2001. december 3-án Pokorni Zoltán, a Fidesz-MPP elnöke azt a közvélemény számára meglepõ bejelentést tette, hogy pártja választási szövetségre készül lépni a Farkas Flórián által vezetett Lungo Drommal, és hogy a tervezett paktum keretében tíz cigány származású közös listás jelöltet kívánnak indítani a 2002-es országgyûlési választásokon. A bejelentést két héttel késõbb hivatalos megállapodás követte. Addigra már az is kiderült, hogy a sokat hangoztatott tíz közös cigány jelölt közül Farkas Flóriánnak, az OCÖ-Lungo Drom elnökének, Lukács Mihálynak, a Lungo Drom választmányi elnökének és a fideszes Varga Józsefnek van jó esélye arra, hogy a paktum jóvoltából bekerüljön a törvényhozásba.
Január végére aztán az MSZP is kialakította választási stratégiáját. Õk nem "egyetlen cigány szervezettel, hanem a magyarországi cigány társadalommal" szándékoztak szövetséget kötni, összesen hat cigány származású jelöltet indítanak a különbözõ választási listákon, akik közül az OCÖ-alelnök Teleki Lászlónak van egyedül esélye arra, hogy bekerüljön a parlamentbe. Az SZDSZ egyéni jelöltként csak Kozma Blankát indítja, és a dolgok jelenlegi állása szerint nem valószínû, hogy országos vagy megyei listán cigány jelöltet indítana bekerülésre esélyes helyen.
A Fidesz-Lungo Drom választási szövetséggel, az egyes pártok jelöltállítási stratégiájával és a jelöltek személyével sokan és sokat foglalkoztak, a legkülönbözõbb helyeken. Ebben a tanulmányban csak egyetlen aspektusát fogom megvizsgálni annak az új helyzetnek, ami azzal állt elõ, hogy egymással rivális és különbözõ politikai alternatívákat megjelenítõ politikai pártok indítanak roma származású jelölteket (a rendszerváltás utáni elsõ parlamenti ciklusban az azóta elhunyt Péli Tamás csak a választások után, az egyik szocialista képviselõ megüresedett helyére került be a parlamentbe, a különbözõ roma pártoknak és választási szövetségeknek pedig esélyük sem volt arra, hogy akár egyetlen jelöltjük bejusson a törvényhozásba). Azt fogom elemezni, hogyan hatott a romákkal szembeni atrocitások intenzitására és gyakoriságára az, hogy a romák a választások kimenetelét befolyásoló tényezõvé váltak.

Roma választói aktivitás
A 2002-es parlamenti választásokhoz közeledve két fontos körülmény vált egyre nyilvánvalóbbá: az, hogy az erõviszonyok meglehetõsen kiegyenlítettek, továbbá az, hogy a választás kimenetelét a bizonytalan szavazók fogják eldönteni. A romák sokáig nem számítottak választási tényezõnek, ugyanis széles körben elterjedt volt az a vélekedés, hogy "a cigányok úgysem mennek el szavazni", ezért politikai tényezõként inkább negatív értelemben érdemes velük számolni, hiszen az átlagszavazó "megbünteti azokat, akik a cigányokat túlságosan pártolják". Adataink - melyek a Szonda-Ipsos által 1999. május - 2000. júniusi idõszakban végzett úgynevezett omnibusz survey-ek (N=19 000) és a Ford Alapítvány támogatásával 1999-2000-ben a "Szegénység és etnicitás Közép-Kelet-Európában" címû kutatás keretében lebonyolított kérdõíves vizsgálat egyes változóinak összekapcsolásából származnak, és a 18 éves és annál idõsebb magyarországi népességre reprezentatívak - egyértelmûen ellentmondanak ennek a korábban soha, senki által nem ellenõrzött, leginkább csak a politikai elit önmegnyugtatását szolgáló vélekedésnek. Adataink azt bizonyítják, hogy a cigány népesség választói hajlandósága csak kismértékben alacsonyabb, mint a nem cigány népességé. A nem romák körében a választási részvételüket biztosnak mondók aránya 60 százalék volt a vizsgált idõszakban, de ugyanez az arány a romák körében is csaknem elérte az 54 százalékot.
Az elõzetes hipotézissel ellentétben a választásokon való részvételre irányuló hajlandóság csak a kérdezõbiztos által romának tartott, "beilleszkedettebb" romák körében alacsonyabb, mint az önmagukat a többségi társadalmat képviselõ kérdezõbiztos elõtt cigánynak minõsítõ (a meglehetõsen alacsony számú, viszonylag magas státusú és származását öntudatosan vállaló roma mellett, többnyire a legalacsonyabb státusú, anyanyelvük, lakóhelyük vagy életmódjuk külsõ jegyei miatt etnikai hovatartozásuk eltitkolására csekély eséllyel képes, "integrálatlan" cigány) népesség körében. A "biztos szavazók" aránya az önmagukat romáknak vallók körében (57 százalék) csak csekély mértékben marad el az átlagnépesség körében mért aránytól. A fenti tendenciát látszik megerõsíteni az is, hogy az alacsonyabb státusú iskolázatlanabb, szegregált lakóhelyi feltételek között élõ (tehát a különbözõ cigány-, szegény-, leromlott munkás- stb. telepeken, "elcigányosodó" falvakban és városrészekben lakó) romák körében a választói hajlandóság az elõzetesen feltételezettel szemben nem alacsonyabb, hanem valamivel magasabb is, mint a magasabb státusú, nem szegregált lakóhelyen élõ roma népesség körében (56, illetve 53 százalék).
A lényegesen szegényebb, iskolázatlanabb stb. romák adatait azonban nem az átlagnépesség adataival, hanem a hasonlóan szegények, iskolázatlanok stb. adataival indokolt összehasonlítani. Itt most csak a különbözõ módon definiált szegény népesség vonatkozásában elvégzett összehasonlításokat mutatjuk be. "Abszolút" vagy "mélyszegénységben" élõ népességen itt azokat értjük, akik a legalapvetõbb javakból is hiányt szenvednek (például éheznek, és/vagy nincs télikabátjuk, második pár cipõjük, lakásuk romos, életveszélyes vagy egészséget súlyosan veszélyeztetõ állapotban van, stb.). A 18 éven felüli magyarországi népesség több mint 4 százaléka, a 18 éven felüli cigányok valamivel több mint a fele került ebbe a kategóriába. "Relatív szegényen" itt az egy fõre jutó jövedelem alapján számított alsó jövedelmi tizedbe tartozókat (illetve az ezek közül a kérdésre választ adókat) tekintettük. Figyelemre méltó, hogy míg a kérdezõbiztosok a 18 évesek vagy annál idõsebbbek mintegy 6 százalékát minõsítették romának, az ilyen módon értelmezett roma népesség az alsó jövedelmi decilishez tartozók kevéssel több mint felét teszi ki. Adataink azt mutatják, hogy a mélyszegénységben élõk valamivel alacsonyabb választói hajlandóságot mutatnak, mint a legalsó jövedelmi decilisbe tartozók. Az adatok azonban azt is mutatják, hogy a kétféleképpen értelmezett szegény népesség esetében egyaránt az a tendencia rajzolódik ki, hogy a romák választási hajlandósága azonos, vagy csekély mértékben magasabb, mint a hasonlóan szegény nem romáké.

Jobboldali fölény
Meglepõ eredményeket kapunk akkor is, ha a romák választási preferenciáit vizsgáljuk. A széles körben elterjedt vélekedés szerint "a cigányok ugyan nem nagyon mennek el szavazni, azonban akik mégis elmennek, általában balra szavaznak". Az adatok ezzel szemben egyértelmûen azt mutatják, hogy a cigánynak tartott népesség ebben a vonatkozásban is a hasonlóan szegény és iskolázatlan nem cigányokhoz hasonlóan viselkedik. A vizsgált idõszakban a szegény népesség körében az MSZP egyedül és az SZDSZ-szel együtt is igen jelentõs hátrányban volt a Fidesz-MPP-vel, illetve a "polgári koalíciónak" MIÉP nélkül, vagy azzal együtt vett formációjával szemben. Ez mind az "abszolút", mind a "relatív" módon értelmezett szegényekre (annak legalsó és alsó két tizedére is) egyaránt igaz volt. Vizsgálódásunk idején a baloldali hátrány a kérdezõbiztosok által romának minõsítettek esetében is teljesen egyértelmû volt (ami beilleszkedik abba az általános tendenciába, hogy a baloldal a szegény népesség körében hátrányban volt), de valamivel kevésbé volt jelentõs, mint a nem romák körében. Említést érdemel viszont, hogy az önmagát romának valló népesség az egyetlen általunk itt elemzett, alacsony státusú, szegény népességcsoport, amelynek körében valamelyes MSZP-fölény mutatkozott a vizsgált idõszakban.
Mindent összevetve, a választásokon felvonuló erõk kiegyenlítettségének felismerése és a lehetséges választási szövetségek megkötése után a nagy politikai pártok a megszerezhetõ voksok reményében a roma szavazók felé fordultak, és - e pártok politikai kultúráját egyébként igen jól jellemzõ módszerekkel - roma szervezeteket, illetve politikusokat emeltek be választási szövetségeikbe. Hasonlóan ahhoz, mint amikor a hetvenes években, a munkaerõ-tartalékok kimerülése után hirtelen fontos lett a cigányok munkaerõ-piaci integrálása, a választásokra mozgósítható tartalékok kimerülése következtében a politikai elit most, szinte egyik pillanatról a másikra, rádöbbent a romák, pontosabban a roma szavazók politikai integrálásának szükségességére. És miként annak idején a munkaerõ-piaci integráció csak felülrõl vezényelve, részlegesen és számos késõbbi problémát elõrevetítõ módon ment végbe, nem történt ez nagyon másként a romáknak a mai politikai rendszerbe való integrálása esetében sem. Ez a választási szövetségre kiválasztott roma szervezetnek, a jelöltállítás módszerének, a listákra végül is felkerülõ - és az azokról kimaradó - roma politikusok személyének ismerete alapján elég nyilvánvaló.
Mindezek ellenére néhány igen lényeges változás figyelhetõ meg azóta, hogy a romák, ha képmutató és felemás módon is, választási tényezõvé váltak. Egyik napról a másikra számottevõen megváltozott a média, mindenekelõtt az állami rádió és televízió által közvetített romakép, ami általában - és az általunk vizsgáltat közvetlenül megelõzõ idõszakban különösen - gyakran gyûlöletkeltésre alkalmas, démonizáló vagy lesajnáló jellegû volt. Sokkal meglepõbb ennél, hogy érezhetõen csökkent a romákkal szembeni atrocitások száma és az ilyen atrocitások súlyossága is. Ez azért érdekes, mert szemben mondjuk az államilag kontrollált médiával, amelynek az esetében a központi irányítás ma eléggé nyilvánvaló, az ország legkülönbözõbb pontjain fellángoló etnikai konfliktusok, cigányellenes atrocitások egy központból történõ, közvetlen befolyásolására alig van mód.

Magyarázatok
Az etnikai konfliktusok gyakoriságának és intenzitásának magyarázatára alapvetõen két különbözõ típusú érvrendszer ismeretes:
- H1: a gazdasági jellegû érvelés szerint az etnikai konfliktusok kiélezõdése a gazdasági helyzet romlásával, a megélhetési költségek emelkedésével, nagy tömegek hirtelen elszegényedésével, a munkanélküliség emelkedésével stb. magyarázható. E magyarázat szerint a társadalmi egyenlõtlenségek és az etnikai jellegû konfliktusok kiélezõdését a gazdasági helyzet romlása eredményezi.
- H1/a: a fenti hipotézis jobban specifikált variánsa szerint az etnikai jellegû konfliktusok elmélyülésének különösen kedveznek az államszocializmus összeomlásához hasonló történelmi szituációk. Nagy politikai átrendezõdésekkor, technológiai forradalmak, átfogó gazdasági szerkezetváltások idején, a munkaerõpiac egyensúlyát megingató demográfiai történések esetén, illetve olyan korszakokban, amikor ezen destabilizáló folyamatok közül, egymást felerõsítve egyszerre több is érvényesül, alapjaiban rendül meg az eddig fennálló status quo. Világbirodalmak omlanak össze, amire térségünk történetében több példa is volt. Korábban jövedelmezõ szakmák értéktelenednek el, eddig prosperáló régiók indulnak egyszerre hanyatlásnak, a hirtelen technológiaváltás miatt a bérszínvonal gyorsan csökken, a munkanélküliek száma rohamosan emelkedik. Felborul a társadalom korábbi osztályszerkezete, a hatalmas és gyakran kényszerû helyi népességmozgás következtében meglazulnak a helyi társadalmi beágyazottságok. Mindezek miatt a talaját vesztett egyén egyre kevésbé képes identitását korábbi közösségeinek viszonylatában meghatározni, osztály- és lokális kötöttségeinek terminusaiban kifejezni, ezért a "nagy", "változatlan" és "örök" vagy legalábbis annak tûnõ értékek felé fordul, és azonosságát egyre inkább nemzeti, vallási vagy etnikai csoporthoz való tartozásával határozza meg. Mindez - e hipotézis szerint - szükségszerûen együtt jár az ilyen jellegû konfliktusok kiélezõdésével.
- H2: a szociálpszichológiai jellegû érvelés szerint az etnikai konfliktusok és azok kiélezõdése is a népesség elõítéletes beállítottságával magyarázható. Azokban az idõszakokban és azokban a térségekben gyakoribbak az ilyen típusú konfliktusok, ahol és amikor erõsebb az egyes etnikai csoportokkal szembeni elutasítás.
- H2/a: az elõzõ hipotézis specifikáltabb változata szerint nem az etnikai elõítéletek általában, csak azok speciális, konzisztens rendszert alkotó összekapcsolódása vezet etnikai konfliktusokhoz. Az ilyen típusú etnikai tematizáció pedig általában csak a társadalom viszonylag szûk rétegére, többnyire deklasszálódó vagy a deklasszálódástól rettegõ értelmiségi csoportokra jellemzõ.
- H3: véleményem szerint a posztkommunista átmenet etnikai konfliktusai gyakoriságának és intenzitásának magyarázatára önmagában egyik fenti hipotézis sem alkalmas. Hajlok továbbá annak feltételezésére, hogy a fenti hipotézisek specifikáltabb változatainak (H1/a és H1/b) kombinálásával is inkább csak e konfliktusok szükséges, de nem elégséges feltételeit tudjuk megragadni. Ha ugyanis önmagában a gazdasági helyzet romlásával vagy a társadalmi status quo megingásával lenne magyarázható az ilyen konfliktusok elszaporodása, illetve elmélyülése, akkor a gazdasági helyzet romlásával párhuzamosan, vagy legalábbis azt valamekkora késéssel követve, egyre intenzívebbé kellene válniuk a konfliktusoknak, majd a gazdasági fellendülés hatására, legalábbis egy idõ után, mérséklõdni kellene a konfliktusok gyakoriságának és élességének. Elõzetes vizsgálódásaink alapján úgy tûnik, hogy mindezt az adatok a legkevésbé sem igazolják, mint ahogyan azt sem, hogy - ami szintén ebbõl a hipotézisbõl következne - az etnikai konfliktusok gyakorisága és erõssége a szegényebb, azaz a válság által inkább sújtott térségekben lenne gyakoribb. Míg H1 és H1/a hipotéziseknek megfelelõen az elõfordulási és intenzitási trendeknek elõbb határozottan felfelé ívelõ, majd egyértelmûen hanyatló tendenciát kellene mutatniuk, H2 akkor lehetne igazolható, ha a gyakoriságok és intenzitások közel konstansok lennének, hiszen az ilyen típusú elõítéletes beállítottságok meglehetõsen szilárdak, és csak nagyon lassan változnak. H2/a igaz voltának esetében a trend ugyan eltérhet a gazdasági helyzet visszaesésének majd javulásának egész társadalomra számított tendenciájától, a gyakoriságoknak és intenzitásoknak azonban mindenképpen valami határozott, felfelé ívelõ majd hanyatló trendet kellene mutatniuk ahhoz, hogy e hipotézist igazoltnak tudjuk tekinteni.
Úgy tûnik azonban, hogy az etnikai konfliktusok gyakoriságát ábrázoló görbe sem viszonylag hosszú ideig emelkedõ, majd csökkenõ, sem viszonylag állandó szinten mozgó formát nem mutat, inkább szabálytalan idõközökben, szabálytalan intenzitású megugrások, majd ugyanilyen hirtelen visszaesések tendenciája rajzolódik ki.
Lényegében ugyanez a tendencia mutatkozik akkor is, ha megkíséreljük az elmúlt évek legjelentõsebb cigányellenes atrocitásainak történetét nyomon követni. Az elsõ, mindenképpen említést érdemlõ jellegzetesség az, hogy ezek a nagyon különbözõ helyen és idõben, különbözõ ügyek körül kibontakozott konfliktusok egymáshoz meglehetõsen hasonlatos forgatókönyvet követnek. A konfliktus csaknem mindig arra a hatalmas és egyre mélyülõ szakadékra vezethetõ vissza, ami "az Európához való csatlakozásra" jó eséllyel pályázó, vagy abban több-kevesebb joggal reménykedõ többség és az egyre inkább a harmadik világ szegényeinek színvonalára süllyedõ helyi cigány kisebbség helyzete között húzódik. Ha ennyire eltérõ helyzetû és lehetõségû csoportok élnek egymás közvetlen közelében, az életmódok és viselkedések hatalmas különbsége szinte szükségszerûvé teszi az elkülönülésre és elkülönítésre irányuló törekvéseket. Ez az "objektív helyzet" azonban inkább csak az elõítéletek megmerevedését, sajnálkozással vegyes lenézést, ízetlen cigányvicceket és elszólásokat, a tér- és társadalomszerkezeti választóvonalak élesedését eredményezi.

Politikai tematizáció
Ahhoz, hogy az elõítéletes gondolkodásból agresszív elõítéletes cselekedet legyen, általában az kell, hogy a helyi politikai elit vagy annak valamelyik befolyásos csoportja, általában valamiféle országos szintû támogatást is élvezve, politikai programként tudja megfogalmazni a valóban katasztrofális gazdasági helyzetbõl és a valóban jelen lévõ elõítéletes szociálpszichológiai környezetbõl "egyedül következõ megoldást". Ez alatt általában valamilyen, a "cigányoknak", vagy legalább a meglehetõsen önkényesen definiált "rossz cigányoknak" a település perifériájára való kiszorítására, vagy - újabban egyre gyakrabban - a településrõl való elûzésére irányuló terv értendõ. Ezek után általában egyre inkább fokozódik a konfliktus intenzitása. Tovább élezi a helyzetet a helyi és országos média megjelenése, jó szándékú, de ilyen jellegû konfliktusokról való tudósításban túlnyomórészt teljesen tájékozatlan hozzáállása, gyakran szenzációhajhász, az "átlagközönség" feltételezett rasszista beállítottságát kiszolgálni akaró törekvése, hogy a nyíltan rasszista média szerepérõl ne is beszéljünk. A konfliktus eszkalálódásának további szakaszát jelenti a jogvédõ szervezetek megjelenése, mert szinte teljesen függetlenül azok szándékától és taktikájától, a helyi elit azonnal hevesen támadni kezdi õket, arra hivatkozva, hogy ez miskolci, székesfehérvári, tiszavasvári stb. "belügy", amibe a "Pestrõl jött" jogvédõknek nem lehet beleszólásuk. A helyi többségi elitet ebben általában támogatják az Országos Cigány Önkormányzat helyi emberei is, akik a maguk részérõl alázatosan megköszönik, hogy polgármesterük milyen szép gettót, konténertelepet vagy cigányiskolát akar építeni a helyi cigányok számára, és elítélik azokat, akik ezt meg kívánják akadályozni.
Az egyre élesedõ konfliktus eljut egészen a katasztrófa küszöbéig, vagy azt át is lépve, "pogromszerû" eseményekre is sor kerül. Abban az esetben azonban, amikor a jogvédõk tevékenysége nyomán és a média józanabb részének hatására, gyakran országos szintû politikai beavatkozást követõen, a konfliktust kiváltó helyi politikai elit meghátrálásra kényszerül, az atrocitások egyik pillanatról a másikra véget érnek, és a helyi cigányok úgy élnek tovább településükön, mintha semmi sem történt volna. Ezen az értendõ, hogy rossz gazdasági helyzetük és az õket körülvevõ elõítéletes környezet, ha egyáltalán, nyilván csak viszonylag hosszú idõ alatt változik meg, de többség és kisebbség újra viszonylagos etnikai békében él egymás mellett.
Az imént felvázolt hipotézisek teszteléséhez az etnikai konfliktusok gyakoriságát, intenzitását bemutató idõsorok és a konfliktusok kirobbanási helyeinek, földrajzi megoszlásának részletes elemzésére van szükség. Ezt a munkát jelenleg Csepeli Györggyel közösen végezzük. Szükség van továbbá a különbözõ típusokba sorolható konfliktusok történetét és a konfliktus lecsengése óta eltelt idõszak fejleményeit bemutató esettanulmányokra is. Ez a munka jelenleg Szuhay Péter vezetésével folyik. A Roma Sajtóközpontban Bernáth Gábor vezetésével folyamatban van egy, az etnikai konfliktusoknak a magyarországi médiában való megjelenését vizsgáló kutatás is.

Kevesebb atrocitás
A fenti hipotézisek tesztelésére azonban remek lehetõséget kínál az is, ha megvizsgáljuk, hogyan befolyásolta a romákkal szembeni atrocitások intenzitását és gyakoriságát az, hogy a romák szinte egyik pillanatról a másikra a közelgõ választások kimenetelét befolyásoló tényezõkké váltak. Megvizsgáltuk a 2001. szeptember 1. és 2002. február 15. között a nemzeti és kisebbségi jogok országgyûlési biztosának hivatalába, a Roma Polgárjogi Alapítványhoz, a Roma Sajtóközponthoz, illetve a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédõ Irodához beérkezett bejelentések számának és jellegének alakulását.
A munkában Lakatos Izabella fõiskolai hallgató, a Romaversitas Láthatatlan Kollégium hallgatója volt segítségemre. Az adatok elõzetes feldolgozása alapján megállapítható, hogy 2001 decemberének legeleje, a Fidesz-Lungo Drom szövetség lehetõségének meglebegtetése után hirtelen visszaesett a romákkal szembeni rendõri, önkormányzati, lakossági atrocitások száma, sõt ezen idõpont óta komolyabb, országos jelentõségûvé váló konfliktus nem is vált ismeretessé. Annak ellenére, hogy máskor kampányidõszakban az etnikai atrocitások is gyakoribbak és súlyosabbak szoktak lenni, most még olyan, teljesen reménytelennek tûnõ ügyekben is lélegzetvételnyi szünet állt be, mint amilyen a tömeges munkanélküliség által sújtott Ózdon a romák évek óta, szisztematikusan történõ kilakoltatása és lakásaik ezt követõ lerombolása. Sõt, a teljesen elmérgesedett zámolyi ügyben is lehet már néha józanabb hangokat is hallani. Legújabb fejleményként még a halmajugrai iskola igazgatónõjének ügye is - akit a szülõk és a kisebbségi önkormányzat alkalmatlannak tartott roma gyerekek nevelésére - megnyugtató fordulatot vett.
Nyilvánvaló persze, hogy az ismertté váló atrocitások csak a jéghegy csúcsát jelentik a mindennapi kirekesztések, üldözések és megalázások tengerében. Nincs okunk azonban azt feltételezni, hogy a sérelmek ismertté válásának aránya a vizsgált idõszakban nagyon másként alakult volna, mint korábban. Különösen azért nem, mert a vizsgálatba bevont hivatalok és civil szervezetek munkatársai komoly helyismerettel és helyi kapcsolatokkal rendelkezõ szakértõk, akik az atrocitásokról gyakran már azok hivatalos bejelentése vagy médiaeseménnyé válása elõtt értesülnek.
Az ismertté váló atrocitások számának hirtelen visszaesése tehát valóságos tendenciát jelez: mindenekelõtt azt, hogy az elmélyülõ társadalmi egyenlõtlenségek és az elõítéletes társadalmi környezet az etnikai jellegû konfliktusok kialakulásának csak szükséges elõfeltételeit jelentik. A konfliktusok kirobbanásában, illetve feloldásában hatalmas felelõsség terheli a helyi és országos politikai eliteket, amelyek pillanatnyi érdekeiknek megfelelõen adnak olyan jelzéseket, amelyekkel élezhetik vagy tompíthatják az etnikai konfrontáció élességét. Úgy tûnik, hogy a romák politikai tényezõvé válásával kapcsolatos legújabb fejlemények jelenleg inkább az ilyen jellegû konfliktusok minimalizálásában teszik érdekeltté az egymással szemben álló politikai eliteket.
Ma még nem tudjuk, hogy mennyire lesz tartós ez a helyzet. Annyi azonban bizonyos, hogy a romák csak akkor tudnak számukra kedvezõ változásokat elérni, ha minél többen elmennek szavazni, és szavazatukkal azokat a politikusokat támogatják, akiktõl a leginkább várható az, hogy kikényszeríthetik a gyûlöletbeszéd ellehetetlenítését, a kódolt rasszista megnyilvánulások visszaszorítását és a romák társadalmi reintegrációja érdekében legszükségesebb intézkedések megtételét.