. Vannak fájdalmak, amelyek nem is azok, amelyeket nem ismerünk el annak. Fázom, melegem van, az elemi mûveletekben, mint a légzés, a nyelés, a járás, akadályozva vagyok. Mit tehetnék? Csak azért is végzem a dolgomat, lélegzem, nyelek, járok, és már bírom, hozzáedzõdtem. A testi és a lelki fájdalom keveredése megengedi, hogy az erkölcsi szenvedést testi panaszokra váltsuk át. Mindened fáj, keresed a leginkább elviselhetõ testhelyzetet, a begubózást, a zugot, ahol nem fáj. Megtanulod úgy tartani magadat, hogy az ütés a legkevésbé fájjon. Odakoncentrálod az erõidet. Ha gyomron ütnek, megfeszíted a gyomorfaladat. Az ellenállás erõit felsorakoztatod. Nem tudsz megmozdulni? Azt képzeled, hogy vágtatsz. Az ember sérthetetlenné akarja átváltoztatni magát, vagy itthagyni a fájó gubancot, kiszállni belõle, magunkból. A gyenge részt, amelyen a támadó erõt tudott venni, magadtól eltolod, nem te vagy az, ami fáj, hiszen az csak a tested, nem te vagy az.
Szétfeszítenek, egy kés beléd hatol, eltávolítja egyik részedet a másiktól, feldarabol-szeletel. Csodálkozol, hogy mit csinálnak veled, zsibbadsz és folyik a meleg véred. Meghökkentél, bár készültél rá, de ezt mégsem tudtad elképzelni. Ez hát az! Ráismersz a sejtelemre, egészen betölt, nem is vagy más, csak ez az õrült fájdalom. Önszabályozással közeledhetsz hozzá és távolodhatsz tõle. Megdöbbensz, hogy ennyire be tud tölteni, hogy nincsen semmi más, csak õ. Aztán, ha gyõztél, a fájdalom már csak halk kísérõzeneként futkos a jelen felszíne alatt, most még meghúzza magát, de ugrásra készen várakozik, hogy megkapjon egészen, ne csak futó gondolatok erejéig, hogy ne legyen másra erõd, hogy tebenned ne legyen semmi másnak helye. Minden, ami van, zsarnoki erõvel több, lehetõleg minden akar lenni. Ha tapasztaltuk a látogatásait, akkor igyekszünk a fájdalmat kiismerni, s már elõre érezzük, hogy jönni fog, tudjuk, hogy már néhányszor kibírtuk, hátha most is kibírjuk. Lehet, hogy a fájdalom azonos a tõle való félelemmel? Elõre jajgatunk? Jajgatással elûzzük? Valamit mi is hadd tegyünk ellene. Mit? Nyögünk. Jaj, csak már vége lenne! És ha elmúlt, jön valami más, az üresség fájdalma, mikor a semmi fáj, nem a hiány, hanem az olyan üresség, amelynek semmi sem hiányzik. És már az elszakadás az életünktõl sem fáj? Indulunk, engedünk a legfelsõbb hatóság hívásának. Én is. Te is. Mi is. A forgóajtón át beléphetünk mindannyian. Bármikor, bármelyik állomáson felszállhatunk a vonat bármelyik kocsijára. Az Ezüst Nyílról beszélek és az Arany Megérkezésrõl.
Milyen nagyvonalúak és leleményesek felebarátaink a testi kínokozásban és ártalomban. Tízéves érzékeny lelkû fiammal, Miklóssal elmentem az esztergomi keresztény múzeumba, egy darabig nézte a képeket, aztán elsírta magát. Csupa kínzás és gonoszság. Ez volt a megfestett történelem, a másik ember testének a meggyötrése és a felkészülés erre. Tud-e ez a szerencsétlen férfinem valami más ábrát találni az álmaihoz, mint az akciófilmeket? Láttam, ahogy jó társaságban az érdeklõdõk egy nagy szövegû embert körülültek, valaki halkan félrevont: "Ennek az embernek könyékig véres a keze." A bakó ugyanolyan mesterember, mint a sebész, testtel, másokéval dolgozik. Most hallom a rádióban, hogy egy kis balkáni országban másfélmillió taposóakna van elrejtve a lakosságnál. Ha veszély van, akkor a családapák ellátják magukat fegyverekkel. Ha te leszakítod az én lábomat, én is leszakítom a te lábodat. Terrorista az, aki szántszándékkal más emberek testét pusztítja, rongálja. Bár zajlanak a kutatások, nehéz a fegyverek rendeltetésszerû használata ellen hatásos fájdalomcsillapítót fölfedezni. A fegyverek gyártása és világkereskedelme minden bizonnyal stimulálja az orvostudományt, fennmarad az egyensúly az ártás és a gyógyítás között. A harcos, mint eszmény úgy látszik a XXI. század kezdetén sem kerül le a napirendrõl, pedig már ebben bizakodtunk, de mind a törvényes, mind a törvénytelen hatalmak igényelik a fájdalomokozás szakembereinek a szolgálatait, és mást a forradalmárok sem tudnak kitalálni. Mindenféle hatalmak végsõ érve a fizikai erõszak, a testi bántalom, s akik ez ellen lázadnak, azok ugyanezzel válaszolnak. S vegyük ehhez a meghitt családi erõszakot a gyengébbek ellen. Mégis elmondhatjuk, hogy az élet felértékelõdött mind az öt földrészen, Nyugaton különképpen, és ma már sem a vallás, sem a mûvészet nem képes az ember e világi útját nyomorult sínylõdésnek láttatni. Minden elmondatott már, amit az élet hiábavalóságáról el lehet mondani, és még mindig itt vagyunk, és szemlátomást nem sietünk innen el.
Az ember tudatosodása felkészülés a halálra. Nem tagadjuk, nem hazudjuk el a halált, de nem is ünnepeljük, mert elismerjük az élet örömét. Megadatott, és azért, mert valamikor vége lesz, sokan nem igényelnek kárpótlást. Ki vagyunk fizetve, a sorsunk nem tartozik nekünk semmivel sem. A fizetésünket folyamatosan kaptuk, és mi is folyamatosan fizettünk azzal, hogy tudtuk, ez sem lesz már, az sem lesz már. A mûvészet segít felismerni, hogy az idõben élünk, és hogy a létünk be van keretezve. Ezt tudomásul vesszük, miként azt is, hogy a szonettnek tizennégy sora van, és nem több. Eljátsszuk, amit a nagy rendezõ ránk mért, és a mester egyszer csak azt mondja: "Ennyi!" Még hallani a csapó táblájának a csattanását. Kapcsolatunk a fájdalommal összefügg azzal, hogy mennyire vesszük tudomásul a halált, illetõleg mennyire tartom rendellenesnek, botránynak, csalásnak, igazságtalan kiszúrásnak, disznóságnak a sors részérõl. Együttélünk-e a saját halálunk tudatával, vagy inkább a folytatás ígérete vezéreli-e a cselekedeteinket, és vágyva vágyjuk-e a megszabadítást a haláltól, más szavakkal a megváltást. Az irodalomban megszólal az ember minden lehetséges hangja a halállal szemben. Albert Camus azt írta, hogy számára az elsõrendû filozófiai kérdés az öngyilkosság. Az én szememben a gyilkosság kérdése. Elfogadom-e mások megölését? Megmaradok-e annál, hogy minden ölés gyilkosság? Minek a nevében lehet elvárni a másik ember halálát? Mi lehet magasabbrendû az egyéni életnél? Ma csak az iszlamizmusnak vannak érvei a harcias halálkeresés, az ölés és a halál kockázata mellett. Az európai ember újabban kerüli az ölést és a megöletést. És nemcsak az európai, fehérek, sárgák, barnák és feketék úgy-ahogy élvezik az életet, s ez mind kevésbé esik nehezükre, hála a magasabb életszínvonalnak és a vallási tilalmak oldódásának. A reklám esztétikája is hedonizmust áraszt, összeköti a jó és a szép képzetét, és az élvezetest helyesnek is nyilvánítja. Ez is vallási tézis, az áruház katedrális, ahol a szentséget megfogdoshatjuk.
A fejlettebb országokban a testi kínok zömétõl megszabadítanak, s mind akadálytalanabbul hódít a jó élet vágya. A gyönyörködés képessége az élethez köt.
A nyaralóknak szánt hirdetésekben a paradicsom fényképezhetõ alakot öltött, valami olyasmi lehet, mint a szabad idõtöltés egy tengerparti vagy hegyi szállodában teljes ellátással. Engedik-e az erkölcsök, normák, ítéletek a gyönyörködést? Menynyire bûn az élet? Mennyire kell a gyönyörnek illegálisan bujkálnia? A halálról sok mindent hallottunk már, tudjuk, hogy jön. Mennyire rettegünk, mennyire bújunk el elõle? Tudunk-e úgy gondolni az életre, mint folyamatos meghalásra, és a meghalásra mint beteljesedett életre? Élet és halál együttes, egyidejû és egymáson átható jelenléte - ez az a tudás és beavatottság, amivel a valódi mûvészet bölcsebbé teszi a befogadóját. Mennyire hisztérikus és mennyire fegyelmezett, nyugodt viszony ez? Mennyire rejtjük el a haldoklót, mennyire maradunk vele, mennyire lassítjuk és mennyire siettetjük a véget azoknál, akik még élnek, de már folyamatos ápolásra szorulnak? Minél fejlettebb egy társadalom, annál jobban becsüli az életet, és annál inkább fél a haláltól. A civilizáció alighanem növeli a magányos-szemérmes halálfélelmet, amellyel egyedül marad az ember, amely bár a gyerek és az unoka olyan evidencia, hogy ahhoz mint életigazoláshoz nem kell semmilyen szellemi furfang, mégsem oszlik el a vigasztól, hogy az ivadékainkban folytatódunk.
A halál olyan, mint a fal, amelyre pingpongütõvel ütöm vissza a labdát, hosszan sikerül, de egyszer biztosan én fogom elvéteni, és akkor ez lesz a játék vége. Lehetetlen, hogy ebben a játszmában a fal veszítsen. Ez egyáltalán nem kétesélyes játszma, a kérdés csak az, hogy meddig húzhatjuk. Reflexiónk tárgya az emberi, tehát szükségképpen vereségre ítélt stratégiák tanulmányozása. Ezek a stratégiák mind azt mondják: csakazértis. Ha nem is gyõzni próbálnak, de enyhítik a vereséget, lefaragnak, lealkudnak a totális katasztrófából, a teljes eltûnésbõl és megsemmisülésbõl valamennyit. Ha meg is halunk, ne legyen muszáj egészen meghalni, egy kis részünk még élhesse itt a világát. Az ember el akar bújni a halálmester elõl, ha már beledug a zsákjába egy virgonc lurkót, ne én legyek az.
Gyerekesek vagyunk és kárörvendõk, mert tudjuk, hogy irgalmatlanul mind ott végezzük. Minél szegényesebb az életünk, annál inkább megszabadulás a halál? Látunk egy öreg embert az öreg kutyájával a napsütésben, még élvezi az életet, még örül, hogy eltûrik, hogy eltartják, hogy nyugdíjasként, kórházi ápoltként gyerek lett újra. A felnõttség mind szellemileg, mind testileg rövid provizórium. Fokozatosan hagyjuk itt az életet, és az arcunk egyre inkább hasonlatos lesz a halotti maszkunkhoz, de minden lépcsõfokon igyekszünk megkapaszkodni, berendezkedni, homeosztázist teremteni, ha szûkebb körben is, ha lemondásokkal is, de néhány személybõl, állatból, ülõ- és fekvõhelybõl összeszerkeszteni a magunk kis világát, amelynek a közepén mi vagyunk, és még mindig látunk okot arra, hogy dicsekedjünk, mert nekünk még egy kicsivel több van hátra, mint az ágyszomszédunknak, mi valamivel kevésbé vagyunk rokkantak, mint a barátunk. Kinél hányat koppantott az ajtón a halál, kinek markolta már meg a gallérját, és kit engedtek el még egy idõre a karmos ujjai? Milyen életstratégiákat ösztönöz a halállal szembenézés, és hogyan alakítja a másik emberrel való viszonyomat az élet felértékelése, illetõleg az emberölés erényének, virtusának, a harci sikernek a leértékelése? A nyugati társadalmak fogékonyabbá váltak az egyes emberrel szemben, hajlamosak inkább szem elõtt tartani a konkrét személyt, mint a csoport-hovatartozást. Ha az emberi jogok filozófiáját elfogadjuk, akkor mindenkinek van joga és oka élni. Ha megbecsüljük az életet, akkor tudunk vele úgy élni, mint elmúlóval, ahogy a vakáció napjait számoljuk. Belátjuk, hogy elenyészõ rész vagyunk az elenyészõ részen belül, hogy nemcsak a Föld, de a naprendszer, a nekünk otthonos galaxis, sõt talán az egész univerzum egyszer csak megsemmisül, ellobban. Ha pedig az egész halálra van ítélve, dõre ábránd lenne egymagamban örök életet remélni. Mennyire tudja az ember napjait élvezve a vég közeledését érzékelni? Élet: folyamatos meghalás. Halál: kibontakozott, beteljesült élet.
A fájdalom kopogtatás, figyelmeztetés, ízelítõ a halálból, a test elkülönül tõlem, rendellenes tüneteket mutat, akár egy javításra szoruló kocsi, engedetlenkedik, eltereli a figyelmemet a dolgomtól, úgy viselkedik, mint egy rakoncátlan gyerek, se így, se úgy nem lehet lecsendesíteni, nem lehet elküldeni a játékaihoz, nyaggat, mindenáron magára akarja hívni a figyelmemet, és nem hagy nyugodni, vagyis megfeledkezni õróla. "Most már látod, hogy milyen buta voltál? - kérdi a testem -, mert nemde úgy képzelted, hogy én csak zavargó tényezõ vagyok? Neked az kellene, hogy én egyáltalán ne adjak hírt magamról? De hát mindent nekem köszönhetsz, azt is, hogy ez a kéz mozgatván a tollat leírja ezt a mondatot." A fájdalom lehetõvé teszi, hogy az ember éberen figyelje, kezelje, uralja a testét, és beavatkozzon ha kell, hogy a saját orvosa legyen, hogy megadja a testének, mint egy gyereknek azt, ami neki valóban kell, de el se kényeztesse, és megtanítsa arra, amit az esze már sejt, hogy elõbb-utóbb nem fog mûködni, hogy a lába egyszer csak kicsúszik alóla, hogy a személyzet felmond neki. A testrészek pedig úgy érzik, hogy nem törõdött velük eleget, ridegen bánt velük, most már õk is öregek, szeszélyesek, azt kérik, hogy most már õket is kényeztessék. Hála a tudósoknak és bárminemû közremûködõknek, különbözõ tablettákat szedhettünk be, amikor fájt valamink, és az orvosságot befogadva a fájdalom eltûnt, és bekövetkezett a derûs közöny boldogító élménye. Ha fennhéjáztunk is, hogy mi bizony ignoráljuk a fájdalmat, de mikor megbénított bennünket, akkor átéreztük a kényszert, hogy most már oda kellene figyelni a testünkre, mert az egység õközte és miköztünk immár fáradságos és kihagyó lett. Ilyenkor, ha a fájdalom megszálló csapatai egyszer csak elvonulnak, hálásak vagyunk eltávolítóiknak, akik képesek helyreállítani, ha csak rövidebb idõre is, emberi méltóságunkat, vagy legalábbis annak látszatát. Amit virágzó egészségnek hívunk, olyan ritka látogatója az embernek, hogy érdemes emlékezni rá. Egy jó fájdalomcsillapítóval könnyebb ünnepelni azt az idõt, amikor még nem volt szükség rá.