A gyanakvó szívről azt mondja
a Prédikátor könyve, hogy színültig telve bolondsággal, ám ugyanez a szentírásbeli
könyv azt is mondja, hogy körültekintés a fejedelmek legfőbb támasza. Kérdés
azonban, hogy körültekintőnek és gyanakvónak lenni rokon értelmű dolgok-e. A
gyanakvó pillantás éppenséggel nem körültekintő, nem gyönyörködik hiábavalóságokban,
és nem észlel tágabb összefüggéseket, mert azok elaltatnák a gyanakvást. Ő csak
egy dologra figyel, a gyanakvás mindenkori tárgyára, amelyet a látómező kellős
közepére szögezve, puszta nézéssel egyetlen tulajdonságra csupaszít. Auersperg
lelki nagyságáról tanúskodik, hogy nemcsak gyanakodott, hanem hébe-hóba körültekintő
is volt; mielőtt pedig megmártotta volna tollát, haszontalan végével odasúrolt
a falhoz, végigsepert a repedések mentén. Potyogtak a hangyák: bár a kurucokat
is így seperhetné el a Gondviselés gyarló, de kötelességtudó katonájaként!
A szatmári erődítmény történetünk előtt öt évvel, Várad visszafoglalásakor megszűnt
végvárnak lenni. Jelentősége számottevően csökkent, és várható volt, hogy rövidesen
végképp elenyészik. Csakhogy történetünk idején senki sem tudhatta, mi a rövid
és mi a hosszú; Magyarország már több mint kétszáz esztendeje az időlegesség
állapotában élt. Ahogy a zsidók már több mint kétezer éve hiszik és tudják,
hogy a következő pillanatban eljön a Messiás, és még akárhány száz vagy ezer
évig várat magára, az csupán a következő előtti egyetlen pillanat: úgy mi magunk
is abban reménykedtünk emberöltőkön át, hogy a következő pillanatban helyreáll
az ország, összeforrnak szétszaggatott részei, mi pedig ott folytathatjuk életünket,
ahol abbahagytuk Mátyás király halálakor. Auersperg nem vált annyira magyarrá,
hogy átragadjon rá ez a remény, ám azt világosan látta, hogy életének utolsó
állomáshelyén szolgál, s ennek megfelelően igyekezett megbecsülni a valóságos
vagy vélt ellenséget; azt a keveset, aki maradt még.
Mert ha majd leperegnek a szolgálat évei, mitévő legyen az ellenségtől és a
mieinktől egyaránt megfosztott világban, ahol senkinek sem kell engedelmeskednie,
de nem is parancsol senkinek
Károlyi Sándor felől azt az értesülést nyerte legutóbb, hogy a nagyságos vitézlő
főispán úr összeveszett a bátyjával. Állítólag egy részeg parasztot felöltöztetett
nagyúrnak, és elhitette vele, hogy ő a bátyja, Károlyi István, aki nemrég szabadult
Szmirnából, török hadifogságból. Vagy talán fordítva: kiszabadította bátyját,
Károlyi Istvánt a fogságból, és az úgy nézett ki, mint egy részeg paraszt, úgy
is viselkedett. Bárhogyan történt is, annyi bizonyos, hogy Pista megharagudott
Sándorra. Oly nagyon, hogy most, amikor gyónni és áldozni készül Gyümölcsoltó
Boldogasszony tiszteletére, nem óhajt a család házikáplánjától, egy Zsámbár
nevű idős jezsuitától részesülni a szentségben, hanem keresztényhez illő alázattal
idejön Szatmárra a minoritákhoz (akik egyébként a katonákat és a pápista vallású
rabokat gyóntatják, szükség esetén pecsétes igazolást is adnak róla); Auerspergnek
pedig azt súgták ösztönei, hogy ez a körülmény még hasznára válhat.
Már csak azért is, mert az említett oktalan tréfa a részeg paraszttal, mint
a hernyó, máris rágni kezdi a nagyságos vitézlő főispán úr becsületének sárgult
leveleit.
A másik emberrel szemben feltámadó undor és gyűlölet (egy bizonyos mértéken
túl) hatékonyabban cáfolja annak valóságos kilétét, mint azt a szeretet igazolni,
vagy akár megerősíteni képes. Auersperg semmi sajnálatot nem érzett, ám a káröröm
csíráit is, mihelyt szívében rájuk bukkant, megvetéssel tiporta el. Csak a származása
volt alantas (mint annyi más, csapatszolgálatban vénülő katonatisztnek), lelkülete
nem. Meg volt győződve róla, hogy egy család, hát még egy nagyúri család becsületének
védelme legalább annyira előmozdítja a kényszerűség általános kiterjeszkedését,
mint a becsületet megsemmisítő gyanú.
Bár úgy vélekedett, hogy a magyarok mind egyformák, amennyiben egytől egyig
megbízhatatlanok, a főispán úr fivérében, Károlyi Pistában egy kicsit mégiscsak
hajlandó lett volna megbízni. Majd ha idejön Szatmárra, meglátjuk, mennyire
tudunk szót érteni vele; és amennyiben később tőle, Auerspergtől kérne katonai
segítséget hatalmaskodó öccse, Sándor ellen, ezt ő, bizonyos feltételekkel,
meg is adná Pistának. S még róla mondja bárki, hogy nem törekszik jó kapcsolatokra
szomszédaival?
Egyéb gondjai közepette, amelyekről mindjárt ejtünk néhány szót, várta Károlyi
István látogatását. Nem türelmetlenkedett. A környék jó ismerője lévén, tudta,
hogy ilyenkor, tél vége felé Nagykárolyból Szatmárra menet napokba telik, míg
a sok csermelyen és pocsolyán átvergődik az ember.
A télről maradt hó leghamarabb a nyírségi homokbuckákon kezdett olvadni, kivetkőzik
a hóból a szikes föld. Egy-két nap alatt minden árok és barázda megtelik vízzel,
míg aztán se árok, se barázda nincs többé, csak a víztükör mindenfelé. A lápvidék
peremén Csanálostól Mátészalkáig mindent víz borít. Kaszálók, szántóföldek víz
alatt vannak. Közben a Kraszna is magához tér, nekigyürkőzik a szilágysági dombok
között. Előrehömpölyögtetné friss víztömegét az ecsedi várig, vagy akár Olcsváig
is, ha tudná; de mire a kismajtényi összefolyásig eljut, a saját medrében előtte
felgyülemlett nyírségi hólé útjába áll, és nem ereszti tovább. Megszelídül szilaj
nekirugaszkodása: addig is, amíg szabaddá nem válik az út, szétterül a mélyebben
fekvő részeken, Domahida és Bagos között.
Ezalatt a Kraszna vizéhez csatlakozott az Ér, a Homoród és a Balkány, s délről
borítani kezdik a lápot lassú folyással észak felé. Ekkor azonban színre lép
a Szamos. Jobb kéz felé nem tántoroghat messzire, mert beleütközik a part menti
magaslatokba, de a bal partján Szatmártól kezdve, akár egy részeg katona, azt
a sok habot és kortyot, ami háborog benne, mindet belezúdítja az Ecsedi-láp
medencéjébe. Eleinte a vetési tarvágáson, vissza-felé törve keres lefutó utat,
később Csengernél nyomul hosszan, saját mederbeli mivoltával párhuzamosan előre.
Valamelyik réges-rég elhagyott folyását keresi fel, sok ezer évvel ezelőtti
boldog emlékek színhelyére igyekszik.
Csakhogy emitt a Nyírség felől csörgedező víz, amott a Kraszna már megelőzte.
Így hát a Szamos, mint a többiek, szintén ráterül a tájra, és tengerré szélesedik.
Sárga, zavaros áradata jó ideig nem tud egyesülni a Kraszna fekete vizével.
Ám végül, az utolsó pillanatban a Kraszna mégiscsak beadja a derekát, így tehát
Fülpösdaróctól egészen Olcsváig, ahol a Tisza úgyis elnyeli mindnyájukat, összeölelkezve
zúdulnak tovább, sárgának feketén, feketének sárgán.
Auersperg ezredes tehát, egyéb intéznivalói mellett, szépen, türelmesen várt.
Sok a víz, nagy a víz, ám előbb-utóbb a leg-nagyobb vízen is átvergődik az ő
embere. Előre örült neki. Csakugyan, híre jött: báró Károlyi István, a főispán
úr apá-ról-anyáról való bátyja (ahogy Auersperg nyelvén hangzott, "idősebbik
fivére") Nagykároly felől közeledik. Ennek még inkább örült.
Annak már jóval kevésbé örült, hogy a nagyságos vitézlő fivér nem jött át a
hídon, hanem a külsővárosban, ahogy történetünk idején hívták, a Hóstáton szállt
meg, az Orsolya fogadóban, félkézkalmárok és tőzsérek, csupa rossz hírű személy
között. Pedig valamikor nem is nagyon régen, talán csak százötven évvel történetünk
előtt, jó hírnek örvendett az itteni ház, ugyanis apácazárda állt a későbbi
fogadó helyén, amelyet az utolsó apácáról neveztek el Orsolyának. Százötven
évvel történetünk után Hám János püspök ugyanezen a helyen ismét zárdát építtet
majd, amelyet az egyik növendék, egy szegény árva leány, akiből később híres
írónő lesz, utolsó regényében hangyabolyhoz fog hasonlítani. Ám ez Auersperg
ezredest, aki dühében a repedések-ből kihulló hangyákra tipor, akkor sem derítené
jobb kedvre, ha egy jósnő vagy a penészleki halottlátó asszony megjövendöl-hetné
neki.
(Ahogyan Kaffka Margitot sem vigasztalta Auersperg elhomályosult emléke.)
Mit keres egy nagyúr, egy magyar mágnás, aki gyónni jött, holmi kapcatolvajok
és kurvák gyülekezőhelyén? Mintha nem állna a belsővárosban tisztességes úri
vendégfogadó, ahová bármelyik főrendű személy kényelmesen elkvártélyozhatja
magát, közel a minoritákhoz! De még a minorita rendházban is, ahol mindennap
meghúzza magát egy-két kegyes életű csodabogár (őket Auersperg szinte sohasem
látta szemtől szembe: kényszer nélkül zajló, barátságos kihallgatásuk az inspekciós
tiszt feladata volt), még ott is mily szívesen látnák báró Károlyi Pistát! Megtiszteltetés
volna rájuk nézve a nagyúri testvér.
Arról már nem is beszélve, hogy ő, Auersperg ezredes az erődítmény legszebb
vendégszobáját ajánlaná fel Pista fráternek, valóságos lakosztályt! A kassai
főkapitánynak, sőt a császárnak sem jutna különb hely, ha egyszer idetolná felséges
arcát.
No de sebaj, mindez még hagyján. Inkább lássuk, mi lesz, ha majd átjön a hídon
a Hóstátról. Még a mai napon ide kell jönnie bemutatkozó látogatásra, hacsak
nem akarja őt, Auersperg ezredest magára haragítani. Megparancsolta, hogy eltérően
a szokásostól, ne nyolc órakor zárják le a hidakat, hanem csak éjfélkor; majd
pedig, miután Károlyi Pista nem jelentkezett a késő esti órákban sem, ezt a
parancsot másnap megismételte.
Harmadnap aztán, amikor meghallotta, hogy Károlyi Pista nem gyónt, nem is áldozott,
hanem cimboráival egész idő alatt részegeskedett az Orsolyában, sőt kockajátékon
a pénzével együtt a ruháját is elveszítette, akkor eluralkodott rajta a lassan
gyülemlő, tartós harag. Nos jó; most már maga lássa Pista, miképpen jut parancsnoki
személyünk elé, ha tiszteletét óhajtja tenni! Olyan értelmű parancsot adott,
hogy a mai napon a rend kedvéért ne nyolc órakor, hanem fél hatkor zárják le
a hidakat, és ha valaki emiatt panaszt emelne (de addig is nyilvántartásba vétetnek
az áthaladó személyek, nagyobb testű állataikkal együtt), akkor miheztartás
végett azt kell mondani, hogy: itt nem akkor zárjuk 1e a hidat, amikor nyolc
óra van, hanem akkor van nyolc óra, amikor lezárjuk a hidat.
Történetünk idején Szatmár szabad királyi város, amely még nem volt egyesítve
a jobb partra épült Németivel, a Szamos egyik szigetén feküdt, és három fahídon
keresztül volt megközelíthető. Az első, a legszélesebb az erődítményt kötötte
össze a bal parton álló külső várral. A másik ugyancsak az erődítmény felől
vezetett a jobb oldalra, ahol a folyó akkori főága nagy ívben észak felé kanyarodott,
és ahol feküdt a Hóstát. A harmadik híd ugyanennek a kanyarnak a túlsó, nyugati
vé-gén vitt át Németibe, már amikor nem állt az áthaladók útjába fegyveres őrség.
Száz évvel később a Szamost kiegyenesítették: a főágat új mederbe terelték,
a belső ágat és a holtágakat feltöltötték; egy sor túlparti rész innen került
a vízen. Az a százharminc évvel ezelőtti elbeszélő, aki nem lett (bár lehetett
volna) szerzője történetünknek, és akire sokat gondoltunk a fejezetek írása
közben, a régi Szatmár határvonalát a Kinizsi utca és az Árpád utca kövezete
alatt kereshette volna, vagy a vasút helyén gondolhatta volna el. E soha nem
élt elbeszélő működése után újabb néhány évtizeddel a város nagy részét lebombázták
vagy lebontották, majd más alaprajzzal, más formájú házakkal, más nyelvű lakosokkal,
más ország határai közt ismét felépítették. A mai Satu Mare térségei közt járva-kelve,
a toronyházak betondíszítményei vagy a nyüzsgő piac láttán éppoly nehéz volna
felidéznünk a tizenkilencedik századi Szatmár-Németit, mint képzeletben visszaépítenünk
a minorita rendházat, ahol Károlyi Pistának gyónnia kellett volna, vagy azt
a sehonnét sehová nem vezető három fahidat, amelyek használatát Auersperg ezredes
a kialakult helyzetre való tekintettel szigorúan ellenőrizte és korlátozta.
Bizalmas embereitől érkezett ugyanis egy olyan értelmű tudósítás, miszerint
a kuruc haramiák egy része lehúzódott a hegyekből, és a város környékén, esetleg
már annak területén lappang, főkolomposaikkal, Kiss Alberttel és Matkó István
prédikátorral az élen. Auersperg tehát kénytelen volt kihirdetni a rendkívüli
állapotot és felhívni a lakosság figyelmét, hogy a rejtőzködő kurucokkal való
cinkosságot, rejtekhelyük eltagadását vagy elhallgatását a tőle megszokott példás
szigorúsággal to-rolja meg. (Nem volt veszélytelen dolog Szatmár szabad királyi
város főbírájának lenni. Az utóbbi kilenc évben, amióta Auersperg volt a parancsnok,
hét főbíró közül öten végezték bitófán, egy pedig a sok ijedségtől megbolondult,
és a Szamosba ölte magát.) A véletlen pedig úgy hozta, hogy a rendkívüli ál-lapot
kihirdetésére aznap került sor, amikor Auersperg ezredes bosszúsan vette tudomásul:
báró Károlyi Pista előző napi részegségét alussza ki az Orsolyában, ezért ha
akarna, sem tudna át jönni a hídon, hogy elvégezze gyónását, és nagyúri öltözékében
fejet hajtson a parancsnok úr előtt.
Ezzel szemben az inspekciós tiszt, név szerint Herzmanowsky-Orlando főhadnagy
jelentette, hogy: alig fél órával a rendkívüli állapot kihirdetése után a hídőrség
máris el-fogta Kiss Albert kuruc haramiavezért; említett személy a pin-cében
őriztetik, állapota kihallgatásra alkalmas. Auersperg, a gyanakvó emberekre
jellemző módon, kedvetlenül hallgatta a ha-mar jött eredmény hírét; és neki
lett igaza, mert a hír félre-értésnek bizonyult.
Nem sokkal több idő alatt, mint ameddig egy földön kinyújtóztatott idősebb férfi
megiszik egy vödör piszkos vizet, kide-rült, hogy az őrség valóban feltartóztatott
a Hóstáti-hídon egy Kiss nevű embert, akit a helybeliek közül nem akart ismer-ni
senki, és hogy ennek az embernek B betűvel kezdődik a ke-resztneve. Melynek
utána a hídfőkommandáns, ki nemigen érti a magyar nyelvet, és fogalma sincs
a keresztnevekről, saját hatáskörében úgy ítélte, hogy Berci lesz az, Kiss Berci;
az inspek-ciós tiszt, név szerint Stelzhammer zászlós azt is tudta, hogy Berci
magyarul vagy azt jelenti, hogy Bertalan, vagy azt, hogy Albert. Ez pedig önmagában
véve nem lett volna tévedés, csakhogy az elfogott egyént nem hívják Albertnek,
valamint Bertalannak sem, hanem az a keresztneve, hogy Balázs.
Tehát egy Kiss Balázs nevű idős emberről van szó, aki viszont a "svéd leves"
fogyasztása közben (azt pedig nem kanalanként fogyasztja az ember, hanem tölcsérből
zúdul az ember nyelőcsö-vébe) mégiscsak összefüggésbe hozhatónak bizonyult Kiss
Bercivel, amennyiben ez utóbbinak testvére, bár saját elmondása szerint évek
óta nem találkozott bűnöző rokonával, akinek tetteit ő maga is elítéli; no és
persze a vérrokonság még nem jelent azonosságot.
Kérünk utasítást parancsnok úrtól, mi történjék illetővel. Szabadlábra kerüljön-e,
vagy odabilincseltetik a többi sáncrabok mellé.
Illető marad a pincében ott, ahol van; és ha eddig nem talál-kozott fivérével,
Kiss Bercivel, majd a pincében találkozni fognak. Auersperg már éppen kiejtette
volna száján az imént le-írtakat (márpedig ha ő valamit kimondott, azt nem volt
szokása visszavonni), amikor azt is megtudta, hogy Kiss Balázs nemcsak Bercinek
a testvére, hanem a városunkba érkezett szomszédos földesúr szolgája is. Ennek
ismeretében azt a döntést hozta, hogy: mihelyt a Pista nevű földesúr személyesen
jelentkezik nálunk a szolgáért, máris felhozzuk a pincéből a szolgát, addig
nem. Csakhogy telt-múlt az idő, a Pista nevű földesúr pedig nem jelentkezett,
és ezt Auersperg ezredes végképp nem tudta mire vélni. Később megérti majd,
hogy hiába gondolta földesúrnak báró Károlyi Pistát; nem földes az, inkább csak
sáros. A szóban forgó szolgáért pedig már csak azért sem jelentkezik, mert ugyanabban
a föld alatti tömlöcben hever gúzsba kötve, ahol a Kiss Bercinek vélt Kiss Balázs
(ezt használták siralomháznak), és még nem tudja, hogy az akasztás elmarad.
Nem mintha Auersperg kegyelmet adott volna; nem volt ő Isten, hogy kegyelmet
adjon. Ám éppen ezért volt benne annyi alázat, hogy hallgasson a Gondviselés
útmutató intelmére. Tehát úgy döntött, hogy a nemrég elfogott Matkó István prédikátort,
aki szürke posztógúnyában rejtőzködött a Hóstáton, célszerűbb lesz Nagy bányán,
a Szent István-templom újjászentelésekor átléptetni az életből a halálba, mégpedig
az általános félelem súlyosbítása végett akasztás helyett kerékbetörés által;
addig is őriztessék pincében gúzsba kötve a Kiss Albertnek hitt Kiss Balázs
mellett.
Így történt, hogy Auersperg, miközben gyanakvó éleslátással igyekezett megkülönböztetni
az ellenségtől a jó barátot, sokszo-ros tévedésnek esett áldozatul. Utólag aztán
kitudódott, hogy Károlyi Sándor testvére többször is megpróbált eljutni hozzá,
például aznap reggel, amikor érvénybe lépett a rendkívüli álla-pot újabb szigorítása.
Ám Károlyi Pista ilyesmikre nem sokat hederített, mert olyan részeg volt, hogy
alig állt a lábán. Ennek dacára találkozni óhajtott a parancsnok úrral, hogy
nála tudakozódjék eltűnt szol-gája, valami Balázs vagy Baltazár nevű hadviselt
ember felől. Nagy nehezen felkapaszkodik a lovára, irány a belsőváros! Már közel
jár a Hóstáti-hídhoz, amikor utoléri a fogadós nagyobbik fia: nagyságos úr,
tessék visszajönni! Megérkezett a kártya!
Olyan friss, mint a hajnali harmat! És olyan ügyesen vannak lerajzolva a dámák,
hogy kilátszik a csecsbimbója mind a négynek! Mert ha azt mondja neki a kölyök,
hogy megszigorították, meg hogy rendkívüli állapot, arra nem fordult volna vissza;
no de a királyok jogarát meg a dámák csecsbimbóját, ha tehette, mind-járt kezébe
kapta! Várjál csak, fiam, rögvest megyek a dámákhoz meg a királyokhoz, csak
előbb hadd szarjak egy jó nagyot! Azzal inkább leborul, mint leszáll a nyeregből,
és odakuporodik valami fa tövébe.
Nagyokat szuszog, nyögdécsel (tudniillik szorulása volt), hát egyszerre csak
jól fejbe rúgja valaki. Mit rugdosol, te moslék? Szabad ember vagyok, oda szarok,
ahova kedvem tartja! Erre föl kap még egy rúgást a fejébe, akkorát, hogy orra
bukik. Na megálljál csak, te mocsadék! Amit ezért kapni fogsz!
Pedig aki rúgott, nem tehetett róla; merthogy az a fa, amelyhez lekuporodtunk,
a hóstáti akasztófa volt, azon himbálódzott egy szegény bűnös, ő rugdosta fejbe
Károlyi Pistát. De hiszen téged már ismerlek, te vagy a Szappanyos Ferkó, egyem
meg a szívedet!
Valóban ő volt Szappanyos Ferkó: nemrég bevallotta (nem éppen jókedvéből), hogy
még az ősszel, társaival együtt, megölte és ki-rabolta Gozsdu Vaszil fuvarost.
Biztatták, hogy könnyítsen a lelkén, valljon be mindent, ha már úgyis meg kell
halnia; ő pedig (bár eleinte úgy vélekedett, hogy mások ingét nem veheti magára),
egyszerre csak megértette, mi az, hogy minden, és nekilátott szép sorjában bevallani,
bűnbeeséstől ítéletnapig. Még akkor is javá-ban vallott, amikor különösebb feltűnés
nélkül, csendben és egyszerűen kivezették a hóstáti akasztófához. Mi van, cimbora,
hogy ityeg a fityeg?
Aztán köszönés helyett fejbe rúgsz?
De én azért nem haragszom rád. Sőt inkább meghívlak ebédre! Itt lakom az Orsolya
hátsó részében; van kenyér, van kolbász, de még vadonatúj kártya is van. Olyanok
a dámák, de majd meg-látod azzal a kivájt szemeddel, ha tényleg eljössz!
Hogy aztán a dámáknak látszott-e a csecsbimbójuk, arra nem esküdnénk meg, de
annyi bizonyos, hogy nem hoztak szeren-csét. Károlyi Pista annyi idő alatt,
amíg megsül a nyársra hú-zott nyúl, elveszítette minden pénzét, úgyhogy abból
a nyúlból már mások pénzén evett; majd kisvártatva, mivel csak azért is tovább
kártyázott, kedves öreg lovát, a Kerecsent is elveszí-tette.
Ekkor vérben forgó szemekkel, égnek álló hajjal kirohant az udvarra: hogy ő
agyonlövi az Istent. És valóban előhúzott két pisztolyt, egy simplexet meg egy
duplacsövűt, és az ég felé irányozta mind a kettőt. Hiába kérlelték a körülötte
állók: ne tedd, amire készülsz, ne lődd meg az eget! Abban a pillanatban odafönt
pedig elvörösödtek a felhők, és az egyik felhőből három lövést adott le a mennyboltozatra;
három csepp vér hullott az ingére (mert addigra elveszítette a köntösét is).
Később a tanúk azt állították, hogy bánatában agyon akarta lőni magát, mire
pedig a pisztolyokat kicsavarták a kezéből, már csurom vér volt az inge; a lövöldözésre
odasiető hídőrséggel pe-dig azt próbálták elhitetni, hogy ivócimborájuk egy
vadlúdra lőtt rá háromszor, mivel a nyársra húzott nyúlból, pénze fogytán, egy
falatot sem kapott.
Ezt követően, alighogy a hídőrség szitkozódva és fenyegetőzve távozott az Orsolyából,
ő visszaült kártyázni, majd percek alatt elveszítette mindkét pisztolyát, sőt
a süvegét meg a nadrágját meg a csizmáját is. Ott állt egy szál véres ingben,
részegen; és akkor az a nagybajuszos ember, aki a köntösét meg a süve-gét elnyerte
volt, jó szívvel odaadta szürke abaposztó gúnyá-ját. (Ez az ember sokak szerint
a megszólalásig hasonlított Henter Gotthárd kamarai tisztviselőre, csak éppen
jó magyar em-ber volt. Mennydörgő átkokat szórt az urakra és a papokra, né-melykor
pedig, miután gondosan körülnézett, azt is elsuttogta, hogy: fogunk mi még dudát
készíteni kutyabőr helyett a német-nek a bőréből.)
Ő pedig magára erőlteti a posztógúnyát, amely kissé szűk neki: no most már se
pénzünk, se lovunk, se fegyverünk, se szolgánk, de még csak tisztességes öltözet
ruhánk sincs; most már bízvást mehetünk gyónni!
Ekkor azonban látogatója érkezett. Hoztak egy taliga friss ganéjt az Orsolya
valagára (így nevezték a fogadó melletti ren-detlen térséget, ahonnan dűlőút
vitt a gyümölcsöskertekbe, és ahol található volt a ganéjdomb). Leborítják a
taligát: hát bi-zony ott hevert a legalján Szappanyos Ferkó. Igaz ugyan, hogy
alul volt eddig, de most ő került fölülre. Az történt, hogy a helyőrségi fenyítnök,
mihelyt meghallotta Kiss Albert haramiave-zér elfogatásának hírét, nyomban intézkedett
a hóstáti akasztófa szabaddá tételéről, és még nem tudta, hogy valójában Kiss
Balázst fogták el, tehát Szappanyos Ferkónak továbbra is ott a helye az akasztófán.
Károlyi Pistát kézenfogták, odavezették a ganéjdomb-hoz: meghívtad az akasztott
embert, és az, látod-e pajtás, el is jött. Mármost rajtad a sor, hogy viszonozd
a látogatást.
És valóban: alig egy órával később ott állt a hóstáti akasztófa alatt, hurokkal
a nyakában. Auersperg ugyanis megparancsolta, hogy a szürke parasztgúnyában
rejtőzködő Matkó István prédiká-tort, mihelyt elfogják az őrök, és kilétéről
megbizonyosodnak, haladéktalanul akasszák fel a Hóstáton. Továbbá a sötétedés
előtti órában a Kinsky-zászlóalj vonuljon át a Hóstátra, rohanja meg és rombolja
le az Orsolya fogadót, ahonnét az imént lövöl-dözés hallatszott.
Így aztán érthető, hogy Károlyi Pista nem jutott át a Hóstáti-hídon. Hármasával
jöttek szembe a katonák; egy nádszál nem sok, annyi sem fért volna el mellettük.
És még mindig jöttek, még mindig jöttek: mintha nem is háromszázan lettek volna,
ha-nem ki tudja, hányan. Pedig Auerspergnek minden oka megvolt rá, hogy erősítést
kérjen Tokajból; a rendelkezésére álló katonák talán elegendők egy külvárosi
csárda ostromához, nem azonban oly bonyolult és veszélyes hadművelethez, mint
aminő szükséges Nagybánya környékén.
Addigra már sikoltozás, puskaropogás hallatszott hátulról, a Hóstát felől, ám
ennek Pista nem sok figyelmet szentelhetett, mert amikor az utolsó katona is
átment a hídon, és ő végre in-dult volna a minoritákhoz, akkor ketten elkapták
és hátracsavarták a karját, egy harmadik pedig fáklyával az arcába világított,
mivel sötétedett már:
No lám csak! Ezt a szürke posztógúnyát kerestük?
Micsoda pofátlanság, se szó, se beszéd, átsunnyogni a hídon! Áruld már el, ki
a fasz vagy te?
Szóval te vagy a Pista. Nahát, Pista, ez volt a legrosszabb, amit életedben
eddig mondtál, hogy Pista.
Persze, hogy báró vagy. Elhisszük. Úgy is nézel ki. Meg a váradi püspök is te
vagy. Valamint a király és a császár is te vagy. No és mit akartál a belsővárosban?
Gyónni akartál?
Hát ezt nem gondoltuk volna, de annyi baj legyen. Gyónni, pajtás, nekünk is
gyónhatsz. Meggyónhatod összes bűneidet. Fő-leg ha sietsz egy kicsit. Mert azt
nem ígérjük, hogy sok időt hagyunk rá. Na gyerünk, indulás!
Az őrparancsnok-helyettesnek viszont eszébe jutott, hogy az elfogott személy
nem szólalhat meg, ugyanis haladéktalanul, pontosabban "halladéktalanul"
fel kell akasztani, vagyis nem szabad hallania senkinek, mit beszél, mivel talán
fellázítaná a fejvesztve rohangászó sokaságot. (Közben ugyanis kigyulladt az
Orsolya és még néhány épület, és félő volt, hogy a tűz végigharapódzik az egész
külvároson.) Így tehát elrendelte, hogy az illetőnek az őrök tömjék be a száját.
Szinte még végre sem hajtották ezt a rendelkezést, amikor odavágtatott az inspekciós
tiszt, név szerint Waiblinger auditor-főhadnagy, és izgatottan tudakozta, vajon
az őrök nem látták-e a szatmármegyei tartománygróf, Károlyi Sándor testvérét,
aki állítólag az Orsolyában lakott, és a parancsnok úr személyes védelme alatt
áll. Fontos volna, hogy Károlyinak, mert így hívják az illetőt, haja szála se
görbüljön.
Közben az őrök puskatussal ütlegelni kezdték a betömött szájú, hátrakötött kezű,
parasztgúnyás embert, mert az olyan hevesen vonaglott, mint aki valamit mondani
akar, valami gyalázkodást. Tisztelettel jelentették, hogy Károlyit nem látták;
ez itt Matkó István prédikátor, akit "halladéktalanul" vagy "hulla-déktalanul"
fel kell akasztani. Ám erre az inspekciós tiszt oda sem figyelt: neki az volt
a dolga, hogy irányítsa a mentési munkálatokat, és nem volt elég vödör.
Addigra már sötét éjszaka lett volna, ha a leszálló homályt be nem világítja
a közelben felcsapó tűzvész. Ráadásul a hóstáti akasztófa éppen foglalt volt:
Szappanyos Ferkó lengett rajta, és gúnyosan vigyorgott, vagy legalábbis kilátszottak
a fogai. No pajtás, én meglátogattalak, te is eljöttél hozzám, hát akkor cseréljünk
helyet. Ugyanis a helyőrségi fenyítnök, mielőtt visszatért az erődítménybe,
úgy intézkedett, hogy a hóstáti sintér és családja még a délután folyamán kösse
vissza Ferkót, akár Szappanyos, akár nem.
Ezt látván, az őrparancsnok-helyettes létrát hozatott, ami nem volt könnyű,
mert a hóstáti létrák legnagyobbrészt a még ép házak szalma és nádfedelének
leverésével voltak elfoglalva, de ő felhágott a létrán, kardot rántott, és Ferkót
lemetszette a kötélről. Ekkor azonban eszébe jutott, hogy ez volt az egyetlen
kötél, pillanatnyilag nincs másik, Matkó István pedig súlyosabb egyéniség annál,
semhogy gatyamadzagra köthetnék. Ráadásul oly nagy volt a hőség (tudniillik
a legszélső házak is tüzet fogtak, még mielőtt leverődhetett volna róluk a szalma
vagy nádfedél), hogy az akasztófa közelében alig egy-két pillanatig lehetett
kibírni.
Futva közeledett az inspekciós tiszt, még mindig Waiblinger, illetve most már
Stauffenberg, és a felelősségtudattól fuldokol-va már messziről kiáltotta, hogy:
ne itt szarakodjanak, menje-nek tüzet oltani. Az akasztásra készülő foglyot
saját hatáskö-rében átvette, az erődítménybe átkísérte, a helyőrségi fenyítnök,
más néven prófosz kezébe átadta. Ez utóbbi úgy intézkedett, hogy az elfogott
személy a siralomházban gúzsba kötve várja ki azt az időt, míg a haladéktalan
kivégzés végrehajthatónak bizonyul.
Ezzel egy időben vagy nem sokkal ezután Auersperg ezredeshez bekopogtatott az
inspekciós tiszt, név szerint Murnau-Morungen vicekapitány, hogy a Hóstát az
utolsó baromfiólig leégett, minden áldozatkészség és józan tervszerűség ellenére.
Elfogatott háromszáztizenkilenc egyén. Továbbá idejött a saját jószántából egy
úrhölgy, özvegy Koncz Boldizsárné, hogy közbenjárjon valakiért. Auersperg ezredes
kedvetlenül félrefordult. Ezúttal nem a közbenjárásoknak jött el az órája. Másfelől
még az ellenségben is tisztelte a bátorságot és az erélyt; hogyan is ne tisztelte
volna egy tanulatlan özvegyasszonyban? Tehát intett, hogy az asszonyt vezessék
fel hozzá.
Tudott ő egyet-mást Koncz Boldizsárnéról, más néven Jósika Juditról, amit meg
nem tudott, azt gyanította. Tudta, hogy Konczné tegnap délben lett nyilvántartásba
véve, szolgájával és lovaival együtt. Tizenkét éve ment férjhez, és hat hónapja
sincs, hogy megözvegyült; azt is tudta, hogy Koncz Boldizsárnak a haramiák muzsikáltatták
szét a fejét, Kiss Bercivel és Matkó Istvánnal az élen. Azt már csak gyanította,
hogy mindez nem történhetett Konczné tudta nélkül, s hogy az özvegy azóta is
kapcsolatban áll a haramiákkal; ám ügyelt rá, nehogy kimutas-sa gyanakvását.
Jósika Judit, részint házassága révén, részint a felszabadító háború jóvoltából
nagy kiterjedésű birtokokra tett szert; s bár e birtokok az elvadultság és a
züllés legsivárabb képeit mutat-ták, ő mégis vagyonos nőnek számított, származása
miatt pedig előkelőnek is. Modorát kissé nyersnek ítélték volna finnyásabb szemlélők;
csakhogy hol termett finom ízlés a régi Magyarorszá-gon? Éppoly határozottan,
amilyen hiábavalóan torolta meg mind a cselédek pimaszságát, ami nem ritkaság
a rendetlen háztartá-sokban, mind pedig megboldogult férje durvaságát, és tudott
ő éppolyan jó nagy pofont adni, mint bármelyik szamosháti kocs-márosné. Szegény
részeges Koncz Boldizsár, Isten nyugtassa, egyszer úgy összedrótoztatta a fejét,
mint valami fazekat, pedig nem kellett félnie, hogy szétveti a sok ész. Konczné
maga sem vetette meg a jó bort, s nem sűrűn búslakodott friss özvegységében,
mert ő már akkor kipróbálta, milyen érzés özvegy-nek lenni, amikor férje még
javában élt.
Egy-egy otthoni békétlenség után Koncz Boldizsár hol két-három hétre, hol fél
esztendőre kóborolt el. Az asszony nem félt a magánytól, nem hagyta e1 magát,
még disznót is vágott egyedül: késsel a kezében, fülénél fogva rángatta elő
a sivalkodó kocát. Egyszer meg is taposta őt a nekivadult jószág. (Állapotos
volt, elvetélt.)
Auerspergnek, amint kinézett az ablakon, még az erődítmény udvarának sivár kőkockáiról
is a hölgy jutott eszébe. Erre a kö-vezetre folyt ki éppen száz évvel történetünk
előtt, 1598 kora tavaszán a megbuktatott erdélyi kancellár, Jósika István vére;
és ez a szerencsétlen ember Konczné dédapja volt.
Maga Konczné ott állt a háta mögött. Még vissza sem fordult, máris tisztán és
élesen látta. Első látásra olyan volt az asszony, mint egy pompás gyászruhába
öltöztetett piaci kofa, ám Auersperg megsejtette az érett asszonyiság ízeit,
amelyek csak las-san tárulkoznak fel. (Mint amikor a neve napján szalonnát evett,
és jó öreg tokaji szamorodnit ivott hozzá. Annak is volt némi szalonnaíze, mert
a magyar szőlősgazdák nem a taliga tengelyét zsírozzák, hanem a hordót. Viszont
abban az életkorban, amikor a borocska már nagyon öregecskének számít, egy nő
még hosszú virágzás előtt áll.) Konczné Felső-Homoródról jött a férje ha-gyatékáért
Szatmárra, de a három láda közül kettő odaveszett a hóstáti tűzvészben.
És e rettentő nagy kárhoz járul még az is, hogy a parancsnok úr egy sokat szenvedett
férfit, egy ártatlant, egy magyar főnemest fogva tart az erődítmény pincéjében!
És indoklás nélkül! És gúzsba kötve! Mely ha köztudomásra jut, parancsnok úrnak
holtig tartó gyalázatára válik, sőt országos lázadás kirobbantója lesz!
Kipirult az arca, villogott a szeme. Vádaskodó nő, gyanakvó férfi: kölcsönösen
vonzzák egymást. Kemény szavak, súlyos állí-tás; no de hadd halljam, kire gondol
a tekintetes asszony név szerint! Vagy úgy; a Pista! Már megint a Pista. Nagyságos
téns-asszony megnyugodhat, mert a Pista tényleg az erődítményben tar-tózkodik,
de nem fogolyként, hanem szívesen látott vendég mivol-tában, lévén jó szomszédunk
és nekem jó barátom. Ha pedig nem hisz nekem a ténsasszony (mit szívből sajnálnék,
mert kényes vagyok a becsületemre), úgy a szemének higgyen.
Azzal kiszólt, hogy az inspekciós tiszt hozza fel a Pistát. Igaz ugyan, hogy
történt egy kis baj vele, amennyiben elkártyázta pénzét és minden egyebét, no
de több is veszett a hóstáti tűz-vészben. Különben lovát és két pisztolyát már
visszakapta, szol-gáját és köntösét keressük még. Ha ténsasszony azzal is megtisz-tel
(tudniillik delet harangoztak a minoritáknál), hogy itt marad ebédre, úgy a
Pistával egy asztalhoz ülhetünk.
Szólt az inasának, hogy: te Szegény Lipót, idefönt a szobában három személyre
terítsd meg az asztalt! Ami csak azért hangzott furcsán, mert nem volt asztal
a szobában, csak egy térképállvány, amely írópultként is teljesített szolgálatot.
Viszont a falnál keskeny priccs nyújtózott négy alacsony bakra fektetve, melyekből
kettő-kettő egymáshoz illeszkedvén, a priccs előlépett ebédlőasz-tallá, az ágyterítő
pedig abrosszá vedlett. Ezen a rögtönzött asztalon a kiadósabb húsételek olyanok
voltak, mint egy felrava-talozott hulla, főleg, ha gyertyák is égtek a tál két
oldalán. Az ilyen lakomákon Auersperg arra gondolt, hogy saját meg nem született
gyermekeit falja fel, majd a helyükre fekszik, és az iga-zak álmát alussza.
Ezért is, valamint bajtársiasságból is leg-többször a tiszti konyhán étkezett.
Most azonban látott vagy látni vélt egy ravatalt Jósika Judit felső-homoródi
udvarháza előtt; ezen pedig az asszony második férje feküdt megsemmisült arcvonásokkal,
mert neki (Auersperg ezt is látta, vagy látni vélte) ugyanúgy széthasadt a feje,
mint szerencsétlen Koncz Boldizsárnak; és a parancsnok egy pil-lanatig boldog
volt, amiért nem ő lesz ez a második férj. Pedig nem a jóserejű látomások pillanata
volt ez: hétköznap volt, kora tavasz, déli verőfény. Odakint már illata volt
a szélnek.
Idebent pedig Szegény Lipót rakosgatott. Keresztény névre hallgatott, ám török
ruhába volt öltöztetve, mivel töröknek szü-letett, Ahmed volt a régi neve, és
(mint azt a Kártigámról szó-ló regényes történet elbeszéli nekünk) ő volt a
szmirnai beglerbég egyetlen fia. Csakhogy fogságba esvén, kereszténnyé vált,
és nemcsak új nevére hallgat, hanem hallgat egyéb tekintetben is, tudniillik
néma.
Régebben a Kártigámról szóló regényes történet egyik szereplő-je volt, később
egy pesti serfőzőnél, majd egy pékmesternél szolgált, ám Szappanyos Ferkó, akinek
sok más bűn is volt a rovásán, ellopta az útlevelét. Auersperg az egyiket megbüntette,
a másikat magához vette, és úgy szereti, mintha édes fia volna, sőt egy kicsit
még annál is jobban. Még arra is ügyelt, hogy a török ruhát senki ne hihesse
valódinak: jelzés volt az, vagy in-kább jelmez, farsangi jelmez. '
A farsang elmúlt, Lipót maradt.
Auersperg nekidülleszkedett, mint a hím galamb, amikor udva-rol. Hiszen ha leperegnek
a szolgálat évei, miért is menne vissza gyermekkorának színhelyére, Freisingbe,
amelyre már alig emlék-szik? Miért is ne vásárolhatna szép tágas házat Szatmárott,
a belsővárosban, ahol mindenki szereti őt, és ahonnét kijárhatna gazdálkodni
Felső-Homoródra.
Hogy tehát ő parancsolni tudó, kemény ember, vagyis virágzó gazdaságot fog teremteni.
Hogy ő már nem fiatal, sőt kihűlőben a vére, de legalább nem csavarog, nem szaladgál
menyecskék után. Magányos életű, rideg férfi, de legalább rendszeresség van
az életében: vacsorára megiszik egy pint bort, nem kevesebbet, nem is többet.
És hogy ő kezet csókol annak a derék asszonynak, aki úgy nyesi le a vén katona
lábujjáról a körmöt, hogy az másnap nem sántikál. Az ő legnagyobb öröme az ágyban,
ha kényelmesen el tud vackolódni, hogy a szalmazsák csücske ne nyomódjék a szívéhez,
és az ő legnagyobb hibája az ágyban, hogy éjfél után horkolni kezd. Bár ez utóbbit
mind a tisztikar, mind a legénység váltig tagadja.
Felcsillant a szeme, pedig az ritka tünemény volt, mert Auerspergnek olyan volt
a szeme, akár az összekaristolt üvegszilánk. És amilyen ritka tünemény volt,
olyan hamar kihunyt, ugyanis Konczné olyan értelmű választ adott, hogy: mihelyt
a következő férjét is eltemette (miután egy sokat szenvedett férfi az Orsolya
fogadóban, kevéssel a tűzvész előtt, megkérte a kezét, és ő igent mondott),
ő nyomban elgondolkodik parancsnok úr tisztességes ajánlatán. Másfelől viszont,
parancsnok úr ne higgyen se a le-génységnek, se a tisztikarnak, mert aki nekem
horkol az ágyban, annak én úgy a fejére szorítom a párnát, hogy soha többé nem
bajlódik a szalmazsák csücskével a szíve!
És még abban a pillanatban zörgetett az inspekciós tiszt, név szerint Blankenburg
zászlós: ezredes úr parancsára felhoztuk a Pistát!
Küszöbön áll a Pista!
Auersperg elsápadt és megroggyant (ami pedig vesztésre álló csatákban sem történt
vele soha): Henter Gotthárd kamarai taná-csos úr, hogyan kerül ide kegyelmed?
Mire a küszöbön álló nagybajuszos férfiú nem szólt semmit, hanem csak Henter
Gotthárd szokása szerint gúnyosan elmosolyo-dott. Ezt látván, az inspekciós
tiszt intett az egyik őrnek, az előrelépett, és a hátrakötött kezű személyt
nagy lendülettel szájon vágta. Auersperg lehunyta szemét, és felnyögött. Oly
nagy volt a hasonlóság, hogy az előkelő köntösben pompázó fog-lyot kizárólag
Henter Gotthárdnak bírta látni; pedig hányszor volt segítségére ez a derék ember!
Most már azt is látni vélte, hogy Henter Gotthárd, amilyen bolond világ járja,
maga is beállt a kuruc haramiák közé. Érthető, hogy nem volt maradása többé
a szepesi kamaránál; bizonyára már megint sikkasztott.
Hát még ha azt is tudta volna, hogy Henter Gotthárd, akire a küszöbön álló személy
hasonlít, egy Kenyérkés Palkó nevű pékle-gényhez volt hasonló, aki viszont Ormancsics
Fülöp révlátóra hajazott, ez pedig Jóember Lénárd főkapitányi szekérmesternek
volt a hasonmása; Jóember Lénárdot bezzeg akárki összetéveszt-hette volna Cserdi
Pócos Balázzsal. Ezenkívül a drágalátos kön-tös nem az ő tulajdona volt, hanem
kártyanyereség útján került hozzá egy féleszű nemesembertől.
Csakhogy az orrlyukakból szivárgó vér addigra már véget vetett a nyugtalanító
hasonlóságnak, sőt a gúnymosolyt is letörölte. Auersperg végre megértette, hogy
a Kinsky-zászlóalj, amelynek fellépéséhez jóformán senki sem fűzött komolyabb
reményeket, véletlenül csakugyan elfogta Matkó Istvánt, a kurucok egyik ve-zérét;
és hogy ezek szerint most ő lesz itt a Pista.
(Részlet a Károlyi-trilógia készülő harmadik részéből.)