Hajnalban nem tudok elég korán kelni. Mikorra magamhoz térek, addigra anyám már ki tudja hanyadszor fordul, eteti a kacsákat, csirkéket, nyulakat, friss füvet, mindenféle zöldet, rossz répát dob nekik.
Szégyenkezem ilyenkor, lustának és dologtalannak érzem magam, olyannak, aki nem érdemli meg a betevő falatot, ezért aztán tennivalót keresek, takarítani kezdek, port törlök, mosogatok, ha van mit, vagy megyek gazolni a veteményesbe. Gazolni mindig lehet. Úgy nő a fű, nálunk, Nőtincsen, mintha felülről, a magasból a Jóisten húzná, személyesen.
Azért mégis jó itt, anyámnál, vidéki házban.
Jobb, mint Pesten, az Erzsébetvárosban, az István utcai lakásban, ahonnan a dédszüleimet vitték el 58 évvel ezelőtt. Nagyapám, Schön György a munkaszolgálatot próbálta túlélni akkoriban, talán csak azért, hogy három évvel a háború után találkozzon a svéd védettségből hazatért Grózl Judittal, jövendő nagyanyámmal. Merthogy anyámnak, Schön Juditnak ebbe az országba kellett születnie. Legalábbis úgy tűnik, éppen ide. 1949-ben jegyezték be VII. kerületi lakosnak, nagyapja, Grózl Izidór örömére, aki nyilván nem gondolta akkoriban, hogy a jó nevű rabbi-család leszármazottja majd huszonéves korától egy kis faluban állatokat etet hajnalonta.
Mérges rám az anyám, amikor pirkadatkor vele kelek, és segíteni akarok, hordom a keze alá a zöldet.
Pedig szeretek itt, hiába zavar el magától, mindig is visszajöttem, és jövök eztán is, bármikor. Hozzá és az apámhoz, Mecseki Istvánhoz. Hogy hogyan lett a rabbi-unokából téeszagronómus-feleség, nőtincsi asszony, azt még ma sem tudom pontosan.
Bár kérdeztem eleget.
Tízéves voltam, amikor először zavart el az anyám. Rétságra kellett bejárnom, felső tagozatra. Hogy tanuljak. Később aztán zavart Pestre, gimnáziumba. Ott kellett laknom az István utcában, a nagyszüleimnél. Az iskolai szünetekben hazajöhettem. Nőtincsre.
Kettős életet élek.
Menekülök vissza anyámhoz, teszem magam, mintha vidéki lány lennék, pedig az anyám sem vidéki asszony, akármilyen példásan látja is el az állatokat. Aztán a kertünkben, itt, a Kis-patak partján, a jegenyefák alatt egész nyáron csak olvasok, leginkább magyar klasszikusokat, többnyire Arany Jánost.
A "Reg és est" rólunk szól. Rólam.
Mindennap a vándor szellemet várom, és el is jön, naponta, nagyon lelkiismeretesen.
Aztán az anyám meg engem hív "vándor szellemnek". Már akkor így hívott, amikor még nem is olvastuk ezt a verset.
Jön a vándor szellem, leül mellém, amúgy láthatatlanul, a jegenyék alá, és magyaráz. Nem hagy békét, múltról meg jelenről beszél, azt mondja, hogy erről meg arról tudnom kell, azt meg ezt meg kell csinálnom. Egyébként jóban vagyunk. Meg azt is mondta, hogy itt, a Kis-patak partján még csak-csak, de ott, az Erzsébetvárosban, szinte egyáltalán, egyébként pedig se itt, se ott. Ezen azért még el kell majd gondolkodnom.
Hogy "nő a lombárny"?
Anyám azt mondja, így van. Lehet, de 22 éves vagyok, és minimum két élet van bennem, jobban, mint az anyámban, aki önként választotta, amit választott.
És hiszek az apámban is.
Hogy a Gergely Ágnes által megírt "egyetemesség"? Hogy "elférek én ott?" És, hogy "meddig kell itt lengnem?" Azt gondolom, minél tovább "lengek" itt, Nőtincsen, annál nagyobb az esélyem arra, hogy egyszer talán "elférek ott".
Legalábbis ezt gondolom.
Egyébként pedig a nőtincsi reg munkával indul. Mert az állatok megkövetelik a magukét. De azért szép is az, ahogy a jegenyék sudarára a születő nap arany sugára ráesik.
Olyankor azt gondolom, hogy minden az enyém. Még az egyetemesség maga is.

Nőtincs, 2002. június 23.