Antall József, Isten nyugosztalja, mindig azon kesergett, hogy nem tud a nép
eléggé örülni annak, aminek örülnie kellene. Hát, bizony. Attól tartok, a néhai
miniszterelnök sem tudna most örülni annak, aminek örülnünk kell: a magyar
demokrácia esélyt kapott a túlélésre.
Hogy segítsek örülni, fölvetném, mi is lenne most, ha innen volnánk azon, amin
túl vagyunk. Ha '98-ban az esélyesek nyerték volna a választást, és most váltana
kormányt hazánk tündöklő ifjúsága. Mert ki kételkedik benne, hogy most aztán
váltana?! Ki bír ki Horn Gyulából nyolc évnél többet?! A saját pártja se,
nemhogy egy ország. És hol lenne már szegény SZDSZ?! Uszkve két százalékon
tartaná a jó irányt. És mi lenne a Dunával? Képzeljük el, ha öt-hat év pangás és
csendes morális rothadás után jönnének most lelkesen megfordítani a világot az
Orbán-gárdisták. Úgy, hogy nemcsak ők, de még mi sem tudjuk igazán, miért is
lelkesednek. Egy erkölcsileg összetört, lestrapált MSZP nézne szembe immáron
egyedül, szaditlanul Orbán, Torgyán és Csurka parlamenti hadaival. Ugye, milyen
szörnyű gondolat?! Na, ehhez képest tessék a kedves olvasónak örülni most. A
régi vereség fölötti utólagos örömből merítsünk kedvet a mostani győzelem
értékeléséhez.
Orbán Viktor a vereség estéjén azzal biztatta híveit: „mindig van egy magasabb
értelme annak, ami az emberrel történik". Bizony. A polgári kormány négy évvel
ezelőtti bukásának ez volt a mélyebb értelme. Hogy most ne ez, ne ez a fenti dal
legyen. Hanem négy év múltán ismét polgári kormánya legyen Magyarországnak. Jobb
és polgáribb, mint '98 előtt volt.
És négy év múlva? A polgári kormánynak négy éve van rá, hogy a magyar demokrácia
első nemzedékét visszanyerje a demokrácia számára. Mert mégiscsak ők a
legfontosabbak. Akik köpnek ránk, nem ismernek, de gyűlölnek minket. Mint ahogy
azokat sem ismerik, akikért rajonganak. Egykoron a népi kollégisták is így
voltak ezzel. Aztán amikor kiismerték magukat, forradalmárok lettek, vagy a
forradalmárok üldözői.
A mostani választások a bukottakat nem döbbentették rá semmire. Csak a
győzteseket. Erre. Hogy elvesztettük a demokrácia első nemzedékét. Így nézhetett
'47-ben a Horthy-rezsim polgári ellenzéke a Nékosz rohamcsapataira. De azok a
rohamcsapatok legalább a semmiből indultak, nem úri, hanem úrellenes gőggel.
Ez a mi Hassliebénk, ez a nemzedék, amely lelkesedik a cinizmusért, és annyi
szabadságvágy van benne, hogy a másoknak (például nekünk) járó szabadságot is
magának akarja. A rovatomhoz érkező cikkek fele velük foglalkozott a második
forduló után. Látszik rajtunk, hogy meg vagyunk rendülve. És be vagyunk ijedve.
Nádas Péter azt írja a Mancsban (április 18.), hogy „a társadalmakban ...
pontosan annyi lesz a demokrácia, amennyit az egyéneknek a saját önzésükből
sikerül a társadalmi szolidaritás javára elvenniük, vagy másoktól a közjó
számára visszaszerezniük." Hát ez az, hogy ezeknek semennyit se sikerül. Révész
Sándor azt írja a Népszabadságban: „az ún. ťpolgáriŤ erők egyik legerősebb
kötőeleme a kizárólag önmagával szolidáris jóléti gőg" (április 15.). Azt
hiszem, igaza van.
Gondoljunk Egérkére. Sok ostobaságot fecsegtek össze Egérke Kossuth téri néma
jelenéséről azok, akik szeretik Egérkét és utálják a Fideszt, de a
legfontosabbról nem sok szó esett. Mert attól, hogy valaki Egérke, s dicsősége a
nemzeté, még nyugodtan kiállhat egy párt mellett, s bízvást használhatja
hírnevét, személyes vonzerejét meggyőződésének megfelelően politikai célokra.
Ezzel nincs semmi baj, ezt igen sokan megtették már nálunk is, másutt is, a
politikai színkép minden pontján gyűjtik a VIP-ket, s mindenkinek a másik VIP-je
fáj. (Ha emlékszik még az idősebb olvasó, először a Pozsgay-féle MSZP és a
Pozsgay-közeli MDF egyesített fúvóskara fújtatott szaporán, leginkább a
Népszabadságban a „négyigenes" népszavazás kampányában szerepet vállaló
hírességek ellen, sűrűn emlegetve Hegedűs D. Géza pártitkári múltját.)
Hanem hát miért is ragadott tollat Egérke? „Azért írtam ezt a levelet, mert így
akartam kiállni az általam elfogadott értékek mellett. Számomra ugyanis a
családom és a gyermekeim jövője a legfontosabb, s ebből a szempontból a Fidesz
programja biztatónak tűnik. A nővérem az első gyermekét még a Horn-kormány
idején szülte, és a Bokros-csomag miatt nem kapott semmiféle támogatást."
(Mancs, április 25.) Vagyis Egérke szegény, deprivált unokaöccse (-húga) a
magyar családok ama felső tizedébe született bele, amelytől a magyar gazdaság
válságos időszakában elvették a családi pótlékot, pontosan abban a szellemben,
amelyben Orbán Viktor nem egészen másfél évvel azelőtt bírálta az Antall-kormány
'94-es költségvetését: „A vagyonosodó polgárokat nem kell támogatni, a szociális
juttatásokat pedig - amennyire lehet - a rászorultsági elvhez kell közelíteni."
Mi egyébtől félhetne Egérke, mint hogy az Új-Fidesz bukása után a régi Fidesz
értékrendje érvényesül, s a rászorulók kapják majd azt a támogatást, amire
Egérke családja aligha szorul rá. Egérke leveléből a jóléti önzés ártatlan
természetessége árad. Nem a munkanélküli-segély nélkül, jövedelempótló támogatás
nélkül, elértéktelenedett családi pótlékból élők országvégi nyomorától fél,
hanem attól, hogy nem jut majd a közösből az ő gyermekeinek (miként Orbán
gyermekeinek vagy az enyéimnek) adókedvezmény, olcsó hitel, jövedelemarányos
gyed, tandíjmentes egyetem formájában sokszor annyi, mint a szegényeknek. Nem a
szegényeket félti a nyomortól, hanem jólétének egy (közpénzekből finanszírozott)
szerény darabkáját a szegényektől. És ez a szörnyű.
Még szörnyűbb, hogy nincs is oka a félelemre. Az Új-Fidesz legyőzői (sajnos) nem
fognak a régi Fidesz szellemében kormányozni. A rémhírek (sajnos) nem fognak
igazolódni. Az új kormány (sajnos) nem fogja azt tenni, amit tennie kellene.
Nem fogja bevezetni a felsőoktatásban a tandíjat, melynek szükségességét ezelőtt
nyolc évvel még egyetlen számottevő párt sem tagadta. S nem fogja a
tandíjfizetésre képes diákok pénzéből (vagy későbbi hiteltörlesztéséből) a
szegényebbek ösztöndíját támogatni.
Nem fogja a gáz ára helyett a rászoruló fogyasztókat támogatni.
Nem fogja megszüntetni a jövedelemarányos (tehát a jövedelmi különbségeket a
gyermekgondozásra is átvetítő) gyedet a mindenki számára azonos összegű gyes
jelentős emelésével párhuzamosan (pontosan úgy, ahogy szegény, elátkozott Béki
Gabi mondta).
Nem fogja megszüntetni a legmagasabb jövedelműek családi pótlékát és a gyermekek
után járó adókedvezményt az adók csökkentésével s a családi pótlék jelentős
emelésével (és reálértékének törvénybe foglalt garantálásával) egy időben.
Nem fogja az otthonteremtés támogatását szociális szempontok szerint
átalakítani.
Nem fogja....
Egyszóval: nem lesz az országnak továbbra sem szegénybarát liberális, vagyis
szociálliberális kormánya. Mert nem is lehet. Gazdasági állapotunktól lehetne,
de politikai állapotunktól nem lehet. A magyar gazdaságban most van annyi erő,
hogy az újraelosztás reformját ne a megszorítási kényszer határozza meg, hogy a
páros intézkedésekből ne csak az elvonási rész valósuljon meg. Annyi erő azonban
soha nem lesz benne, hogy huzamosabb ideig követni lehessen a kampányban
kijelölt utat: semmit nem veszünk el a középosztálytól, de mindent megadunk a
szegényeknek. Ha az előző kormány fordított Robin Hoodként viselkedett, s a
gazdagabbaknak adta, amit a szegényektől elvett, akkor ez a kormány csodatévő
Robin Hoodnak hirdeti magát, aki senkitől sem veszi el azt, amit a szegényeknek
odaad. Ahogy a csodák természetét ismerjük, három nap múltán megint ki fog
derülni, hogy ismét azok jártak a legrosszabbul, akik az Orbán-érában.
Amilyen szűk volt a gazdasági mozgástér '94-ben, olyan szűk most a politikai. A
csodatétel most politikai kényszer.
A kormánynak egyszerre kellene lerombolnia azt, amit a Fidesz felépített, és
felépítenie azt, amit lerombolt. Ez a két cél ellentmondásban van egymással. Ha
a kormány újraépíti a fejlett demokrácia garanciáit - a kormány hatékony
ellenőrzésének, a parlament és az ellenzék hatékony működésének intézményeit, az
államhatalmi ágak, a szakszervezetek, a civil szervezetek, az egyházak, a
művészeti, oktatási és egészségügyi intézmények autonómiáját - és ezzel
párhuzamosan lerombolja a véleményformáló középosztály önzését kiszolgáló
újraelosztási rendszert, akkor önmagát is lerombolja. Választani kell. S ha
kell, akkor a demokrácia minőségét kell választani, mert egy demokráciában
minden ellenkező híreszteléssel szemben a demokrácia a legfontosabb.
Nomármost. Hiába fogja a kormány restaurálni a demokráciát, ha a jogai birtokába
jutott ellenzék rövid úton megbuktatja, s kezdi elölről a rombolást. A kormány
önvédelme momentán a demokrácia védelmével azonos. Nagyon helytelen és
egészségtelen, hogy így van, de így van. Adva van egy hatalmas (és önmagát még
hatalmasabbnak láttatni képes, utcaérett), gátlástalan, vérszomjas és elásott
kincsekben dúskáló ellenzék, mely mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy az
országot kormányozhatatlanná tegye, és a hatalmat mihamarabb visszaszerezze. A
Millenáris Színházban már a választások éjszakáján azt zengte az Orbánista
Ifjúsági Szövetség, amikor a győztesek megjelentek a kivetítőn, hogy „Megbuktok!
Megbuktok!"
Ebben a helyzetben a kormány csak egy dolgot tehet. Mindenáron megszeretteti
magát. Mindenkinek a fülét tele kell fuvolázni. Mondhatnánk, ha nem zavar minket
a képzavar: minden vitorlából ki kell fuvolázni a szelet. Föl kell mutatni a
nyugodt gyarapodás útját, amelyet a fölforgató, hepciás ellenzék eláll. Ha elég
sokan érzik úgy, hogy nem vesztettek semmit, valamit kaptak, rendben haladnak a
dolgok, békén hagyják őket, akkor a kormány képes lehet olyan eredményeket
felmutatni a közvélemény-kutatásokban és az őszi önkormányzati választásokon,
hogy az ellenzéknek elmenjen a kedve az előrehozott választásoktól. Sőt, esetleg
éppen a kormánytöbbség kezdeményezze bénító hatású, folyamatos ellenzéki
obstrukcióra hivatkozva az előrehozott választásokat többségének megerősítése
végett.
Tölgyessy Péter (aki immáron tizedik éve tartja a helyét egy olyan munkahelyen,
ahol érdemleges munkát nem végez, és olyan frakciókban, amelyek idegenek tőle) a
HVG április 5-i számában megállapította, hogy az Orbán-kormány „gyakorlati
döntéseit nagyban meghatározta a feltörekvő kádári kisember hétköznapi
konzervativizmusa, rendpártisága és a gondoskodó állam utáni vágya". Azt hiszem,
ez a kádári kisember (sajnos), (szerencsére) a Medgyessy-kormánynyal is
elégedett lesz, és a „gáncsoskodó", hangos ellenzéktől hamar átáll a kormány
pártjára. „A csend, mint tudjuk, erősebb a kiabálásnál" - mondta Orbán Viktor a
második forduló éjszakáján órák óta fáradhatatlanul ordibáló szurkolótáborának a
Millenáris Színházban. Az eredmény mindenesetre őt igazolta, s remélhetőleg a
továbbiakban is őt fogja.

************

Tegyük fel, hogy a kormányt viszonylag sokan szeretni fogják. De ki fogja külön
szeretni benne a szegény Szadit? Ha négy év alatt ellenzékben nem tudta növelni
a táborát, vagy amit növelt volna rajta, azt elszívta az MSZP, akkor
kormánypártként, egy nagy, kormányzó MSZP mellett mire számíthat? Ha '98-ban nem
tudott mondani semmi értelmeset, hogy miért is kellene őrá szavazni, akkor miért
tudna 2006-ban? Ahhoz, hogy legyen egy 5 százaléknál nagyobb rés a kormányt
elutasító és pártoló tömbök között, nagyon világossá kell válnia mindenki
számára, mi változna, ha az SZDSZ kiesne a kormányból, s mi változna, ha nagyobb
súlya lenne benne. Ha semmi, akkor az SZDSZ-re bizonyára nincs szükség. Ha
valami lényeges, akkor ennek markánsan meg kell nyilvánulnia a kormányzás
időszaka alatt. Ez a megnyilvánulás csak nyílt konfrontáció lehet a
kormánytöbbségen belül - mi más? Az embereknek látniuk kell, mit harcolt ki, mit
akadályozott meg az SZDSZ, mihez nem volt elég ereje - mihez kér tehát a
választótól nagyobb erőt. A konfrontációra okok, valóságos okok lesznek, az nem
kétséges, még akkor is, ha az újraelosztás szociálliberális elveinek
érvényesítésében a föntebb taglalt okokból nem is lehet túl messzire kergetni a
kormányt. Egyes tárcák és személyek sikerei nem hordozzák el a pártot. Ha az
SZDSZ békésen belesimul a kormányba, és nem képviseli nyilvános ütközéseken
keresztül a liberalizmus érdekeit, akkor az SZDSZ-nek ez lesz az utolsó ciklusa
a parlamentben. További léte legfeljebb látszatlét lesz, mint az MDF-é. Közös
lista, közös jelöltek, néhány népszerű szabad demokrata figura látványos egyéni
győzelme, a politikai karrier folytatásának lehetősége a párt két tucat vezető
kádere számára... és slussz.
Tölgyessy szerint „az ellenzék feltehetően jókora hibát követett el, hogy nem
közös jelöltekkel vágott neki a választásoknak. Ezzel nem csupán az összefogás
vonzerejét engedte át a jobboldalnak, hanem lemondott az így valószínűnek látszó
első fordulós győzelemről is." (HVG, április 5.) A ciklus vége felé igen sokan
fogják óvni az SZDSZ-t hasonló „hibák" elkövetésétől. Alighanem Tölgyessy is. A
közös lista nem a listaállítással keletkezik, hanem a kormányzati gyakorlatban
gyökerezik meg, ha meggyökerezik. Hogy ez ne történjen meg, ahhoz bizony
rendszeresen bele kell dörmögni az MSZP fuvolázásába, ami nem könnyű és nem
hálás feladat, de nem is a más pártokra szavazók szélesebb körében kell egy kis
pártnak népszerűnek lennie, hanem egy szűkebb körben, ami viszont a sajátja, s
biztosítja a párt stabil jelenlétét az ország házában és politikai életében.
Bizony nem jó, nem igazán perspektivikus az SZDSZ-nek benne lenni ebben a
kormányban. Jobb, de rosszabb is lehetne a helyzet, ha az MSZP megszerezte volna
az abszolút többséget. Jobb, ha az SZDSZ ellenzékben marad, és rosszabb, ha
bemegy a kormányba akkor is, ha nem muszáj. Most legalább muszáj. Nem kell
megtudnunk, miként döntöttek volna a párt vezetői, ha dönthettek volna. Attól
tartok, rosszul.
Más helyzetben lenne most az SZDSZ, ha sikerült volna megtalálni az elmúlt
években a középutat az SZDSZ vezetésében viaskodó két stratégia között, és a
közös fedélzetet, amelyre egy integratív személyiség hívására valóban mindenki
fölrohant volna, és meglelte volna a maga ágyúját. Az SZDSZ a kormányváltás
kérdésében nem viselkedhetett kétértelműen, nem hagyhatta nyitva a koalíció
lehetőségét az Orbán-kormány egyetlen elemével sem, és nem tehetett úgy, mintha
nem látna minőségi különbséget az MSZP és a Fidesz & co. között a demokráciához
való viszony tekintetében. Másrészt viszont az is igaz, hogy az SZDSZ-nek
markáns alternatívát kellett (volna) megjelenítenie az MSZP-vel szemben is, nem
kellett (volna) ódzkodnia az MSZP-vel való vitáktól és konfrontációtól, s nem
kellett (volna) a kampány utolsó heteiben a népfrontos hangulatban lubickolnia.
Kuncze Gábor azt nyilatkozta tavaly nyáron, amikor az SZDSZ elnökévé
választották, hogy a kampányban fontos szerepe lesz Demszky Gábornak. Nem lett,
pedig a párt népszerűségének biztos nem ártott volna.

**********

Az eddig megbukott három kormány közül Orbán Viktoré szenvedte el a
legszégyenletesebb vereséget, és mégis ők szégyenültek meg legkevésbé. Ők
maradtak a legszégyentelenebbek. Egyáltalán nem fogta meg őket a szégyen
katarzisa, pedig az kifejezetten jót tett volna nekik, hát még az országnak.
Ez a kormány a gazdasági konjunktúra potyautasa volt. Magának hazudta, végsőkig
kihasználta és részben elpazarolta az előző kormány(ok) művét. Kampánykasszának
használta az államkincstárat, csak a Maffia Fejlesztési Bankon keresztül többet
költött reklámra, mint a hat parlamenti párt együttvéve, a minisztériumokon és
az Országblamázs Központon keresztül meg még ennek is a többszörösét. (Lásd
Magyar Hírlap, április 30.) Kampánytévét, kampányrádiót működtetett évekig sok
tízmilliárd adóforintból, neki elkötelezett bírókkal töltötte föl a
versenybíróságot. Négy éven át kampányának érdekei alá rendelte az országéit. „A
Fidesz hatalomra lépése pillanatától 2002-es újraválasztására koncentrált.
Költségvetését mindenben alárendelte a politikai ciklus igényeinek" - írja
Tölgyessy Péter, a Fidesz képviselője (Népszabadság, április 27.).
A Fidesz annyi esélytöbbletet halmozott fel magának a választásokra, amenynyit
csak bírt, s mivel nem ismert semmiféle morális korlátot, jogit is keveset, igen
sokat bírt. És mindezzel együtt képes volt elveszíteni a választásokat egy
rohamosan gyarapodó országban, nem éppen csúcsminőségű s nem éppen csúcsformában
kampányoló ellenfelekkel szemben.
Mi a szégyen, ha nem ez?!
Azok után, hogy a kormánypárti igricek előre bezengték naponta sokszor a kormány
megdicsőülését és az ellenzék csúfos megsemmisülését. Ahogy apám mondaná: akkora
volt a pofájuk, hogy a Bécsi kapu ahhoz képest kulcslyuk. Akkora volt a
mellényük, hogy egy elefánton is lötyögött volna. Olyan magas lóról beszéltek,
amilyen csak zsiráfban van.
Lehet mondani, hogy a kormány peches vereséget szenvedett. Hogy az SZDSZ
táborából éppen elegen szavaztak át az MSZP-lista győzelméhez, s éppen elegen
maradtak az SZDSZ bejutásához, ellenben a MIÉP átszavazói éppen nem voltak
elegen a Fidesz-MDF-lista győzelméhez, de éppen elegen voltak a MIÉP kieséséhez.
No de mi ez a pech ahhoz a történelmi mázlihoz képest, amit az Orbán-kormány
négy éven át élvezett?!
Ráadásul a második fordulóban éppen a kormánypártoknak volt mázlijuk, nem is
kevés. Tudniillik egészen elenyésző szavazattöblettel jutottak egyharmaddal több
mandátumhoz, mint az ellenzék. A Fidesz-MDF-jelöltek 2 196 524 szavazatot kaptak
a második fordulóban, az MSZP, az SZDSZ és az MSZDP jelöltjei pedig 2 192 596-
ot. A különbség kevesebb, mint négyezer szavazat. Kevesebb, mint egy ezrelék.
Abban a negyvenöt választókerületben, amelyben az első fordulóban eldőlt a
mandátum sorsa, hétszer ekkora volt a kormányváltó ellenzék szavazattöblete. A
Fidesz-MDF győztesei átlagosan sokkal kisebb különbséggel nyertek, mint az
ellenzéki győztesek. Az tehát csak a látszat, hogy a második fordulóra
megfordult az eredmény. Az ellenzék kb. 5 százalékos előnyéből lett kb. 0
százalék. Ennyi történt, hogy milyen két hét után, azt tudjuk.
Kérdés, kik voltak régebben azok, akik még soha nem voltak olyan sokan (bárha
nem elegen), mint most. Egyszer régen, amikor Orbán hívei még nem lelkesedtek,
hanem röhögtek, amikor Balsai István föltűnt a kivetítőn; egyszer régen, amikor
még lezáruló múlt volt az elkezdődő jövő; tíz évvel ezelőtt, amikor a Millenáris
Színházban tomboló ifjúság még általános iskolába, ha nem óvodába járt, a Fidesz
egész évben jobban állt a közvélemény-kutatóknál, mint most. A Fidesz és az MDF
együtt, ha létezett volna akkor ez az együtt, jóval 50 százalék fölötti
eredményt ért volna el, miközben az MSZP és az SZDSZ együttes tábora (ha
létezett volna ez az együttes) alig ment volna 20 százalék fölé. A Fidesz akkori
több mint 40 százalékának java most a kormányváltók oldalán van. Hát érdemes
volt?! Ezek az állítólag olyan okosan és hidegen számító, hataloméhes urak négy
évért cserélték ki és árulták el magukat, miközben eredeti állapotukban
alighanem már nyolc éve kormányon lennének, és ott is maradnának még egy ideig.
Gondoljunk bele, honnan rántottuk vissza az országot: április 13-án a Kossuth
téren a szervezők a rendőrségre hivatkozva bemondták, mennyien vannak. Hazudtak,
a rendőrség nem mondott semmit. Amit nem mondott, az egyébként is fizikai
lehetetlenség, akkor sem lehettek annyian, amennyinek hitték magukat, ha kétszer
akkora területet foglalnak el, mint amennyit elfoglaltak, s egy ház sem állt
volna azon a teleépített területen. Egy politikailag abszolút releváns, jelentős
befolyásoló erővel rendelkező, a kampány hátralévő időszakában a kormánymédia
által megrögzített, kanonizált, amúgy rendkívül egyszerűen és kétséget kizáróan
cáfolható hazugságot ismételgettek folytatólagosan a rendőrségre hivatkozva, s a
rendőrség, amely szóvivője szerint semmilyen tájékoztatást nem adott a tüntetők
létszámára vonatkozóan az erre hivatkozó szervezőknek, ezt az abszurd hazugságot
utólag, a hitelére való legcsekélyebb tekintet nélkül magára vállalta. Ha egy
rendőrséggel ezt meg lehet tenni, akkor mit nem??
Itt tartottunk. Innen indulunk.