Az Orbán-kormány rendpárti stratégiája vagy a szocialisták kísérlete a szabadság rendjének megteremtésére? - Ez a kétféle válasz állt a választók előtt ez év tavaszán, amikor - egyebek mellett - a bűnözés terén kialakult helyzet megoldási alternatíváit is mérlegelniük kellett. Minthogy e kérdésben a jelen, illetve a közeli jövő politikai vitáiról van szó - a szerző világnézeti irányultságától függetlenül is - nehéz az elemzés objektivitásához szükséges távolságból szemlélni az eseményeket. Az alábbi írás ezért a belügyi tárca elmúlt négyévi vázlatos értékelése mellett már inkább a jelen és a közeljövő teendőinek lehetséges irányaira koncentrál.
Bírálatok, ígéretek,
licitek
A Fidesz-MPP az 1998-as választásokat megelőző kampányában kiemelkedő szerepet
kapott a Horn-kormány közbiztonsági teljesítményének - részben jogos - bírálata,
amely azonban nyomban kiegészült a bűnözés visszaszorítására, a szervezett bűnözés
felszámolására tett túlzó, megalapozatlan ígéretekkel. Nyilvánvalóan szavazatszerzési
céllal ígértek változásokat az alvilági leszámolásoktól, robbantásos merényletektől
megriadt lakosságnak. Később, a maffiaellenes törvénycsomag beterjesztése idején
az újdonsült kormánypárt még inkább túldramatizálta a szervezett bűnözés veszélyeit,
s még inkább rálicitált választási ígéreteire.
Az MSZP ellenzéki szerepkörben sem váltott stratégiát: kriminálpolitikai programja
az 1998-tól induló jogalkotási ciklus rendpárti kriminálpolitikájának bírálataként
bontakozott ki, és a 2002-es választási küzdelemre vált teljessé. Az SZDSZ-szel
együtt, konstruktív ellenérvekkel igyekeztek a közvéleménnyel tudatosítani a
túlzott ígérgetés veszélyeit, szakmai szempontból pedig főként arra törekedtek,
hogy a jogszabályok szigorítása és a bűnügyi felderítő szervek jogkörei ne lépjék
túl a jogállami kereteket. Bár gyakran elhangzott az a vád, hogy az ellenzék
a büntetések szigorítása és a hatékonyabb titkos információgyűjtést segítő módszerek
bevezetése ellen hadakozik, valójában erről szó sem volt. Ezt már csak azért
sem tehette, mert a kormány által a parlamenthez benyújtott maffiaellenes törvénycsomag,
a közlekedésigazgatás korszerűsítése, továbbá az eurokonform okmányrendszer
bevezetésének előkészítése már a Kuncze Gábor vezette minisztériumban megtörtént.
E többségében már a szükséges államigazgatási koordináción is túljutott tervezeteket
később már csak a rendpárti ízlésnek megfelelően „korrigálták". E „korrekciók"
eredményeképpen a titkos információgyűjtésre feljogosított bűnüldöző szervek
jogosítványai nagymértékben kibővültek, e rendkívül érzékeny felderítési módszerek
alkotmányos és törvényes felhasználását garantáló szabályok azonban hiányosak
maradtak.
Hasonló sorsra jutott a parlament által 1998 márciusában elfogadott és kihirdetett
új büntetőeljárási törvény, amelynek 2001. januárban tervezett hatálybalépését
- néhány, a kormánytöbbség szája íze szerinti rendelkezéstől eltekintve - az
Országgyűlés elodázta. Ezzel lehetetlenné vált az igazságszolgáltatás szervezeti
korszerűsítése, illetve a jogállami elveknek és követelményeknek a jelenleginél
jobban megfelelő eljárási rend bevezetése, köztük olyan fontos és időszerű eljárási
szabályok sem léptek hatályba, mint a titkos adatszerzés ügyészi felügyelete.
Az 1998 és 2001 közötti jogalkotási időszakban tehát teljes mértékben megalapozták
a rendpárti kriminálpolitika jogalkalmazási gyakorlatát: ezzel lehetőséget teremtettek
a fokozott kriminalizálásra, a büntetések ésszerűtlen szigorítására, a bírói
önállóság korlátozására és a minél szélesebb körben engedélyezett és minél kevésbé
felügyelt titkos felderítési tevékenységre. Ez a jogalkotás és jogalkalmazás
- az uralkodó politikai stílus által meghatározott környezetben - a büntető
állam kialakulásának minden feltételét hordozza.
Kételyek, fenyegetések,
visszarendeződések
A vezető kormánypárt ígéreteinek teljesítése a rendőrségre várt, amely a várakozásnak
természetesen nem volt képes megfelelni. A felderítés és a nyomozás eredményessége
nem javult, és nem sikerült módosítani a bűnözés növekedésének évtizedes alaptendenciáját
sem. A valódi eredményeket a kormányzati sikerpropagandához kapcsolódó, egyre
derűlátóbb színekkel ecsetelt virtuális közbiztonságképpel helyettesítették,
és a valóságra, valamint a lakosság szubjektív közbiztonságérzetére tekintet
nélkül azt állították, hogy a bűnözés jelentősen csökkent, és ennek megfelelően
a közbiztonság helyzete javult. Láthatóan az sem okozott zavart, hogy a merész
állításokat alátámasztó bűnügyi statisztika a rövid távú sikerek igazolására
alkalmatlan eszköz, és egyébként sem tükrözte a derűlátó állításokat.
Mint ahogyan az előre látható volt, a hisztérikus sikerhajszolás és a méltatlan
statisztikai számháború súlyosan károsította a bűnüldöző szervek szakmai értékrendjét,
a vezetők és vezetettek közötti kapcsolatokat. A jogsértések kétséget kizáró
bizonyításához szükséges tények felderítésének és bizonyításának törvényességi
követelményei meggyengültek. Mondhatni, visszaütött a felderítés új jogintézményeinek
elnagyolt garanciarendszere. Kétségek merültek fel aziránt is, hogy az ügyészi
szervezet és a bíróságok képesek ellenállni a bűnüldöző szervek főként célszerűségi
szempontokra tekintő - és politikailag is alátámasztott -, mindenáron eredményre
törekvő nyomásának. Mindezen kételyek a bírói függetlenség és a pártatlan bíráskodásba
vetett hit megingásának veszélyét is felvetették. Súlyosbította a helyzetet,
hogy több ügy kapcsán is felmerült annak gyanúja, hogy a kormány közvetlen politikai
célok elérésére vagy ilyen érdekek érvényesítésére használja fel a bűnüldöző
apparátust. A tekintélyelvű kormányzat folytonos fenyegetőzései, oktalan keménykedései
arra utaltak, hogy a rendészeti szerveket ténylegesen hatalmi eszköznek tekinti.
A hatalmi túlsúlyra törekvő kormányzási stílus mellett igen kevés tere maradt
a rendészeti szervek alkotmányos felügyeletének és külső kontrolljának. A döntésre
jogosultak önvizsgálat helyett gyakorta magyarázkodni kényszerültek, amely azonban
nem győzte meg a közvéleményt.
A Fidesz-MPP-kormány jelentősen megnövelte a rendfenntartásra fordítható összegeket,
a költségvetési támogatások elosztásakor azonban figyelmen kívül maradt az a
nem lényegtelen körülmény, hogy a rendőri tevékenység legfontosabb eleme mégiscsak
a rendőr. A hibás jövedelemelosztás, továbbá a megkésett bérrendezés és az azt
megelőző nagyfokú fluktuáció következtében lényegében stabilizálták az eltávozottak
helyére lépő kezdő és ezért gyakorlatlan állományt. A jelentős támogatások ellenére
a rendőrség súlyos létszámgondokkal küzd, és a hosszú évek óta tartó elvándorlási
folyamat következtében igen sokan kellő képzettség nélkül töltik be munkakörüket.
Bírálatok érték az elharapódzó rendőri korrupciót, a brutalitás növekedését,
amelyeknek okai az anyagi megbecsülés hiányára, a képzetlenségre, a fegyelmezettnek,
katonásnak mondott, valójában azonban nyers, elidegenedett bánásmódra és a teljesítményalapú
szelekció hiányára mutatnak. Egyes források szerint az összes rendőri állomány
25-30%-ban, az egyenruhás állomány legkevesebb 75-80%-ban korrupt.1
A rendőrök véleménye szerint vezetőik elvárásai politikai szempontokat tükröznek,
és funkciójukat nem szakmai eredményeik alapján, hanem politikai okokból töltik
be - bár ezt a megállapítást a Belügyminisztérium és a rendőrség vezetői cáfolták.
Sok rendőr megkérdőjelezi munkahelyi vezetőjének szakmai kompetenciáját, a felső
vezetést nem tartják szakmailag és erkölcsileg kikezdhetetlennek. A felmérésektől
függetlenül is általánosnak mondható az a rendőri vélekedés, mely szerint a
testület paramilitáris szerveződése és irányítási rendje nem felel meg a korszerű
rendészet igényeinek, ma már inkább akadályozza és formális kötelezettségekkel
terheli a munkát.2
A közvetlen politikai vezérlésnek alávetett rendőrség szervezeti egyensúlya,
irányítási viszonyai megbomlottak. A fontosabb hatáskörök az irányító szervekhez
kerültek, minek következtében átláthatatlan, hatalmas költséggel működő központi
adminisztráció jött létre, miközben a területi szervek továbbra is hiánygazdálkodást
folytatnak.
A kormány beiktatását követően szinte azonnal hatályon kívül helyezte a „lakosság
közeli" rendőri szervezetek (rendőrőrsök) létesítésére vonatkozó korábbi
döntéseket, megakadályozta az ésszerű decentralizációt, és konzerválta a területi
szervek elavult struktúráit.
Az Orbán-kormány elhibázott protekcionista szociálpolitikája révén részben közvetve,
részben pedig a jogalkotás révén közvetlenül kriminalizálta a szegénységet,
az elesettséget, a támogatásra, nevelésre szoruló veszélyeztetett kiskorúakat,
a szenvedélybetegségeket is. Nagy valószínűséggel a börtönben végzik a lakás-
és munkanélküliek, a végletesen lecsúszottak, a börtönéveiket töltő szülők kiszolgáltatott
gyermekei is.
Lakatok, rácsok, korlátok
A teljes társadalom integrációjára törekvő szociáldemokrata társadalomfilozófia
keretébe illeszthető kriminálpolitika leginkább abban különbözik a rendpárti
„megoldásoktól", hogy a társadalom bajait nem csupán lakatokkal és rácsokkal
kívánja kezelni. A társadalmi szolidaritás elvének megfelelő létfeltételek megteremtése,
a kiszolgáltatottság nélküli élet, a biztonságos munkaerőpiac, a korszerű egészségvédelem,
a szociális biztonság és a szegényeket támogató esélyteremtés együttvéve képesek
ellensúlyozni az elmúlt évtizedek bűngerjesztő következményeit: ezt kell megalapoznia
a kriminál- és a szociálpolitikát összekötő bűnmegelőzési törvénynek. Ennek
a gondolatnak persze el kell jutnia a jogalkotáson kívül az állami és önkormányzati
döntések folyamatába, sőt a bűnmegelőzési célú civil kezdeményezések körébe
is.
A rendpárti kriminálpolitika alternatívája olyan elvek és koncepciók foglalata,
amely a rend megőrzését szolgáló jogalkotáson keresztül befolyásolhatja a büntető
jogalkalmazás gyakorlatát. Mivel a bűnözés kezelésére vonatkozó stratégia megvalósítása
kormányzati ciklusokon átívelő feladat, ésszerű lenne olyan, nemzeti egyetértésen
alapuló kriminálpolitika kidolgozása, amely a hosszú távú elképzelésektől távol
tarthatja a taktikai célokat szolgáló politizálást, és egyben támasza lehet
a jog kontinuitásának. A nemzeti kriminálpolitika célja csak a szabadság rendjének
megteremtése lehet.
A jelen áttekintés keretei között nincs mód a rendészeti tevékenység szakmai
koncepciójának kifejtésére, csupán azokat a legfontosabb tennivalókat vázolhatjuk
fel, amelyek a kialakult közbiztonsági helyzetből, a meghirdetett kormánypolitikából
és az ország nemzetközi kötelezettségvállalásaiból következnek. A hazai politikai
kultúra mai viszonyai között a konszenzuson alapuló kriminálpolitika kialakításának
aligha van realitása: a kormány kriminálpolitikai mozgástere legfeljebb a tervbe
vett bűnmegelőzési törvény megalkotására, továbbá a jogállamiság megszilárdítását
célzó - kétharmados többséget nem igénylő - törvénykezésre, illetve alacsonyabb
szintű, feladatmeghatározó jogszabályok kibocsátására korlátozódik. A rendészeti
tevékenységet irányító kormányszervek leginkább arra kell koncentráljanak, hogy
a bűnüldöző és a rendfenntartó munka során a jogalkalmazói gyakorlatot szigorú
jogállami keretek között tartsák. A lakosság érthető igénye például, hogy a
kormány gondoskodjon a közrend fenntartásáról, ezen belül is különösen a korrupció
megfékezéséről: a szervezett bűnözés, a kábítószer-csempészet és -terjesztés,
a gazdasági bűnözés súlyos formái joggal aggasztják a közvéleményt. Csakhogy
naivitás lenne azt gondolni, hogy a korrupciótól sújtott rendészeti szervek
és az államigazgatási apparátus képes lehet a súlyos bűncselekmények elkövetőit
az elvárt, sőt remélt hatékonysággal leleplezni és felelősségre vonni.
A rendészet: állami monopólium?
Nem halasztható tovább a parlament által 1998-ban elfogadott új büntetőeljárási
kódex hatályba léptetése: enélkül az alkotmányosság és a jogbiztonság, végső
soron az igazságszolgáltatás iránti közbizalom nem szilárdítható meg. A parlament
aligha odázhatja sokáig az alkotmányos alapelvekre és a tettarányos büntetési
rendszerre épülő új büntető törvénykönyv megalkotását, amely alkalmas lehet
az ésszerű büntetési célok és mértékek megállapítására, egyben utat nyithat
a ma túlsúlyban lévő szabadságvesztéses büntetések mellett a korszerű alternatív
büntetési módok bevezetésére. E jogszabály feladata lehet, hogy a hatályos jogokból
kiirtsa a szenvedélybetegségek kriminalizálásának szabályait, s hogy visszaadja
a büntetések mértékét megállapító bírák mérlegelési szabadságát. A személyes
szabadságjogok érvényesülése szempontjából igen nagy jelentőségű a bűnügyi nyilvántartások,
illetve a bűnüldözési adatkezelés minősége is.
A rendészeti szervek működését és a rendészeti tevékenységet hatályos alaptörvényünk
jelenleg állami monopóliumnak tekinti: a rendőrséget a civil közigazgatástól
elkülönült, kizárólag kormányzati irányítás alatt álló fegyveres szervezetként
határozza meg. Holott a modern európai felfogás szerint a közbiztonság kollektív
társadalmi termék: az egyének és a közösségek tevékenységéből, az állami szervek
hatósági intézkedéseiből, a polgárok önvédelmi képességeinek és a vállalkozói
piac nyújtotta szolgáltatások együtteséből alakul ki.3 A közbiztonsági jog rendszerváltás
utáni fejlődése ugyancsak ezt a korszerű felfogást támasztja alá: a magánnyomozás,
a vállalkozói alapú biztonságvédelem, a stratégiai jelentőségű vállalkozások
kötelező fegyveres biztonsági őrzése, a mezőgazdasági őrszolgálatok magas szintű
törvényi szabályozása révén áttörte a biztonságteremtés állami monopóliumát.
E helyzetet kellene követniük az alkotmányos rendelkezéseknek is, megalapozva
ezzel a sokoldalú biztonságteremtés alkotmányos alapjait is. Ezen a fundamentumon
végezhető el a rendőrség és más, államilag szervezett rendészeti szervek mellett
a vállalkozói alapon biztonsági szolgáltatásokat nyújtó társaságok, továbbá
az ilyen típusú civil szerveződések, közöttük a polgárőrség jogi hátterének
és működési feltételeinek hosszabb ideje indokolt korszerűsítése is.
A határőrség helyzetének alkotmányos rendezését sürgeti az euroatlanti csatlakozás
lehetőségének közeledése. E testület - kifejezetten elavult jogi és katonai
koncepciókat követve - hatályos alkotmányunk szerint a Magyar Honvédség mellett
a fegyveres erők közé tartozik, miközben valójában tisztán rendészeti feladatokat
lát el. Lényegét tekintve határrendőrség, amelyet a belügyminiszter irányít,
és e minőségben lehet részese a közös európai határrendészeti feladatoknak.
Egyébként a valóságban a határőrségnek a Magyar Honvédség feladataitól eltérő
vagy közösen megoldható honvédelmi feladatai nincsenek.
Rendfenntartás - politika
nélkül?
Szembe kell néznünk azzal a ténnyel is, hogy a rendszerváltó erők egyik legfontosabb
követelését, a rendfenntartó erők depolitizálását alkotmányunk szabályai nem
garantálják. Ezt a nézetet az Alkotmánybíróság a Magyar Honvédség parancsnokának
jogállásával kapcsolatban lezajlott vitákat lezáró állásfoglalásában kifejezetten
meg is erősítette. Az 1989. évi alkotmánymódosítás óta eltelt idő tapasztalatai
azt mutatják, hogy a fegyveres erők, a rendészeti és a nemzetbiztonsági szervek
tagjaival kapcsolatban kimondott párttagsági és politizálási tilalmak a politikai
befolyásolás akadályozására nézve nem nyújtanak érdemi biztosítékokat, legfeljebb
hivatkozási alapot szolgáltatnak annak elfedésére. Mi sem igazolja ezt jobban,
mint a kormányváltásokat követően a közigazgatáson végigsöprő tisztogatások,
majd politikai hátterű kinevezések és a klientúraépítés gyakorlata. Újra kell
gondolni a rendészeti szervek politikamentességének követelményeit is.
Az újraértelmezés első szempontja abból a felismerésből adódhat, hogy a jogalkalmazás
alapjait meghatározó jog maga is a politika terméke, és bár a jogalkotás folyamatában
a politikai szándékoktól függetlenül is érvényesülniük kell a jogállam alapértékeinek,
a politikai akaratok végső következményeként megalkotott tételes joganyag kötelező
erővel jelöli ki a jogalkalmazás célját és módjait is. Ennyiben az igazságszolgáltatás
és maguk a bírák is a pozitív jog által közvetített politikai befolyás alatt
cselekszenek, és a bíró csupán a jog határain belül független. A jogállamban
viszont eltűrhetetlen, ha a jogalkotó a tételes jog útján törekszik korlátozni
a bírói szabadságot, vagy ha a végrehajtó hatalom politikai módszerekkel törekszik
erre. Például a bíróságok működési feltételeinek csorbítása vagy olyan politikai
elvárások révén, amelyek következtében az ítélkezési gyakorlatot jogon kívüli
szempontok befolyásolják.
Részben ugyanez az okfejtés érvényes a rendészeti szervek működésére is, azzal
a lényeges különbséggel, hogy azok nem az igazságszolgáltatás részei, munkatársaikat
nem illeti a bírói függetlenség alkotmányosan garantált joga. Sőt - az önálló
hatalmi ágként működő - bíróságoktól eltérően a közbiztonsági rendszer a kormányzó
politikai erők által alakított kormány irányító befolyása alatt áll. Az a kísérlet,
amely még az Antall-kormány idején a közvetlen, gyakorta informális politikai
befolyás kizárása vagy legalább korlátozása érdekében a rendészeti szervek irányítását
kiemelte a politikai vezetés alatt álló minisztériumból, rövid idő alatt csődöt
mondott. Ennek okai ma már eléggé világosan láthatók. Ezek között meghatározó
jelentőségű felismerés volt, hogy a Belügyminisztériumhoz tartozó - deklarált
önállóságú - országos hatáskörű rendészeti szervek irányításának kizárólag normatív
jogi aktusok kibocsátására korlátozott lehetőségei (BM Rendelet, illetve Utasítás)
nincsenek összhangban a parlamentnek a miniszter szakmai felelőssége tartalmáról
és határairól kialakított felfogásával és gyakorlatával. A Házban elhangzott
felszólalások, interpellációk, mennyiségüket és mondanivalójukat tekintve, döntő
hányadukban olyan közbiztonsági jelenségekre, gyakorlati rendészeti problémákra
irányultak, amelyek gyorsan kikényszerítették a belügyminiszter operatív beavatkozását
és az egyedi utasítások kibocsátásának jogával történő felruházását. Később
ezt a gyakorlatot rögzítette az 1994-es rendőrségi törvény is. E pillanattól
kezdve azonban már csak a kormányzat és a belügyminiszter politikai attitűdjeitől
és irányítási stílusától függött, hogy az alárendeltté vált rendészeti szerveket
azok viszonylagos önállóságát tiszteletben tartva vagy éppen kézi vezérléssel
befolyásolják.
A parancsuralomtól a
civil kontrollig
Az egyedi döntésekkel történő vezérlés, a parancsuralmi rendszer, a rendészeti
vezetők és a miniszter közötti függőségi viszony, a teljes egzisztenciális kiszolgáltatottság
„kedvező" feltételeket teremtenek a jogalkalmazás vagy az egyedi ügyek
politikai természetű befolyásolására. Joggal kifogásolta ezt a gyakorlatot az
Orbán-kormány ellenzéke, ugyanakkor az is világos, hogy a rendészeti szervek
egyoldalú politikai befolyásolását új megoldásokkal kell korlátozni. E szervezetek
teljes függetlenségének biztosítása - bármennyire tetszetősnek is látszik a
miniszter egyedi utasítási jogosultságának megvonása - a mindenkori kormány
közbiztonsági cselekvőképtelenségéhez vezetne, a miniszter szakmai felelősségét
pedig nagy részben áthárítaná a politikai felelősséggel egyébként nem terhelhető
rendészeti vezetőkre. Ezért tehát a kialakult jogi és irányítási rendszeren
belül kell olyan kontrollmechanizmusokat kiépíteni, amelyek a kormányzati, minisztériumi
ellenőrzés, civil kontroll és a külső törvényességi felügyelet együttes működése
révén garantálhatják a közérdeknek megfelelő, legkevésbé elfogult jogalkalmazást.
E téren különösen fontos, hogy az önkormányzatok helyi állami rendészeti szerveket
befolyásoló jogköre, beleszólási lehetősége növekedjen, hogy a jelenleginél
lényegesen nagyobb ellenőrző szerepet kapjanak a helyi közösségek. Egyszóval
a rendészeti szerveket, közülük kiemelten a rendőrséget olyan felügyeleti és
ellenőrzési koordinátarendszerben kell működtetni, amely anélkül hogy a szervezetek
önálló működését akadályozná, alkalmas arra, hogy a jogalkalmazást megvédje
a közérdeket sértő politikai beavatkozásoktól, illetve, hogy a szemben álló
politikai erők működése elégségesen nagy kockázatot jelentsen az ilyen típusú
intervenciókkal kapcsolatban.
A monopolizált parancsuralmi módszerekkel vezérelt, politikailag is túlmotivált
közbiztonsági rendszer szinte törvényszerűen centralizálódik. A hatáskörök „felcsúszása"
a politikai vezetés számára elérhetőbbé, funkcionálisabbá teszi a szervezetet,
és áttekinthetőbbé válnak a hűbéri viszonyok is. A miniszter túltengő egyedi
döntései megnyirbálják a szakmai vezetők önállóságát, megkettőzik a területi
szervek szakmai irányítására létrejött központi szerveket. Az ilyen módon működő
apparátus még megfelelő költségvetési ellátás esetén is folyton pénzügyi zavarokkal
küzd, hiszen az elosztó szerepben lévő központi szervek érdekei rendszerint
elnyomják a területi egységek normális működésére és még inkább a fejlesztésükre
irányuló igényeket. A megfelelő rendészeti működés érdekében a túlcentralizált
és bürokratikus központi szervek hatáskörét és szervezeti rendjét optimalizálni
kell. Mindenekelőtt felül kell vizsgálni a minisztériumban, illetve az országos
hatáskörű szerveken belül a hozzájuk tartozó területi szervek felügyeletére,
szakmai irányítására rendelt apparátusok működését.
A területi közbiztonsági szervek által folytatott jogalkalmazás felügyeletének
és szakirányításának feladatait, fellebbezési fórumként betöltött szerepét már
korábban lényegesen csökkentette a közigazgatási bíráskodás bevezetése. Ugyanez
várható az új büntetőeljárási törvény azon rendelkezései kapcsán, amelyek nagymértékben
megnövelik az ügyész közvetlen nyomozásirányító jogait, és a titkos információgyűjtésben
betöltött fokozott felügyeleti, illetve irányítói funkcióit. Így kevesebb lehetőség
lesz arra, hogy a hierarchikusan tagolt közbiztonsági szervezeten belül a magasabb
grádicson helyet foglaló vezető érdemben beavatkozhasson az egyes ügyekbe. A
felső szintű közbiztonsági szervezetek, illetve a megyék, továbbá a főváros
szakirányító feladatainak kiüresedése már hosszabb ideje érzékelhető, az e célból
működő szervezetek csupán a felettes irányítói hatalom felesleges kellékei,
amelyek létük igazolása céljából formális instruktorkodással és bürokratikus
papírgyártással zaklatják az irányított szerveket. E struktúra leépítése, az
itt felhalmozott értékes szellemi kapacitások és anyagi feltételek konkrét közbiztonsági
feladatokra történő átcsoportosítása a rendészeti igazgatás egyik erőtartaléka.
A bűnüldözési és a rendfenntartó tevékenység jogi és szakmai szabályainak betartását
a jól képzett munkatársak és vezetők garantálhatják: a szakirányítás címén történő
felesleges gyámkodást és gyakori okvetetlenkedést csak a rendészeti szervek
hierarchiájára szervesen ráépülő, szakszerű felügyeleti tevékenység küszöbölheti
ki. A minisztérium és az országos hatáskörű szervek közötti párhuzamosságok
kialakulását elkerülendő, a felügyeleti feladatok megosztásának helyes arányai
attól függenek, hogy az irányító miniszter döntően politikai vagy szakminisztériumi
vezetést kíván-e megvalósítani, illetve hogy milyen irányítási és felügyeleti
jogosultságok felelnek meg a miniszter szakmai és politikai felelősségének.
Visszarendezés helyett
- újrarendezés
A rendészet szakmai köreiben hosszabb ideje felvetődött Budapest és Pest megye,
továbbá a megyék mint középszintű rendészeti szakirányító szervek és mint önálló
hatáskörű nyomozóhatóságok helyének és szerepének problémája. Abban többen is
egyetértenek, hogy a főváros kerületi rendőrkapitányságokra, illetve a nagy
létszámú főkapitányságra való tagolása elavult, áttekinthetetlen és nehézkes.
A világvárosok rendőrségei égtájak szerint bontott, leggyakrabban négy körzetre
és jelentős létszámú lakosság közeli alegységre (őrsökre, őrszobákra) tagozódó
struktúrában működnek, amelyek tevékenységét kis létszámú központi irányító
mag koordinálja. Abban is egyetértés mutatkozik, hogy az ilyen típusú szervezet
képes lenne magához vonzani Pest megye agglomerációs körzeteit is, amelyek rendőri
szempontból egyébként is közelebb állnak a fővároshoz, mint a megye távolabb
fekvő területeihez.
Előre látható, hogy az EU-csatlakozás időpontjához közeledve az eddigieknél
sürgősebb lesz az államigazgatás és ezen belül a középszintű rendészeti igazgatás
körzetesítése: a középszintű rendőri szervezetek már a jelenlegi rendészeti
struktúrában sem töltenek be nélkülözhetetlen szerepet. Sőt, érdemi szakirányítási
feladataik csökkenése és a nagyvárosi rendőrkapitányságok szakmai jelentőségének
növekedése folytán sok tekintetben feleslegessé vagy legalábbis mellőzhetővé
váltak. Ezért meg kell fontolni a megyeszékhelyi rendőrkapitányságok főkapitánysági
státusba emelését, és a középszintű rendészeti irányítás regionalizálását, amely
egyúttal lehetővé tenné a rendőrség és a határőrség középszintű irányító szerveinek
összevonását is. A felszabaduló erők és eszközök tovább erősíthetnék a városi
rendőrkapitányságokat, és lehetővé tennék a kellő szakmai indoklás nélkül félbeszakított
rendőrőrs-telepítési program folytatását is.
Magántulajdon - magánbiztonság?
A decentralizálás mellett egyre inkább időszerűvé válik a rendőrség rendészeti
monopóliumának további oldása is. A biztonságteremtés terén az eddigieknél következetesebben
kell figyelembe venni a magángazdaság uralkodóvá válását, főként azt a tényt,
hogy a tulajdon védelme a tulajdonjog részjogosítványa, amelynek érdekkörén
belül a tulajdonos saját belátása szerint tesz eleget. Az államnak itt főként
az a feladata, hogy a tulajdonosok számára biztosítsa a hatékony védekezés jogi
feltételeit, konkrétan a megvásárolható magánbiztonsági szolgáltatások szakszerű
és törvényes működését. Ilyen szolgáltatások természetesen hazánkban is működnek,
a jelek szerint azonban éppen az az állami felügyeleti és ellenőrző tevékenység
hiányzik, amelynek révén garantálható, hogy a megbízó pénzéért valóban megfelelő
szolgáltatáshoz jut.
De vannak olyan objektumok, amelyek biztonságos őrzése széles körben érinti
a lakosság biztonságát is: ilyenek a közüzemi szolgáltatók, a közlekedési vállalatok,
a posta, a vegyianyag- és robbanószergyártás, a nemzeti kincsek, a kulturális
örökség pótolhatatlan darabjai. Az utóbbi időben ilyennek bizonyultak a pénzintézetek
és a pénzszállítmányok is. Ezért e téren indokolt jogszabályban meghatározni
a tulajdonos védelmi kötelezettségeit, és arra kötelezni, hogy saját költségén
gondoskodjék a vagyontárgy közérdeknek is megfelelő biztonságáról, őrzéséről,
védelméről. A vonatkozó, hatályos törvény alkalmazásának tapasztalatait tekintve
- amelyek közül csak az egyik a móri tragédia - arra a következtetésre kell
jutni, hogy a fegyveres biztonsági őrségeket felügyelő rendészeti igazgatásnak
(a rendőrségnek) gyakorta nem sikerül intézkedéseivel, illetve döntéseivel egyensúlyt
teremteni a költségtakarékossághoz fűződő tulajdonosi érdek és a közösség biztonságának
érdekei között. Természetesen a magántulajdonosokat - mint minden más adófizetőt
- maradéktalanul megilletik az állami költségvetésből a társadalom egésze számára
nyújtott rendőrségi szolgáltatások.
A sok évtizedes hagyomány és megszokás révén ma már mindenki természetesnek
tartja, hogy a közlekedésrendészeti feladatokat szinte teljes egészében a rendőrség
látja el. Valójában azonban a közúti, a vasúti, a vízi és a légi közlekedés
utas- és árubiztonsági feladatainak jelentékeny hányada abból a visszterhes
szerződésből következik, amelyet az utas, illetve a fuvaroztató köt a közlekedési
vállalkozóval. A rendészeti szervek sok tekintetben tehát az állami költségvetés
terhére ingyenes szolgáltatást nyújtanak a vállalkozó számára, sok esetben úgy,
hogy a szolgáltatások ellenértékét a vállalkozót megillető díj magában foglalja.
Ez bizonyos esetekben (pl. légi közlekedés) még elfogadható is lehet, különösen
akkor, ha az utas- és árubiztonságot védő szolgáltatás nem vagy csak nehezen
különíthető el az egyéb biztonsági szolgáltatásoktól. Más esetekben azonban
indokolatlan.
A jövő útja tehát: az önkormányzatok rendészeti feladatkörének újragondolása,
kibővítése, ezzel összefüggésben a közterület-felügyelet feladatkörének kiterjesztése
és e testületek megerősítése is. A világos elvek alapján végrehajtott decentralizáció,
a helyi és területi szervek kellő gazdasági önállóságának megteremtése lényegében
egy rendészeti reform szervezeti körvonalait jelezheti. Ehhez természetesen
az új felfogás szerint kell módosítani a rendészeti tevékenység alkotmányos
alapjait, a bűnüldözési és a büntető igazságszolgáltatás alapvető szabályait,
a Belügyminisztérium és a rendőrség irányítási rendszerét, erőteljesen decentralizálni
kell szervezeti struktúráját - s ha mindez utópiából valóság lesz, még akkor
is csak a reformértékű változások keretei állnak készen. De a szabadság rendjéhez
csak így kerülhetünk közelebb.
Jegyzetek
1. Küzdelem a rendőri korrupció ellen. Rendészeti Kutatók Egyesülete,
2000, 27. o.
2. Dr. Krémer Ferenc - Molnár Emília: Modernizálható-e a magyar rendőrség? -
A rendőrök véleménye. Rendészeti Tanulmányok, Rendőrtiszti Főiskola,
2000.
3. Finszter Géza: A Magyar Köztársaság közbiztonsági rendszere. Kézirat,
2000.