Szilágyi Lenke csupán névrokonom, így nyugodt szívvel mondhatom: valami különös tehetségû fotográfussal áldotta meg vele a sors a magyar fotográfiát. Olyasmit tud, amit csak nagyon kevesen: egyéni, senki mással össze nem téveszthetõ stílust alakított ki magának. S az a fura az egészben, hogy mindezt a legkevesebb hókuszpókusszal teszi: látszólag úgy fényképez, ahogy a madár dalol. Legutóbb André Kertész tudta ezt elhitetni a világgal - hogy végül az egyik legrejtélyesebb életmûvet hagyja maga után.
Kertész a fotótörténet azon nagy alakjai közé tartozik, akiket nem lehet irányzatok alá besorolni. Nem indított el semmit, nem képviselt semmit, és nem volt összefoglalója semminek. Valami nagyon személyes, lírai indíttatású fotográfia volt az, amit mûvelt. Azért fényképezett, mert maga körül képeket, fényképeket látott, melyek által megoszthatta másokkal, amit gondolt és érzett. Minden egyes képe önvallomás. Vegyük például az Eltévedt felhõt, amelyen egy New York-i felhõkarcoló derékmagasságában kóvályog egy apró felhõcske, vagy a Melankolikus tulipánt, mely a pohár vízbõl, az Élet vizébõl kihajolva az asztalra buktatja fejét. Mindkettõ röviddel azután készült, hogy Kertész Amerikába költözött: akkoriban efféle képekkel fejezte ki a szorongásait, az otthontalanságát. De gondoljunk akár a korábbi, még a párizsi boldog évek alatt készült Torzítások sorozatára, amely egy különleges tükör segítségével Dalí-figurákká transzformálta a (gyaníthatóan) gyönyörû, meztelen nõi testeket. Ez ne lett volna önvallomás?
Kertész két nagy horderejû döntést hozott meg pályája során, mindkettõt még itthon, a Párizsba történt kivándorlása elõtt. Az egyik az volt, hogy bár minden porcikája azt kívánta: fotográfus legyen, nem óhajtott hivatásos, mûtermi fényképész lenni. A másik, hogy nem hódolt be az itthon akkoriban divatos, de a világban már jócskán lejárt piktoralista, festészetutánzó stílusirányzatnak. Ez a két döntése tette az egyetemes fotótörténet kimagasló alakjává. Párizsba, majd New Yorkba költözése csak az életrajzát és a pályáját, meg persze a témáit befolyásolta. A legfontosabbat: a fotografikus látásmódját már nem. Kertész itthon lett azzá, ami; Párizsban boldog volt; New Yorkban nagyon boldogtalan. De képet, fényképet mindig egyfélét alkotott: önvallomás- vagy legalábbis lírai jellegût.
Mégpedig csupa olyasmibõl, amit - ma már, a fotótörténet ismeretében bizton állíthatjuk - körülötte közel s távol senki másnak eszébe nem jutott volna még csak megfényképezni sem, nemhogy megnagyítani és közszemlére bocsátani. Azt is mondhatnánk: miközben kortársai közül szinte mindenki azon munkálkodott, hogy kialakítsa a fotográfia mûvészi metanyelvét, Kertész a fotográfia köznyelvét emelte át a mûvészet szférájába. S éppen ez az, ami Szilágyi Lenkét Kertész egyenes ági leszármazottjává teszi. Sokkal mélyebb ez a rokonság annál, semhogy stílusjegyekben vagy a témaválasztásban mutatkozna meg.

Semmiségek
Szilágyi Lenke legjellegzetesebb képei komplett élethelyzeteket varázsolnak elénk, csupa banalitásból - annyira eszköztelenül, a lényegre lecsupaszítva, hogy már-már vizuális fogalmakká (nem allegóriákká!) válnak. Néhány példa az albumaiból. Egy kopaszra nyírt kisfiú a pusztában egy fölröppenõ madárraj után bámul - nem hiszem, hogy ennél szûkszavúbban meg lehetne fogalmazni az elvágyódást és a magányt! Fiúsra nyírt lány szájából szipka lóg ki, mögötte egy félig kivilágított gang, kovácsoltvas díszítéssel, a tetõn tévéantennák: "külvárosi éj", 1995-bõl. Egy kislány haját fújja a szél, mögötte egy fa sziluettje - ám mintha a tenger mélyén történne mindez: a lányfej medúzára, a falevelek csillagállatokra emlékeztetnek, s az egészben van valami furcsa, szürreális, e világon túli, lidérces lebegés. Egy télikabátos fiú, akit csak deréktól lefelé látunk, éppen beleugrik a - mibe is? Nyilván valami befagyott folyómederbe vagy tóba, de leginkább a nagy Semmibe.
Egyik kedvencem: két kislány (láthatóan testvérek) egyforma ruhában, cipõben, zokniban, egyforma kerek szemüveggel - a kicsi a kamerába, a szemünkbe bámul, s szinte a bõrömön érzem, mennyire utálja, hogy mindig õ a kisebb.
A szemközti képen egy tizenéves fiú, pucér felsõtesttel, a bicepszét ugratja, elõtérben megannyi buja fehér rózsa: a várva várt ivarérettség eleven szobra. Kicsivel elõrébb a kelet-európaiság csimborasszója: egy Trabant valami udvaron, elõtte egy fiatal faszi (bocsánat, de erre a figurára ez a szakkifejezés) kissámlin üldögél, rákönyököl egy hokedlire, melyen bontott üveg szesz van, a hokedli mellett kövérkés, fiatal nõ, kigombolt ingben-kabátban, ölét övbõrtárca takarja valami kimondhatatlan szemérmetlenséggel, a lába elõtt egy bõrönd - és az egész díszlet alatt, az udvaron (!) egy szõnyeg. Ez most a lakásuk, a nappalijuk. A fiatal férfi ránk néz, kifejezéstelen tekintettel - a nõ valahova az égre...
Szilágyi Lenke legtöbb képét - miként annak idején Kertészéit - egy önmagára valamit is adó fotográfus nem csinálta volna meg. Nem vette volna észre, hogy ott kép, fénykép van. Különösen igaz ez azokra, amelyek súlyos technikai hibákkal terhesek: életlen az egész, az arc nem látszik, a felvétel az ablakkal szemközt, ellenfényben készült; sorolhatnám még. Hihetetlen merészség kellett hozzá, hogy Szilágyi Lenke - aki egyébként, és egyáltalán nem mellesleg, a nagyításaiban rendkívül igényes, majdhogynem perfekcionista - kiadja a kezébõl ezeket a képeit, mi több: sokszor mintha épp ezekre a "hibákra" építene. Mondhatni: metafizikai magasságokba emeli a snasszt.
Ott van például a Debrecen, 1989, amelyen egy nõ és két férfi áll egymás mellett egy szobában. A jelenetbõl szinte semmit nem látunk, mert az alakokat nyaktól fölfelé és térdtõl lefelé valami (törött üveg vagy léc?) eltakarja. Csak a kezek mesélnek egy sejtelmes történetet: a jobb szélsõ férfi keze a derekán, a mellette álló férfié a zsebében, a nõé pedig laza ökölszorításban a szoknyája mellett. Fogalmam sincs, milyen történet húzódik meg a jelenet mögött, de ritkán éreztem át ennyire a férfiagressziót, annyi szent.

A titok
Szóval: készítsünk banális témákról életlen, a témát csak félig mutató, lehetõleg sziluett hatású, elmosódott képeket, s akkor Szilágyi Lenkéhez fogható mûvész válik belõlünk? Nyilván nem ez a titok nyitja. De akkor mi? Kertésznél még valamelyest eligazítanak bennünket az életrajzi adalékok - Szilágyi Lenkénél azonban nincs ilyen fogódzónk: kevés zárkózottabb embert ismerek nála.
A képzõmûvészeti indíttatásáról éppenséggel tudható valami, ha nem is túl sok: Szilágyi Lenke középiskoláit a "kisképzõben" végezte. Festeni is szokott, csak úgy, magának; szobájában ma is ott áll a festõállvány. Ettõl persze nem lettünk sokkal okosabbak, legfeljebb megerõsíti, ami eléggé nyilvánvaló: Szilágyi Lenke nem a szó szokásos értelmében vett fényképekben gondolkodik, hanem olyan képekben, amelyek történetesen fotografikus eszközökkel készülnek. Ebbõl a szempontból Edward Weston és Minor White absztrakt fotografikus látásmódját viszi tovább, illetve azokban a képeiben, amelyek a víztükör, az áttetszõ vászon vagy a plexi látványtorzításait használják föl, megint csak Kertész nyomdokain halad. S nyilvánvalóan hatott rá Josef Koudelka kietlen világa is: a kutyás képekre gondolok, meg arra, hogy õ is elõszeretettel fényképezi alakjai árnyékát.
Úgyszólván semmit nem tudunk Szilágyi Lenke gyermek- és kamaszkoráról, pedig a képeinek kulcsa alighanem valahol itt rejtezik. Nyilván nem véletlenül fényképez oly elõszeretettel gyerekeket - nem tündibündiket, hanem összeszorított szájú, leszegett állú, konok tekintetû kislányokat és csibész ördögfiókákat. Ott van például a már említett testvérpár: a kép feszültségét (az én olvasatomban legalábbis) az adja, hogy a tökéletes egyformaságon túl a két kislány tekintete másfelé irányul. Mintha Szilágyi Lenke már most, elõre látná az eltérõ sorsukat: a két nagylányt, akikké fölcseperednek, majd a két nõt, akiket más- és másképpen sebez meg az élet. Másik példa: egy kislány, aki egy elmosódott arcú férfi (az apja?) elõtt ül a földön, egy babát babrál, és közben hátra, felénk fordul, de elnéz mellettünk, fogalmunk sincs, hova. A kislány arcán a szokásos gyerekkíváncsiság, de ami igazán jellegzetes rajta: a lefelé görbülõ, keskeny, kíméletlen szája. Alighanem ilyen anya válik majd belõle.
A látomás, az elõrevetített jövõ volna e képek jellegzetes vonása? Könnyen lehet. Hiszen mások, a fotográfia alaptermészetéhez igazodva, inkább a jelenben megmutatkozó múltat fényképezik; szintén sorsokat, de visszafelé. Szilágyi Lenke viszont a jelenben a jövõt látja s láttatja. Ez volna hát a titok nyitja? Meglehet. Nem tudom. Talán nem is lehet a végére járni.