2002-ben Orbán Viktor elvesztette a kormányhatalmat, mégis sikert aratott. De
nem az a sikere, amit maga mondogat, hogy ő tulajdonképpen „megnyerte a
választást", mivelhogy a Fidesz-MDF lett a legnagyobb frakció az
Országgyűlésben. S nem is az a sikere, hogy bukása ellenére a két tábor
megközelítőleg azonos nagyságúnak bizonyult.
Ezekből is származik persze némi haszna. A kétpártrendszer kétes „ügye" előrébb
jutott; Orbán garantáltan a színen marad; a kormány nem kényelmesedhet el.
Csakhogy Magyarországon évek óta senki sem kételkedhetett abban, hogy az
erőviszonyok kiegyenlítettek, és bármelyik fél győzzön is, a többsége igen
sovány lesz.

Orbán „győzelme"
Az viszont diadal, hogy Orbán a közel egyenlő eredményt immár nyíltan populista
kínálattal érte el. Sikerült felszámolnia azt a közös alapot, amely a
demokráciában éppoly fontos, mint a szabad vita. Sikerült a két szavazótábor
viszonyát szinte polgárháborúsan ellenségessé hangolnia. Szavazóinak újszerű
identitástudata van. Nem „kisebbségben maradtak", „ellenzéki szerepre
kárhoztatottnak", „a köztársaság tartalékának" látják magukat, hanem egyenesen
„a legyőzött, leigázott nemzetnek".
A választás óta Orbán az új identitásának megfelelően lépett tovább, vállalta a
populista fordulatot, s a parlamentarizmus után immár a választás intézményét is
kikezdte. Parlamenten kívüli harci mozgalommá szervezi át a közönségét, s e
mozgalomnak a frakció mostantól kezdve csak a „hivatalos" szárnya.
Orbán Viktor elsősorban is azért érzékeli joggal politikai győzelemként az
ország megosztott állapotát, mert ez személyesen az ő műve. Másodsorban pedig
azért, mert Orbán Viktor éppen ezt kívánta elérni: hogy az általa gerjesztett
politikai érzelmek áthidalhatatlanul megosszák az országot.
Hiába, hogy a megosztás hazug módszereiről lesújtó az erkölcsi ítéletünk; hiába
féltjük a fiatal demokráciát a közös nevező elutasításától, a „weimarizáló"
politika destabilizáló hatásától. Az ország megosztottsága nem csupán tény,
hanem olyan tény, amelyben céltudatos és hatalmas politikai munka fekszik. Ezért
ha a kormányváltók a jövőben is csak kifejezőnek szánt jámbor semmittevéssel
adnak nyomatékot annak, hogy elmarasztalják az „árokásást", akkor Orbán kezére
játszanak.
Mondanivalóm summája az, hogy az Orbán okozta destabilizálódáson úrrá lenni
csakis az Orbánéhoz mérhetően kezdeményező, a közéletet meghatározni képes, a
konfliktustervezést is eszközévé tevő politikával lehetne; annak híján nem sokat
érnek magvas értékeink és lesújtó véleményünk.
Úgy látom, jelenleg a helyzetről folyó diskurzust még mindig Orbán nyilvánosan
használt fogalmai uralják. Publicistáktól élpolitikusokig értelmiségi alaposságú
„cáfolati" munka folyik. Nívósan háborognak, amiért Orbán hol háborús módon
„harcban álló világokként" írta le a két tábort, hol „múlt és jövő küzdelmeként"
azonosította a tétet, mintha forradalom volna, s a demokratikus választásokról
„a végső győzelem előtti utolsó csataként" beszélt.
Holott sohasem volt értelme túl sok szót vesztegetni Orbán forradalmának
hamisságára. Elhangzott számtalanszor, hogy a hadüzenő is kezet rázott a
kommunistákkal az 1989-es Ellenzéki Kerekasztal tagjaként. Hogy a volt
kommunistákat azóta a nép hozta vissza, mégpedig a közösen kialakított
rendszerben: szabad választásokon. Hogy másik halálos ellenségével, a
liberálisokkal Orbán tíz évig ugyanabban az internacionáléban üldögélt, mígnem
felfedezte magában a kereszténykonzervatívot, s pártjával abba az irányba
távozott.
Mindezek a hamisságok mutatják, mennyire érdektelen, kit nevezett ki Orbán
ellenfélnek; „végső harca" valójában a köztársasági közös nevező ellen irányul.
1989-ben mindörökre száműzni véltük a kommunista típusú ideológiai
élethalálharcot, a „győzelmes Jövőt" és az „eltaposandó Múltat". Csakhogy most
mindez itt van. Azzal sem jutunk előbbre, ha a pótforradalom copyright-ját
leplezzük le, kimutatván, hogy Orbán Viktor valójában a szélsőjobboldali
vezértől, Csurka Istvántól kölcsönözte az ötletet, összes felhangjával együtt.
Orbán ugyanis nemhogy tudja ezt, hanem éppen ettől a plágiumtól várja táborképző
igyekezetének sikerét.
Orbán hatalomban eltöltött négy éve fordított hídépítés volt. Ahogyan a hatalmas
viaduktot kis boltívekből rakják össze, Orbán egyenként robbantotta fel a
publikumot összekötő kapcsokat. Az ideológiai és egyúttal jogállami robbanások
célszerűen támogató és ellenző érzelmeket keltettek. Ennek szolgálatába
állították még a korrupciós mellékszálat is. Egyáltalán nem bánták a botrányt,
amikor a köztársaság aláaknázását közpénz-milliárdokkal finanszírozták.
Mindezzel az volt Orbán célja, hogy a választás idejére már két
összekapcsolhatatlan érzelmi partra szétgyűjtve találja magát az ország.
Négyévi munkája gyümölcsét Orbán a Testnevelési Egyetemen, április 9-i
kampánybeszédében szüretelte le. Nála jobban aligha foglalhatnánk össze a
kidolgozott hamis szembeállítások listáját: „A családunk, a gyermekeink, az
emberi méltóságunk, a szabadságunk, a hitünk és a hazánk. Mindezt most meg kell
védenünk!" Ezek az érzelmek külön-külön is többségi támogatásra számíthatnak
minden normális országban; ha ezek köré szőve a tervezett módon funkcionált
volna a fideszes véd- és dacszövetség, Orbán joggal várhatta volna el, hogy
választói tábora kiteszi a nemzet többségét.
Néhány példával felidézem az államapparátus és a társadalom egészét megmozgató
politikai munkát. De előre bocsátom: ne tévesszen meg bennünket, hogy az a munka
aknamunka volt. Az sem, hogy talán nem is Orbán választotta az antagonizáló
harcmodort, hanem inkább nem is képes más stratégiára. Nyilván igaz, hogy harc
nélkül leesik az IQ-ja, mint a dohányosoké nikotin híján. De a hídrombolás négy
éve után a hídépítők sem adhatják Orbánénál alább vízióban, érzelemvezetésben,
személyiségerőben, kommunikációban, társadalmi koalíciók építésében, s
legfőképpen abban, hogy az erőfeszítés végső soron ama kárhozatos célt, a
szavazatszerzést szolgálja.
Orbán a jelentősebb egyházakat beleringatta egy új „keresztény állam"
illúziójába; védelmet ajánlott fel nekik és kapott tőlük; jogi és civil akciók
sorozatával provokálta, hogy az ellenzéki pártok kifogásolják az állam és az
egyház összekapcsolását; erre hivatkozva aztán a hit veszélyeztetőiként
állította be őket, a híveket ellenük uszította.
Ezzel a tömeggel összekapcsolta azokat, akikkel elhitette, hogy a szocialisták
és a liberálisok a szomszédos országok magyarságának ellenségei. Nem habozott
diplomáciai feszültséget kelteni a szomszédos országok kormányaival, hogy aztán
„hazaárulóként" bélyegezhesse meg hebehurgya külpolitikájának bírálóit.
A kampányban nyert értelmet a Budapestet diszkrimináló politika. Röplapok
milliói állították szembe a vidéket a fővárossal. Orbán még csak azzal sem
fárasztotta magát, hogy, mint Horthy, bűnösnek nevezze Budapestet. A
valószínűleg közpénzen nyomott röplapok úgy beszéltek, mintha két ország
harcolna egymás ellen: „Miért hagynánk, hogy a főváros parancsoljon a vidéknek?"
A legnagyobb meglepetést az okozta, hogy Orbán nem csupán pre-demokratikus
érzelmi háborúkat újított fel, s nem is csupán fordított kommunista
osztályharcot vívott, hanem még az eredeti lenini találmányt: a „nagytőke és a
nemzetközi pénztőke uralma" elleni harcot is a megosztás szolgálatába állította.
„Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka" című alapműből
kölcsönözte az ellenségképet, s olyan mennyiségben öntötte el vele az országot,
mintha a proletárdiktatúrát megalapozó, 1947-es populista kampányban lettünk
volna.
Ami tehát történt, az illusztráció a marxista történetírás végső kudarcához.
Hiszen a megosztódás, a családokba is behatoló politikai hisztéria valójában
egyetlen ember elszánt akaratából, konfliktusformáló politikai képességeiből, és
persze a hatalmából fakadt. Az ország kettészakadásának fő okán mindaddig hiába
törik a fejüket a politológusok, amíg fel nem idézik a személyiség történelmi
szerepéről szóló leckét.

Orbán „veresége"
De ha ilyen ügyes és erős Bonaparte a mi Orbánunk, akkor miért nem győzött a
választáson is? Most jön a jó hírek rovata. A jó hír pedig a magyar
társadalomról szól, nem az eddigi ellenzékről.
Az én olvasatomban a választás első fordulójában a populizmust elvető
Magyarország nyilvánult meg. Orbán Viktor és Csurka István közös hatalmának
lehetősége együtt sok volt a magyarnak. Klasszikusan visszaütött az államon
keresztül finanszírozott sokmilliárdos pártkampány. Például az olimpiai nevezés
kapcsán indított gigantikus megosztó hadjárat egyetlen másodperc alatt
vereségben végződött Kövér gesztusával, aki öngyilkosságra szólította fel a
nevezés bírálóit. Csaba Iván erkélyjelenete a Fidesz születésnapján az ellenzék
helyett is elvégezte a szükséges médiamunkát, amelyre már várt az ország. Orbán
Viktor a négy év alatt először kényszerült olyan kommunikációs helyzetbe,
amelyet nem maga tervezett, s ez azonnal az emberi-politikai igazság pillanatává
vált.
A Fidesz első fordulós elutasítottsága különösen meggyőző, ha figyelembe
vesszük, hogy az ellenoldalon sem hatékony ellenzéki politika, sem karizmatikus
ellenzéki vezető nem volt, miközben tűrhető volt a gazdasági helyzet meg a
jövőre vonatkozó várakozás, s a Fidesz minden ténylegesen szavazó rétegnek
fontos ígéreteket tett.
A magyar társadalom tehát Orbán „győzelmét" oda zsugorította, hogy ő lett a
liberálisokat kiközösítő jobboldal első posztkommunista egyesítője. Igazi
„elsőség", mármint a két világháború közötti tekintélyelvű jobboldal hasonló
teljesítménye óta. A riasztóan keleties teljesítmény persze teljesítmény marad
attól, hogy a választók többsége nem volt rá vevő.
De nem cáfolja-e ezt a jó hírt a választás két fordulója közötti jelentős
különbség? Orbán immár vállalt populista fordulatából, a parlamenten kívüli
mozgalom minapi megalapításából ítélve megkockáztatom: ebben a pillanatban
Orbán valószínűleg az ellenkezőjét gondolja a vereség okáról, mint amit itt
előadtam. Nem a megosztó stratégia rovására írja a választás végeredményét,
hanem éppen annak tulajdonítja az első fordulós vereséget, hogy akkor még nem
viselkedett eléggé megosztóan, nem a második fordulós eszköztárral dolgozott.
Bánja, hogy „méltósággal" kívánt aratni, ahelyett, hogy a rágalomözönt már
április 7-e előtt útjára engedte volna, a négyévi megosztás érzelmi eredményeire
alapozva. Már sajnálja, hogy az állami propaganda útján „nyomult" a mozgalmi út
helyett. Hibának érzi, hogy bízott a kisgazdák automatikus becsatornázódásában,
és nem zengette meg azonnal a premodern Magyarország hívószavát: a vidék-főváros
és a magyarság-nemzetközi tőke szembeállítását.
Nekem meggyőződésem, hogy rosszul gondolkodik, aki a második forduló eredményeit
hiszi „érvényes" Magyarországnak. A második fordulót a szocialisták totális
passzivitása nyerte meg Orbán számára.
A hallgatást valamiért hatásosnak és üzenettel telinek vélték, és a kampány
csúcsán megengedték Orbánnak, hogy tematizálja az utolsó két hetet. Valószínűleg
a legelemibb hibát vétették. Eltévesztették a célcsoportot: a meggyőzötteknek
muzsikáltak a bizonytalanok helyett. Véget ért minden korábban még előfordulgató
számonkérési erőfeszítés. Minden kommunikáció a szocialisták állítólagos leendő
bűneiről szólt; a négy év alatt kimunkált ellenségképek zavartalanul épülhettek
tovább. A szocialisták legfeljebb cáfolgattak és panaszkodtak, hogy mennyire
unfair az ellenfél - ezzel magukat is a Fidesz kampányeszközévé téve, ahogyan ez
négy évig történt.
A liberálisokat valamennyire menti, hogy már csak néhány helyen versenyben álló
pártként a szocialisták számára kellett volna „izgulniuk" - ez ugyanannyira
visszatartotta volna a szavazókat, mint amennyire mozgósítja. De a
szocialistáknak nincs ilyen mentségük. Ők bizony az első adandó alkalommal - és
az alkalmat az első fordulós siker hozta meg - visszaestek Horn Gyula négy évvel
korábbi hibájába. Lehet, hogy a politika nélküli politika örök ösztöne az
államhatalmi helyzetben szocializálódott pártoknak.
A különös gond ezzel az, hogy ez a politika a rendszerváltás, de legalábbis
Orbán óta nem politika.
A második forduló és a végeredmény együtt azt mutatja, hogy habár az ország
alapjában véve normális ítéletű, ám politikailag azé, aki megműveli.
Orbán ugyan jelenleg valószínűleg túlbecsüli a karizmáját és az ország
bolondíthatóságát. Az utolsó két kampányhét szerencsés körülményei talán már két
további hónapig sem állnak majd fönn - véget ér a MIÉP eltűnése miatti
megkönnyebbülés, elfogy a hatalmi manipulációk lehetősége, a közszolgálati média
szolgálata, a rágalompropaganda sokkhatása.
De a populista számítás beválhat, ha a kormánypárti politikusokban nem lesz
tehetség, akarat, szorgalom és személyiség, ha nem kínálnak az országnak
vezetést, és nem szőnek valódi politikát. Akkor hiába lesz sápítozás és fogaknak
csikorgatása. Márpedig kormányon még nehezebb megújulni, mint ellenzékben
lehetett volna.
Szent cél „az ország kibékítése" - de ehhez nem elég az eredmények litániája meg
a jámborság. Még a „jámborság" kommunikációja is csak úgy történhet meg, hogy
konfliktusokat vállalnak, sőt bizonyos fajtájukat egyenesen kifejezési eszközzé
teszik.
Orbán még át sem adta a hatalmat, máris újabb demokráciarontásokkal dolgoztatja
a politológusokat. Ám tessék a dolog mögé nézni: éppen három olyan réteg további
támogatását biztosítja be, amelyekre a kampány során tette rá a kezét. A
választás tisztaságának megkérdőjelezésével a miépeseknek udvarol; a földek
eladásának szándékával a kisgazdákat célozza meg; a mozgalomszervezéssel a jövő
szavazóinak, a fiataloknak játszik.
Nem látom az ehhez fogható politikákat a másik oldalon. Sem a személyiséget, aki
a politikát szeretné, akarná, vezetné. Magyarország józan, amennyire egy
kettéosztott ország csak lehet. Nem kíván vezért, de valódi vezetőkre vár.
2002. május 7.