Bekövetkezett mindaz, amiben a liberálisok titkon reménykedtek. Amiben
reménykedtünk. A 2002-es országgyűlési választásokon megbukott az Orbán-kormány,
és nem került be a parlamentbe a szélsőjobboldali MIÉP. Igaz, az előzetes
várakozásokkal ellentétben - nagyrészt a magas részvétel és a két nagy párt
vezetőinek utolsó heti túlzott, a kisebb pártokat a porondról lesöprő
médiaszereplése miatt - az SZDSZ nem érte el az elvárt hét százalékot. Éppen
csak átcsúszott az ötszázalékos küszöb fölött. Idegtépő volt a választások első
fordulójában látni, amint az SZDSZ a négy százalék körüli mélypontról, tized
százalékpontról tized százalékpontra emelkedve, végül 5,39 százalékkal vette az
akadályt, és átszakította a célszalagot. Ezzel az eredményével a liberális párt
elérte azt a mandátumszámot, amellyel a kormányváltás megvalósításához
hozzásegíthette baloldali szövetségesét. Az SZDSZ politikai súlya ma nagyobb,
mint 1994-ben volt, amikor az ország második legnagyobb pártjaként, közel
húszszázalékos eredménnyel is csupán „fölöslegként" vett részt a
kormánykoalícióban. Ma az SZDSZ nem fölösleges. Mivel nélküle nincs kormány, még
az a kevés megszerzett mandátuma - összesen húsz - is kincset ér. A kormányváltó
erők győztek, az álmodó vár összeomlott.
A liberálisok mégsem tudnak örülni. A kormányváltók szimpatizánsai nem nagyon
tudnak felocsúdni. Ez lenne tán a sokat kárhoztatott liberális lelkület, amely
fellép minden tekintélyelvű tendencia ellen, de szívesebben kritizálja azokat
ellenzékből - az örök ellenzék pozíciójából -, mint a kormány oldalán, a leendő
hatalom részeként? Vagy továbbra is baj van a szocialistákkal? Talán még mindig
nem igazán szalonképesek a kényes ízlésű liberális értelmiség számára? Nem
hinném, hiszen a 2002-es MSZP már nem azonos az 1994-essel. Esetleg máris
elharapózott volna a félelem a leendő ellenzék várható radikalizmusától és
demagógiájától? Vagy túl kicsi a leendő kormány és ellenzéke közötti
mandátumkülönbség? Minden héten, fáradhatatlanul ott kell lenni a parlamentben?
Kiderül, hogy a politikai szabadság - ha élünk vele - akár súlyos kormányzati
felelősséggel is járhat? Talán ez is, az is igaz lehet, ebben is, abban is van
valami.
Mindezzel együtt meggyőződésem, hogy a csak lassan oldódó görcsöt nem más, mint
a hirtelen Leonidász bőrébe bújt Orbán Viktor váratlanul heves „thermopülai
ütközete" okozta. A jobboldal vezére ugyanis a nemzeti zászlót lobogtatva,
„Hajrá Magyarország!" felkiáltással háborút hirdetett a „haza védelmében" magyar
állampolgárok között. Orbán szerint „veszélybe került minden, amiért az elmúlt
négy évben keményen megdolgoztunk", sőt ennél még sokkal több is, mindaz, ami az
életet „széppé és fontossá" teszi: „a családunk, a gyermekeink, az emberi
méltóságunk, a szabadságunk, a hitünk és a hazánk. És mindezt most meg kell
védenünk!"
A két választási forduló között a vereség eshetőségével korábban láthatóan nem
számoló, arra felkészületlen, ám a hidegzuhany nyomán vesztét érző Fidesz-MPP a
magyar demokrácia történetének legdurvább, legtúlfűtöttebb kampányába fogott.
„Minden nyíl, minden dárdahegy felénk fog szegeződni", mondta Orbán Viktor
április 9-i beszédében a Testnevelési Egyetemen, de ezzel együtt úgy vélte, hogy
„egy jókora ijedség gyakran többet ér, mint egy jó tanács". Az ijedség valóban
megvolt - és sok vidéki körzetben hatott is -, de az eredményt már nem
fordíthatta meg. Nem egyszerűen negatív kampány volt ez, hanem félelmeket keltő
dirty campaign, azaz igen piszkos kampány. Olyan alaptalan vádakat, ferdítéseket
és hazugságokat tartalmazó kampány volt, amelyről a józanabb, elfogulatlanabb
megfigyelők joggal gondolhatták, hogy bumeránghatást vált ki. De a
bumerángeffektus csak Budapesten és a nagyobb városokban érvényesült. Budapest
32 választókörzetéből csak négyben született Fidesz-MDF-győzelem, az is csak
Budán, és igen szoros versenyben. Vidéken - eltekintve a Fidesz által már
korábban megnyert katolikus, nyugati országrészektől - különösen Szabolcs-
Szatmárban, Bács-Kiskunban, Hajdú-Biharban és Tolnában hatott döbbenetes erővel.
A részvételi arány a várakozások ellenére tovább emelkedett, elsősorban azokban
a déli és keleti megyékben, ahol az első fordulóban jóval alatta maradt az
országos átlagnak. A miniszterelnök olyan választási koalíciót hozott össze a
„polgári összefogás" jegyében, amely a sikítozó tini lányoktól a viktorozó
yuppie-kon és egyes vállalkozói csoportokon át a vidéki, falusi nagymamákig
terjedt. Farkas Flóriántól Csurka Istvánig, Egerszegi Krisztinától Fábry
Sándorig, Paskai Lászlótól Kövér Lászlóig. A nyüzsgő plazáktól a templomok
csöndjéig, a shoppingmallozó fiataloktól a dél-alföldi parasztgazdákig, a budai
Millennáris Parktól a bácsalmási homokig.
Az áttüzesedett választási harcban a „haza védői" szimbolikusan (és olykor
valóságosan) összecsaptak a demokrácia védelmezőivel. Kiderült, hogy a
demokrácia barátai lehetnek ugyan magyarok, de a „haza védői" náluk még
magyarabbak. Ezt a különbséget a kormánypártok a nemzeti - lényegük szerint
egyesítő - szimbólumok kisajátításával és megosztó, pártcélokra való
felhasználásával demonstrálták. Kiderült, hogy a „haza védői" sokan vannak, de
az is, hogy a demokrácia barátai éppen elegen. Bár a „haza védőinek" a végére
„elfogyott a regimentje", és a választások végül a demokrácia igazi ünnepévé,
győzelmévé váltak, sokan azóta sem tudnak napirendre térni az egyaránt magyar és
demokrata választóközönség megosztása felett. Mindazok, akik nem tartoznak az
Orbán Viktor Fan Club tagjai közé, úgy vélhették, hogy itt már nemcsak a
baloldal vagy a jobboldal győzelme a tét, hanem a demokrácia fennmaradása vagy
bukása. A jobboldali aktivisták pedig úgy érezhették, hogy a tét a haza
megmentése. Sőt, akár azt is gondolhatták, hogy meg kell menteniük a
rendszerváltás eredményeit, a „polgári jövőt" a kommunista múlttal és a
nagytőke-pénztőke házasságából megszülető „szocialista jövővel" szemben.
Mindazoknak, akik a politikai közösség tagjaiként, egyszerűen demokratikus
elkötelezettségű magyar állampolgároknak tartják magukat, hihetetlen
feszültséget okozott e két, komplementernek tekintett identitásuk mesterségesen
felkorbácsolt, politikai szembeállítása. Mintha magyarság és demokrácia
összeegyeztethetetlen lenne. Mintha a magyarság és a demokrácia
összeegyeztethetőségét csak a jobboldali kormány újraválasztása garantálná.
Miközben az Orbán-kormány négy éven át az állam és egyház egymáshoz való
közelítésén, a korona közjogi jelentőségének növelésén munkálkodott, a
kampányban furcsán hatott, hogy a végére ismét felfedezte a republikánus
szellemet: „Magyarország köztársaság és nem részvénytársaság", mondta a
kormányfő, aki mindaddig az országot részvénytársaság módjára vezette, és a
királyság szimbólumaival operált.
A szocialisták és a liberálisok győzelmi öröme azért nem felhőtlen, azért van
ott a torkukban a gombóc, mert attól tartanak, hogy kormányra kerülve is a
„demokrácia várvédőiként" kell viselkedniük, ahelyett, hogy esélyt kapnának az
ország nyugodt kormányzására. Ostromlott várból ugyanis nehezen lehet
demokratikus módon kormányozni. A két forduló között populista, nemzeti színű
tömegtüntetéseket celebráló Orbán Viktor ugyanis - hivatalban lévő kormányfő
létére - ellenzéki vezérként kezdett viselkedni. A hatalom centrumából olyan
„ellenzéki" offenzívát indított a még hatalomra sem került baloldal ellen,
mintha - és valóban! - a rendőrségtől, a honvédségen keresztül a vidékről
felvonatoztatott fiatal tüntetőkön át valamennyi létező társadalmi erőt az
ellenzékre kívánta volna rázúdítani. Mintha semmi sem lenne drága a hatalom
megtartásáért, mintha belső gátak, gátlások és normák a legkevésbé sem
korlátoznák őt céljai elérésében. Mivel a Fidesz vezetőinek pragmatikus, hatalmi
érdekei úgy kívánták, egy pillanat alatt elfelejtették Széchenyit, a Hídembert -
akire éveken át gondosan az imázsukat építették - és hirtelen a Kossuth-nótát
kezdték fújni. Duray Miklós szlovákiai magyar politikus az április 13-i Kossuth
téri „nemzetgyűlésen" ki is mondta: forradalom zajlik.
Ez a „nemzetgyűlés" egyébként furcsa műfajú tüntetés volt. Demokráciákban az
ellenzék szokott tüntetéseket szervezni a kormány ellen. A sokat idézett
márciusi római kétmilliós tüntetésen például a szakszervezetek és más civil
szervezetek a Berlusconi-kormány intézkedései ellen hívták utcára a tömegeket. A
római tüntetést nem Berlusconi szervezte önmaga ellen, vagy a haza védelmére. A
kormányon lévők általában nem szokták saját pártgyűlésüket „nemzetgyűlésnek"
nevezni, és még kevésbé szoktak „forradalmat" szervezni önmaguk ellen. Nálunk a
török Musztafa Kemal, a perui Fujimori és az argentin Perón elnök emléke
kísértett - hogy közelebbi (szerb, szlovák és horvát) példákat most ne is
említsünk. Szerencsére azonban a hadsereg Budapesten csupán a pártrendezvény
kihangosításában működött közre, így az általános mozgósítást nem követte
rendkívüli állapot.
A kampányban Orbán Viktor visszatért a számára mindig is kedvesebb és
testhezállóbb forradalmári, népvezéri szerephez. Nem kellett többé a polgárt, a
kormányfőt, az államférfit játszania, végre megszabadulhatott ezektől az
önmagára aggatott béklyóktól. Így vele szemben Medgyessy Péter és Kuncze Gábor -
hirtelen és váratlanul - klasszikus polgári szerepben találták magukat.
Meglátogatták otthonában a korábbi köztársasági elnököt, megittak egy kávét a
Gerbeaud-ban, kimentek egy kormányváltó karneválra a Ligetbe. A kampány közepén
- egyébként teljesen érthető módon, hiszen a kormányfő akkor már vezérként és
táltosként lépett fel - államférfiként kezdtek viselkedni. Emiatt majdnem
elaludtak. Majdnem veszítettek.
Medgyessy Péter „anti-Orbán" szerepe addig volt sikeres, amíg a meglepetés
erejével hatott, tehát az első fordulóban. Az MSZP részéről mindaddig helyes
stratégiának bizonyult a szoftkampány, az orbáni agresszív dinamizmus nyugodt
ellenpontozásának kísérlete. Mindez a kontraszthatás azonban a második
fordulóban csak a városokban működött. Új szavazók százezrei léptek be -
elsősorban az elmaradottabb régiókban - a bizonytalanabb szocialista szavazók és
a vidéki Centrum pártiak még jobban elbizonytalanodtak, az SZDSZ-szavazók pedig
gyakorlatilag nem követték a két párt által bejelentett visszaléptetéseket, és a
vártnál jóval kevésbé szavaztak át az MSZP-re. Szabadelvű szempontból
elgondolkodtató kell legyen az SZDSZ-szavazók „szabadelvűsége", akik a második
fordulóban könnyedén túltették magukat vezetőik instrukcióin. Az ijedségre, a
megtévesztésre és a sokkhatásra építő jobboldali kampányra az MSZP és SZDSZ
vezetői nem találták meg a legmegfelelőbb, határozott választ.
A 2002-es választásokról még sokat fognak írni az elemzők: ez volt a
legmozgósítóbb, legindulatosabb, legpolarizáltabb kampány a magyar demokrácia
rövid történetében. De ezzel együtt sem felejthetjük el, hogy a kampány csupán
kvintesszenciája volt az elmúlt négy év történetének. A Fidesz-MPP-FKGP-MDF-
koalíció nem a kampánya, hanem a kormányzása miatt bukott meg. Minden
rendelkezésére állt, ami a kormányon maradáshoz kedvezett: az adófizetők
milliárdjai, a pártközeli vállalkozók viszontjuttatásai, a „közszolgálati"
televízió hátszele, az évi 3-5 százalékos növekedést produkáló gazdasági
konjunktúra, és így tovább. A kormánypártok azonban ennek ellenére vesztettek,
mert ügyetlenül kormányoztak. Elhitték, hogy az a társadalmi valóság, amit saját
- értsd: a hozzájuk közel álló, általuk megrendelésekkel bőven ellátott -
intézeteik mutattak, mértek, jelentettek nekik. A kormányfő tévedhetetlenségének
mítosza szertefoszlott.
A választások után várhatóan most olyan kormány alakul, amelynek kis többsége
lesz, így fegyelmezetten kell működnie. A kis többség előrevetítheti egy cseh
típusú paktum árnyát a két legnagyobb párt között. A megijedt szocialisták
késztetést érezhetnek a Fidesszel való bújtatott kiegyezésre, rejtett
nagykoalícióra: „ha nem bántjátok Simicskát, ha nem nyúltok a Vegyépszerhez és a
Magyar Fejlesztési Bankhoz, akkor megszavazzuk az új házszabályt, a
médiatörvényt, és engedünk egy kicsit benneteket kormányozni" - érkezhet a
javaslat. Habár megbékélésre törekedve, de törvénytisztelő módon és határozottan
kell kormányozni. Ebben a helyzetben kis pártként is kulcsszerepe lehet az
SZDSZ-nek abban, hogy ne csak a kormányzás iránya és filozófiája változzék meg,
de visszatérhessünk az alkotmányos szabályok teljes körű működtetéséhez, és
közelebb jussunk a tiszta közélethez.