Sötét éjszaka. Néhány sietős, csepeli otthonába tartó ember, üres HÉV-szerelvény kattog, szikrát hány az áramszedő. Tehervonat reménytelenül hosszú kocsisora a hídon. Kopár telkek, a Duna néma, fénytelen sávja valahol hátul, csak a szaga jön idáig. 8 óra. Magyarország, Budapest. Rémálmok álmodói.
Lehet-e asztalon várost tervezni, kijelölni egy placcot: ez lészen az új kultúra új központja. Lehet! Lehet-e eltekinteni attól, ami megtörtént, mondjuk az építészetben? Lehet! Lehet-e Sydney után színházat építeni, csak úgy. Lehet! Lehet-e úgy építeni, hogy ne arra törekedjék a megrendelő és az építész, hogy új ikont hozzon létre? Egy jelet, ami összeforrhat a jelölttel. Magyarország, Budapest egy könnyed épületsziluettel. Lehet! Akarás kérdése.
Minden lelepleződött. A kisszerűség, a félelmek, a komplexusok. Kisszerűség a nagyvonalúság helyén, rettegés a bátorság helyett, komplexus a világpolgár árnyékától.
Este 8, ekkor kellene kezdődnie az életnek. Nem mondén csapongás, csupán az ember hazamegy, megmosakszik, kis idő míg átáll a napi robotról valami emberléptékűre. Máris itt a 8. Ekkor fogná magát, és bemegy az új helyre. Mondjuk, az előadást lekéste, de itt a könyvtár, a kávézó, kis internet, vacsora, felelőtlen beszélgetések, egy pizza (illetve olasz sültkerekkenyérrajtaezaz) könyvesbolt, na jó egy-két üzlet. Emberek, ismerősök, barátok. Kulturális élet. Élet. De nem. Csak azért sem (miért?)! 7 óra, kinyit néhány kétszárnyú üvegajtó, felette zártszelvénycsipke (erre majd visszatérve) betódul 630 ember, plusz-mínusz tíz fő, nagy részük szervezett vagy bérletes, a biztonsági őrök haragos tekintetétől követve. Belép egy előcsarnokba, amelynek mérete vetekszik egy feltörekvő panzió külvárosi nagyképűségével. Aztán előadás vége, zsupsz ki. Előtte-utána megtekintheti az épület és körítésének gigantikus blöffjeit. Kérem szépen elárulni, mi az: feszített víztükrű medencébe omlott klasszicista épületrész, timpanon, oszlopok gipszbe, plusz három örökmécses? Színészóriások színészlexikonból ismert fotói bronzban? A Duna partján tengerjáró klipper orrát formázó téralakítás. A kapitányi híd maga a bonbonničre (Nemzeti Színház), rajta minden, mi szem-szájnak ingere, mázas szobrok, márvány vízköpők (víz nélkül), idézetek és oszlopok, szárnyas angyalkák, rejtett világítás, kockára vágott buxus sempervires, thuja orientalis Csontváry cédrusra csonkítva, high-tech üvegfelület és mediterrán terméskő lábazat. És még be sem engedtek belülre. Ebből a motívumkincsből egy várost fel lehet ékesíteni. És mindez egyetlen épületen. Találja meg mindenki rajta, amit szeret. Ez lenne a demokrácia!?
Miért nem lehet nekünk egy Colosseumunk, vagy egy Pompidou-központunk, csak hogy két meglehetősen távoli pontot kössünk össze, miért pesthidegkúti családi házat kell építtetnünk száz az egyben plusz szánkódomb? És nincs válasz. Vajon, ha az expó-telkekre ez a terv készült volna anno, s lett volna nemzetközi zsűri által fődíjazva (súlyos fikció), akkor ma az Erzsébet téren állna a Bán-féle épület? Tehát hogy csak azért is? A gőgös arisztokratizmus így ölelkezik a savanyú leheletű kispolgárral, este 7-től 10-ig. Gyere, bámulj, aztán menj haza, álmodj szépeket és nagyokat, s ne zavard köreinket.
Utolsó kérdés, mi az, hogy Nemzeti Színház? Mitől lesz azzá? A neonbetűktől vörösréz köntösben a homlokzaton? Vagy mert nagy? Vagy mert épület? A Nemzet Színháza ugyanis nem épület, hanem valami más. Talán a Szellem. A tehetség, a minőség, a folyamatosság, a vonzerő. A Nemzeti Színház egy időben Kaposvárott volt. Aztán felköltözött Budapestre, most kicsit szédeleg, hol egy pincében bukkan fel, hol egy magánlakáson, aztán megint valahol a belvárosban, de volt már Szolnokon is. Mindig ott-terem, ahol tehetséges, jóravaló emberek kerülnek egymáshoz közel, akiknek van valami mondandójuk arról a pillanatról, amelyben élniük megadatott. Nincs az a miniszterelnök, államtitkár, vagy levitézelt színházi ember, aki Nemzeti Színházat tudna építeni. Betonból, márványból, rézcsőből nem lesz színház, csak egy haszontalan épület, valahol az Isten háta mögött.