Bokros Lajos neve az emlékezetes megszorító intézkedések bevezetése óta szitokszóvá vált Magyarországon. A jobboldali propaganda a "Bokros-csomag" kifejezésbe sûríti bele mindazt, amit ellenszenvesnek talál a liberális gondolkodásban. Az a kitartó figyelem ugyanakkor, amit a volt pénzügyminiszter jobboldalról kap, tulajdonképpen még használ is a magyar polgári demokrácia fejlõdésének: a rendszerváltás óta kétségtelenül a Bokros-csomag bevezetése kínálta a legjobb alkalmat annak megvitatására, milyen az a jövõkép, amelynek nevében a liberális politikusok kormányzási lehetõséget kérnek a választóktól.
A liberálisok még hálásak is lehetnek, amiért Bokros Lajos ellenségei ennyire kitartónak bizonyultak, de eközben mellébeszélés nélkül vállalniuk kell, hogy a nagy vihart kavart megszorítások alapelvei számukra a vészhelyzet elmúltával is érvényesek. Mivel pedig nincs szükséghelyzet, olyan megoldásokat kell felkínálni a választóknak/adófizetõknek, amelyek révén az egyének nem elsõsorban áldozathozatalként, hanem választási szabadságuk növekedéseként élhetnék meg a - nyilván lemondással is járó - liberalizálást. A Bokros-csomag vészintézkedésektõl nem terhelt "béke-változatát" kell tehát kikísérletezni.

Magánkiadások - közös kassza
Nyilvánvaló, hogy nem arról kell felújítani a vitát, szükség volt-e 1995-96-ban a magyar gazdaság iránti befektetõi bizalom megteremtéséhez a középrétegek súlyos áldozataira, vagy ahogy a jobboldali propaganda fogalmaz, a "családok megnyomorítására". Ebben a párbajban a hazai politikai kommunikáció szabályai szerint csak az ellenérdekû felek közötti gyûlölködés szítására volna esély. Értelmes vitát lehet viszont kezdeni arról a sarkalatos kérdésrõl, hogy - a többség preferenciái szerint - a közös kassza finanszírozza nagy társadalmi csoportok bizonyos egyéni szükségleteinek kielégítését, vagy fizettesse meg az állam a szolgáltatások valódi árát mindenkivel, aki képes lehet kifizetni.
A Bokros-csomag körüli viták két ponton élezték ki ezt a kérdést: a családtámogatási rendszer - családi pótlék, gyermeknevelési támogatások - és a felsõoktatási tandíj ügyében. Ha lehet, ennél is súlyosabb bûnnek bizonyult azonban - mindmáig szikrázó gyûlöletet váltva ki - az alanyi jogon járó családtámogatások megszüntetése. Egy kétgyermekes, kétkeresõs családnak 1995-ben csak havi 100 ezer forint bruttó összjövedelem alatt járt családi pótlék. A jövedelemhatárt azonban nem elvi okokból jelölték ki éppen itt: az államháztartás kiadásainak jelentõs lefaragása volt a cél. Ezen a ponton érhetõ tetten a liberális közvélemény máig tartó zavarának legfõbb oka: a Bokros-csomagban reménytelenül összekeveredtek a pillanat diktálta vészintézkedések és a polgárok közkasszába fizetett adóinak kívánatos felhasználásáról szóló alapelvek. Ha valaki meggyõzõdéssel támogatja is az alanyi jogon járó közpénz-juttatások felcserélését a rászorultság elvét követõ támogatásokkal, 1995. március 13-a óta nem alapelvekrõl, hanem az államcsõd küszöbén sebtében hozott rendelkezések jogosultságáról kényszerül vitázni. A Bokros-csomag bejelentését követõ össztûz egy pillanatig sem a polgár és az államkassza viszonyának elvi kérdéseire irányult.
A jobboldalnak természetesen kapóra jött, hogy elterelheti a figyelmet azokról az elvekrõl, amelyek az intézkedések mögött meghúzódtak, és amelyeket a magyar közvélemény egy része minden valószínûség szerint támogatna. Nem az elvekre koncentráltak azonban a baloldali kritikusok sem. Egyrészt a túl alacsonyan meghúzott jövedelemhatárokat támadták, másrészt az intézkedéseket végrehajtó államapparátus felkészületlenségét kárhoztatták. Nehezen vitatható tény, hogy a rászorultsági elv bevezetése felidézte azt a veszélyt, hogy a hivatalok látókörén kívül vegetáló családok kiszorulnak a segélyezettek körébõl. Az állam nyilvántartásai alapján egyáltalán nem volt garancia a leginkább rászorulók feltérképezésére. Más oldalról reális volt az a veszély is, hogy a tökéletlen végrehajtás miatt sokan kapnak közpénzt jogosulatlanul. Az általános megszorítások közepette felháborodást keltett a magas jövedelmû adóelkerülõk kiszûrésére képtelen hivatalok tehetetlensége. Ezeknek a vádaknak valóban komoly alapjuk volt. A Bokros-csomagot liberális szempontból is csak ideiglenes csomagként lehetett felvállalni. Súlyos, de talán még nem jóvátehetetlen hiba, hogy a helyzet javulásával lehetõvé váló módosításokat sem a liberálisok, sem a szocialisták nem helyezték kilátásba már 1995-ben.

Civil szabadságharc
Az 1998-as választásokat az az erõ nyerte meg, amely a "népnyúzó" intézkedések teljes visszavonását helyezte kampánya középpontjába. Ez egyértelmûvé tette, hogy olyan súlyos és igen költséges ügyekben, mint a szociális támogatások rendszere, a közvélemény nagy része állampárti, az alanyi jogon járó ingyenes juttatások híve. Valószínûleg nem tévedünk nagyot, ha ebbõl a szempontból a két legnagyobb párt szavazótáborát egy oldalra soroljuk.
A vereség mértékét jelzi, hogy 1998 óta nincs olyan szereplõ a politikai porondon, amely - például - újra fel merné vetni az alanyi jogon járó családtámogatások megszüntetésének ötletét. Az ellenzéki pártok csak a családi pótlék súlyának növelését és a gyermekek után járó adókedvezmények csökkentését vagy megszüntetését ígérik. A jelenlegi rendszert tehát csak azért bírálják, mert az adókedvezmények útján a gazdag családokat jobban "támogatja", mint a rászorulókat. Mintha végsõ soron elfogadnák a kormánypropaganda állítását, amely szerint a jelenlegi kormány családtámogatási politikája igazi diadalmenet.
Mindez teljesen új helyzetet teremtett. A kérdés most már az: át lehet-e érzékelhetõen alakítani az állam és az adófizetõk viszonyát ebben az alapvetõen nem liberális környezetben? Milyennek kellene lennie a Bokros-csomag kíméletes "béke-változatának"? Hogyan kellene bevezetni, hogy ne söpörhesse el ismét már a legközelebbi választásokon a jobb- vagy baloldali konzervatívok propagandája?
A liberálisok ideje akkor jön el, amikor fellángol a civil társadalom szabadságharca az eltûrhetõ határain túlterjeszkedõ állam ellen. A liberalizmus államellenes lendülete különösen fontos ott, ahol hosszú ideig érvényesülõ totalitárius elnyomás miatt szétesett a civil társadalom. Az öntevékeny polgári szervezetek hálózata, ha szervesen fejlõdhet, alapjában politikamentes. Más a helyzet azonban, ha viszonylag gyorsan kell újraéleszteni az állampolgárok független kezdeményezéseinek szervezeti kereteit. Ilyenkor csak a hatalommal vívott - szükségképpen politikai természetû - függetlenségi harcok gyorsíthatják fel a civil társadalom kifejlõdését.
A civil szféra államellenes küzdelme termékeny harc. Nem általános elvek által mozgósított tömegek csapnak össze, hanem hétköznapi ügyekben mondják ki az állam terjeszkedése által érintett csoportok, hogy ne tovább. S mivel mindig az állam az erõsebb fél, a civilek harca szellemes eljárásokat termel ki a gyengébbek szempontjainak érvényesítésére.
A máris rendelkezésre álló ötletes civil technikák koncentrált alkalmazásával rövid idõn belül komolyan vissza lehet szorítani az állam osztogató-befolyásoló szerepét. Attól függõen, hogy a civil szervezeteknek céljaik megvalósítása során szükségük van-e vagy sem az államgépezet átalakítására, törvények megszavazásának ösztönzésére, új állami intézmények felállítására, a kínálkozó technikák kétféle családjáról beszélhetünk.

Az állam megkerülése
Olyan civil technikák tartoznak ide, amelyek a status quót érintetlenül hagyva érvényesítik a civilek szempontjait. Egyszerû példával bemutatható, mirõl van itt szó.
Klasszikus civil megoldás az állam megkerülésére, ha a jómódú adófizetõk nem szállnak vitába a hivatallal jogosultságokról és rászorultságról, hanem köszönettel elfogadják az államkasszától - például - a családi adókedvezményeket, és saját szervezeteiket megalakítva juttatják el azokhoz, akiknek valóban szükségük van rá.
Ez az eljárás a nagy érdekérvényesítõ erõvel rendelkezõ középosztálybeliek civil technikája.
Az államnak ilyenkor nincs más feladata, mint hogy egy bizonyos jövedelemszint fölött az adóbefizetés meredeken növekvõ részét például adókedvezmény formájában visszatérítse az adózóknak. (Nevezzük ezt a visszatérített összeget Liska Tibor nyomán erkölcsi jövedelemnek - a továbbiakban jelöljük EJ-vel!)
Azt, hogy mi történik az EJ-vel, a civil szféra állapota határozza meg. Szélsõ esetben az EJ minden fillérjét a jómódú adófizetõk költenék el - saját céljaikra. Ez a helyzet ma Magyarországon. Az állam adókedvezmények, kedvezményes hitelek formájában jelentõs jövedelemtöbblethez juttatja a jómódúakat, akik ezt az összeget megtartják maguknak. Hasonlóan szélsõséges feltételezés, hogy mindazok, akik EJ-átutalásban részesülnek az államtól, ezt a jövedelmet teljes egészében eljuttatnák a rosszabbul élõkhöz; a segítség pedig maradéktalanul éppen oda is kerülne, ahol a leginkább szükség van rá. A valóság leggyakrabban valahol a kettõ között lehet. A civil szervezetek teljesítményétõl függ, mennyire közelít az utóbbi, az "ideális" állapothoz.
Mivel az EJ újraelosztása az adó-visszatérítésben részesülõk önkéntes döntései alapján megy végbe, a civil szférának meg kell szerveznie az EJ-tulajdonosok számára a kényelmes adminisztrációt, az elosztás hatékonyságának ellenõrzését, a minél tökéletesebb tájékoztatást. Ebben a szisztémában az egyéni adományokról szóló döntéseket csak befolyásolni lehet, kikényszeríteni nem. Kézenfekvõ módszer a befolyásolásra a civil szervezetek reklámkampányainak szervezése. Méltóbb azonban a közösség iránti kötelezettségét mérlegelõ polgárhoz, ha reklám helyett értelmes háttérinformációkat kap, és ezek alapján szabadon hozza meg döntését.
Az állam megkerülése a családtámogatások esetében azt jelentené, hogy a középosztálybeliek szabad döntésévé válhatna, hogy mely csoportokat vagy egyéneket milyen módszerrel támogatnak a gyermekvállalásban és -nevelésben. A felsõoktatási intézmények és hallgatók támogatásának is valóban polgári módszere lehet az EJ-átutalásokon keresztül történõ önkéntes civil finanszírozás. A felsõoktatás ugyan ingyenes, de azok, akik EJ-jükbõl megengedhetik maguknak, önkéntesen fizetik gyermekeik vagy mások gyermekeinek oktatását, megerõsíthetik az értékes felsõoktatási mûhelyeket, ösztöndíjakat alapíthatnak kiváló kutatóknak és oktatóknak. A jelenleginél sokkal jobb hatást lehet várni az EJ újraelosztásától olyan súlyos problémák kezelésében is, mint esélytelen csoportok - például leszakadó cigány közösségek - megsegítése.
Meglehet, naivnak látszik a javaslat, amely - legalább részben - felsõ- és középosztálybeli polgártársaink önkéntes adakozására alapozná fontos célok finanszírozását. Az eddigiekben javasolt civil jövedelem-újraelosztási rendszer azonban nem valami mesterkélt fantazmagória. Jelenleg is mûködik - csak éppen a lehetõ legalacsonyabb hatékonysággal.
Nagyon sokan kapunk közvetlenül vagy közvetve költségvetési forrásból olyan összegeket, amelyekre valójában nem nekünk volna a legnagyobb szükségünk. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy az állam hónapról hónapra jelenleg is kiosztja számunkra erkölcsi jövedelmünket. Ezt azonban a civil minták, a megfelelõen bejáratott technikák, illetve a szükséges információk hiányában azok sem utalják át a rászorulóknak, akik erre közülünk hajlandók lennének.
Az EJ újraelosztása elsõsorban a viszonylag csekély többlettel rendelkezõ egyének számára megfelelõ módszer. Anonim adakozás, amelynek jutalma a civil társadalomban elfoglalt pozíciónk jelentõs javulása lehet. Aktív EJ-tulajdonosként más, hasonló beállítottságú civilekkel lépünk kapcsolatba. Egy élõ hálózat létrehozói, fenntartói és tagjai leszünk. A civil hálózatban kifejtett tevékenységünk révén emelkedik státusunk. Egy szétesésre hajlamos világban ez a munka önmagában hordozza jutalmát.

Az állam átépítése
Az államot megkerülõ technikák a közpénzeknek csak kisebb hányadát vonhatják ki a bürokrácia hatáskörébõl. De mi történik a közpénzek nagyobb hányadával, amit továbbra is befizetünk a közös kasszába?
A parlamentáris demokrácia csak végsõ soron garantálja, hogy a közpénzek felhasználása legalább valamelyest igazodjék az adófizetõk igényeihez. A parlamenti ciklusok végén leadott szavazatunk nem kínál hatékony beleszólási lehetõséget. Az államgépezet átépítésére is szükség van tehát ahhoz, hogy a közpénzek tulajdonosai közel kerülhessenek a döntésekhez. Befizetett adónkat kezeljék továbbra is képzett hivatalnokok, de hadd döntsük el mi, hogy milyen célokra fordítsák a pénzünket. Ehhez új típusú államra van szükség.
Egyáltalán nem törvényszerû, hogy a közpénzek akár csak jelentõs hányadát is az államapparátus gyûjtse be és ossza el. "Túl komoly feladat ez ahhoz, hogy olyan link szervezetre bízzuk elvégzését, mint az állam" - fogalmazta meg találóan a problémát Liska Tibor. Õ éppen ezért nem is elégedett meg kevesebbel, mint az állam teljes leváltásával. Az általa javasolt megoldás pofonegyszerû: egy adott közösség - például egy ország lakossága - közös tulajdonát mint társadalmi örökséget teljes egészében fel kell osztani tulajdonosai, az egyének között, és mindenki szabad belátása alapján fizessen ebbõl a közös szolgáltatásokért.
Addig is tennünk kell azonban valamit, amíg az államot nem sikerül teljesen leváltani, illetve csak részben sikerül kikapcsolni. Folyamatosan dogoznunk kell azon, hogy az államgépezetet minél jobban a polgárok alá rendelve építsük át. Ez az átépítés, ha igazán következetesen zajlik, az állam szerves és erõszakmentes leépítéséhez is elvezethet.

Békeadó
A "békeadó" példájával világítom meg, mit is érthetünk az államgépezet liberális szellemû átépítésén. Már megint ahhoz a kérdéshez jutottunk tehát, miként fizessen a polgár adót, és mi történjen a befizetett összeggel. És ez nem véletlen. Henry David Thoreau, akit a liberálisok és az anarchisták egyaránt joggal tekintenek szellemi elõdjüknek, a polgári engedetlenség lehetõségeit sorra véve abból az egyszerû ténybõl indult ki, hogy "az állammal évente egyszer - és nem többször - találkozom közvetlenül, szemtõl szembe, mégpedig az adószedõje személyében. Ezért a legegyszerûbb, a leghatékonyabb módszer elégedetlenségem kifejezésére, ha megtagadom adóm megfizetését."
A "békeadó" közvetlen elõzménye a hetvenes évek német békemozgalmainak harci eszköze, az adómegtagadás volt. A Német Szövetségi Köztársaság alkotmánya alapján lelkiismereti okokból bárki megtagadhatta, hogy meggyõzõdésével ellenkezõ kényszernek engedelmeskedjen. Erre a lehetõségre hivatkoztak az adómegtagadók. Mivel a béke meggyõzõdéses hívei, adójuknak pontosan akkora hányadát, amekkora a katonai kiadások részesedése a költségvetésen belül, nem fizették be, vagy zárolt számlára fizették be, hogy ne férhessen hozzá a költségvetés. Amikor a német zöldek bejutottak a Bundestagba, ez a jellegzetes parlamenten kívüli fegyver továbbfejlesztésre szorult. A zöldek 1986 áprilisában nyújtották be a békeadó törvénytervezetét. A törvény elfogadása esetén létrehoztak volna egy úgynevezett békealapot. Az adófizetõk írásban nyilatkozhattak volna arról, hogy jövedelem-, illetve béradójuk megfelelõ részét a békealapba kívánják-e átutaltatni. A tervezet részletesen elõírta, hogy a békealapból milyen célok finanszírozhatók: például a konfliktusok békés megoldását kutató intézmények fenntartása; fejlõdõ országok egészségügyi, jóléti, oktatási és gazdasági rendszerének konfliktusmegelõzõ célú fejlesztése; háború sújtotta térségek lakosságának segélyezése.
Ezt a tervezetet a Bundestag rövid vita után elutasította. A zöldek képviselõcsoportja azonban 1990-ben újabb javaslatot nyújtott be. Ebben már két rivális alap felállítását javasolták: a Szövetségi Katonai Alapét és a Hadikapacitások Békés Célú Átalakításának Szövetségi Alapjáét. Az államnak minden katonai kiadását a katonai alapból kellett volna fedeznie, azzal a szigorú megkötéssel, hogy az alap nem vehet fel kölcsönt. (Tehát az állami költségvetés nem pumpálhatta volna bele az adófizetõk pénzét kerülõ úton.)
A törvény egységes "védelmi adó" megfizetésére kötelezte volna polgárait. Az adó összegét a törvény a teljes jövedelemadó százalékában határozta volna meg. Az Alkotmány alapján azonban lelkiismereti okokból bárki átirányíthatta volna védelmi adóját a békés átalakítási alapba. Minden adófizetõnek évente rendelkeznie kellett volna arról, hogy mi a szándéka. Az átalakítási alapból elsõsorban a hadfelszerelések ökológiai és társadalmi szempontból kíméletes termelésre történõ átalakítását finanszírozták volna. Jellemzõ az a négy fõ ellenérv, amelyet a Bundestagban a zöldek javaslatával szembeszegeztek kritikusaik.
1. A polgárok a választások alkalmával "amúgy is" dönthetnek a következõ kormány fegyverkezési kiadásairól.
2. Minden egyes újabb alap létrehozása csak a bürokráciát növeli.
3. Ha a pacifisták elérnék a békeadó bevezetését, más állampolgári csoportok mindjárt további speciális alapok létrehozását kezdeményeznék.
4. A békeadó korlátozza a törvényhozás jogát a költségvetés szabad alakítására.
Nos, a bürokrácia növekedésének veszélye valóban megfontolandónak tûnik, de ha az új alapok felállítása a polgárok választási szabadságának növekedését és a rendszer rugalmasabbá tételét szolgálja, a többletbürokráciát célszerû elviselni. A többi ellenérv viszont már elsõ pillantásra is inkább az államgépezet átépítése mellett szól, mintsem ellene.
A zöldek javaslata Magyarországon is mintául szolgálhat az állam liberális szellemû átépítéséhez - és nemcsak a fegyverkezést ellenzõk élhetnének vele. Egymás mellett mûködõ alapok létrehozásával békésen lehetne finanszírozni például a társadalom különbözõ kultúrájú, felfogású, világnézetû stb. nagy csoportjainak sajátos ízlését kiszolgáló önálló közszolgálati televíziós, rádiós mûhelyeket; a térség békéjének veszélyeztetése nélkül lehetne támogatni a határon túli magyar közösségek fennmaradását - hogy csak két, mostanában "forrónak" számító témát említsünk.
Az állam átépítése természetesen nem megy harc nélkül. Ahogyan Németországban is vereséggel végzõdtek az elsõ kísérletek, mindenütt arra kell számítani, hogy komoly erõk sorakoznak fel az ilyesfajta ötletekkel szemben. Nem nehéz olyan politikai irányzatokat találni, amelyek körmük szakadtáig küzdenek azért, hogy az adófizetõket elszigeteljék az adójukkal gazdálkodó bürokratikus apparátustól.