A vita tétje
A választási kampány olyan volt, amilyen. Mindenki már régóta arra számított,
hogy durva lesz, nagy meglepetést nem is okozott. A hangnem nem előzmény
nélküli: emlékezhetünk még 1990-ből a „Zsidesz" falfirkákra, meg az „Apák és
fiúk" című röpiratra, vagy azokra a röplapokra, amelyeken például Tamás Gáspár
Miklóst mint Securitate-ügynököt „leplezték le". A kampány durvaságának
valószínűleg nem lenne messzire ható következménye. Következménye hosszú távon
annak lehet, milyen következtetéseket von le a vesztes fél a vereségből, és
milyen utat választ, hogy négy év múlva kiköszörülje a csorbát.
Az első forduló utáni, TF-en elhangzott Orbán-beszéd jelentősége önmagában
másodlagos. A vereségre álló miniszterelnöknek nem volt vesztenivalója.
Megpróbálkozott a majdnem lehetetlennel, az eredmény megfordításával, és valljuk
meg, ez majdnem sikerült is neki. Erre talán maga sem számított, de azt egészen
biztosan tudta, hogy a választások végkimenetelének másik nagy tétje az, hogy
képes-e ütőképes egységben tartani politikai táborát, és a vereség ellenére
képes-e annak élén a maga helyét biztosítani. A fölkerekedő százezrek láttán
semmi esély nem volt arra, hogy Orbán Viktort a saját táborában kérdőre vonják,
miért vesztettek, amikor könnyedén nyerhettek volna. Négy éve Horn Gyulának
föltették ezt a kérdést, és Horn Gyulának mennie kellett. Orbán kétséget
kizáróan marad. Ez - mondhatnánk - az ő dolguk, de ez nincs teljesen így. A
jobboldal hatalmas politikai erő maradt, amelynek befolyása lesz a jövőben is
mindannyiunk életére, nagyon erős ellenzékként, és potenciális jövőbeni
kormányerőként. Ezért nem jó jel, ha olyan irányba araszolnak, amely
alkalmatlanná teszi őket a kritikus önreflexióra. Akkor nem marad más, mint a
porhintés.
A második forduló után több jel mutatott arra, hogy a porhintést legalábbis
fölvették az eszköztárukba. A választás eredményével kapcsolatos gyanúkeltés
több szinten zajlott, föltehetően más és más célközönségnek. A legalsó
regiszterben csalást emlegetnek. Ez elsősorban a parlamentből kipottyant MIÉP
vesszőparipája, ez érthető és szánalmas is, nincs túl nagy jeletősége. Ám a
Fidesz népinek álcázott kezdeményezése a szavazatok „következmények nélküli"
újraszámlálásáról szintén azt sejteti, hogy itt valami bűzlik.
Az árnyaltabb hang a választási rendszert teszi felelőssé a vereségért: a
jobboldal igazából győzött, több szavazatot kaptak, de a simlis és rafinált
választási rendszer okán a győzelem nem manifesztálódott a parlamenti mandátumok
számában. Ez nyilvánvalóan úgy értelmetlen, ahogy van. Mindaddig, amíg jogi
érvekkel nem próbálják alátámasztani, veszélytelen. Szerepe a csalódott hívek
vigasztalása és a további küzdelemre mozgósítás. Ez nem kifogásolható. 1998 után
olykor az MSZP is dohogva emlegette, hogy bár több szavazatot kaptak, mégis
vesztettek. Arra most sem lehetett számítani, hogy egy ilyen szoros eredmény
után Orbán Viktor halkan elnézést kér, és szemlesütve elsomfordál. De fontos
szem előtt tartani, hogy ez alapján akkor sem lehet megkérdőjelezni a kormány
legitimitását, ha az állítás, történetesen igaz volna, mint ahogyan az volt
1998-ban.
Április vége felé azonban egy laikus fölvetéshez, Vecsernyés joghallgató OVB-
hez benyújtott beadványához kapcsolódva két egykori alkotmánybíró is kételyeket
fogalmazott meg a választási rendszer alkotmányosságával kapcsolatban. Ez
viszont már az alkotmányos rendszer egyik pillérét érinti. A demokratikus
politikai közösség alapaktusa a választás. Ha a választási rendszer
igazságosságával kapcsolatban kétségek merülnek föl, az alapjaiban kérdőjelezi
meg a köztársaság működését. Ha tehát igazuk van, akkor tenni kell valamit. Vagy
bizonyítani kell, hogy nincs igazuk.
Sólyom László, az Alkotmánybíróság egykori, nagy tekintélyű elnöke a Kossuth
rádió 16 óra című műsorában április 27-én nagyjából a következőképpen érvelt: a
töredékszavazatok beszámításának jelenlegi rendszere sérti az egy ember-egy
szavazat alkotmányos elvét. Az alkotmányban foglalt jogegyenlőség elve ugyanis
megkívánja, hogy minden szavazatnak egyenlő hatékonyságúnak kell lennie. Amikor
1989-ben az Ellenzéki Kerekasztal kidolgozta a jelenlegi választási rendszert,
akkor nem látták előre, hogy a pártok olyan választási stratégiát követnek majd,
amellyel, az eredeti szándékokkal ellentétesen, a maguk hasznára duplán
kamatoztathatják a töredékszavazatokat. Való igaz, hogy az a szavazó, aki az
első fordulóban olyan pártra szavazott, amelynek jelöltje a második fordulóban
egy másik párt javára visszalép, a második fordulóban mandátumhoz juttathatja a
másik, szövetséges párt jelöltjét, miközben hozza magával az első fordulóban
leadott szavazatát. Ezzel plusz mandátumhoz juttathatja a visszalépett jelölt
pártját is. Az így nyert plusz szavazat, érvelt Sólyom László, Vecsernyés
beadványával ellentétben ugyan nem sérti a választási törvényt, de sérti a
választójogi egyenlőség alkotmányos elvét.
Fontos előrebocsátani, hogy Sólyom László természetesen nem gondolja azt, hogy
ha alkotmányossági aggályai helytállóak, akkor ez alapján visszamenőleg meg kell
semmisíteni a 2002-es választások eredményét. A pártok a jelenlegi rendszer
ismeretében alakították stratégiáikat, és a jogbiztonság alkotmányos elve nem
engedi, hangsúlyozta a volt alkotmányőr, hogy utólag érvénytelennek nyilvánítsuk
azt a nyereséget, amelyet az adott kereten belül választott stratégia
eredményezett. De a jogalkotónak a jövőre nézve kötelessége kiköszörülnie az
alkotmányos csorbát - tette hozzá -, ha a kétely megalapozott.
Rákérdezhetnénk, hogy miért nem jutott ez Sólyom László eszébe sem 1989-ben,
amikor az MDF delegáltjaként maga is részt vett a rendszer kidolgozásában, vagy
később, az alkotmánybíróság elnökeként, mondjuk 1998-ban, amikor ugyanez a
szisztéma a Fidesznek volt előnyös. Kétségtelen, hogy a 2002-es választási
kampány és utórezgései kontextusában a fölvetésnek van politikai rezonanciája.
Orbán Viktor május 7-i, a budai Várban tartott beszédében egyfelől - a közönség
ütemes „Csaltak, csaltak!" kiáltozását lehűtve - határozottan és egyértelműen
lezárta a választás eredményeivel kapcsolatos spekulációkat. Ehhez azonban
azonnal hozzátette: „Bár a pártok versenyében a célszalagot a polgári összefogás
szakította át, az élelmes ezüstérmes és a szemfüles bronzérmes összefogott, így
ők állhattak a dobogó legfelső fokára." Sólyom a rádióinterjúban inkorrektnek
nevezte a pártok második fordulójában alkalmazott visszaléptetési stratégiáját.
Szerinte a pártok így valójában visszaéltek a választási rendszer egyik,
eredetileg más célra kidolgozott elemével. E kérdés megítélésének akkor is nagy
a tétje, ha nem feltételezzük, hogy az Alkotmánybíróság hajdani elnökét
politikai szimpátiái vezérlik. Ettől függetlenül is igaza lehet. Ha nem sikerül
igazolni, hogy a 2002-es választásokon győztes pártok nem a rendszerben lévő
kiskapu kínálta lehetőséggel éltek vissza, ahogyan Sólyom László sejtette, hanem
egyszerűen éltek a választási rendszer adta lehetőséggel, akkor valóban tartósan
megkérdőjeleződik a kormánytöbbség legitimitása. Akkor a választási eredményről
továbbra is azt lehet állítani, úgymond jogkövetkezmények (ámde nem politikai
következmények) nélkül, hogy nem a többségi akarat korrekt, noha igencsak
szoros, kifejeződése, hanem dörzsölt stratégák rafinált stiklije nyomán előállt
állapot.
Május 7-én a budai Várban két fontos dolog történt: a MIÉP nagyjából befejezte
szereplését a magyar politikai életben, és zászlót bontott az új, egységessé
gyúrt magyar jobboldali politikai mozgalom. Ennek az új politikai mozgalomnak,
melyet sejtésem szerint Polgári Összefogásnak fognak hívni, kapóra jön, ha egy
alkotmányjogi vita fönntartásával folyamatosan azt üzenheti a híveinek, hogy nem
a magyar parlament a népképviselet végső fóruma, hanem a föltehetően valóban
százszámra alakuló polgári társaságok. „Mi, akik itt vagyunk a téren, nem
leszünk ellenzékben, mert a haza nem lehet ellenzékben, mert a haza akkor is
van, ha idegen befolyás alá kerül, török és tatár dúlja, vagy ha nem a miénk a
kormányzás lehetősége" - mondta a leköszönő miniszterelnök, kissé rejtelmesen
május 7-én. Ha arra gondolt, amire föntebb én, akkor a szoros választási
eredmény körüli mostani purpárlé hógolyója lassacskán a köztársaság alkotmányos
berendezkedését rengető lavinává dagadhat. Ezért fontos megvizsgálni, hogy
Sólyom Lászlónak igaza van-e. Szerintem nincs.

A választási rendszer alkotmányos értelme
A választási rendszert nem lehet önmagában nézni, csak az alkotmányosság
egészének kontextusában. A választójog egyenlősége mindenekelőtt azt jelenti,
hogy a választásokon minden polgár részt vehet, kivéve a kiskorúakat, és
természetesen azokat, akiket bírói ítélet tilt el a közügyek gyakorlásától. A
választójog egyenlőségéből azonban nem lehet mechanikusan levezetni a
szavazathatékonyság egyenlőségének követelményét. Azt pedig egyenesen
félreértésnek tartom, hogy a szavazathatékonyság egyenlősége a demokratikus
állam működésének egyik alkotmányos alapkövetelménye lenne. Ez esetben ugyanis
lényegében csak az egyfordulós, listás, és parlamenti küszöböt elő nem író
választási rendszer lehetne alkotmányos, hiszen ez az egyetlen rendszer, amelyik
következetesen és maradéktalanul érvényesíti az egy ember-egy szavazat elvét.
Minden más választási rendszer elveszteget szavazatokat, méghozzá
statisztikailag mindig inkább a későbbi vesztes kárára. A német, a brit, vagy az
amerikai rendszer, más és más módon, de szintén megsérti az egyenlő
szavazathatékonyság követelményét. Vitán felül a magyar is. A kérdés az, hogy
ettől önmagában alkotmányellenes-e.
Könnyű belátni, hogy a brit rendszerben, ahol csak egyéni választókerületek
vannak, és a - bármilyen részvétel mellett bármilyen arányban, akár egy
szavazattal is - győztes jelölt viszi a mandátumot, azoknak a szavazóknak a
politikai akarata, akik az adott kerületben a vesztes(ek)re szavaztak, semmilyen
módon nem manifesztálódik parlamenti képviseletben. A brit liberális demokraták
rendszeresen 15-20% körüli szavazatarányt érnek el. Magyarországon ezzel az
eredménnyel tekintélyes kormányerő lennének. Nagy-Britanniában az utóbbi
évtizedekben nem kerültek még csak a kormányzás közelébe sem, parlamenti
frakciójuk törpe kisebbség. Az amerikai elektori rendszer a győztes mindent visz
elvét a föderáció tagállamaira alkalmazza. George Bush Floridában néhány száz
szavazat többséggel az állam összes elektorát vitte magával, és lett az Egyesült
Államok elnöke, a (floridai) demokrata szavazók pedig fújhatták az egészet. (A
demokrata elnökjelölt, Al Gore ráadásul országosan több szavazatot is kapott,
mint Bush.) Ugyancsak elvesztik szavazatukat azok a német polgárok, akik olyan
párt listájára adták a voksukat, amelyik nem lépi át a parlamenti küszöböt:
nemhogy a pártjuk nem kap mandátumot (legalábbis listáról), hanem ráadásul
olyan, a parlamentbe bekerült, más pártokat hoznak előnyösebb helyzetbe,
amelyeket ők nem is támogattak. Ezeknek a rendszereknek a célszerűségét szokták
ugyan vitatni, de komoly alkotmányossági aggályokról nem hallani. Nagyon úgy
tűnik, hogy az arányosság követelménye egyik szisztémában sem kardinális kérdés
a választási rendszer alkotmányosságának megítélésében, legalábbis, ha az
arányosság nem torzul elviselhetetlenül, vagy a létrejövő aránytalanság nem
önkényes, nem a hatalmon lévők akaratán múlik.
A magyar választási rendszer azért olyan bonyolult, mert különböző szempontokat
próbál összeegyeztetni. Sólyom László ellentmond önmagának, amikor azt mondja,
hogy a töredékszavazatok beszámításának módja sérti a szavazathatékonyság
egyenlőségének elvét. Ellenkezőleg: a töredékszavazatok elosztására vonatkozó
jelenlegi szabály éppen a szavazathatékonyság egyenlősége, vagyis az arányosság
érvényesülése irányába tolja el a rendszert: olyan szavazatok számára is
biztosít (korlátozott számú) mandátumot, amelyek egyébként a rendszerben másképp
nyomtalanul elvesznének.
Ám az elvet nem érvényesítheti maradéktalanul. Méghozzá azért nem, mert vannak
az alkotmányosságnak más követelményei is, amelyeket többek között a választási
rendszer szerkezete is kifejezésre juttat. Ha ezeket összességében nézzük, akkor
kiderül, hogy a szavazathatékonyság egyenlősége nemhogy nem az egyetlen, de
valószínűleg még csak nem is a legfontosabb eleme a választójog
alkotmányosságának. Az 1989-ben kidolgozott választási rendszer nem véletlenül
néz ki úgy, ahogy kinéz.
Az Alkotmánybíróság 1991-ben döntést hozott abban a beadványban, amelyik
kifogásolta a parlamenti bejutási küszöböt. A beadvány szerkesztői ugyanúgy
érveltek, mint most Sólyom: a küszöböt át nem lépő pártok szavazóit a rendszer
megfosztja a politikai képviselet lehetőségétől, ez pedig sérti az állampolgári
jogegyenlőséget, a választójog egyenlőségét. Az Alkotmánybíróság Sólyom László
elnökletével elutasította a beadványt. Bölcsen arra hivatkoztak, hogy az
arányosság érvényesülésén túl az is fontos alkotmányos érdek, hogy az ország
kormányozhatósága, politikai stabilitása biztosítva legyen. Ez tehát, a már
említett jogbiztonság mellett, újabb olyan alkotmányos elv, amely ezek szerint
korlátozza a szavazathatékonyság egyenlőségéhez való jogot. De a sort
folytathatjuk.
1989-ben azért nem döntöttek a tiszta listás rendszer mellett, hogy ne csak
személytelen, a választókkal közvetlen viszonyba nem kerülő listás képviselők
legyenek. Úgy vélték, fontos érdek, hogy a parlamenti képviselők jelentős része
kötődjön egy választókerülethez, személyesen is ismerhető, elszámoltatható
legyen. Ha ez nem lett volna fontos, dönthettek volna a tiszta listás rendszer
mellett is. Viszont azért nem döntöttek amellett, hogy csak egyéni
választókerületek legyenek, mert az, ahogyan Nagy-Britanniában, súlyosan
torzítaná a választói akarat arányosságát. És azért döntöttek a parlamenti
küszöb mellett, hogy könnyebb legyen stabil koalíciókat, stabil parlamenti
többséget alakítani.
Mindezekből kirajzolódnak általános elvek is. A rendszer egyfelől a választókat
arra ösztökéli, hogy megfontoltan, alapos mérlegeléssel olyan pártokat
preferáljanak, amelyek kellően széles társadalmi rétegek érdekeit tudják
megjeleníteni. Ne pillanatnyi indulataik és partikuláris érzelmeik motiválják
őket, hiszen azzal azt kockáztatják, hogy olyan pártra szavaznak, amelyiknek
nincs esélye a bejutásra. A választási rendszer tehát tudatos politizálásra, a
politikai események folyamatos követésére és értelmezésére ösztönzi a
szavazópolgárokat. A szavazathatékonyság egyenlősége nem döntő kritérium.
Ellenkezőleg: a parlamenti küszöb meghatározásával, illetve az egyéni és a
listás rendszer vegyítésével már eleve beépítették a szavazathatékonyság
egyfajta egyenlőtlenségét, amelyet a töredékszavazatok beszámítása csak
részlegesen kompenzál. A rendszer megalkotói annak idején nem véletlenül tették
ezt. Ezzel arra sarkallják a választókat, hogy számoljanak azzal, miképpen
hasznosul a legjobban a szavazatuk, és komoly, kormány- és koalícióképes
pártokat támogassanak. Ugyanez viszont magukat a politikai pártokat is arra
ösztökéli, hogy minél szélesebb rétegeket igyekezzenek megnyerni. Továbbá arra,
hogy politikai mondandójuk, programjuk adott esetben koalícióképes legyen.
Röviden: a magyar választási rendszer a stabilitás, az arányosság, az
elszámoltathatóság, a felelős politizálás és a felelős választói döntés, a
konszenzuskeresés és a többségi érdek, a minél szélesebben értelmezett közjó
hatékony megjelenítésének kívánalmait igyekszik érvényre juttatni, az alkotmány
más elemeivel összhangban. A rendszer szándékosan nem preferálja a felelőtlen,
szélsőséges vagy operettpártokat. Megalkotói föltehetően így is képzelték el a
köztársaság alkotmányos működését.
Lehet, hogy a választási rendszer nem jó, nem kellően finom hangolású. Lehet,
hogy van olyan rendszer, amely hatékonyabb, bölcsebb és méltányosabb. De pusztán
a szavazathatékonyság, vagyis az arányosság - egyébként tudatosan minimalizált -
sérelmére hivatkozva nem lehet kétségbe vonni az alkotmányosságát. A rendszer
eleddig jól vizsgázott. Egy hihetetlenül mély válsággal sújtott, politikai
radikalizálódással fenyegető évtizedben hozzájárult a politikai stabilitáshoz,
jól zárt a szélsőségek ellen, és demokratikus küldetését is jól teljesíti. Képes
kifejezésre juttatni a magyar választópolgárok politikai akaratát, és
megjeleníteni meggyőződéseik sokszínűségét. Az arányosság szempontjából sem
emelhető kifogás. Különösen nem 2002-ben, amikor a rendszerváltás utáni
választások történetében a mandátumszám valójában most esett a legközelebb az
eredeti szavazati arányokhoz: a minimális szavazatkülönbség csak minimális
mandátumkülönbséget eredményezett.