Ha A Jégmadár címû könyv szerzõjének az volt a szándéka, hogy szatirikus ellenutópiájában kegyetlenül kigúnyolja a "Reménytelen Négyezer Év", valamint a rá következõ "Talizmán Valóság" történelmének minden egyes eseményét és szereplõjét, beleértve a történet két regénybeli tudósítóját is: akkor vállalkozása teljes sikerhez vezetett. Amennyiben (tudatosan) agyonbonyolított szatirikus regénye egyúttal önmaga (öntudatlan?) szatírája lett. Egyszóval Spiró György szinte olvashatatlan könyvet írt. S ez roppant meglepõ, ha elõzõ nagyregényei, Az ikszek és A jövevény után vesszük kézbe a hétszáz oldalnyi szó- és ötletzuhatagot.
Adva van tehát egy író, akinek neve alatt megjelenik egy regény, amelynek utolsó fejezetét egy Spiridon Gorgos Sophieson (vö. "Bölcs" Spiró György) nevû írástudó jegyzi, aki egyúttal fia a könyv többi fejezetét megíró történész Andrew Shonasonnak, aki viszont a két plusz nemi szervvel felvértezett, majd madárrá "vedlített", s végül "élõvé balzsamozott" Bisztó Zsonna ("világnyelven": Saint Shona Bisto) szentéletrajzát író Vonna Bollog iránti tiszteletbõl felvette a Bollog Shonason nevet. Azonkívül további írók és mûvek bukkannak fel a könyvben; például Villa Farko (vö. François Villon), aki mögött valójában több személy rejtõzik, például a madarak megszállott híve, Tudory Déridõ (vö. Tandori Dezsõ), akinek válogatott verseit a There Ain't No Cure for Dove címen adták ki (vö. Leonard Cohen There Ain't No Cure for Love címû dalával). De hiába a szerepjátszó bújócska, nem kerülhetjük meg a kérdést: ki a felelõs valójában a hétszáz oldalas elmeszüleményért? Ki teszi próbára az olvasók türelmét? Akik közül az egészségesebb természetûek elõbb-utóbb talán fel is adják, a bonyolultabb lelkûek pedig nem is annyira önfeledten, mint inkább megszállott módjára fenekednek neki a regénynek. S ilyen romlott lelkû befogadó volna a penzumra robotoló kritikus is, aki viszont most saját olvasói rossz közérzetét váltja közérdekû tudósításra.
Könyvünk témája az "ember antropológiai förtelmessége" - mint volt Petroniustól Swiften keresztül egészen Hamvas Béláig - a "sok ezer Reménytelen Év" történetébe ágyazva.
A szûkebben vett játéktér pedig az "Elsötétülés kora" (nagyjából a regény olvasójának közeljövõje), szereplõi pedig: az amerikaiak és a rosszlandiak, továbbá a nyugat-balkáni ugarok (fõvárosuk a Puna két partján fekvõ Kolakmenc, nemzeti költõjük Andrew Body, a Rothadás az Ugaron szerzõje) és a rommakákok, továbbá a zsappánok, az örökök és az olibánok, továbbá a zsermánok és a shvádok, és így tovább... A nemzetközi, sõt történelmi horderejû konspirációs bonyodalmak és kataklizmák (mint például a cigányháború) természetesen az extra vaginákkal ellátott tünemény körül szervezõdnek.
A vég pedig kiábrándító, amennyiben a megvalósult utópia mindig kiábrándító. Talán nem véletlen, hogy a beazonosítható hely- és személynevek között szinte csak Amerika szerepel saját nevén a regényben, lévén az elsõ elbeszélõ, Bollog Shonason pozitív utópiája éppen az egykori vezetõ állam területén létesül, ahonnan nézve a megelõzõ események (vö. "pre-Talizmán Folklór", Pre-Talisman Photography, Kaja, Pia és Retyi a Reménytelen Négyezer Évben) csupán lidérces elõkészületek a boldog jelenre, a dicsõ "Talizmán Korszakra".
S mivel extra Talizmaniam non est vita, legfeljebb "AIDS sújtotta néptelen, úgynevezett »koszladék államok«", egyszóval a "ROW (Rest of the World)": "Talizmánián kívül ma is ez a helyzet: az amerikai lakosok ma sem tudják, hány földrész is van a Földön, és ott mi van." (230. o.) Az Iowa City központú Talizmán-síkság az elsõ elbeszélõ szerint "felvilágosultan teokratikus társadalom", radikális szakítás a megelõzõ "Reménytelen Négyezer Év" megannyi elõítéletével, például: "Mi az apaságot nem tekintjük lényegesnek. (…) Nincs pénz, nincs kamat, nincs cserekereskedelem, nincs semmi, ami ember és ember közé állna. (…) Mi egyenlõk vagyunk a Véletlenben." (120-121. o.) A könyörtelenül demokratikus, mert ideológia- és hagyománymentes Véletlen viszont a második elbeszélõ, Spiridon Gorgos Sophieson által képviselt negatív utópia szerint csupán "felszíni-Talizmán hit", egyfajta szükséges elõkészület a tulajdonképpeni "Talizmán jövõ" rabszolgatartó társadalmára: "Nem a kocka dönt az új Talizmániában, hanem Az, Akinek a Szívében a Kõtalizmán Ott Van." (683. o.) Az új Talizmán berendezkedés látványos elõképét, mindmáig önismétlõ prototípusát jelenti újkori történelmünkben az önmagát felzabáló francia forradalom (majdnem) záróakkordja: a Megvesztegethetetlen által celebrált Legfõbb Lény kultusza.
A jelentõs (valóságos vagy imaginárius) elõképekkel rendelkezõ világtörténelmi jelentõségû fordulatnak lesz hordozója (vagy elszenvedõje) a két plusz "Cuppogó Hónaljhasadékkal" ékes, késõbb Jégmadárrá operált, s végül élõvé mumifikált Szent Zsonna. Ezen a ponton eszünkbe juthat Diderot az õ különleges képességekkel megáldott "fecsegõ csecsebecséivel", vagy éppen szerzõnk elõzõ regényének egyik nõi szereplõje, akinek roppant elõzékeny hüvelye - a lehetséges élveket fokozandó - nem csupán körkörös, de hosszanti izomnyalábokkal is el van látva. A kérdéses két extraszerv, a CHH (világnyelven: SAH, azaz Suck-in Armpit Hole) egyébként, de nem mellékesen, az elõ-Talizmán kor egyik ugar írójának elmeszüleménye, aki bevallottan, már-már nietzschei értelemben "korszerûtlen" figurája egy (hozzá) méltatlan kornak: "Túl jó író vagyok én ezeknek." (6. o.) Ha tetszik, a Talizmán jövõ nem más, mint egy saját korában el nem ismert - alulfogalmazva: sértett, felülfogalmazva: "korszerûtlen" - író agyament ötletének gigantikus következménye, valami olyasmi, ami emberi, nagyon is, sõt túlságosan is emberi. A többrétegû fikció életre hívója tehát egy szimpla pszichológiai helyzet, egyfajta írói frusztrációból fakadó szexuális vágykivetítés, amelyet látványosan képvisel a két elbeszélõ világméretûvé nagyított apa-fiú komplexusa: "Ennyiben apám annak a velejéig bûnös Talizmán-kornak a tipikus vándorszolgája volt. (…) De hát mi voltunk az elsõ igazán bátor Talizmánok, és apám szegény, a csikorogva hívõ, minket nem is értett volna meg soha." (673. o.) De persze ez is csak az egyik lehetséges - ráadásul nem is a leglehetségesebb - magyarázata annak, vajon milyen reális erõ vagy vágy mozgatja valójában Spiró szertelen regénymonstrumát. A Jégmadár jelentõsége talán éppen ebben a minden belsõ és külsõ kontrollt nélkülözõ, megalomán provokációban rejlik: olyan részleteiben szórakoztató kortárs mûvet forgathatunk, amely ugyanakkor egészében velejéig idegen. Utópisztikus (korszerûtlen) könyv egy utópisztikus (posztumusz) olvasói körnek. ("Túl jó író vagyok én ezeknek.") S így ember legyen a talpán, aki most önszántából végigolvassa!
Elképesztõ nevek, történetek és önismétlõ fordulatok: a fokozhatatlan nyelvi és dologi bõség volna tehát az új Spiró-könyv legfõbb vonzereje, mint volt néhány évtizeddel korábban Hamvas Béla Karneváljában; mely szerzõ persze hogy felbukkan A Jégmadárban, például úgy, mint a Didimusról és Didimáról jungiánus klisékkel értekezõ "Hommu Goyza, a korabeli jeles ugar borszakértõ, szépíró, filozófus, eleven kerti törpe, raktáros, sorjázó segédmunkás, babérfa-metszõ, könyvtáros, meteorológus, gyakorló férj és regényíró". (32. o.) Spiró azonban a karneváli õrület színességét és gazdagságát egyhangú és kietlen masszává, a "Reménytelen Négyezer Év" vezéreszméjéhez könyörtelen következetességgel igazodó Reménytelen Hétszáz Oldallá gyúrja (RHO, világnyelven: Hopeless Seven-hundred Pages, HSP). A regény talán azért ilyen hosszú, mert mechanikusan mûködtethetõ, éppúgy, mint a benne ábrázolt valóság. Ami - az írói koncepció felõl nézve - nagyon is rendjén van: ilyen a valóságos világ menete, következésképp a valóságos világot szatirikusan értelmezõ fiktív világ sem mûködhet másképp, legfeljebb még inkább úgy, hatványozva mintegy az alapszatírát. Ám az olvasói oldalon jócskán maradhat némi tanácstalanság. A befektetett értelmi, sõt fizikai erõfeszítéshez mérten csekély az öröm - no nem azért, mert kietlen a világ, amelyet a regény ábrázol, hanem azért, mert kietlen maga a regény is, ahogyan ábrázol. De hát éppen ez volna a roppant tudatosan választott és hosszan kitartott forma önérvényesítõ kényszermechanizmusa, amely hétszáz oldalon keresztül képes egyszerre szórakoztatni és fárasztani, önnön nagy titkát leplezni úgy, hogy közben leleplezi mások kis titkait - ami (le a kalappal!) nem kis teljesítmény.
Megkockáztatható, hogy könyvünk szellemes részletei, ironikus, sõt szatirikus paródiái még nem feltétlenül garantálják a sikert, azaz nem szükségszerû, hogy a meglepõ nyitóötletbõl (a Cuppogó Hónaljhasadék viccébõl) világméretû, sõt világfelforgató cselszövevény és szentéletrajz kerekedjék. Noha Spiró könyvében éppenséggel ez történik. Nem is beszélve arról, hogy a két elbeszélõ, a hígtalizmán Bollog Shonason és a mélytalizmán Spiridon Gorgos Sophieson sincs igazán egyénítve, azaz nyelvi értelemben meggyõzõen elkülönítve egymástól (hacsak nem azáltal, hogy a történész fiú a történész apa bizonyos kijelentéseit utólag kiemeli), lévén mindkettõt a mindentudó és egynyelvû (sokszor egyhangú) szerzõ bírja szóra. Akinek persze szórakoztató ötletei és lehengerlõ nyelvi leleményei révén végül is biztos helye lesz a világ- és magyar irodalom szatirikus regényszerzõinek elõkelõ sorában. Noha az éles elméjû Diderot-t nem feltétlenül A fecsegõ csecsebecsék címû szatírájáért tiszteljük. S Karinthy Frigyesnek sem biztos, hogy az Utazás Faremidóba vagy Capillária címû munkái volnának az igazi remekmûvei. Mint ahogyan az sem eldöntött tény, hogy Spiró György nevét éppen A Jégmadár miatt fogják-e jegyezni késõbbi korok mérvadó irodalomtörténeti munkáiban, vagy éppen - ha úgy alakulna, akkor fõhajtás szerzõnk jövõbe tekintõ nyelvi géniusza elõtt - "Ugarhon Hantái"-ban.

Spiró György: A Jégmadár. Ab Ovo, 2001. 704 oldal.