Az ábrázoló művészetek emlékanyagának
tanúsága szerint a cigányok akkor keltették fel a környezetükben élők érdeklődését,
amikor az európai nemzetek állammá szerveződésének során e folyamatból kimaradtak,
és hontalanságuk nyilvánvalóvá vált. Etnikai sajátosságaik, életmódjuk, életvezetésük
sem a késő középkori Európa internacionalizmusában, sem a kuriozitásokra fogékony,
gyarmatárukkal és egzotikumokkal ismerkedő XVI-XVII. századi európai társadalmakban
nem keltett különösebb feltűnést. A közigazgatás rendjének kiépülése nyomán
azonban különbözőségük elkülönülést eredményezett. A felvilágosult abszolutizmus
uralkodói rendeleteket hoztak megrendszabályozásukra, fokozatosan ellenőrzés
alá kerültek, nyilvántartásba vétettek, és letelepítésükre is történtek - többnyire
eredménytelen - kísérletek.
A "funkcionális vándorlók": a katonák, zarándokok, koldusok, rablók
csapatai a XIX. század elejére lassan eltűntek Európa országútjairól, a szubkultúraként
jelen lévő cigányok kisebb-nagyobb vándorló csoportjai viszont továbbra is jelen
voltak Európa egyes régióiban.1 A népcsoport tisztázatlan eredete, ismeretlen
múltja, elkülönültsége és sajátos életvitele egyszerre keltett félelmet és csodálatot.
Herder nosztalgikus hangvétellel emlékezik meg azokról a népektől, amelyeket
"vadaknak ismerünk, s amelyek gyakran erkölcsösebbek nálunk"2. Az
angol Samuel Johnson és James Boswell a Hebridákon utazva borzongással vegyes
csodálattal fedezik fel az őslakos gael pásztorokat: "igazán olyan itt,
mintha valamelyik indián törzsnél lennénk, hiszen az itt élők külső megjelenésükben
épp olyan feketék és vadak, mint akármelyik amerikai bennszülött"3, a névtelen
magyar közíró pedig majd' száz évvel később Swift szarkazmusával állapítja meg,
hogy Erdélyben "a nemesség kúriájának tarkaságait bival és czigány egészíté
ki", majd a szóbeszédre hivatkozva bizonygatja, hogy a cigányok a XVIII.
század végén még kannibalizmussal is vádolhatók4.
A magyarországi képzőművészetben a XVIII. század végén jelenik meg az életkép,
az a műfaj, amelynek témája a köznép, az egyszerű emberek világa, így értelemszerűen
jelenik meg a cigány népesség is. Egy 1798-ban közölt összeírás5 már jól elkülönülő
két réteget ír le, az egyik a nemesek társaságában zenét szolgáltató, magyaros
ruhát viselő muzsikus cigány, a másik a vándorló, a települések közelében átmenetileg
sátrat verő, a paraszti réteg igényeit kézműves tevékenységével vagy egyéb szolgáltatásaival
ellátó üstfoltozó, teknővájó, kanálfaragó, lókupec, kefekötő és tenyérjós.
A Habsburg-birodalom gazdagságát, népeinek, kultúrájának sokféleségét bemutató
nép- és honismereti rajzok, metszetsorozatok alkotói német és osztrák festők,
rajzolók. A nagyszebeni születésű, bécsi iskolázottságú Johann Martin Stock6,
a szintén bécsi és szebeni kötődésű Neuhauser művészcsalád7, a pozsonyi hadmérnök
Josef Bikessy-Heinbucher8 a korszakban divatos viseletképeken veszik számba
a Kárpát-medencében élő néptípusokat, közöttük a cigányokat.
Stock az első magyarországi művész, aki kísérletet tett művészileg igényes magyarországi
és erdélyi viseletsorozat megteremtésére, kezdeményezése azonban, mivel művének
folytatásához támogatókat nem talált, torzó maradt. A magyarországi művészetben
ez a témafelvetés újszerű, hagyományok nélküli vállalkozás volt. A metszetsorozat
első egységének témájául - valószínűleg az egzotikumhoz vonzódó külföldi közönségre
és a magyar főúri megbízókra számítva - a hazai cigány muzsikusok bemutatását
választotta. Magas kvalitású lapjai több évtizeden keresztül hatottak a cigánymuzsikus-ábrázolásokra,
így például Bikessy-Heinbucher József a legnagyobb magyarországi viseletsorozat
cigánybandájának képét Stock lapjainak összemontírozásából alkotta meg, éppen
úgy, mint a Berner Ádám 12 Magyar nótájának 1805-ben, Pozsonyban megjelenő
címlapképét készítő ismeretlen mester.
Stock előképe valószínűleg Johann Christian Brand metszetsorozata volt, amely
a bécsi Schmutzer Akadémia metszőinek közreműködésével 1775-ben jelent meg Kaufruf
in Wien címmel, és a birodalom Bécsben megforduló nemzetiségeit negyven
lapon mutatta be.
Franz Neuhauser egyik legnagyobb vállalkozása 1819-23-ban a Vásár Erdélyországban
című kétrészes, egyenként három-három lapon nyomtatott hatalmas, másfélszáz
alakos tabló, amit a hazai zsánerfestészet prototípusának tekint a művészettörténet.
A szász, román, magyar, görög, török vásározók, mutatványosok sokaságában a
többiekkel együtt vannak jelen a cigányok is, az ónműves, a teknővájó, a muzsikus,
a földön ülő, töröksípon játszó rongyos cigány koldus. A figurák majd a Neuhauser-tanítvány
Barabás Miklós rajzain jelennek meg újra.
E sorozatok érdekessége, hogy a főúri megbízók ízlését meghatározó korszellemnek
az egzotikum iránti fogékonyságára tekintettel szinte mindegyik sorozat a cigányábrázolással
kezdődik. A Magyarországon kiadott sokszorosított grafikai lapokon a cigányság
mint néptípus s mint társadalmi réteg - ha nem is a nemzet, de a nép fogalmába
mindenképpen beletartozva - a tudományos vizsgálódás tárgyaként, a többi népcsoporttal
egyenrangúan jelent meg. Először - s mondhatni, mind a mai napig utoljára -
vált a hazai művészet témájává anélkül, hogy ábrázolása során a későbbi közvélekedésben,
közbeszédben és az irodalomban általános - kezdetben szentimentális, majd gúnyos
és lekezelő - hangvétel akárcsak nyomokban is megjelent volna. A népismereti
lapok rajzolói alakjaikat rendszerint tájképi környezetbe helyezik, vagy a viselet
mellett attribútumokkal utalnak jellemző foglalkozásukra. A muzsikus cigány
- először 1778-ban megjelenő, azóta emblematikussá vált - alakját a kovács,
a teknővájó, a kefekötő, a vásározó figurája követte.
E leíró, tárgyszerű képalkotást a XIX. század második felében az interpretatív,
indulatoktól és érzelmektől motivált ábrázolás váltja fel. Az írás-olvasás,
majd a népiskolai oktatás elterjedésével a véleményformáló orgánumok jobbára
a metszetekkel, kőnyomatokkal gazdagon illusztrált hetilapok, népszerűsítő,
ismeretterjesztő albumok, kalendáriumok lesznek.9
Máig érvényesek azok a klisék, amelyeket az itt megjelenő írások, rajzok közvetítettek.
A XIX. századból - többnyire a sokszorosított grafika műfajában - fennmaradt
emlékanyagban a vándorló cigánykaravánt vagy a sátorozó cigányokat ábrázoló
életképeket az egzotikum hangsúlyozása, azaz az életmód és a szokások különösségének,
a népcsoport többségtől eltérő életvitelének romantikus kidomborítása tette
érdekessé. A XVIII. században leírt tipikus cigányfoglalkozások köre bővül,
a korábban említett mesterségek mellett, a falusiak igényeihez alkalmazkodva,
megjelenik az üstfoltozó, a lókupec, az asszonyok kártyát vetnek, tenyérből
jósolnak, s cserébe élelmiszert kérnek.
A születőben lévő európai nemzetállamok önelégült rivalizálásából kimaradt cigányokat
atyai gondoskodással biztatja a népismereti dolgozat szerzője: "Mikor az
Úristen a cigányt teremtette, már minden országot kiosztott volt, néki nem tudott
adni, hanem azt mondta: menj csak bátran, ott van a magyar, eltart az tégedet!
- Úgy is lett. Míg a magyarnak van, addig a cigány sem hal meg éhen." Sőt,
már-már a partneri viszony elismerését véljük hallani a következő mondatban:
"itt él közöttünk [ti. a cigányság], gyakran alkalmatlankodik nálunk, de
mi nem haragszunk rá, mi pedig gyakran méltatlankodunk felette, de ő azért nem
haragszik ránk. Összeforrtunk, összeszoktunk, tán el sem tudnánk egymás nélkül
lenni."10
E bukolikus képnek megfelelően a cigányokat bemutató illusztrációk kezdetben
a tiroli, észak-itáliai kismesterek szentimentális, olykor kedélyeskedő szegényember-zsánereinek
mintáját követik. Theodor Valiero és Franz Kollarz11 képei jósággal, szelídséggel,
szívbéli melegséggel ruházzák fel az emberi kapcsolatokat. A szegények világa
- így a cigányoké is - az ártatlan, jámbor, szemlélődő vagy dolgos emberek élete,
szenvedélyektől és vágyaktól mentes, ahogyan azt a polgári szentimentalizmus
látni szeretné. A cigányokat szinte mindig vándorlás, munka vagy valamilyen
tevékenység közben ábrázolják. A rajzolók, Barabás Miklós12 , Marastoni Jakab
és József , Markó Ferenc, Molnár József, Sterio Károly, Ujházy Ferenc13, Theodor
Valerio és Franz Kollarz, előszeretettel emelik ki a cigányság szegénységét,
különállását a többségi társadalomtól, alkalmi kapcsolatait a falusi népességgel.
Természetesen a zsánereknek is megvannak a kliséik, és a sokszorosított grafika
műfaja elősegítette a motívumok vándorlását. Barabás Miklós: Utazó cigány
család Erdélyben (1843) című képének, amely Petőfit 1844-ben a Vándorélet
című versének megírására inspirálta, előképe a bécsi Hasslvander: Vásárról
hazatérő tót patasztcsalád című képe14. Lotz Károly: Parasztlakodalom
(1858) című képén a cigánymuzsikusok mellékszereplők, ugyanígy Than Mór Parasztlakodalom
című képén 1859-ben.
A vásári ponyvairodalom illusztrációiban a szánalmat keltő népéletképek mellett
a század második felében már feltűnnek az életvitelt és a különállást morális
aspektusba helyező, negatív hangulatkeltő gúnyrajzok is15. Ekkor születik meg
a tyúk- és libatolvaj, a jóslás, koldulás címén a házba benyomuló, közben apróbb
tárgyakat elemelő, veszekedő, fogadkozó, esküdöző, átkozódó cigány alakja. Ebben
az időben jelennek meg, s válnak hol az ismeretlenségük miatt gyanússá, hol
tanulatlanságuk miatt nevetség tárgyává a népszínművek epizódszerepeiben azok
a típusok, amelyeket a cigányokról vélekedve részben máig meghatározónak tart
a többségi társadalom. A különféle hangszereken játszó muzsikusok, az apróbb
lopások elkövetői, a "dádé", a "purdé", a pipázó, tenyérjós,
kártyavető cigány asszony vagy a koldus képe sok tekintetben hozzájárult a cigányok
énképének kialakításához is16. Ezek az általánosan elterjedt klisék a cigányokat
a természet ölén élő, a civilizációtól érintetlen népként fogták fel.
A többségi társadalomtól való elkülönülés ellenére a cigányok és a többiek közötti
kapcsolat, ha egyszerű, maguk készítette használati tárgyak élelmiszerre való
cseréjére szorítkozva is, de rendszeres volt. A cigányok általában kerülték
a konfliktust, azzal éltek, ami mások számára értéktelen volt. Kapcsolatuk a
többségi társadalommal alapvetően aszimmetrikus viszonyra épült, amelyet a többségi
társadalomban mindmáig meglévő, részben paternalisztikus-joviális, részben bizalmatlan,
gyanakvó, gyakran ellenséges attitűdök egyidejű jelenléte jellemez. Ez a kettősség
a cigányok általánosan elterjedt értékelésének, egyúttal a XIX. és a XX. század
cigányképének alapvető vonása is.
A jó cigány ideáltípusa a társadalomba beilleszkedő, helyhez kötött, állandó
foglalkozással rendelkező, dolgos, törekvő, szorgalmas ember alakja, "aki
ha szegény is, igyekszik gyermekeit taníttatni, ha másra nem, hát muzsikálásra.
Háza, lakása rendezett és takaros, s ha szorgalma tehetséggel párosul, nemcsak
a társadalom hasznos, hanem hírnevet szerző alakja is lesz. Ez a figura általában
a muzsikus cigánnyal azonosítható, aki akár az arisztokraták, dzsentrik, akár
a parasztok szolgálatába szegődik hűséggel, akár az országtól távol öregbíti
Magyarország nevét, hírét."17 A cigányokról szóló publicisztika szerzője
így beszél róluk: "Egykor fejedelmi volt, most muzsikus cigány, rabszolgája
a mulató pénzes legénynek, gúny tárgya és lenézés áldozata. Szerencse, hogy
lealacsonyíttatását alig érzi. Csak naplopó, tudákos emberektől hallja a regényes
Zingarát, a hős Fáraót említeni, s ha nem bizonyolnák, hogy Zsigmond király
telepítette meg az országban, azt is elhinné, hogy itt származott, eredeti társa,
mulattatója, zenésze, rabszolgájaképpen a büszke magyarnak. India tropicus bősége,
Golkonda gyémántjai mind ismeretlenek ma már előtte, nemzete a magyar nemzeté,
vallása a helységé, amelynek határán a sátrát felütötte, szerszáma pedig, és
vigasztalása a »hedegi«. Valamint a madárnak rendeltetése, hogy énekeljen, […]
úgy a cigánynak is sorsa, hogy idegen hazában zenéljen, akárhol lakjék is e
föld kerekségen. Kimegy Párizsba virtuóznak, ki Moszkvába vendégszerepre, s
bárhova menjen, mindenütt híven kíséri nyirettyűje, s ámbár itt […] a természet
nélkülözésekkel s a társadalom stereotyp lealázó »te« megszólítással várja,
biztos lehetsz benne, hogy hazajön Párizsból is, Moszkvából is."18
Ez a hangvétel része annak a törekvésnek, amely a "cigány nemzet"
egyenrangúsításáért, társadalmi felemelkedéséért emelt szót, és a cigányok integrációját
szorgalmazta. Egyik legelkötelezettebb élharcosa a szabadelvű Jókai Mór volt.
Romantikus álmok és pragmatikus társadalomépítő szándékok keverednek a magyar-osztrák
koprodukcióban megvalósuló "Cigánybáró-projektben" (1885), amely a
"monarchia-progam" részeként a társadalmi értékorientáció és tolerancia
alakításában a népnevelés és közvélemény-formálás egyik hatékony eszköze volt.
A művelődéstörténész szerint az osztrák-magyar kiegyezést a cigányzenészek "fordították
le a nép nyelvére".19
A jó cigány apoteózisa, azaz a muzsikus cigány megdicsőülése néhány évtizedet
váratott még magára. Az 1827-ben bekövetkezett halála után is általánosan tisztelt
és elismert Bihari János Dankó Pistával együtt a társadalmi elismerés legmagasabb
fokára jutott: mindkettejükről köztéri szoborral emlékezett meg az utókor.20
Bihari, József nádor udvari zenésze, az 1809. évi nemesi felkelés tábori prímása,
a Rákóczi-induló feltételezett szerzője emlékére halála 100. évfordulóján, 1928-ban
emeltetett bronzszobrot a főváros. Felirata: "B. J. a magyar hősi zene
babérkoszorús költője, a Rákóczi induló és a magyar verbunkosok halhatatlan
muzsikusa." Az avatóbeszédek azt az általános meggyőződést fejezik ki,
hogy a tehetségét kamatoztató, hírneves cigány a nemzet része, sőt a "magyar
géniusz" része. A tehetséges, sikeres cigányt tehát a hatalom birtokosa
kegyesen adoptálja, és minden kétséget kizáróan magyarnak tekinti: "Lavotta
és Csermák mellett Bihari azért lett halhatatlan, mert megteremtette az organikus
kapcsolatot a magyar muzsika és a magyar költészet között. Petőfihez hasonlóan,
új Anteusként ő is a magyar földből, a magyar vitézségből merítette poézisét."21
"Margit királyleány és József nádor szigetén otthont kapott, Arany Jánosé
mellett, egy másik szobor. Az egyik a magyar népköltészet reprezentánsát ábrázolja,
a másik egy óriásokat szülő magyar évszázad bölcsődalosa volt. Arany és Bihari
munkássága között nagy a hasonlat. Arany megteremtette a magyar népköltészet
nyugati formáját, s ugyanezt tette Bihari is a zene terén. A magyar népzene
elemeiből ő alkotta meg a magyar zene kottás muzsikáját."22
A XIX. század utolsó évtizedeiben a Münchenben élő magyar festők közül Böhm
Pál, Bihari Sándor23 és Valentiny János24 - tekintettel a bajor főváros jelentős
idegenforgalmára és műtárgypiacára - a cigányzsánerekre specializálódott. A
mozgalmas, festői elemekben bővelkedő, narratív jelenetek részben a szegénység
sokfigurás tablói, részben romantikus epizódok a cigányok életéből. Lyka Károly
élvezetesen számol be a különböző rekvizitumokkal, a betyár-, a pásztor-, a
hárem-, a kolostor- és a cigány-romantika kellékeivel felszerelt műtermekről,
ahol bajor szolgálólányok és kifutófiúk álltak modellt a hamisítatlan magyar
figurákhoz.25 Szana Tamás így ír Valentinyről: "Képíróink közt nincs egy
sem, kinek több alkalma volt volna e megjelenésében festői, szokásaiban eredeti
népfaj tanulmányozására. Vidéken növekedett, s mint neves művész ma is vidéken
él, hol kompozícióihoz a szellős sátrak örökké vidám lakói folyvást érdekes
mintákat szolgáltatnak. S nincs a kóbor népség életének olyan mozzanata, amelyet
ki ne tudna aknázni céljaira. Bemutatja a cigányt rozzant szekéren, a félig
meztelen purdék karavánjával faluról-falura vándorolva, de elvezet a Haldokló
cigányhoz is, aki megtört tekintete utolsó sugarával figyeli a fiatal prímást,
s nyugodtan válik meg az élettől, mert látja, hogy méltó utódot hagy maga után.
Ecsetjét a vidám és érzelmes motívumok egyaránt foglalkoztatják. Cigányait nem
a sötét arcbőr teszi cigányokká, Valentiny mélyebben jellemez: külsejükön elrejtett
lelki tulajdonságaikat igyekszik visszatükröztetni. Egyik ismertebb képén A
jövő prímásán, kuckón ülő cigánygyereket ábrázol, kezében hegedűvel. A tárgy
egyszerű, mondhatnám konvencionális, de a művész jelentőssé tudta tenni a gyerek
nagy fekete szeméből a genie szikrája csillog felénk, s érezzük, belőle egykoron
a szívünk felett uralkodó művész válik. Nagyobb kompozíciói között előkelő helyet
foglal el a Zeneiskola. A banda tagjai egy faluvégi vityilló lomos szobájában
gyűltek össze, hogy a legújabb nótát betanulják. Apraja, nagyja mesterségének
gyakorlásában van elmerülve, s a tanító éppen egy fiatal művészt dirigál, aki
úgy látszik, nem sok érzéket tanúsít a harmónia iránt. Az oktatás nagyon gyakorlati,
mert a tanár úr, egy erős markolással éppen a vétkes fülét igyekszik útbaigazítani,
ami aztán vidám hangulatot kelt a purdék között. Komolyságát csak egy serdülő
ifjú őrzi meg, ki kezében hegedűjét tartva, mereng a hangok világában. Ez a
jövő művésze, a zeneiskola leendő büszkesége."26
A cigány-téma a XIX. század végén, a XX. század elején Magyarországon is, miként
korábban Münchenben, kuriozitása miatt él tovább az úgynevezett magas művészetben.
A müncheni akadémiáról haza költözött, és Hollósy Simon vezetésével Nagybányára
települt "fiatalok", a plein-air festészet magyarországi apostolai,
alapvetően művészetelméleti és festéstechnikai kérdésekkel voltak elfoglalva.
Sem műveik témái, sem írásos dokumentumok alapján nem találjuk nyomát annak,
hogy fény-árnyék kísérleteik, a nagy mű megalkotásának vágya és a művésztelepi
élet kalandjai mellett a társadalmi egyenlőtlenség kérdéseivel foglalkoztak
volna. A fő téma a táj, az erdőn-mezőn dolgozó emberek, s a nagybányai Hatvan
elnevezésű cigánynegyed lakóinak színes bőre, tarka viselete, a legsivatagosabb
alkotói periódusban is inspirálni tudta a messzi nagyvárosból érkező kolorista
ecsetjét, arról nem is beszélve, hogy a cigányok az egyébként szokásos napszám
feléért is hajlandók voltak akár napokig modellt ülni. A nagybányai cigánymodellekről
Ferenczy Béni így emlékezik: "Meztelenül eleinte úgyszólván csak a cigányok
voltak hajlandók mutogatni magukat, bányászlányok vagy falusi lányok már csak
a züllés lejtőjén voltak hajlandók aktot állni, és ez sem tartott sokáig, mert
rövid modell pályájuk a helyi vagy a szatmári bordélyban rekedt meg. De a cigánylányok
nagy többsége is csak félig meztelenül, derékig volt hajlandó levetkőzni, vagy
még azt se. A legszebb, Krajcár Eszter, apám háromalakos Cigányok képén a kártyavető,
mindenkinek ült, de csak ruhában."27
A nagybányaiak közül Dénes Valéria, Csók István, Thorma János, Szablya Frischauf
Ferenc, Tihanyi Lajos egy-egy portrét, életképet szenteltek a témának, Iványi
Grünwald Béla és Perlott Csaba Vilmos több képén szerepelnek cigányok, részben
mint tájképek staffázsalakjai, részben, mint zsánerek szereplői. Cigánymodelleket
enteriőrben leginkább Ferenczy Károly és Réti István28 festett. Réti 1912-13-ban
készített - az újkori művészet történetének valószínűleg legfiatalabb - aktjain
fejletlen leánygyermek félős, kutató tekintete néz ránk. Ezeket a képeket a
nagy hírű művésztelep elismert mesterének, a XX. századi magyar festészet egyik
jelentős alkotójának remekműveiként tartja számon a művészettörténet irodalma,
ma azonban, csaknem száz év után, a művészi teljesítménynél erősebben szól hozzánk
a kiszolgáltatott gyermek nyomorúsága, és érthetetlen, hogy a monográfus "az
ifjúság derűjét és báját" fedezi fel benne.29
Igaz, hogy a tényfeltáró megismerés eszköze már a XIX. század 70-es éveitől
kezdve a fényképész objektívje, mégse hallgathatjuk el hiányérzetünket, amiért
a magyarországi művészetben oly ritka a nyomorúsággal való szembenézés. A meggyalázott,
a naponta megcsúfolt és kisemmizett ember Daumier, Courbet, Goya vagy Toulouse-Lautrec
színvonalán megrajzolt képe szinte teljesen hiányzik a magyar képzőművészetből.
Azt kell megállapítanunk, hogy Borúth Andor, Fényes Adolf, Thorma János és Pór
Bertalan szegényember-zsánereiben a cigányságnak már alig van helye.
A cigánytéma továbbra is csak mint a festői kvalitásokat megcsillantani engedő
lehetőség kerül a Nagybányáról kirajzó művészekkel a szolnoki és a kecskeméti
művésztelepekre, az alapító Iványi Grünwald Béla, valamint Szablya-Frischauf
Ferenc, Perlott Csaba Vilmos és August Pettenkoffen vásznaira.
Megfigyelhető tehát, hogy a XVIII. századi rajzolók és metszők cigány alakjai
miként deklasszálódnak a XIX. századi mesterek zsánerképein, s miként válnak
majd dekoratív közhellyé a XX. századi dilettánsok vásznain. Ha kvalitásos festők
érdeklődéssel is fordulnak feléjük, akkor sem ember érdeklődik a másik ember
iránt, hanem a kolorista talál eladható témát a kuriozitást kereső műkereskedők
számára.
A XIX. századi toposzok nyomán kialakult képi közhelyek olyan cigányképeket
konzerváltak, amelyek a XX. században már csak a kispolgárság ízlésvilága számára
jelentettek érdekességet. A klisék roma típusai: a pipázó cigány asszony, a
hegedűjét szorongató cigány fiú, a jósnő, a kártyavető, vagy a cigányzsánerek
képi közhelyei: a vándorló vagy táborozó, tűz körül táncoló cigányok, kizárólag
a műkereskedők számára dolgozó piktorok vásznain, a vásári díszműipar termékeiben
és műkedvelő háziasszonyok munkáiban, selyemfestményeken, hímzéseken, gobelineken
élnek tovább a kispolgári otthonok díszeként,
ahonnan nincs visszaút a művészetbe.
Jegyezetek
1. Burke, P.: Népi kultúra a kora újkori Európában. Századvég-Hajnal
István Kör, Budapest, 1991. 59-68. o.
2. Idézi Hoffmann, W.: A földi paradicsom. Budapest, 1987.
3. J. Boswell Journal of a Tour to the Hebrides című 1785-ben megjelent
beszámolóját idézi Burke, P. i. m. 22-23. o.
4. Napkelet, 1. Pest, 1857. 100-101. o.
5. M. Schwartner jelentése a cigányokról in: Statistik des Königreichs Ungarn,
Wien, 1798.
6. Johann Martin Stock (Nagyszeben, 1742 - Nagyszeben, 1800) Nagyszebeni festő
fia, 1763-71 a bécsi akadémián festészetet tanul, 1771-74 a bécsi Rézmetsző
Akadémián tanul, 1774-1785 Pozsonyban él és dolgozik, gyakran megfordul Bécsben,
főúri megbízásokat teljesít, főleg portrékat fest, 1772-től kimutatható kapcsolata
Brukenthal Sámuel erdélyi kormányzóval. 1786 visszaköltözik Erdélybe, Nagyszeben,
Segesvár, Szászsebes, Brassó, Kolozsvár munkásságának színterei. Harminc jelzett
olajfestménye ismert. Abbildungen verschiedener Inwohner Ungarns und Siebenbürgens
1. Folge von jemahligen Zigeunern, [Képek Magyarország és Erdély különféle
lakosairól, 1. rész: hajdani cigányok] 1778. (több levonat, Esztergom KM, teljes
sorozat) Cigány cimbalmos mulató huszárral, Hegedülő cigány (1), Hegedülő
cigány (2), Cigány cimbalmos és közönsége, Hegedűjét nyújtó cigány, Bőgőn játszó
cigány. A muzsikusokat a korszak magyar viseletében ábrázolja, csizma, ezüstgombos,
prémszegélyes mente (vö.: ismeretlen festő Cigánybanda című képe a XVIII.
sz. végéről a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében és Donáth János Bihari Jánost
("a Magyar Czigányok Közt Orpheus") zsinóros dolmányban mentében ábrázoló
portréja (1820).
7. Franz Neuhauser (Bécs, 1763 - Nagyszeben, 1836) rajztanár, festő, restaurátor,
litográfus. Regensburgi származású művészcsalád tagja. Az apa, Franz Adam (1734-1785)
1783-ban települt át Nagyszebenbe rajztanárnak. Fiai Franz, Joseph, Gottfried
és Johann. Erdély népeit, tájait, történeti emlékeit megörökítő művészi érdeklődésük,
hivatásuk azonos volt, sok munkát együtt készítettek, így neveiket a szakirodalom
gyakran összecseréli. Franz és Joseph még gyermekként, a 1770-es évek közepén
került a bécsi Akadémiára, majd 1782-83-ban a rézmetsző akadémia rajziskoláját
látogatták. Franz 1783-ban Szebenben rajziskolát nyit, 1785-től a Haupt Normal
Schule rajztanára. Több nagyméretű olajképe maradt fenn, főleg portrék, tájképek.
Metszetsorozatai: a román parasztfelkelés vezetőiről (1785), gouache képe a
nagyszebeni vásárról (1789), vízfestménysorozat erdélyi népviseletekről (1807).
Egyik megalapítója és legtermékenyebb alkotója az 1821-ben létesített szebeni
Litográfiai Intézetnek. 1822 és 1825 között 150 litográfiát készített, ezek
közül ma Magyarországon 6 lap meglétéről tudunk. Cigányvajda című vízfestménye
a MNM TKCs gyűjteményében található. Felirata: Ein Zigeuner Richter oder
Waywode in Siebenbürgen [Cigánybíró vagy -vajda Erdélyben]. Kék nadrágos,
köpenyes, kucsmás, csizmás cigány kovács, vállán tarisznya, egyik kezében bot,
a másikban kovácsszerszámok, egy 33 lapból álló, különböző - 17 szász, 9 román,
4 cigány, 3 magyar - erdélyi népcsoportok viseleteit ábrázoló sorozathoz tartozik
6. sorszámmal. A lap a proveniencia alapján az 1810-es évek elejére datálható,
és minden bizonnyal Joseph Neuhauser 1807-es Versuch über das Siebenbürgerische
Kostüm [Vázlat az erdélyi viseletekről] című metszetsorozata alapján készült.
E sorozat bizonyítottan mintául szolgált Josef Leonhard: Die Bewohner Siebenbürgens
[Erdély lakói] című XIX. század elején készült, szintén Nagyszebenben kiadott
viseletkép-sorozatához is.
8. Bikessy-Heinbucher József (? - Graz, 1833) valószínűleg pozsonyi származású
rajzoló, mérnökkari tiszt. A XVIII. század végén a török háborúk idején Horvátországban
állomásozik, térképeket rajzol. 1816-ban jelenik meg Bécsben A magyar és
horváth országi legnevezetesebb nemzeti öltözékek hazai gyűjteménye címmel
viseletalbuma, amely 78 metszetet tartalmaz. 1820. évi, szöveges kiadásának
címe: Pannoniens Bewohner in Ihrer Volkstümlicher Trachten auf 78 Gemälden
dargestellt, nebst ethnographischer Erklärung .
A sorozat egyik darabja Stock rézkarcaiból komponált muzsikáló cigánybandát
ábrázol. A népismereti bevezetőt és magyarázó szövegeket Csaplovics János írja,
a sorozatot "hazafias vállalkozásnak" kijáró lelkesedéssel üdvözlik.
9. Tanulmányunkban a következő forrásokat használtuk: Vachot Imre: A magyar
föld és népei sorozat (rajz Medve Imre. lit. Rohn Alajos), 1846.; Theodore
Valerio rézkarcsorozata, 1852.; Prónay Gábor: Vázlatok Magyar hon népéletéből.
Rajz.: Weber Henrik, Sterio, Barabás M., lit.: Arnz, Düsseldorf, 1855.; Molnár
József: Nemzeti Album (lit. Reiffenstein és Rösch) 6 népéletkép: Szénahordás,
Jégverés, Bakonyi kanászok, Komp, Jótékonyság, Cigánycsalád. 1858.; Franz
Kollarz-Kaliwoda: Österreichs Nationaltrachten [Ausztriai népviseletek]
(magyar típusok: csikós, gulyás, makói gazda, alföldi cigányok stb.), 1859.;
Ungarische Nationaltrachten [Magyar népviseletek] (rajz: Heinrich, lit.:
Reichert-Leykum), 1859.; Bilder aus Ungarn [Magyarországi képek] (rajz:
Bachmann és Hohnmann, lit.: Reiffenstein és Rösch, kiad. Stamler és Karlstein,
Wien), 1861.; Cigány népélet I-II. 381-391., ill. Ujházy Ferenc rajzai
után Jankó János in: Magyarország képekben. Honismertető Album. Szerk.
Nagy Miklós. Pest, Heckenast, 1870.; Vasárnapi Újság 1856., 1857. és
1860. évi évfolyamok.
10. Magyarország képekben. Pest, 1870. 384.
11. Valerio, Theodore. "1852-ben a francia Theodore Valerio kap megbízást
egy rézkarcsorozat elkészítésére, a mely a nemzetiségeket és életmódjukat ábrázolja."
Művészet Magyarországon 1830-1870. II. 360. Kollarz, Franz (Josefov,
1829-Bécs, 1894) bécsi akadémiai tanultságú litográfus. Művészet Magyarországon
1830-1870. II. 263.
12. Barabás Miklós (Márkusfalva, 1810 - Budapest, 1898). Iskoláit Nagyenyeden
és Nagyszebenben végezte, 1825-ben Franz Neuhauser tanítványa, portréfestészetet
Kolozsvárott, Szabó Józsefnél tanul. 1829-30 Bécsben az akadémián Johann Ender
és J. H. Füger a mesterei. 1831-33 Bukarestben portréfestőként dolgozik, majd
Bécsben és Velencében jár tanulmányúton. 1836-ban telepedett le Budán, portrékat,
életképeket, tájképeket és cégtáblákat fest. Rajzait a folyóiratok 1838-tól
metszetekben közlik. 1862-ben a Képzőművészeti Társulat elnöke, ugyanebben az
évben fényképészeti műtermet nyitott, portréit gyakran fényképek nyomán festette.
Művészet Magyarországon 1830-1870. II. 255.
13. Marastoni Jakab (Velence, 1804 - Pest, 1860). A római akadémián tanult,
1836-ban Pesten telepedett le, 1844-től a pesti festészeti kiállítások rendezője.
1846-ban alapította az Első Magyar Festészeti Akadémiát. Sok nehézség árán tartotta
fenn az intézményt, amely halálával meg is szűnt. Művészet Magyarországon
1830-1870. II. 322-323. Marastoni József (Velence, 1834 - Bécs, 1895). 1850-53
velencei tanulmányok után Pesten és Székesfehérvárott dolgozik, 1868-tól Bécsben
él. Arcképeket, életképeket festett. Művészet Magyarországon 1830-1870.
II. 420. Markó Ferenc (Kismarton, 1832 - Budapest, 1874) A híres festőcsalád
tagja, első mestere apja, M. Károly volt, majd Firenzében tanult. 1853-ban visszatér
Magyarországra, és Pesten telepedik le. Rendszeresen kiállít, főleg vidéki témájú
életképeket fest, Jókai lapjában, az Üstökösben humoros rajzait közli.
Cigánytanya című akvarelljének reprodukciója 1855-ben a Ferenc József
részére készített albumban jelent meg. Művészet Magyarországon 1830-1870.
II. 357. Molnár József (Zsámbék, 1821 - Budapest, 1899). Festő tanulmányait
1837-ben Bécsben kezdte, 1844-45-ben Velencében, majd 1847-től Münchenben folytatta.
Közben Kolozsvárott és Désen dolgozott, majd Ürményi József támogatásával Itáliában
tanulmányúton járt (Róma, Nápoly, Pisa), 1848-53 között Stuttgartban főleg portrékat
festett, több képét a württembergi fejedelem vásárolta meg. Rövid párizsi és
brüsszeli tartózkodás után hazatelepült Pestre. Több egyházi megrendelést teljesített,
számos portrét, történelmi, táj- és életképet festett. Nemzeti Albuma a bécsi
Reiffenstein és Rösch litográfiáival 1858-ban jelent meg, hat élet- és tájképet
tartalmaz, közöttük az egyik a Cigánycsalád. Ujházy Ferenc (Szolnok,
1827 - Budapest, 1921). 1843-ban Pestre megy és Varságh Jakab festőiskolájában
tanul. A szabadságharc idején önkéntes, a temesvári ütközetben megsebesül, fogságba
esik, majd innen szabadulva Bécsbe megy és a képtárakat járva tanulmányozza
a régi és az élő mestereket. Néhány év elteltével Pestre költözik, a Pesti Műegylet
választmányi tagja. A budai állami reáliskola, majd a pesti polgári iskola rajztanára,
kezdeményezője a Képzőművészeti Társulat megalakulásának. A bécsi akadémia festésmódjában
leginkább csendéleteket és életképeket festett. Sterio Károly (Szászkabánya,
1821- Pest, 1862) bécsi tanultságú arckép- és életképfestő, sok vízfestményt
készített a magyar népéletből. Művészet Magyarországon 1830-1870. II.
427.
14. Művészet Magyarországon 1830-1870. II. 349.
15. Ebben a műfajban a legtermékenyebb Jankó János (Tót-Komlós, 1833 - Budapest,
1896). Festő, rajzoló, karikaturista. 1855-től Pesten, majd Bécsben Karl Rahlnál
tanul. Kezdetben életképeket, parasztzsánereket festett, nevét azonban a Borsszem
Jankó című élclapban rendszeresen megjelent karikatúrái tették ismertté. Cigányfigurái
a népszínművek karaktereinek, a közbeszédben is legitimált mentalitás közhelyeinek
képi átiratai. Művészet Magyarországon 1830-1870. II. 354.
16. Magyarország képekben. Pest, 1870. 381-387., Vasárnapi Újság,
1856. 30. sz. 257-258. o.
17. Szuhay Péter: A magyarországi cigányok kultúrája: etnikus kultúra vagy
a szegénység kultúrája. Panoráma, Budapest. 1991. 90-91. o.
18. Magyarország képekben. Pest, 1870. 386. o.
19. Csáky Móric: Az operett ideológiája és a bécsi modernség. Budapest,
1999. 73-77. o.
20. A Párizsban koncertező Berkes Béla cigányprímásról 1895-ben Munkácsy készített
szénrajzot egyik lelkes híve Henzel Béla számára. Földes Emilia: A Fővárosi
Képtár története és gyűjteménye 1890-1945. Budapest, 2000. 42. o.
21. Pekár Gyula avatóbeszéde. Liber Endre: Budapest szobrai és emléktáblái.
Bp. 1934. 348. o.
22. Rakovszky Ivánnak, a Közmunkatanács elnökének avatóbeszéde. Uo. 348. o.
23. Böhm Pál (Nagyvárad, 1839 - München, 1905) festő, díszlettervező, Aradon
festőiskolát nyitott. Leghíresebb tanítványa Paál László. 1871-től Münchenben
dolgozik. A cigányéletből merített képei - Pusztai cigányok, A jövő prímása,
Cigánytábor - hamar keresettek lettek, legtöbbjük német és amerikai magántulajdonba
került. Bihari Sándor (Rézbánya, 1855 - Budapest, 1906) Bécsben majd Párizsban
tanult, Szolnokon és Budapesten dolgozott. Az 1886-ban festett A bíró előtt
című képe tette híressé azzal, hogy I. Ferenc József vásárolta meg a budai királyi
palota számára. Népéletképein a cigányok leginkább mint muzsikusok vannak jelen
(Az ő nótája, 1893), művei reprodukciókban országszerte elterjedtek.
Gyulai László 1869 és 1874 között dolgozott Münchenben, szinte kizárólag cigányzsánerekre
specializálódott. Tölgyessy Artúr, Mészöly Géza, Hollósy Simon egy-egy cigány
témájú életképet festett.
24. Valentiny János (Nagylak, 1872 - Nádasladány, 1902) Párizsi és müncheni
(1873-80) tanulmányok után Magyarországon dolgozik. Általában a cigányok életéből
veszi témáit a természethűségre törekvő, populáris előadásmódban. Hegedűt
hangoló cigány fiú, Cigánykonyha, Cigányiskola, Cigánylány, Dolce far niente
stb.
25. Lyka Károly: Magyar művészélet Münchenben 1867-1896. Budapest, 1951. 11-15.
o.
26. Szana Tamás: Száz év a magyar művészet történetéből. Budapest, 1900.
152-155. o.
27. Murádin Jenő-Szűcs György: Nagybánya 100 éve. Miskolc-Nagybánya,
1996. 201. o. A témáról lásd még: Réti István: A nagybányai művésztelep.
Budapest, 1954. 301. o.
28. Csók István (Sáregres, 1865 - Budapest, 1960) Budapesti, párizsi és müncheni
tanulmányok után Párizsban és főleg Budapesten alkotó művész, rövidebb időszakokat
töltött Nagybányán és a Balaton mellett. Kedvelt témája a falusi idill és a
magyarországi nemzetiségek színes népviselete, Teknővájó cigányok című
életképét Pécs környékén festette. Ferenczy Károly (Bécs, 1862 - Budapest, 1917)
Párizsi tanulmányok után Szentendrén, Münchenben, Nagybányán, majd Budapesten
dolgozik. Cigány modellek nagybányai alkotó éveiben, 1896 és 1917 között szerepelnek
a képein. Cigányok, 1901, Cigányok (szintén háromalakos csoport
a műteremben, az előbbi variációja), 1901, Útszéli cigányok, 1901. Aktok:
Alvó cigánylány, 1915, Cigánylány, 1915 (fekvő hátakt), Cigánylány,
1916 k., az előbbinek változata. Iványi Grünwald Béla (Somogysom, 1867 - Budapest,
1940) Budapesti, müncheni és párizsi tanulmányok után a nagybányai művésztelep
alapító tagja, majd 1912-től a kecskeméti művésztelep vezetője. Nagybányán és
Kecskeméten számos cigánytémájú képet festett. Réti István (Nagybánya, 1872
- Budapest, 1945) a nagybányai művésztelep egyik szervezője, a Nagybányai Szabad
Festőiskola vezetője, a budapesti Képzőművészeti Főiskola tanára, 1928-35 rektora.
Cigánylány I. (1912) és Cigánylány II. (1913) képeinek modellje
egy nagybányai cigány kislány, Csuporka. Szablya-Frischauf Ferenc (Budapest,
1876 - Budapest, 1962) müncheni és nagybányai tanulóévek után Budapesten nyitott
festőiskolát. 1907-ben megalapítója a KÉVE művészegyletnek. 1912-től több évtizeden
át az Iparművészeti Főiskola tanára, majd igazgatója. 1899-ben Nagybányán készült
Cigányfej című tanulmánya. Thorma János (Kiskunhalas, 1870 - Nagybánya
1937) Csaknem két évtizeden át dolgozik Nagybányán, (Cigányok a műteremben,
1905). 1907-ben festett Cigányutca című képét maga szabdalta fel, töredékekben
maradt fenn.
29. Aradi Nóra: Réti István. Budapest, 1960. 185. o.