Fenyegető világkommunizmus
A negatív, rágalmazó, az ellenfeleket démonizáló és lejáratni igyekvő politikai
kampányokat hajlamosak vagyunk diktatúrákhoz, totalitárius hajlamú politikai
erőkhöz vagy rezsimekhez kötni. Erre jó okunk van, hiszen a XX. század hírhedetten
legmocskosabb propagandakampányait a náci, fasiszta vagy kommunista rezsimek
folytatták. E rendszereknek sajátja volt a félelem- és hisztériakeltés, a politikai
ellenfél, helyesebben az ellenségnek kikiáltott etnikai, faji, vallási és társadalmi
csoportok elleni gátlástalan uszítás. A kampányok fontos, többfunkciós szerepet
játszottak a rendszer működtetésében. E szerepek közül sajátos módon a látszólagos
fő cél, a tömegek félrevezetése és manipulálása volt a legkevésbé fontos. Ez
utóbbiban a náci propaganda valamivel, sajnos, sikeresebb volt, mint a sztálini
ihletésű ellenpárjai, de valójában nem a meggyőzés volt a totalitárius rendszerek
uszító kampányainak fő feladata, hanem a folyamatos bűnbakképzés és bűnbakfelmutatás,
a mozgósítás állandósítása, a terror légkörének töretlen fenntartása. Nem volt
érdekes, hogy a célba vett közvélemény elhiszi-e, amit a hivatalos propaganda
harsogott. Ennél fontosabb volt, hogy az emberek érezzék, egy pillanatra sem
vonhatják ki magukat a hatalom hatóköréből, a hatalom állandóan a tarkójukban
liheg, az élet minden színterén, a munkahelyen, a szabadidejükben, a családjuk
körében is, azonosulásra, a hűség és a lojalitás kinyilvánítására kényszeríti
őket. Az uszító és mozgósító kampányok révén a rendszer valójában önmagát, önmaga
mindenhatóságát jelenítette meg.
Mindezeken fölül a propagandakampányok voltak hivatva fölkészíteni a közvéleményt
a politikai vezetők döntéseire. A háborús propaganda célja nem az volt, hogy
megmutassa, a nép ég a harci vágytól, hanem az, hogy a néppel megértesse: háború
következik a megjelölt ellenséggel szemben.
Az Amerikai Egyesült Államok nem volt totalitárius rendszer. Az amerikai alkotmányos
rendszer működtetéséhez nem volt szükség totális propagandára és állandó mozgósításra.
A hidegháború idején, különösen annak korai korszakában azonban az Egyesült
Államok is folytatott lejárató, fekete kampányt a kommunizmus, a Szovjetunió
és a csatlós országok ellen, ami több vonásában emlékeztetett a totalitárius
propagandatechnikákra. Különösen érdekes mindez annak fényében, hogy az utókor
megítélése szerint az Egyesült Államok végső soron a jó oldalon állt ebben a
konfliktusban. A „jó ügy" érdekében vetettek be vitatható eszközöket, például
a fekete propagandát. Az amerikai propaganda természetesen soha nem süllyedt
olyan mélyre, mint a náci vagy a kommunista propaganda. Nem tűzte ki célul emberek
vagy embercsoportok totális megsemmisítését. De a fekete kampány, a lejáratás,
a félelemkeltés és a fenyegetés része volt az amerikai politika kommunizmus
elleni „keresztes hadjáratának" is. Az alábbiakban erről a kampányról,
illetve hatásáról, következményeiről lesz szó.
Mindenekelőtt arra a kérdésre keresem a választ, hogyan keveredett ilyesmibe
az amerikai politika. Az Egyesült Államok bel- és külpolitikájára korábban egyáltalán
nem volt jellemző a központilag szervezett, az otthoni közvélemény egészét és
a külvilágot egyaránt célba vevő ideológiai kampány. A „műfaj" a második
világháború szülötte volt. A második világháború és az azt kísérő német, valamint
japán tömegpropaganda hatása késztette arra az amerikaiakat, hogy számukra idegen
terepre merészkedjenek, és nemcsak a harctéren, hanem a hírszerzésben, a tömegek
befolyásolásában, a háborús tömegpropagandában is szembeszálljanak ellenfeleikkel.
Mindezt azonban kizárólag a háborús helyzetre tartották érvényesnek. Mi sem
bizonyítja ezt jobban, mint hogy az Office of Strategic Servicest, a második
világháború idején felállított amerikai polgári titkosszolgálatot (ilyen azelőtt
az Egyesült Államokban nem volt, így ez a szervezet tekinthető a CIA elődszervezetének),
amely többek között a háborús ellenpropaganda - amerikai szóhasználattal: pszichológiai
hadviselés - felelőse is volt, 1946-ban Truman elnök rendeletileg feloszlatta.
A háborúnak vége, ilyen szervezetre a továbbiakban semmi szükség.
A hidegháború eszkalálódása azonban új helyzetet hozott. A második világháború
után az amerikaiak azzal küszködtek, hogyan is értelmezzék a szovjet politika
lépéseit. A háború utolsó szakaszában már felszínre bukkantak a nagyhatalmak
közötti nézetkülönbségek elsősorban Németország és Kelet-Európa szovjetek által
elfoglalt országainak jövője kérdésében. A második világháború utáni korai időszakban
számos barátságtalan lépés utalt arra, hogy a Szovjetunió még a Jaltában nagy
nehezen kiizzadt kompromisszumokat sem hajlandó betartani. A kérdés nem az volt,
hogy a szovjetekkel valószínűleg konfliktusba kerül majd a Nyugat a háború után,
sokkal inkább az, hogy mifélébe. A gyanakvás és a megbízható információk hiánya
akadályozta a tisztánlátást. A két versengő álláspont egyike szerint a Szovjetunió
hagyományos nagyhatalomként viselkedik, ki akarja terjeszteni az érdekszféráját,
be akarja magát biztosítani. Értelmes kompromisszumokkal és hathatós fellépéssel,
a hagyományos nagyhatalmi diplomácia eszközeivel kordában lehet tartani, és
ki lehet elégíteni. Ez a felfogás a második világháború idején uralta az amerikai
politikát. A háború után azonban fokozatosan előtérbe került az a nézet, amely
a szovjet veszélyt elsősorban ideológiai veszélynek látta. A Szovjetunió nem
hagyományos nagyhatalom, hanem az ideológiáját és politikai rendszerét akár
erőszakos úton is terjeszteni akaró rezsim. Visszahúzódása csak ideiglenes,
átmeneti visszafogottsága félrevezető, látszólagos engedékenysége és kompromisszumkészsége
időnyerés, merő propaganda. Súlyos háborús veszteségeit kiheverendő erőt gyűjt,
hogy később megerősödve, előnyösebb pozícióból folytassa a kapitalizmus megdöntésének
világméretű programját. Ezt az álláspontot George Kennan, az amerikai hidegháborús
politikai stratégia atyja, akkor a moszkvai amerikai követség ügyvivője fogalmazta
meg híres „hosszú táviratában" 1946 februárjában, de számos korabeli, kormányzati
berkekből származó jelentés, memorandum is hasonlóképpen érvelt. Az amerikaiak
tehát meglehetősen korán, 1946 nyaráig eldöntötték, hogy a szovjet veszélyt
ideológiai veszélyként értelmezik, amely nem egyszerűen az amerikai érdekszférát
veszélyezteti, hanem magát az amerikai politikai rendszert és életformát. Ennek
a döntésnek számos hosszú távú következménye volt.
Ha a szovjet veszély ideológiai természetű, akkor értelemszerűen lehetetlen
kidolgozni a hosszú távú együttműködés vagy legalább egymás mellett élés módozatait,
ahogyan ezt Kennan is leszögezte említett táviratában. „Minden engedmény, amivel
ki akarnánk elégíteni őket, csak fokozza az étvágyukat" - fogalmazott Clark
M. Clifford, Truman főtanácsadója egy 1946. szeptember 24-i jelentésében. (Kísértett
az 1938-as müncheni egyezmény rossz emléke is.) Mindebből az is következett,
hogy a szovjet fenyegetés elsősorban nem katonai jellegű. Az amerikaiak pontosan
tudták, hogy a szovjetek irdatlan méretű szárazföldi hadseregük ellenére sem
lennének képesek tartósan háborút vívni a Nyugat ellen a második világháború
során lényegében lerombolt hátországukkal. Az Egyesült Államok gazdasági potenciálja
sokszorosan fölülmúlta a Szovjetunióét, nem beszélve az akkor még létező és
hosszú távon megtarthatónak ítélt amerikai atomfegyver-monopóliumról. Azt is
jól látták, hogy a szovjetek számára a hátrány kiegyenlítésére az egyetlen valóságos
esély a kommunista eszmét népszerűsítő, egyben Amerika-ellenes, úgynevezett
antiimperialista propaganda és titkos szubverzió, nyílt és álcázott propagandaháború.
A második világháború után a Szovjetunió, mint a hitleri Németország legyőzője,
Nyugaton is nagy népszerűségre tett szert, elsősorban az értelmiség körében.
A Szovjetunió e propaganda-hadjárat segítségével próbálta gazdasági és katonai
téren mutatkozó lemaradását politikai téren kiegyenlíteni: fönntartani a nyugat-
és kelet-európai közvéleményben a progresszió, a haladás, az erkölcsi fölény
képzetét. Ahogy Reston, az amerikai külügyminisztérium stratégiai tervező osztályának
(Policy Planning Staff) elemzője írta 1946 májusában: „A szovjet ideológiai
veszély nem katonai fenyegetésben és diplomáciai manőverekben érhető tetten,
hanem a propagandában, a titkos aknamunkában és a »privát« szférában, vagyis
az eszmék szabad áramlásának manipulálásában. A szovjetek az álcázott befolyásolás
és behatolás számos eszközét dolgozták ki." A lassacskán hozzáférhetővé
váló korabeli szovjet forrásokból tudjuk, hogy ez a politika, ha nem is volt
minden részletében kidolgozott, nagyon is tudatos volt: fokozatosan kívánták
szovjetizálni Kelet-Európát, Nyugat-Európában pedig a folyamatos politikai bizonytalanság
fenntartásával, a befolyásuk alatt álló, népszerű helyi kommunista pártok segítségével
igyekeztek volna megakadályozni a gazdasági és politikai élet konszolidációját.
Az amerikaiak előtt fölrémlett, hogy hiába erősebbek, ha elveszítik a „lelkekért
folytatott háborút", elveszíthetik Nyugat-Európát (is), és Eurázsia egyetlen
nagyhatalma a Szovjetunió lesz. Úgy vélték, ennek beláthatatlan következményei
lennének az Egyesült Államok jövőjére. Kennan, akkor már a külügyminisztérium
stratégiai tervező osztályának vezetőjeként 1947 májusában azt írta: „Nem áltathatjuk
magunkat azzal, hogy a védekező politikával hatékonyan fel tudjuk venni a harcot
a kommunista expanzióval szemben, és rá tudjuk kényszeríteni a Kremlt, hogy
felhagyjon agresszív terveivel. […] Ezzel meghagyjuk a kezdeményezést a Kremlnek,
lehetővé tesszük, hogy ott és akkor csapjon le, ahol és amikor az számára a
legelőnyösebb. […] Így a Kreml kényelmesen megtarthatja, amit már megszerzett,
miközben ereje lényegében érintetlen marad. […] Összehangolt programra van szükség
a vasfüggöny mögötti országok földalatti ellenállási mozgalmainak támogatására."
Világos volt, hogy ha a veszély ideológiai jellegű, akkor többek között az ideológiai
befolyásolás eszközeivel kell ellene föllépni. Az amerikai döntéshozók lényegében
lemásolták a szovjet módszereket, amikor a kiterjedt feketekampányról, titkos
szabotázsakciók sorozatáról, pszichológiai hadviselésről, a kelet-európai ellenállási
mozgalmak támogatásáról, sőt szervezéséről döntöttek, és ráadásul mindezt a
hasonló szovjet praktikákkal igazolták.
Kennan a szervezett politikai hadviselésről szóló memorandumában 1948 májusában
javasolta a nemzetbiztonsági bizottságnak a kiterjedt politikai és propaganda-hadjárat
beindítását: „Nyilvános és titkos hadműveletekre egyaránt szükség van. A nyilvános
akciók sorába tartozik a szövetségkötés, a gazdasági intézkedések és a fehérpropaganda
[vagyis az amerikai értékeket, életformát népszerűsítő pozitív kampány, például
a Truman elnök által 1951-ben meghirdetett Igazság Program], míg a fedett akciók
sorába a velünk szövetséges külföldiek [kelet-európai politikai emigránsok]
támogatása, a fekete pszichológiai hadviselés, és az ellenséges országokban
az ellenállási mozgalmak bátorítása." Később azt írta Dean Acheson külügyminiszter-helyettesnek,
1949 januárjában: „El kell fogadnunk a propagandát mint fő taktikai és stratégiai
fegyvert. […] Semmilyen komolyabb lépésről nem dönthetünk anélkül, hogy annak
propagandahatását nem elemeztük."
A pszichológiai hadviselés
Az amerikai hidegháborús pszichológiai hadviselési kampány alapjait megvető
10/2-es számú nemzetbiztonsági tanácsi direktívát 1948 júniusában fogadták el.
E dokumentum meghatározó eleme az úgynevezett „piszkos akciók" kilátásba
helyezése, beleértve a „vörös vezetőket lejárató" és kompromittáló titkos
műveleteket és feketepropagandát. A vasfüggöny mögé irányuló propagandának mindenekelőtt
az élet- és jövedelmi viszonyokra, a mindennapi élet megpróbáltatásaira, a feketepiac
visszásságaira és az ellátási nehézségekre, a helyi kommunista vezetők alkalmatlanságára
és viselt dolgaira kellett össztüzet zúdítania. Minden sztrájkot, elégedetlenséget,
szabotázsakciót (ezek egy részét minden valószínűség szerint maga az amerikai
titkosszolgálat szervezte vagy bátorította) föl kellett használni a kommunista
rezsimek elleni propagandában is. Egy későbbi kormányzati nemzetbiztonsági dokumentum
pedig egyenesen arra ösztökélt, hogy az Egyesült Államok erre hivatott szervezetei
igyekezzenek kisebb lázadásokat és felkeléseket provokálni a vasfüggöny mögött,
amelyeket akkor is jól lehet hasznosítani propagandacélokra, természetesen mindenekelőtt
a nyugat-európai közvélemény befolyásolására, ha történetesen elbuknak. Sőt,
akkor igazán.
A két fő stratégiai cél: lebeszélni a nyugat-európai közvéleményt a kommunista
eszmékről, és stabilizálni a régiót az amerikai égisz alatt, valamint fönntartani
a reményt és a hitet, az ellenállás szellemét a vasfüggöny mögé szorult népekben.
Ennek jegyében döntöttek a Marshall-segély beindításáról, és ennek jegyében
hozzák létre 1948 nyarán a CIA-n belül a Politikai Koordinációs Irodát (Office
of Policy Coordination, OPC), amelynek feladata a titkos akciók és a propaganda-hadjárat
szervezése, koordinálása volt. A két dolog szorosan összefüggött, hiszen például
részben a Marshall-segély pénzalapjaiból finanszírozták az OPC nyugat- és kelet-európai
akcióit.
Az OPC első és minden várakozást felülmúlóan sikeres akciója az 1948-as olaszországi
és franciaországi választások befolyásolása volt. Mindkét országban az volt
a cél, hogy megakadályozzák, hogy a népszerű és befolyásos kommunista pártok
kormányzati pozícióba kerüljenek. Franciaországban az OPC elsősorban a nem kommunista
irányítású baloldali szakszervezeteknek nyújtott bőkezű pénzügyi támogatással
kívánta ezt elérni, Olaszországban pedig kiterjedt antikommunista kampányt szerveztek
és finanszíroztak. Az OPC által készített propagandaanyagokban azt üzenték az
olasz választóknak, hogy ha a kommunistákat juttatják hatalomra, akkor lemondhatnak
az amerikai segélyekről. A kommunista győzelem rabszolgasorba döntené az olasz
népet, a katolikus egyházat betiltanák, a Vatikánt lerombolnák, és a pápát kiűznék
Rómából. Levelezési kampányt is szerveztek: olasz amerikaiak tízezrei küldtek
levelet olaszországi rokonaiknak, amelyekben a kommunista veszélyre hívták föl
a figyelmet.
A CIA és azon belül az OPC 1948 és 1956 között számos titkos akciót szervezett
a kelet-európai országok felé. Ezek nem egyszerűen a hírszerzést szolgálták,
hanem a helyi kommunistaellenes ellenállás szervezését, támogatását is. A titkos
akciók többsége a balti államok, Ukrajna, Lengyelország, Kelet-Németország és
Csehszlovákia, valamint Albánia felé irányultak. Különösen fontos volt Albánia
mint a „leggyengébb láncszem", a sorozatos titkos bevetések 1949-ben főképp
arra szolgáltak, hogy teszteljék, lehetséges-e kis ellenálló csoportok bejuttatásával
olyan népfölkelést kirobbantani, amely belülről buktat meg egy kommunista rezsimet.
Az akciókhoz elsősorban emigránsokból toborozták az emberanyagot, akiket olaszországi
bázisokon képeztek ki. Ezek a bevetések kivétel nélkül kudarcot vallottak, hamar
dekonspirálódtak, illetve számos esetben kiderült, hogy a ledobott ügynökök
valójában kettős ügynökök, a szovjet/albán elhárítás provokátorai.
A legszégyenletesebb kudarc az 1949 és 1951 közötti lengyelországi WIN-hadművelet
volt. A CIA-val elhitették, hogy Lengyelországban, az egykori, a náci és a szovjet
megszállók ellen a második világháború idején harcoló Honi Hadsereg maradványaiból
kiterjedt ellenállási mozgalom szerveződött Wolnosc i Niedpodlenosc,
azaz Szabadság és Függetlenség Mozgalom néven. A CIA két éven keresztül támogatta
a szervezetet ügynökök, pénz és fegyver ledobásával, mígnem a varsói állami
rádió 1952 januárjában „leleplezte" az összesküvést. Rövidesen kiderült,
hogy a WIN a lengyel és a szovjet állambiztonság által létrehozott ál-ellenállási
mozgalom, provokációs szervezet volt.
A CIA-n belül a kudarcok nyomán már 1952-ben kételyek fogalmazódtak meg. Frank
Lindsay, az európai akciókért (többek között a WIN-hadműveletért is) felelős
rezidens máig titkosított, de részleteiben napvilágot látott 1952-es jelentésében
azt írta Allen Dullesnak, a CIA igazgatójának: „A konszolidált kommunista állam
meg tudja akadályozni olyan szervezett ellenállási mozgalom kibontakozását,
amely belátható időn belül képes lenne meggyengíteni a rezsimet. A Szovjetunió
területén belül a gerillaakciók esélytelenek, hiszen a szovjet biztonsági erők
szilárdan az ellenőrzésük alatt tartják a lehetséges bázisterületeket."
Tegyük hozzá, a következtetés minden kelet-európai országra érvényes volt. Az
amerikaiak tisztában voltak azzal, hogy a kommunista állam biztonsági erői mindenütt
hatékonyan az ellenőrzésük alatt tartják az országot és a lakosságot, ezért
a rezsimeket megbuktatni képes belső ellenállási mozgalmak szervezése hiú ábránd
volt. Ez az egyes országokra vonatkozó, a CIA által a nemzetbiztonsági bizottságnak
rendszeres időközönként készített összefoglaló jelentéseknek (National Intelligence
Estimates) visszatérő megállapítása volt a tárgyalt korszakban. Ennek ellenére
egészen 1956-ig nem hagytak föl a kísérletezéssel.
A fentiek vázlatos áttekintése azért tartozik ide, mert az Egyesült Államok
antikommunista keresztes hadjáratában, amint ez kiderült, a titkos fegyveres
akciók szervezése és a kiterjedt propaganda-hadjárat szorosan összekapcsolódott.
A kommunista rendszerek destabilizálásának programjában a két terület, a szabotázs
és szubverzió, illetve a propaganda feltételezte és kiegészítette, valamint
hatásában, legalábbis a szándékok szerint, erősítette egymást. Nem véletlen,
hogy a vonatkozó nemzetbiztonsági határozatok „fedett hadműveletek" címszó
alatt mindig együtt, közös alfejezetben taglalták a két területet, és az akciók
szervezése-koordinálása is egy ügyosztályhoz, az OPC-hez tartozott. Mindezt
azért fontos leszögezni, mert a szovjetellenes amerikai propaganda tétje, hatékonysága,
kockázata és következményei csak a kampány egészének kontextusában ítélhetők
meg.
A CIA, helyesebben az OPC legfontosabb vállalkozása a Szabad Európa és a Szabadság
Rádió létrehozása volt. A gondolat, hogy a vasfüggönyt az éteren keresztül lehet
a leghatékonyabban áttörni, már 1948 végén fölmerült Frank Wisner, az OPC vezetője,
és George Kennan közti levelezésben. A megvalósítás három évet vett igénybe.
Az első, már idézett NSC 10/2-es direktíva szellemében mindenekelőtt arról kellett
gondoskodni, hogy az Egyesült Államok kormányának szerepe és közreműködése az
akcióban a kívülálló számára ne legyen egyértelmű, illetve ne legyen bizonyítható.
A CIA égisze alatt, kvázi civil kezdeményezésként hozták létre a Szabad Európa
Bizottságok szervezetét, amely végül a rádiók névleges létrehozója volt. A pénzalapokat
látszólag gyűjtésből teremtették elő, valójában a rádiók finanszírozása egészen
a 70-es évek elejéig a CIA költségvetésében volt elbújtatva. Furcsa módon az
amerikaiak ebben is a szovjet példát koppintották (lásd a már idézett Reston-elemzést
a szovjet közvélemény-manipulálás és a behatolás különféle rejtett, fondorlatos
technikáiról), amikor az állami politika nem hivatalosnak szánt akcióit civil
kezdeményezések mögé rejtették.
A Szabad Európa Rádió (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért erről lesz szó,
és főleg annak magyar adásairól), nem egyszerűen egy információközlő médium
volt. A rádió létrehozói, valószínűleg a náci propaganda sikere láttán, attól
is féltek, ámbár alaptalanul, hogy a hivatalosan sulykolt tömegpropaganda agymosással
ér fel, képes tökéletesen átalakítani az emberek gondolkodásmódját. E félelmek
tükrözték a kommunista agitátorok reményeit, hogy az ember hatékony propagandával
véglegesen átformálható. Mint utóbb kiderült, a sztálinista propaganda esetében
ez a félelem végül nem igazolódott: a kelet-európai felkelések, különösen az
1953-as berlini, majd az 1956-os magyar és lengyel események ezt cáfolták.
A SZER fő propagandacéljai megegyeztek a szovjetellenes pszichológiai hadviselési
kampány általános célkitűzéseivel és irányelveivel. A rádió fő küldetése - akárcsak
az egyéb titkos akcióknak - a rendszer aláásása, illetve a felszabadulásba vetett
remény fönntartása volt. Az információk közlése nem egyszerűen a tájékoztatást
szolgálta, hanem azt, hogy ezeknek az információknak a nyomán olyan politikai
helyzet és közhangulat alakuljon ki, ami végső soron a kommunista rendszerek
bukásához vezet. Ilyen körülmények között nemigen lehet arról beszélni, hogy
a rádiónak egyáltalán lehetősége lett volna arra, hogy semleges tájékoztató
médiumként működjön. Célja a kommunista propaganda információs monopóliumának
megtörése volt, amely monopólium biztosítása magának a rendszernek egyik legfőbb
politikai törekvése volt, sőt önmaga identitásának szerves és elválaszthatatlan
része. Az ez elleni fellépés sem lehetett más, mint direkt politikai cselekvés,
beavatkozás. Az a kontextus tehát, amiben a rádió létrejött, és amelyik a működését
igazolta, eleve meghatározta, hogy milyen módon működhet.
A SZER indulásakor, 1951-ben kiadott politikai direktíva szerint a műsorpolitika
egyik fő feladata az volt, hogy „elégedetlenséget szítson mindenütt a vezetők
alkalmatlanságának és erkölcstelenségének leleplezésével, és a helyi pártvezetők
körében félelmet keltsen azzal, hogy leleplezi a hatalmi visszaélés, elnyomás,
kegyetlenség bizonyítható eseteit, és figyelmezteti őket arra, hogy tetteikkel
előbb-utóbb el kell számolniuk."
Érdekes eleme az 1951-es politikai direktívának, hogyan javasolták kezelni a
kelet-európai antiszemitizmus kérdését. A náci bűnök árnyékában az amerikai
propaganda természetesen nem bujtogathatott antiszemitizmusra. „Az embereket
óvni kell attól, hogy a zsidókban lássák a kommunista elnyomás bűnbakjait"
- olvasható a rádió 1951-es politikai kézikönyvében. Ugyanakkor a rádió román
osztálya esetében nem zárták ki az antiszemita érzelmekre való óvatos rájátszást.
Az amerikai politikát idegesítette az európai zsidóság bevándorlása Izraelbe,
és ebben az időben a romániai zsidók legálisan távozhattak Palesztinába. Ennél
azonban fontosabb, hogy az amerikai propaganda mégsem akart teljesen lemondani
arról, hogy kiaknázza, hogy a kelet-európai kommunista pártok vezetésében a
zsidó származásúak túlreprezentáltak voltak. A propaganda sajátos módon elsősorban
az érintett pártvezetőket és párttagokat vette célba.
Az egyik csapásirány a kommunista antiszemitizmus hangsúlyozása volt. Az adások
rendszeresen felhívták a figyelmet a sztálini koncepciós perek, tisztogatások
rejtett, antiszemita vonulatára. „A műsorkészítőket ösztönözni kell arra, hogy
külön fölhívják a zsidó párttagok figyelmét pozíciójuk veszélyeztetettségére.
[…] Minden pártvezetőt fenyeget az, hogy csak rövid ideig marad hatalomban,
de a zsidó származású pártvezetők még az átlagosnál is rövidebb életű karrierre
számíthatnak."
A másik központi eleme ennek a kampánynak a sztálini cinizmus felemlegetése.
Az adások emlékeztettek arra, hogy a második világháború kirobbanásában döntő
szerepe volt „a szovjetek és a nácik titkos szövetségének a civilizáció ellen";
valamint arra is, hogy a kommunista funkcionáriusok nem elhanyagolható hányada
korábban náci volt. (Érdekes tükörképe ez annak, ahogyan más logika alapján,
de a sztálini hidegháborús propaganda is azt hangsúlyozta, hogy a kapitalista
Nyugat valójában a német fasizmus folytatója.) Végezetül arra is figyelmeztették,
elsősorban a kommunista politikai rendőrséghez csatlakozó zsidó származású vezetőket
és tiszteket, hogy tevékenységükkel csak erősítik az itt élő népekben megbúvó,
eredendő antiszemita érzelmeket.
A helyi kommunista pártkáderek megregulázásának jegyében készültek az 50-es
évek legnépszerűbb műsorai, a „Fekete könyv", a „Jó tanácsok párttagoknak",
az „Éjjeli őrjárat". Az üzemi párttitkárokat, gyárigazgatókat leleplező,
fenyegető adások sajátos módon szintén leképezték a totalitárius propagandatechnikákat.
Azt a benyomást igyekeztek kelteni, hogy a rádió valóban itt van, nemcsak távoli
megfigyelője, hanem résztvevője mindannak, ami a vasfüggöny mögött történik,
sőt adásaival, beavatkozásával képes megvédeni a hatalomnak kiszolgáltatott
embereket. Ezeknek a műsoroknak lényegében ugyanaz volt az ambíciója, mint amit
a kommunista hatalmi gépezet tűzött ki célul maga elé: elhitetni és érzékeltetni
- ezúttal az éteri pellengérre állított pártfunkcionáriusokkal -, hogy mindenütt
ott vannak, mindenről tudnak, senki sem bújhat el előlük.
Részletek a „Fekete könyv" 1951-ben elhangzott adásaiból: „Isten malmai
lassan, de biztosan őrölnek. Mindennap új bejegyzés kerül a Fekete könyvbe.
Egyetlen áruló, egy oroszbérenc sem remélheti, hogy tettei feledésbe merülnek.
Gusztustalan, sóvár szemek tapadnak az Újszegedi Textilgyár fiatal munkásnőire.
Sunyi, alattomos pillantások. A szerencsétlen leányok nem tudják, melyikük lesz
a gyár mindenható igazgatójának következő áldozata. Ebből már tudhatod, Vizi
Vilmos elvtárs, hogy rólad beszélek. Nem szégyelled magad, Vizi Vilmos!? Pozíciódból
fakadó hatalmadat nemcsak arra használod ki, hogy kizsákmányold és lelkileg
agyongyötörd a dolgozó nőket, hanem testüket is undorító vágyaid szolgálatába
állítod. Hány fiatal lányt jelentettél föl, Vizi Vilmos, mint reakcióst, mint
a nép ellenségét, csak azért, mert volt bátorságuk visszautasítani szemérmetlen
ajánlatodat. Rosszabb vagy, mint egy vadállat, Vizi Vilmos! Mindent tudunk.
Egy napon mindenért fizetni kell. […] A szabad magyarok árgus szemekkel figyelnek
téged, és nem felejtünk." Egy másik adást Goda József tatabányai igazgatónak
címeztek: „Hívjuk Goda Józsefet Tatabányán. Jól figyelj, Goda! Tudjuk, hogyan
gyötröd és zsákmányolod ki a bányászaidat, akik embertelen körülmények között
kénytelenek élni és dolgozni. A te neved is ott van a Fekete könyvben. Ha nem
változtatsz azonnal a magatartásodon, nem kerülheted el a számonkérést és a
büntetést, ha elérkezik a felszabadulás órája."
A rádiónak információkra volt szüksége. Mivel az 50-es években a kommunista
országokról legális forrásokból hiteles információkat szinte lehetetlen volt
beszerezni, a rádió szerkesztőségeit kiszolgáló kutatóosztályok kénytelenek
voltak saját forrásaikra, saját hírszerző hálózatukra hagyatkozni. Ahhoz, hogy
elérjék Goda elvtársat, tudniuk kellett róla. A hírforrások pedig azok az emberek
voltak, akik ismerték a godaelvtársakat, és személyesen számoltak be cselekedeteikről.
A rádió a keleti blokkból menekülő emigránsokat befogadó nagyobb menekülttáborokban
„területi irodákat" működtetett. A rádió/CIA munkatársai kikérdezték a
menekülteket, és a megszerzett információkat úgyenevezett item-jelentésekben
rögzítették. Az itemek egyszerre szolgálták a hírszerzés céljait, hiszen fontos
gyárakról és ipartelepekről, termelési adatokról és szerkezetről, a hiányosságokról,
katonai bázisokról vagy a nyugati határzárról is közvetlen értesülésekkel szolgáltak,
de némi szűrés után ugyanezen jelentések alapján készültek a kommunista pártelitet
lejárató és fenyegető műsorok is.
Erre ékes példa az 1951. október 22-i keltezésű 9572-es számú item, amelyben
a hadiipari szempontból sem lényegtelen Gamma Művek belső életébe enged bepillantást
az ismeretlen adatközlő. „A Gamma vezérigazgatója Csató László volt Hofher gyári
betanított segédmunkás, 40 év körüli vad kommunista. A gyárat nem szaktudással,
hanem a kommunista párt iránti odaadó hűséggel és annak utasításai szerint vezeti.
Sok dolgozónak »kitörte« már a nyakát. Jó szónok, beszédeiben állandóan fenyegeti
a munkásokat: »Szép számmal jegyeztek békekölcsönt, de vannak munkások, akiket
nem is lehet munkásoknak nevezni, mert nem érzik át a jegyzés jelentőségét.
Ezeket el fogjuk távolítani, jobban mondva ki fogjuk rugdalni az üzemekből!«
- mondotta, a sikertelenséget látva a békekölcsön jegyzésekor. (…) Mikor 1951
júniusában a Szabad Európa Rádió említést tett Csatóról, a vezérigazgató halálsápadtan
rohant fel az üzemi irodába. Az egész gyár területén csoportokba verődve tárgyalták
a munkások a feketelistára tett gyárvezetők neveit. Csató dühtől remegő hangon
adta ki a parancsot a röpgyűlés összehívására. A röpgyűlésen artikulálatlan
hangon üvöltözött és fenyegetőzött. Követelte, hogy kutassák ki ennek az aljas
propagandának a terjesztőit, majd kijelentette, hogy akiről megtudja, hogy a
Szabad Európát hallgatja, azzal szemben a legdurvábban fog eljárni. A munkások
kinevették a dühöngő, félelmében halálsápadt igazgató elvtársat, és senki nem
volt hajlandó a nyomozók feltett kérdéseire érdembeni tájékoztatást adni."
A Szabad Európa Rádió azonban nem csak műsoraival segítette és népszerűsítette
a szovjetellenes amerikai politikát. 1949 és 1954 között számos egyéb propagandaakció
szervezője és lebonyolítója volt, mindenekelőtt a híres léggömbakcióké. A Sztálin
halála körüli időszakban az amerikai politika megpróbálta még inkább kihasználni
a lehetőséget a szovjet térség destabilizálására. Eisenhower elnök közvetlen
tanácsadója, az 1953-ban létrehozott Pszichológiai Hadviselés Stratégiai Tanács
(Psychological Strategy Board ) vezetője - ez a testület vette át a felügyeletet
a kudarcot kudarcra halmozó OPC fölött -, C. D. Jackson volt a felújított léggömbakciók
egyik leglelkesebb híve és előterjesztője. A Lengyelország, Csehszlovákia és
Magyarország felé irányított, a szél járására bízott ballonok tízezreiről szórtak
le a propagandaanyagokat, röpcédulákat. George Orwell híres műve, az Állatfarm
mellett olyan röpcédulákat is ledobtak, amelyek egy lényegében nem létező ellenállási
mozgalom - a magyar terepre a NEM (Nemzeti Ellenállási Mozgalom) elnevezést
adták - pontokba szedett követeléseire hívta föl a figyelmet, és a lakosságot
ellenállásra buzdította. Ez újabb példája annak, hogy a beavatkozás, a diverzió
és szabotázs, az ellenállási mozgalmak szervezése és támogatása, valamint a
hírszerzés és a propaganda szorosan összefonódott.
A már említett területi irodákon nemcsak kifaggatták a menekülteket, hogy a
megszerzett információkat egyként hasznosíthassa a hírszerzés és a propaganda,
hanem itt toborozták az úgynevezett Önkéntes Szabadságharcos Alakulatok (Volunteer
Freedom Corps), a kelet-európai bevetésre szánt paramilitáris alakulatok
tagjait is. Az egységeket németországi és olaszországi kiképzőtáborokban készítették
föl, hogy háborús konfliktus vagy a kommunista rezsimek súlyos belső megingása
esetén ők alkossák a ballonról leszórt röplapokon is meghirdetett és megelőlegezett
„nemzeti ellenállási mozgalmak" magját.
A feketekampány tanulságai
Az amerikai pszichológiai hadviselési kampány megítélésekor úgyszólván lényegtelen,
hogy a propagandaanyagok szerzői, a műsorok szerkesztői vajon az igazságnak
megfelelően tájékoztatták-e a kelet-európai országok lakosait saját országaik
belső viszonyairól. Úgy vélem, valójában nem érdekes az, hogy igazat mondtak-e
Goda vagy Vizi elvtársakról, vagy esetenként ok nélkül feketítettek be embereket.
A furcsa helyzet az, hogy sok tekintetben a kelet-európai sztálinista diktatúrák
valósága még annál is szörnyűbb volt, mint amilyen képet az amerikai hidegháborús
propaganda festett róla. A valóság még az azt „befeketíteni" akarók képzeletét
is felülmúlta. A propagandakampány erkölcsi kockázatának és meritumának megítélésében
ennél sokkal fontosabb az, vajon milyen hatással volt mindez az érintett országok
közvéleményére, milyen várakozásokat és reményeket ébresztett az emberekben
az amerikai felszabadítási politika eltökéltsége iránt. Ebből a szempontból
véleményem szerint az amerikai politika nem járt el elég körültekintően és becsületesen.
A régióban az emberek a tömegpropaganda közegében tanulták meg, mi az a tömegkommunikáció.
Az emberek azt tapasztalták, hogy amit hallgatnak, annak direkt politikai jelentése
és jelentősége van, mindig határozott politikai szándék kifejezésére szolgál.
A közlés szinte azonnal érezhető következményekkel járt a mindennapi életükben
is. A propaganda és a politikai cselekvés közti különbség elmosódott. A totalitárius
rendszer legfőbb törekvése az volt, hogy a közlés maga legyen a tett. A hallható
információ nem a valóságról szólt, hanem maga akart lenni a valóság. A Szabad
Európa Rádió és általában véve az amerikai antikommunista pszichológiai hadviselés,
ha hatékonyan akart megfelelni a kitűzött célnak, maga is azt a látszatot kellett
hogy keltse, miszerint a szó mögött valódi erő, támogatás és elszántság van.
Ennek kockázatára már nagyon korán fölfigyeltek az amerikaiak is. George Kennan
Mr. X. álnéven vázolta az amerikai stratégiát a Foreign Affairs 1948.
évi nyári számában. A kor nagy tekintélyű politikai elemzője, Walter Lippman
pedig a következő számban bírálta a „feltartóztatás" doktrínáját. Ha az
Egyesült Államok nem áll készen arra, hogy a „rab népek" felszabadítása
érdekében akár háborút is viseljen, akkor nem is szabad az ellenállás szellemét
bujtogatnia vagy közeli felszabadításba vetett reményeket és várakozásokat ébresztenie.
Ellenkező esetben a szovjetellenes kampány vagy meghasonláshoz, az amerikai
politika totális hitelvesztéséhez, vagy pedig tragédiákhoz és vérfürdőkhöz fog
vezetni.
Az 1956-os forradalom leverése után a SZER által végzett vizsgálatok azt mutatták,
hogy a csalódottság oka nem az volt, hogy a beígért katonai segítség
végül elmaradt, hiszen katonai segítséget valóban senki nem ígért. Az ígéret
maga a rádió, illetve az amerikai propaganda volt: „Ha komolyan és szenvedéllyel
írtak rólunk, nem hihettük, hogy nem segítenek" - mondta az egyik névtelen
menekült egy 1957-ben készült interjúban. „A vélemény az volt, hogy ha egy nagyhatalom
polgárai egy ilyen intézményt felállítanak és működtetnek, akkor azzal akarnak
is valamit. […] Ha a nyugati rádiók mögött nem áll semmiféle erkölcsi vagy más
erő, akkor ténykedésük nem más, mint cinikus üzleti vállalkozás" - így
a másikuk. „A SZER többé nem beszélhet NEM-ről, meg arról, hogy csak napokig
kell kitartani, mert már otthon tudják, hogy a SZER mögött nem áll senki és
semmi" - vonta le a konklúziót egy harmadik megkérdezett. Azt még a rádió
belső elemzése is önkritikusan elismerte, hogy tévesen mérték fel az adások
hatását: „Úgy hittük, hogy erősíteni kell a szabadság iránti hitet. De ezen
már nem volt mit erősíteni. Ehelyett megmondhattuk volna az igazat."
A szovjetek azért választották a földalatti szubverziót és a propaganda-hadjáratot,
mert háború kockáztatása nélkül akartak előnyösebb pozíciókat kicsikarni. Ideológiai
okuk is volt erre, hiszen imitálni kellett, hogy az antiimperialista progresszió
a keleti és nyugati népek (és értelmiség) belső meggyőződéséből fakadó világméretű
forradalmi folyamat, nem pedig központilag vezérelt birodalmi politika. Ám az
amerikaiak sem csak azért fordultak a földalatti akciók és az ideológiai propagandakampány
eszközéhez, hogy az adott terepen is felvegyék a harcot a szovjet expanzió ellen,
hanem azért is, mert nyílt konfliktust, háborút ők sem akartak. Ez alapaxiómája
volt a korszak amerikai hidegháborús stratégiájának. Az Egyesült Államok fő
stratégiai célja Nyugat-Európa stabilizálása és a szovjet eszmék térhódításának
megállítása volt Nyugaton. Ehhez kínálkozott eszközként, hogy a Szovjetunióra
és csatlós államaira saját zónájukban is folyamatos nyomást gyakoroljanak. A
feltartóztatási, majd felszabadítási retorika, az azt hirdető propaganda, és
az azzal párosuló titkos akciók sorozata azt a célt szolgálta, hogy akadályozza
a szovjet zóna belső politikai, gazdasági és ideológiai konszolidációját, és
ezzel gyengítse, destabilizálja a kommunista rendszereket.
Ma már többé-kevésbé sejthető, hogy a hidegháború kirobbanásának eredetét és
okait firtató „ortodox" álláspont (röviden: a hidegháború oka a szovjet
agresszió volt), és a vele rivalizáló „revizionista" megközelítés (a hidegháborút
az amerikaiak intranzigens antikommunizmusa és türelmetlensége, és/vagy az amerikai
üzleti körök gazdasági-politikai érdekeit kiszolgáló kormányzati politika robbantotta
ki) egyaránt egyoldalú, és részben félreértésen alapul. A hidegháború nem robbanhatott
volna ki Sztálin és a szovjet rendszer világhatalmi ambíciói nélkül, de minden
jel arra utal, hogy az amerikai politika a veszély jellegét felismerve szándékosan
és tudatosan felgyorsította a hidegháború eszkalálódásának folyamatát. Még idejekorán
le akartak számolni a szovjet veszéllyel, mielőtt a Szovjetunió kiheverné a
háború megpróbáltatásait, stabilizálná önmagát és új, kelet-európai szerzeményeit,
és megtörné az amerikaiak atomfegyver-monopóliumát. George Kennan 1947. júniusi
a „Világhelyzetről" szóló jelentésében vázolja az útnak indított és Nyugat-Európa
stabilizálását célzó Marshall-segély lehetséges következményeit: „A szovjet
kormány sem most, sem a belátható jövőben nem készül háborúra ellenünk. […]
A kommunista terjeszkedés megállítása [Nyugat-Európában] arra fogja kényszeríteni
Moszkvát, hogy bebiztosítsa kelet-európai szerzeményeit. Valószínűleg teljesen
bekebelezik Csehszlovákiát. Amíg a kommunista hatalom terjeszkedőben volt Európában,
az oroszok számára előnyös volt annak a látszatnak a fenntartása, hogy a csehek
szabadok és függetlenek. Csehszlovákia volt az a csali, amellyel a szovjetek
eddig etették a nyugati közvéleményt. De az oroszok többé nem engedhetik meg
maguknak ezt a luxust." Nem igaz tehát, hogy az 1948. februári prágai kommunista
puccs valósággal sokkolta az amerikai döntéshozókat, és hogy ez lett volna az
utolsó csepp a pohárban, ami után rájöttek, hogy a szovjeteknek mik is a valódi
szándékaik. Számítottak rá, és maximálisan igyekeztek is kihasználni a puccsot
arra, hogy leleplezzék Moszkva „igazi arcát", és lejárassák a Szovjetuniót
a nyugati és amerikai közvélemény szemében. Természetesen ez azt is jelenti,
hogy alapvetően jól mérték föl a szovjetek várható reakcióját és a szovjet veszély
természetét. Idő előtti konfliktusba akarták belehajszolni Moszkvát, amikor
az még arra nem volt felkészülve. Tegyük hozzá: az amerikaiak egyáltalán nem
számítottak elhúzódó hidegháborúra. A legpesszimistább becslésük szerint a fokozódó
belső és külső nyomás alatt a szovjet birodalomnak öt-tíz éven belül össze kellett
volna omolnia.
A szovjetek tetteiért az amerikaiak nem felelősek. Az is érthető, hogy védték
az érdekeiket. Mindezt azonban olyan módon is tették, a szovjet hátország zaklatásával,
amelynek révén olyan emberek, sőt népek bőrét vitték a vásárra, akik és amelyek
teljesen kiszolgáltatott helyzetben voltak, és mint ez az 50-es évek nagy kelet-európai
válságai során rendre kiderült, semmiféle komoly segítségre vagy támogatásra
nem számíthattak. Hiába voltak tisztában azzal, és figyelmeztették önmagukat
is, hogy a pszichológiai hadjárat nem provokálhat idő előtti felkeléseket, megmozdulásokat
Kelet-Európában, mert az tömeges tragédiákhoz vezethet. Hiába szögezte le egyértelműen
a Szabad Európa Rádió műsorpolitikájának alapelveit lefektető 1951-es politikai
kézikönyv: „A műsorkészítőket figyelmeztetni kell arra, hogy természetes indulataiknak
ellenállva ne keltsenek honfitársaikban hiú reményt azáltal, hogy nyugati katonai
beavatkozást helyeznek kilátásba. Ilyenfajta remények felélesztése nemcsak hogy
nagyon rossz szolgálatot tenne hallgatóságuknak, de tökéletesen félreértelmezné
a nyugati hatalmak jelenlegi politikáját. Ilyen megnyilatkozások nem hangozhatnak
el a Szabad Európa Rádióban." A másik oldalon viszont nem voltak képesek
lemondani ezekről az eszközökről, nem voltak képesek leállítani vagy visszafogni
a kampányt. Az is egyértelműnek látszik, hogy a kockázatok mérlegelésekor másodlagos
volt, hogy a feketekampányra Kelet-Európa lakosai súlyosan rá is fizethetnek.
Ennél fontosabb volt az a törekvés, hogy a szovjet szférát állandó nyomás alatt
tartsák, és lekössék az energiáit az amerikaiak számára stratégiailag kulcsfontosságú
régiók, elsősorban Nyugat-Európa és Japán megvédése érdekében.
A hivatalos megnyilatkozásokból kiszűrődő erkölcsi altruizmus, a „rab népek"
felszabadítása iránti elkötelezettség voltaképpen üres szólam volt. Amerikát
és az amerikai érdekeket akarták megvédeni, minden rendelkezésre álló eszközzel.
Ebben a felállásban a kelet-európai emigránsokra, a beszervezett vagy toborzott
ügynökök és önkéntes szabadságharcosok hadára szomorú és a szó szoros értelmében
életveszélyes epizódszerepet osztottak. Érzésem szerint ez az egyik magyarázata
annak, hogy a pszichológiai hadviselési kampány egyes akcióinak részleteit máig
nem hozták nyilvánosságra. Ötven év után ugyanis nehezen hihető, hogy konspirációs
okokból titkolóznak ma is. Talán úgy gondolják, hogy még mindig van némi szégyellnivalójuk.
1956 sokkja után az amerikai hidegháborús politika, akárcsak a SZER műsorpolitikája,
megváltozott. Ez azonban már egy másik történet.
Az írás a "Hol a
határ" című, 2002. június 12-13-án a Közép-Európai Egyetemen rendezett
konferencián elhangzott előadás bővített változata.