"Nem értem, mi a baj. Nagyon szép képek. Rendben vannak" - mondja ismerõsünk Andres Serrano retrospektív fotókiállításának megnyitóján, a MEO-ban gyülekezõ tömeg kellõs közepén. Mi pedig azt gondoljuk, valami még sincs rendben. De nem Serranóval. Mi tudniillik szeretjük Serranót, de ha nem szeretnénk, akkor is eljöttünk volna. Elõször is, mert köztudottan sznobok vagyunk. Meg akarjuk nézni azt, amit a fél világ körbeõrjöngött. Másodszor is, mert szeretjük a MEO-t, Magyarország jelen pillanatban legizgalmasabb kiállítóterét, az egykori újpesti bõrgyár minõség-ellenõrzõ osztályának épületébõl kialakított világszínvonalú helyet. És ha eljöttünk volna annak ellenére, hogy nem szeretjük Andres Serranót, talán most mégis megszeretnénk. Nem minden képét, persze. Leghírhedtebb alkotását, a Piss Christ-ot továbbra is ízléstelen bátorságfitogtatásnak gondolnánk és gondoljuk, a sárgás folyadékban - a cím szerint vizeletben - úszó feszület Serrano szerencsétlen önparódiája, amely világosan megmutatja az általa gyakorolt mûvészeti kommunikációs stratégia határait. A halottasházban készült felvételek, a portrésorozatok vagy a testnedvekrõl készült nagyítások viszont katartikus hatású képek, amelyek (kétségkívül harsány) radikalitással kérdeznek rá a szépséggel és az ábrázolhatósággal kapcsolatos hallgatólagos megegyezéseinkre. Serrano poszterszerû képei megszépítik azt, ami taszító és rettenetes (ezért mondja Jancsó Miklós a megnyitón, hogy "köszönöm, Andres, hogy nem félek"), de azt is megkérdezik, hogy vajon létezik-e puszta formai szépség, vagy amit annak vélünk, nem hordoz-e titkon tartalmi ítéletet is magában. Miért szép egy nõi mell egy csecsemõ szájában, és miért nem az egy öregemberében? Miért szépek a domborodó izmok a férfi testén, és miért nem azok a nõén? Serranóé nem dekadens és nem amorális, épp ellenkezõleg, nagyon is - néha talán már túlságosan is - morális mûvészet, állandóan arra akar késztetni, hogy gondolkodjunk el azon a morális konszenzuson, amely a látványt szimbolikus jelentéssel ruházza fel, és kijelöli az ábrázolható és a tabu határait.
Valami még sincs rendjén a fotók budapesti kiállítása kapcsán, és ez a zavarodottság ott lebeg a megnyitó levegõjében. Megkaptuk Serranót, de valami elmaradt, amirõl úgy gondoltuk, elválaszthatatlan Serranótól, elmaradt a botrány. Pedig Tarlós óbudai kerületi polgármester újfent megtette, ami tõle tellett, és késlekedés nélkül leszedette kerületében a kiállítást hirdetõ plakátot, a meztelen, szakállas, cigarettázó idõs asszonyt megjelenítõ képet - amelynek mellesleg magyar vonatkozása is van: Serrano 1994-ben, budapesti tartózkodása során fényképezte le a közkedvelt, azóta meghalt fõiskolai modellt. Ismerõsünk fent idézett mondata (vagyis hogy nem érti, mi volna a baj a képekkel) is nyilván erre utal, de nem képes feledtetni, hogy egy plakátleszedetés messze nem ér a nyomába azoknak a felindulásoknak, melyeket Serrano fotókiállításai a világ más részein kelteni szoktak.
A Tarlós leszedette plakát a köztudatban nem kapcsolódott össze a kiállítással, a morális felháborodás területén oly otthonosan mozgó polgármester akciója így nem is válhatott valamilyen széles körû, szenvedélyes vita- és demonstrációsorozat kezdetévé, s mivel a polgármester felháborodásához nem csatlakozott nyilvánosan senki, se politikus, se szervezet, se közíró, Serrano megmaradt néhány múzeumlátogató belügyének.
Kérdés, hogy jó-e ez, vagy rossz? Azt mondhatnánk, hogy jó abból a szempontból, hogy a képeknek a múzeumban van a helyük, élvezetük, elutasításuk, megítélésük a múzeumlátogatókra, a kritikusokra és a mûvészettörténészekre tartozik. És mégsem jó, mert Serrano mûvészete éppen hogy széles körû vitát akar provokálni, tabusértéseivel a közönyös szemet akarja érdekeltté tenni. Hogy a mûvész szándékában állt-e valaha a betiltásig és a képrombolásig menõ felháborodás kiváltása, az ma már irreleváns, mert függetlenül kifürkészhetetlen szándékától, mûvészeti kommunikációjában a botrány immár visszavonhatatlanul szerepet játszik. És ezeket az olykor nevetséges, olykor sajnálatos botrányokat felfoghatjuk úgy is, mint mûvészet és morál, mûvészet és politika, múzeum és állami támogatás kérdéseirõl szóló fontos és tartalmas viták tûzköveit. Ezért is szeretjük Andres Serranót. Magyarországon, úgy tûnik, most ezek a viták is elmaradnak.
Persze azt is tudjuk, hogy ez a fajta harsány kommunikációs stratégia azt kockáztatja, hogy a polgárok elfásulnak a sok provokációtól, a politikusok meg megtanulják, hogy ha felháborodnak és betiltást követelnek, azzal olyan lapot tesznek le az asztalra, amit a szemtelen mûvész osztott ki nekik, így aztán esetleg a hallgatás mellett döntenek. Vagyis a Serrano-féléket úgy lehet hatástalanítani, ha kiismerik a játékszabályaikat, és visszautalják õket oda, ahonnan kitörni próbáltak, a múzeumba. Ez a belátás azonban aligha jellemzi a mai magyarországi helyzetet - gondoljunk csak a két és fél évvel ezelõtti Hermann Nitsch-kiállításra vagy a Közép-Európa Táncszínház Csodálatos Mandarin elõadásával kapcsolatos botrányra alig egy éve. Bármennyire irritáló volt is a jobboldali politikusok pökhendi, moralizáló és olykor ostobácska fellépése, bármennyire hiszünk is benne, hogy a betiltás nem lehet a kultúrpolitika eszköze, és bármilyen elszántan ragaszkodunk is az autonóm ítéletére kényes, kíváncsi múzeumlátogató jogaihoz, a botrány elmaradása most mégis ironikus módon rámutat, hogy a hangos felháborodás fenti esetei, és elsõsorban a Nitsch-kiállítás körüli vita még mindig közelebb volt egy demokratikus ország kultúrájának normális mûködésmódjához.
Serrano fotóit akkor állították ki Budapesten, amikor magukat keresztény értelmiségieknek mondók egy csoportja nem egy múzeum, hanem egy pártszékház elõtt virraszt, ami épp eléggé abszurd. Ám az sem kevésbé hajmeresztõ, ami virrasztásuk egyik ürügyéül szolgált, vagyis hogy magukat fiatal baloldaliaknak mondók egy csoportja nem, teszem azt, az egykori újpesti bõrgyár volt munkásait interjúvolja meg sorsuk alakulásáról, hanem magnójukkal mindenáron istentiszteleteket akarnak rögzíteni, kifejezetten feljelentés céljából. Magyarország 2002. késõ telén, kora tavaszán messze túl hisztérikus és abnormális hely ahhoz, hogy holmi artisztikus (vagy undorító?) vér- és spermakeverék, egy csecsemõ holttestérõl készült lélegzetelállítóan szép (vagy megengedhetetlen?) felvétel bárkit is felborzoljon. Serrano bizonyos értelemben megbukott Budapesten, mert megmaradt szûk körû, múzeumi ügynek. Azok azonban, akik vették a fáradságot, hogy a várt felhajtás elmaradásának ellenére is kiránduljanak a MEO-ba, nyilatkozatháború és dühödt tüntetés helyett egy meditatív órácskát kaptak ajándékba.

*****************

Rossz helyen vannak az Éjjel-nappal fiatalok címû brit film fõhõsei, és nyilván úgy is érzik, rosszkor. (Mi magunk feltétlenül így gondoljuk: a filmet tavaly nyáron mutatták be, most, bõ fél évvel az itthoni premier után hetente már csak egyszer, valamelyik hétköznap délután, hétrõl hétre változó kicsi mozikban játsszák, így hát az, amikor sokat halogatott elhatározásunkat, vagyis hogy megnézzük, végre beteljesítjük, alkalmat ad egyúttal annak a két évtizede nem tapasztalt érzésnek a megélésére, hogy valamilyen kulturális eseményrõl lemaradhatunk: a Mûvész moziban minden jegy elkelt. Át tehát Budára, a barátságos Tabánba. Na jó: nem rossz helyen. De közte macs.) A három fiúból, Seanból, Lennybõl és Vincentbõl, valamint egy lányból, Jodie-ból álló kompánia éjszakánként egy glasgow-i gyorsbüfében találkozgat egymással: a jobb fizetés reményében mind a négyen éjszakai mûszakban dolgoznak, és rövid kora hajnali pihenõjük naponta egyszer egymás mellé, egy társaságba sodorja õket. Sean az egyik kórházban beteghordó, barátnõjével összezördült néhány hete, s mivel a lány nappal dolgozik, abban sem biztos, hogy vajon egy helyen laknak-e még - a közösen használt szappan méretének fogyatkozásából, a törülközõ nedvességébõl próbál következtetéseket levonni arra nézve, hogy hányadán is állnak (ebbõl kiindulva egyikõjük sem mosakodhat túl sokat). Lenny fülhallgatóval a fején egy monitor elõtt ül, telefonközpontos, egész éjszaka a saját nevét mondogatja, és az õt hívó ügyfél neve iránt érdeklõdik, miközben reménytelenül szerelmes a vele együtt, tõle néhány méterre dolgozó, õt azonban pillantásra sem méltató kolléganõjébe - akit idõnként felhív, és önmagát ausztrál üzletembernek kiadva végül randevúra hívja. Jodie, az asztaltársaság egyetlen nõi tagja, hatalmas plexi szemvédõben, futószalag mellett forraszt valamilyen elektronikus ketyerét (amíg ki nem rúgják). A promiszkuitás, egyáltalán a párkapcsolatok tekintetében a három magányos fiatal szöges ellentéte a négyes legnihilisztikusabb és legkevésbé intellektuális tagja, Vincent, aki éjszakánként a közeli Safeway szupermarketben polcokat tölt fel. Egyetlen szenvedélye az, hogy a büfébe betévedõ idegen lányokat megpróbálja egy egyéjszakás kalandra (szigorúan három menetre) felcsípni. Egy sikertelen és egy sikeres próbálkozás után harmadik kiszemeltje Madeleine lesz, aki pedig nem más, mint Sean elveszettnek hitt barátnõje. A hódítás célt ér, és itt, körülbelül az egyharmadánál kezdõdnek a film bonyodalmai, amelyek egyébként nem tartanak túlságosan sokáig, s megoldásuk sem hoz egetverõ izgalmakat.
A harmincas éveinek elejét taposó angol rendezõ, Saul Metzstein bemutatkozó filmje mégsem érdektelen alkotás. Kompakt film, tetszetõsen tálalt etûd, amiben minden egyes elem a helyén van és intencionált, a tempós képek, az elhangzó zenék, a dialógusok, maga a cselekménybonyolítás és a fél-ironikus, fél-elégikus látásmód mind-mind arra szolgálnak, hogy kifejezzék egy generáció, a brit huszonévesek egy rétegének rendkívül jellegzetesnek tûnõ állapotát, hangulatát. Igen árulkodó, hogy Glasgow ebben a filmben nem önmagát "játssza", hanem egy megnevezés nélküli nagyvárost, amely lehetne bármelyik szerte Nagy-Britanniában (mi magunk például egy pillanatra felismerni véljük a londoni metrót, más kockákon egy-két jellegzetes londoni épületet, hogy a Safeway élelmiszeráruház-láncról ne is beszéljünk - de hát ízlések és pofonok esetleg igen, Safewayek egyáltalán nem különböznek egymástól; ez mégsem London), egy nagyvárost, amelynek lakói a mindennapok rutinja során elidegenedtek saját életük voltaképpeni színterétõl. Ugyanezt a szimbolizmust erõsíti, hogy a film hõsei az átlagostól eltérõ napszakban, éjszaka, a körülöttük alvó nagyvárosban élnek, számukra az válik normalitássá, ami a többség számára rendhagyó vagy deviáns. "Rosszkor" élik az életüket, de épp ez a helytelenség az, ami rávezeti vagy rádöbbenti õket létezésük kiüresedettségére és reménytelenségére. Nem gondoljuk, hogy az Éjjel-nappal fiatalok általánosítható tanulságokkal szolgálna, még csak nem is dokumentatív jellegû pillanatkép, hanem egész egyszerûen egy lehetséges módon, a maga logikája szerint mond el egyetlen történetet, amely feltétlenül elgondolkodtató; nem történetként, hanem inkább annak az életérzésnek a közvetítõjeként, amit áthoz.
Az Éjjel-nappal fiatalok eszünkbe juttat még valamit. Úgy tûnik, mintha a kortárs brit filmmûvészetben, saját perifériáin (többnyire fiatalok és/vagy nem angolok keze munkájaként) az elmúlt nyolc-tíz év során kialakult volna egy iskola vagy hagyomány, amelyben a - jobb híján nevezzük így - szociografikus karakter teret nyert a - megint csak jobb híján nevezzük így - szépen kamera elé vitt mûvészfilm ellenében. (Persze arra, hogy ez milyen mélyen igazságtalan és leegyszerûsítõ megjegyzés, a legjobb példa a két éve Magyarországon is játszott Patkányfogó, amelyet feliratozás híján annak idején skót akcentusával néztünk végig, és egy filmbéli BBC-tudósítás bejátszásának kivételével jószerével egyetlen szavát sem értettük, az emlékezetes képek, idõnkénti igen erõteljes dokumentativitásuk mellett, mégis közvetíteni tudták a film narratívájának minden lényeges mozzanatát.) Az Éjjel-nappal fiatalok ily módon tehát egy hagyományba illeszkedik bele, noha csak áttételesen van köze a Trainspotting vagy a Sekély sírhant radikális brutalitásához, az Alul semmi finoman képtelen humorához, vagy akár a hozzá még legközelebb álló Wonderland szelíd és megengedõ szenvedélytelenségéhez is. Ám akad valami, ami biztonságos háttérként, használható alapként, fogyasztható tartalékként megítélésünk szerint ott áll ezek mögött a filmes kezdeményezések mögött, és ez nem más, mint az elit és a lektûr mérlegelésében a magyarénál jóval kedélyesebben pártatlan és tûrõképes, huszon-harminc éves írók által mûvelt, mennyiségileg igen-igen kiterjedt, ma születõ angol nyelvû regényirodalom, ennek a prózának a kialakult tradíciói és mostani jellege. Jack Lothiant (az Éjjel-nappal fiatalok forgatókönyvének íróját, a film remekbeszabott dialógusainak szerzõjét) persze nem nagyon lehet összekeverni például a kelet-európai mércével is valóban szépírónak számító Toby Litt-tel (akinek elsõ, Beatniks címû regénye az Éjjel-nappal fiatalokhoz hasonlóan egy véletlenül összeverõdõ fiatal társaság történetét mondja el), még a Littnél jóval egyszerûbb kulcsra járó Matt Thorne-nal sem (akinek mindhárom regényében számtalan, az Éjjel-nappal fiatalok szituációira emlékeztetõ helyzetet, figurát, rímet találhatunk), a legképtelenebb tanulsága ennek a filmnek mégis ez: pályáját kezdõ fiatal magyar filmrendezõnek - sok más, alighanem döntõbb, "rosszkor, rossz helyen" típusú ok mellett - a fent említett tartalék híján jóval reménytelenebb a helyzete, mint brit kortársának.
Jó helyen kell tehát lézengeni, jókor.

Andres Serrano: Az Idõ és a Gonosz helye. Retrospektív fotókiállítás, 1985-2001. MEO Kortárs Mûvészeti Gyûjtemény, 2002. február 9. - március 10.
Éjjel-nappal fiatalok. Színes, feliratos brit film, 2000. Írta Jack Lothian, rendezte: Saul Metzstein.