Kis János Kőszeg Ferenccel vitázva két évvel ezelőtt azt írta a Beszélőben:
„a történet személyes vetületéről is csak úgy adhatunk megérthető, lélektanilag
hihető képet, ha komolyan vesszük a szereplők politikai indítékait, és hajlandók
vagyunk belegondolni kölcsönös helyzetük struktúrájába. Ha idáig eljutottunk,
akkor kezdődhet a tények közös feldolgozása." (Kis János: Kőszeg visszanéz.
Beszélő, 2000. július-augusztus.)
Kis János, a Beszélő alapító szerkesztője, majd az SZDSZ alapítója és első elnöke
kilépett a Szabad Demokraták Szövetségéből. Az alábbi írás rövid lesz, vázlatos.
Nem elemzés, csupán néhány személyes reflexió. Néhány értelmezési szempontot
szeretnék fölvetni.
Kis János az utóbbi évtizedek magyar közéletének meghatározó, és minden kétség
nélkül egyik legtudatosabb politikai személyisége. Kilépése az SZDSZ-ből politikai
döntés. Ezt azért fontos előrebocsátani, mert az egyik közkeletű verzió az „elviző
moralisták" és „pragmatikus napipolitikusok" konfliktusára, Kis János
csalódottságára, sértődöttségére vezeti vissza a döntést. A szellemi magasságok
ködébe burkolódzó filozófus szembesül a napi politika iszapos valóságával, és
végül elmegy a kedve az egésztől, arcát megvetően félrefordítva, a felelősséget
nem vállalva kivonul - így a fáma. Kis János politikai és filozófiai pályájának
ismeretében ez egyszerűen nevetséges és komolytalan állítás. Az a célja, hogy
a döntés politikai súlyát zárójelbe tegye, bagatellizálja, illetve, hogy egérutat
adjon azoknak, akik nem akarnak vagy nem mernek szembesülni azzal a politikai
ténnyel, amit a kilépés jelez.
A másik, szintén közkeletű, ámde az előbbinél talán fajsúlyosabb kritika így
vagy úgy, de a lépés hitelességét kérdőjelezi meg. Kis János azok közé tartozott
- hívják fel a figyelmet a bírálók -, akik támogatták a közeledést a szocialistákhoz,
támogatta a koalíciókötést a szocialistákkal 1994-ben, mint ahogy támogatta
azt az irányvonalat, amely a szocialista párttal együttműködve képzelte el a
Fidesz-kormány leváltását 2002-ben. Nem állt Demszky Gábor mellé, amikor Demszky
újonnan megválasztott pártelnökként meghirdette az egyenlő távolságtartás stratégiáját.
Kis János következetlen - állítják -, megtagadja korábbi álláspontját.
Erre az ellenvetésre az egyszerű válasz az, hogy a kritikusok mindenekelőtt
elvétik a politikai állásfoglalás következetességének és hitelességének definícióját.
Egy politikai személyiség politikai döntéseinek hitelét önmagában az nem ássa
alá, hogy megváltoztatja a stratégiai vagy taktikai lépésekről alkotott véleményét,
ha megváltozni látja a helyzetet. Komoly politikustól abszurd elvárás, hogy
minden körülmények között ragaszkodjon eredeti elképzeléséhez. Ez a doktrinerekre
jellemző, akik közé Kis Jánost mindig előszeretettel és igaztalanul sorolták
politikai ellenfelei. Egy politikai döntés hitelét az ássa alá, ha a vélemény
vagy állásfoglalás megváltozása szöges ellentétben áll azokkal a politikai és
erkölcsi alapelvekkel, amelyeket korábban képviselt, és a változás hátterében
nyilvánvalóan a hatalom megszerzésének puszta vágya, vagy az anyagi haszonszerzés
reménye áll. Az első nyilvánvalóan nem igaz, azt pedig Kis János legádázabb
ellenfelei sem állítják, a mostani felállásban ez teljes képtelenség is lenne,
hogy politikai döntéseit a hatalomvágy vagy a pénzsóvárság motiválná, vagy motiválta
volna bármikor is a múltban. Kilépése az SZDSZ-ből egészen egyszerűen szólva
annak a jele, hogy úgy látja: a politikai helyzet megváltozott, és/vagy a korábbi
stratégia nem igazolódott. Ez tehát az egyszerű válasz. A bonyolultabbról később.
Mindez természetesen nem válasz arra a kérdésre: helyes-e a helyzetmegítélése,
helyesen döntött-e, hogy a kilépést tartotta a megfelelő válaszlépésnek, és
helyesen tette-e, hogy éppen most döntött így. Erről csak akkor lehet valami
értelmeset mondani, ha megpróbáljuk rekonstruálni a kilépés lehetséges okait,
és az előzményeket.
Azt hiszem, rossz helyen keresgél az, aki a kilépés okait az Élet és Irodalomban
közölt kétoldalas nyilatkozatból (augusztus 23.) véli kibogarászni. Az ÉS
július 5-i számában megjelentetett politikai elemzése (A döntés kockázatai)jobb
kiindulópont, amit viszont a bírálók nem pontosan olvastak. Kis János érveit
nem részletezem, csak két elemre hívnám föl a figyelmet: Kis János abban az
írásában nem az SZDSZ lehetséges bukásáról beszél, hanem mindenekelőtt a kormányéról,
az MSZP-SZDSZ-koalíció politikai tartalmának és értelmének bukásáról. Ehhez
kapcsolódik, hogy véleménye szerint a Medgyessy-ügy azt jelzi, hogy az MSZP
visszasüpped a kádárizmus apológiájába, amely igazolja és erősíti a jobboldal
antikommunista ellenmítoszát. Ezt továbbgondolva: a folyamat hosszú távon szétzülleszti
a köztársaság morális és politikai alapjait. Két olyan táborra hasítja a magyar
politikumot, melyek egyikében a magyar jobboldal legrosszabb hagyományainak
örökösei lesznek a hangadók, míg a másikban a kádárizmus apologétái, miközben
mindkettő a különböző előjelű populizmusok és a korrupció mocsarába süllyed.
Talán kissé hangzatos, de véleményem szerint egyáltalán nem alaptalan következtetést
vélek kiolvasni ebből: a közeljövő politikai fejleményeinek tétje az 1989-es
rendszerváltás politikai és morális értelme. Ami mellesleg (és természetesen
más kevesek mellett) Kis János legnagyobb politikai műve. Ha Kis Jánosnak igaza
van, akkor az az állapot, amelyre kilépése utal, finoman szólva nem rózsás.
Aki a döntése okait és motivációit kutatja, annak mindenekelőtt nagy politikai
filozófiai tanulmányait kell górcső alá vennie (az abortuszról, a republikanizmusról,
a kisebbségekről, az állam semlegességéről, a szabadságról, hogy csak néhány
nagy témát említsek). Tudományos, filozófiai diskurzus folyt róluk, ezenközben
kissé háttérben maradt annak elemzése és komoly reflexiója, hová helyezik Kis
Jánost ezek az írások a magyar politikai hagyományban. Ez nyilvánvalóan meghaladja
a mostani írás kereteit, de a cikk tárgyával összefüggésben néhány általános
benyomást fontosnak tartok megemlíteni. Mindenekelőtt azt, hogy aki alaposan
tanulmányozta ezeket a szövegeket, az nem gondolhatta komolyan, hogy Kis János
„zsigeri" alapon a szocialista párttal való összefonódás, szövetség feltétel
nélküli híve (ideológusa?) lenne. Kevesen voltak, akik a rivális - beleértve
a hagyomány szerint, ámde olykor tévesen és félrevezetően jobboldalinak, konzervatívnak
nevezett vagy keresztény indíttatású politikai teóriákat - politikai-erkölcsi
eszmerendszerek érveit nála alaposabban és nagyobb tisztelettel elemezték volna.
Kevesen voltak, akik nála nagyobb szívóssággal keresték volna azokat a közös
pontokat, amelyek alapján a sokféle vallású, identitású, kultúrájú, meggyőződésű,
érdekű és érdeklődésű emberek sokasága politikai közösséget, köztársaságot alkothat.
Kis János liberális gondolkodó, a liberális eszmekör egyik jól meghatározható
és befolyásos irányzatának képviselője. Természetesen úgy gondolja, hogy az
alapvető erkölcsi előfeltevéseink politikai és filozófiai megjelenítésének a
rivális eszmerendszereknél koherensebb és autentikusabb rendszere az, amit ő
képvisel és művel. Ebben talán téved, (úgy gondolom, nem), de ennek semmi köze
a doktrinerséghez, a kirekesztéshez, a türelmetlen elutasításhoz.
Ezek az írások a politikai közösség helyesnek és kívánatosnak tartott kereteit
próbálják kijelölni. Az 1989-es rendszerváltás a szándékok és remények szerint
létrehozta ennek sarokpontjait. Rögzítette az állampolgári egyenlőség, az egyenlő
méltóság és a szabadság alapelveit, valamint létrehozta az alkotmányosság, a
joguralom és a népképviselet intézményeit. Ez azonban csak a keret, amelyben
a modern Magyarországot létrehozó politikai, társadalmi és szellemi folyamat
megindulhat. Haraszti Miklós, úgy hiszem, téved, amikor azt kéri számon Kis
Jánostól (Kis János kilép, ÉS, augusztus 30.), hogy kilépésével felrúgta
azt a konszenzust, amely a rendszerváltás békés voltában testesült meg, és amely
a magyar liberálisok fő feladatát az alkotmányos rendszer védelmében jelölte
meg. Az igaz, hogy az alkotmányos rendszer, mint az utóbbi évtized fejleményei
mutatják, formális értelemben is védelemre szorul, hiszen a feszegetésére és
aláásására irányuló nyílt vagy burkolt politikai törekvések egyidősek a rendszerváltással.
Kis János írásaiban azonban ennél ambiciózusabb. Az alkotmányos rendszer létrejötte
és a nemzeti függetlenség visszanyerése alkalmat teremtett a magyar politikai
hagyomány újrateremtésére. A sarkalatos feladat: a függetlenségét elnyert ország
nemzeti identitásának, a szabadság és szolidaritás közösségének újrafogalmazása.
Kis János nem történeti fogalmakban ír, hanem a modern liberális filozófia fogalmi
kereteiben, de a történeti kontextus tudatában és ismeretében. Írásainak mögöttes
premisszája, hogy sem a 19. századi magyar (nemesi) liberális hagyomány, sem
a magyarországi baloldal két meghatározó gondolatköre, a népiek (az eredetiekre
gondolok természetesen) és a marxista alapú szociáldemokrácia - a három fő áramlat,
röviden, a „magyar progresszió", amelyre rokonszenvvel tekint - különböző
okokból, történelmi kötöttségeik és belső ellentmondásaik miatt nem folytatható.
(A klasszikus magyar liberalizmust sutba vágó, a két világháború között hatalomra
jutó, a jogegyenlőséget megtagadó, neokonzervatív, nemzeti-keresztény eszmerendszer
bűnös és tragikus zsákutca, következményeivel minden jobboldali konzervatívnak
számolnia kell - kellene. A tömeggyilkos fajvédő és kommunista rezsimek „hagyománya"
nyilvánvalóan szóba sem kerül.) Távolsága vagy közelsége ezen áramlatokhoz különböző,
de nem ez a lényeg. Kis János nem egyszerűen valahol ezek között helyezkedik
el. A három említett áramlat fogalmazta meg az utóbbi durván másfél évszázad
fő nemzeti céljait: a szabadság és joguralom követelményeit, a nemzeti, politikai
és szociális emancipáció programját. Kis János filozófiai és politikai programja
e három eszmekör hozadékának, illetve követelményének egyesítése, és alkalmazása
a modern tömegtársadalomra a globalizálódó, vagyis az egyes nemzeti-politikai
közösségek egymás közti viszonyát lassan átformáló világban. Kis János mint
politikus pedig nyilvánvalóan olyan politikát támogat, amelyről úgy látja, a
legtöbb esélyt adja e program megvalósulásához.
Sem az intellektuális, sem a politikai közeg mindehhez nem volt barátságos.
Kis János liberális programja színvonalas intellektuális reflexiót a „másik"
oldalról alig vagy jószerivel egyáltalán nem kapott. Jellemző, hogy kevés értő
és figyelmes kritikusa, beleértve a konzervativizmus valamely ágával rokonszenvezőket,
szinte kivétel nélkül a magyar nemzeti közép, jobboldal margóján, illetve azon
kívül állt. A magyar jobboldal meghatározó ideológusai (ha lehet őket egyáltalán
annak nevezni), szövegeiben csak a marxista „vörös farkak" nyomát ütötték
bottal, és a „nemzetgyalázás" passzusai után kutattak árgus szemekkel.
Érdekük volt, hogy rámutassanak: „összenő, ami összetartozik", Kis János
valójában egy „álcázott bolsevik", az (utód)kommunisták szekerét tolja,
akárcsak kreatúrája, az SZDSZ.
A politika színterén a liberális programot a rendszerváltás pillanatától két
irányból is veszély fenyegette. Az egyik, a kommunizmus sajátos örökségeként,
annak visszahatásaként a háború előtti nemzeti-konzervatív eszmekör feltámadása.
Az 1989 óta formálódó magyar jobboldal, amely meglehetősen korán ledobta magáról
a népi hagyományt (ami eredetileg nem is oda tartozott), túl gyorsan és főleg
minden önreflexió és kritika nélkül kanyarodott vissza a Horthy-korszak „nemzeti
kereszténynek" becézett kurzusának paneljaihoz. Ez nem volt szükségszerű,
ám annál kényelmesebb. Ma úgy tűnik, majdnem helyrehozhatatlan tény, hogy a
magyar jobboldal integrálása (helyesebben: bedarálása és monolittá gyalulása)
a terror(nyilas?)házas posztkommunista antikommunizmus révén ment végbe. Ez
az állapot talán nem végleges, de nyomasztó mértékben előrehaladt.
A másik veszély az állami paternalizmus iránti, a Kádár-korszakban meggyökeredzett
nosztalgiák tovább- vagy újjáéledése, illetve a Kádár-kori establishment gazdasági-hatalmi
pozícióinak átmentése volt. Az előbbi a drámai posztkommunista gazdasági válság
idején a társadalmi és gazdasági reformok, a nagy újraelosztási rendszerek átalakításának
programja alól lúgozhatta ki a lehetséges tömegtámogatást. Ez nemcsak úgynevezett
hatékonysági kérdés. Nem csak az volt a tét, hogy ha kis kilengés után a közhangulat
nyomására újra az osztogatásos gazdasági populizmus tér vissza, akkor a magyar
gazdaságra és társadalomra az erőforrások elpazarlása után újabb, a korábbinál
is súlyosabb összeomlás vár, és minden, ami evvel jár: káosz, a politikai szélsőségek
megerősödése. A reform a társadalmi igazságosság, a közterhek viselése és a
közjavak elosztása igazságosságának kérdése is. A tét az új köztársaság politikai
és erkölcsi újraalapozása és megszilárdítása. Az utóbbi, közkeletű nevén „hatalomátmentés"
viszont fordítva, soha nem egyszerűen erkölcsi, igazságossági kérdés volt. Nem
egyszerűen az volt a tét, hogy akik a pártállam szolgálatában, a diktatúra privilégiumait
kihasználva és élvezve méltatlan és érdemtelen előnyhöz jutottak, azok ebből
ne kovácsolhassanak maguknak újabb előnyt. A korrupció és az állami, illetve
egykori pártvagyon széthordása a gazdaság szükséges modernizációját is veszélyeztette.
Az 1990 utáni évek politikatörténetét nem szükséges most részletesen felidézni.
Elég annyi, hogy az első szabad választásokon ellenzékbe kerülő SZDSZ számára
az első pillanattól fogva neuralgikus stratégiai kérdés volt, hogy melyik oldalon
vannak olyan erők, amelyekkel együttműködve a liberális programot nagyobb eséllyel
lehet megvalósítani vagy legalább előrevinni. A Beszélő olvasóit erről nem kell
fölvilágosítani: az erről szóló vita jórészt a heti-, illetve havilap Beszélőben
folyt. Kis János 1994-ben már nem volt az SZDSZ elnöke, de kétségkívül a párt
egyik legbefolyásosabb személyisége volt. 1994-ben, az 1990-es alkotmányozási
egyezség felrúgása után, a médiaháború közepette, az MDF-ben egyre erősödő radikális
jobboldali szárny (a liberálisok mellett saját kormányuk ellen is irányuló)
támadásainak kereszttüzében, a Fidesz megrendülése és az MSZP látványos megerősödése
láttán ő is azok közé tartozott, akik végül a koalíció megkötése mellett foglaltak
állást. Ez lehet, hogy hiba volt, de három dolgot nem szabad szem elől téveszteni:
az MSZP-vel való szövetkezés nem volt eleve, ideológiai értelemben kódolva.
Továbbá nem volt képtelenség azt feltételezni, hogy az alkotmányos intézményrendszert
alapjaiban támadó jobboldali radikálisokkal szemben az MSZP hajlamosabb és rászoríthatóbb
az alkotmányos rend tiszteletben tartására. Végül nem volt abszurd a feltételezés,
hogy a koalícióban lévő SZDSZ hatékonyabban szegülhet szembe a kádári nosztalgiákat
élesztgető gazdasági populizmussal, sőt még az sem, hogy elősegítheti az MSZP
belső, pozitív irányú evolúcióját. Ezek a remények és várakozások csak részben
teljesültek.
Az 1994-es koalíciókötés egyik legnagyobb politikai kockázata az volt, hogy
látszólag igazolta a radikális jobboldal ősrégi és jellegzetesen antiszemita
mítoszát az ún. „nemzetrontó liberálbolsevizmusról". Az 1994 és 1998 közötti
ciklusban az ellenzék szívesen ügetett ezen a vesszőparipán, 1998-cal kezdődő
kormányzásuk idején pedig a lovak közé csaptak. Az MSZP-nek is szüksége volt
erre az imidzsre: kényelmesen helyezkedett el a „jobboldali reakció elleni demokratikus
népfront" pozíciójában. Ezzel spórolhatták meg az öntisztulás, a generációváltás
és az önálló eszmei program kialakításának sokkal nehezebb és kínosabb munkáját.
Kis János 1998 után több írásában is védelmébe vette a koalíciókötést. Érvelése
szerint a koalíció első két éve, mindenekelőtt a gazdasági stabilizáció és az
alapszerződésekben megtestesülő külpolitika tendenciáiban megfelelt a liberális
rendszerváltó program főbb törekvéseinek. Másfelől nem rejtette véka alá az
MSZP-vel kapcsolatos aggodalmait, az 1995-től szaporodó korrupciós botrányokat
és korporatív törekvéseket. 1996-ban - írta - az SZDSZ-nek ki kellett volna
lépnie. Másfelől tény, hogy 2000 őszén, 2001 tavaszán nem állt Demszky mellé.
Igaz, nyilvánosan nem bírálta őt, de távolságtartása egyértelmű volt. Félreértés
azonban ezt a gesztust a szocialistákhoz való feltétel nélküli kötődéssel magyarázni.
A liberálisok egyik alapdilemmája sokak szerint akkor az volt, hogy nincs olyan
befolyásos jobbközép párt, amellyel esély lenne a párbeszédre. A Fidesz-kormányzás
idején zajló kormányzati ideológiai offenzíva kétségtelenné tette, hogy onnan
az SZDSZ semmit sem várhat. A 2002-es választások tétje tehát a liberálisok
számára az volt, hogy a kormányváltó szavazók kisebb részét maguk mellé állítva
a parlamentben és a kormányban esélyük lehet-e a politika befolyásolására, vagy
a két nagy párt közötti választást lebegtető taktikával elveszítik - éppen a
Fidesz esett hasonló csapdába 1994-ben, amikor kis híján kibukott a parlamentből
-, az MSZP táborába terelik a Fideszt leváltani akaró szavazatokat. Ez akár
a Fidesz újbóli győzelmét is eredményezhette volna. Az eredmény igencsak szoros
volt, mindkét szempontból. De a tét nemcsak az volt, hogy a jobboldal radikalizálódó
társadalomátalakító offenzíváját megállítsák, hanem az is, hogy a parlamentben
megmaradjon a liberális alternatíva, méghozzá a politika érdemi alakítására
elegendő befolyással. Úgy látszott, a 2002-es választásokon sikerült ezt a minimális
célt elérni. A fajvédő párt kiszorult a parlamentből, megtörtént a kormányváltás,
és a liberális párt erős alkupozícióból léphetett kormányra a szocialistákkal.
Mi változott azzal, hogy kiderült Medgyessy Péter miniszterelnök szt-tiszti
múltja, és a liberálisok nem tudták (vagy igazán nem is akarták) kikényszeríteni
a váltást? Kis János szerint Medgyessy Péternek azért kellett volna mennie,
mert eltitkolta a választók előtt a múltját. Nem azért, mert szt-tiszt volt,
hanem azért, mert ezt nem mondta meg. Ezt a finom distinkciót az első pillanattól
bagatellizálták és félreértelmezték. Politikai üzenete éppen a fordítottja annak,
mint aminek beállították. Nem a múlt, a „múltban való vájkálás" a tét,
hanem a jövő, a köztársaság kormányának hitelessége és szavahihetősége. Mi várható
attól a párttól és attól a kormányfőtől, amelyik úgy gondolta, erről a választóknak
nem kell tudniuk, illetve ezt előttük fontos eltitkolni?
Az alkotmány és a politikai intézményrendszer, a köztársaság működésének elengedhetetlen
feltétele, hogy az emberek, a politikai közösség tagjai azonosuljanak vele:
akkor működik megfelelően, ha magukénak érzik és fontosnak tartják elveit. A
politikai közösség tagjain kívül más, aki legitimálná, nincs. A magukénak pedig
csak akkor érezhetik, ha várakozásaiknak, többek között erkölcsi elvárásaiknak
is képes megfelelni. Kézzelfoghatóan érvényesülnie kell például két alapvető
elvárásnak: a népszuverenitásnak és a hatalom számonkérhetőségének, a hatalom
felelősségének.
Az új alkotmányos rendszer teljesítménye sok szempontból sikeresnek értékelhető:
a gazdaság föllendült, nemzetközi versenyképessége nőtt. Esély nyílt a fejlett
világhoz való csatlakozásra a közeljövőben. Ugyanakkor a rendszerváltás utáni
kormányzatok és politikai elit közös kudarca, hogy ma a magyar nép politikai
értelemben frusztrált: nem látja az alkotmányosság értelmét. Úgy látja, hogy
részvétele saját ügyei alakításában nem megfogható, érzületeinek, politikai
reakcióinak nincs látható következménye. Az intézményrendszer defektusosan működik,
az alkotmányos keret formálisnak tetszik, a benne foglalt erkölcsi elvárások
szórványosan és részlegesen érvényesülnek. Vagyis nem sikerült a rendszerváltással
létrejött új politikai intézményrendszer lényegét megszilárdítani és elfogadtatni,
iránta bizalmat ébreszteni.
Az egykori MSZMP propagandagépezete 1988-89-ban igyekezett gyanút kelteni a
rendszerváltás politikai tartalma iránt. Önjelölt csoportocskák alkudoznak a
nép háta mögött, feje fölött a hatalmi pozíciók újraosztásáról, a húsosfazékról
- hangzott a mese. A magyar társadalom a történelmi tapasztalatokból fakadóan
kétségkívül hajlamos is volt a gyanakvásra. A rendszerváltás mindmáig nem tudott
megszabadulni attól az árnyképtől, hogy voltaképpen titkos alkuk és piszkos
ügyletek története volt. A rendszerváltás egyik fő elemét, az állami vagyon
elosztását és a privatizációt kezdettől titkok és a mély gyanakvás övezte. Ez
aligha lehetett volna másképp, még akkor sem, ha a folyamat sokkal méltányosabb
módon ment is volna végbe, mint amit a közvélekedés tart róla. Az egykori állambiztonság
múltját és ügyeit azonban lett volna mód megnyugtatóan tisztázni.
Sokan, és talán nem teljesen megalapozatlanul, vélik úgy, hogy nem az egykori
titkosrendőrség irataiban van a pártállami diktatúra kutyája elásva. Ezzel csak
részben értek egyet. A titkosrendőrség, a pártállam titkainak megismerése nemcsak
azért fontos, mert enélkül nem alkothatunk tiszta képet a diktatúra működéséről,
következésképp arról sem, mi volt 13 évvel ezelőtt a rendszerváltás tétje. Azért
is fontos, mert a titkok feltárása az új rendszer politikai és erkölcsi megszilárdításának
is kulcseleme (vagy az kellett volna, hogy legyen). Az állambiztonsági múlt
feltárása szimbolikus jelentőségű. A köztársaság jövője szempontjából nem elfogadható,
hogy az a hazug látszat keletkezzen, hogy a rendszerváltás titkos alkuk és machinációk,
ráadásul jelentős részben az egykori titkosrendőrség machinációinak szüleménye.
A múlt feltárását végző két parlamenti bizottság eddigi ténykedése súlyos veszélyeket
rejt e tekintetben. A kormányoldal, elsősorban is a szocialisták a miniszterelnök
védelmében meglehetős sikerrel terjesztik azt a legendát, hogy az együttműködés
a pártállam „szerveivel" lényegtelen momentum, sőt az egykori együttműködők
valójában a rendszerváltást készítették elő. Nincs különbség az „ellenállók"
és az „együttműködők" között, illetve a különbség csak annyi, hogy az „együttműködők"
messzebbre látók, megfontoltabbak és hatékonyabbak, más szóval bölcsebbek és
tehetségesebbek voltak. A másik veszély annak sugalmazása, hogy „mindenki szem
volt a láncban". Mindenki többé-kevésbé részese, együttműködője volt a
diktatúrának, nincs mit egymás szemére vetnünk. 1989 ezért sem lehetett választóvíz
- állítja a régi-új (reform)szocialista mítosz. Végül: nem elfogadható az a
rejtett, népfrontos, egyben ősrégi, legkésőbb 1956-tól (de inkább jóval korábbról)
datálható állambiztonsági sugallat sem, amellyel 1989-ben is próbálkoztak, hogy
a politikai rendszer pilléreinek bolygatása nemcsak hogy eltereli a „valós",
„az emberek napi gondjait érintő" kérdésekről a figyelmet, de egyben a
„fasiszták" térnyerésének ad utat.
Az új szocialista-szabad demokrata koalíció azzal a határozott ígérettel lépett
föl, hogy nemcsak a kormányt váltja le, nemcsak véget vet az ideológiai polgárháborúnak,
hanem politikailag és erkölcsileg is megszilárdítja a köztársaságot. A kormányzat
bizonyítja, hogy átlátható, számon kérhető, felelős a népnek, a nép pedig részese
a hatalomnak. Vége a politikai cinizmusnak, a rejtegetésnek, a sumákolásnak.
Ebből a szempontból nem túl ígéretes, hogy Magyarország jelenlegi legnagyobb
és legbefolyásosabb politikai pártja tizenhárom évvel a rendszerváltás után
olyan miniszterelnököt kínált fel, aki éppen az őszinteség és az átláthatóság
szempontjából lett egy csapásra kérdéses figura. És elgondolkodtató, hogy ha
a párt vezetői tudtak a múltjáról (márpedig efelől szemernyi kétségem sincs,
bár biztos tudomásom erről ugyebár nem lehet), akkor hogyan gondolhatták, hogy
a mai helyzetben, az ország jelenlegi politikai és mentális állapotában ez nem
számít.
Haraszti Miklós fölidéz egy régi viccet Kis János álláspontjának illusztrálására:
azért záratná ki Medgyessyt a miniszterelnökségből, mert az életrajzában ugyan
föltüntette, hogy egyetemet végzett, de azt nem, hogy általánosba is járt. Vagyis,
hangzik a politikai érv, ha a szabad demokraták egyszer magasabb érdekből, az
ország modernizációja és a szélsőjobb elszigetelése érdekében elvállalták, hogy
koalícióra lépnek az egykori utódpárttal, akkor most ne finnyáskodjanak, ha
napvilágra kerül olyasmi, amit amúgy is mindenki tudott, csak most éppen Medgyessyről
derült ki. Az utódpárt olyan, amilyen, tudjuk, ők alaposan „benne voltak".
Vagy ahogy a miniszterelnök mondta: „voltak dolgok". A szabad demokraták
ennek tudatában vállalták az együttműködést velük.
Az érv ki nem mondott kiindulópontja az, hogy az utódpárt menthetetlenül utódpárt,
és ha ez igaz, illetve most már többedszerre be is bizonyosodott, ez akkor sem
akadálya annak, hogy a rendszerváltó liberálisok velük szövetkezzenek. Nekem
viszont az a véleményem, hogy a szabad demokraták nem a változatlan utódpárttal
vállalták a feltétel nélküli, „történelmi" szövetséget, hanem azzal az
ígérettel és tagadhatatlanul elvileg meglévő lehetőséggel, hogy a szocialista
párt levetkőzi utódpártiságát, és a rendszerváltás iránt hátsó gondolatok nélkül
elkötelezett, modern szociáldemokrata párttá válik. Ők is ezt ígérik, immáron
tizenhárom esztendeje, és ez elemi érdeke nemcsak nekik, hanem a magyar köztársaságnak
is. Az a minimum, hogy ezt számon kérhetjük rajtuk.
Az ÉS május 3-i számában írott politikai elemzésében (Ami biztos -
és ami bizonytalan), még a kormányalakítás és a Medgyessy-ügy előtt vagyunk(!),
Kis János föltette a kérdést: Van-e az MSZP-ben hajlandóság az „alkotmányvédő"
kormánypolitika vállalására? Kis János ezt a kérdést a bizonytalanságok közé
sorolta. „Semmi kétség, az MSZP távolodóban van utódpárti identitásától. De
amikor ezt megállapítjuk, nem hallgathatjuk el, hogy eközben nem tett szert
új identitásra. Belső egységét nem eszmék körül teremtette meg, hanem a legkülönbözőbb
érdekcsoportok áttekinthetetlen alkuiban (…) Az MSZP ma sokkal inkább látszik
különféle érdekek kiszámíthatatlan koalíciójának, mint elvek körül szerveződő,
világos irányítási hierarchiával rendelkező pártnak. Mai állapotában is könnyű
elképzelni róla, hogy az alkotmányos jogállam konszolidálásába belevágjon, de
nehéz elképzelni, hogy azt rendületlenül végigcsinálja. Legalábbis egyedül."
Ebben az írásában Kis János számos ponton világossá tette, hogy megítélése szerint
milyen feltételek teljesülése esetén van értelme a liberálisok és a szocialisták
közös kormányzásának. Röviden annyit: addig van értelme, amíg látható esély
van arra, hogy az MSZP valóban elkötelezi magát a köztársaság megszilárdításának
programja mellett, maradéktalanul levetkőzi utódpárti reflexeit, és/vagy amíg
a SZDSZ-nek érezhető befolyása van arra, hogy ez a folyamat ne forduljon a visszájára.
A Medgyessy-ügy ezek iránt támasztott kétséget.
Az MSZP-hez kötődő publicisták hada örömmel és megkönnyebbüléssel fogadta Kis
János kilépését. Az SZDSZ megszabadult a ballasztjától, végre zárt értelmiségi
klubból pragmatikus politikai párttá válhat. Ezt a nézetet nem kívánom kommentálni.
Megkönnyebbülésük számomra mindenesetre félreérthetetlenül azt jelzi, hogy ők
mindig pontosabban értették Kis Jánost, mint a szélsőpolgári oldal liberálbolsevikozó
acsarkodói - és mint néhány egykori párttárs.