Az Orbán-kormány kétbalkezes lokális politikájának nagy része volt a bukásában. A Fidesz úgy vélte, hogy polgármesterei, önkormányzati képviselői egységes, fegyelmezett országos mega-frakcióvá szervezhetők, az ellenzéki vezetésű városok szavazópolgáraival pedig előbb-utóbb meg lehet értetni, hogy a fejlesztési források elosztásáról a mindenkori kormány saját szempontjai alapján dönt.
Egyik számítás sem igazolódott. Az önkormányzati képviselőkből nem sikerült fegyelmezett pártkatonákat faragni, a helybeli politikai társaságok vonzásai és taszításai erősebbek, mint a laza pártkötelékek. A Fidesz tévedett abban, hogy a politikai ellenfelet folyamatosan provokáló, megalázó taktika hatásos fegyver lehet az ellenzéki vezetésű településekkel szemben is. A renitens városok szóbeli vagy pénzbeli megleckéztetése nem az önkormányzat, hanem a kormány leváltására ösztönözte a szavazókat, és - mozgósítva az önkormányzatok zömét a kormány ellen - sérelmi alapot teremtett. Ezáltal a kormány nemcsak a lokális politikával kapcsolatos tematizációt engedte át az önkormányzati szövetségeknek, de a kezdeményezést is. Márpedig az offenzív taktikát kedvelő Orbán-kormány csak akkor érezte magát elemében, ha maga választhatta meg harci terepét, ha támadott, és nem kényszerült védekezni olyan kérdésekkel kapcsolatban, amelyekről egyébként tudomást sem kívánt venni.
A politikai viták a szocialista és liberális ellenzék, illetve az ellenzéki dominanciájú érdekképviseleti szövetségek, mindenekelőtt a Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége (TÖOSZ) által megfogalmazott állításokról szóltak. Alappal vagy alap nélkül, de evidenciává vált az elmúlt években, hogy a ciklus legnagyobb vesztese az önkormányzati szektor: a kormány államosítani akarja az önkormányzatokat, elvonja forrásaikat, miközben egyre több feladatot hárít rájuk, valamint politikai szempontok szerint dönt a fejlesztési támogatásokról. A Fidesz egyszerre volt arcátlan és tétován magyarázkodó, ahelyett hogy maga diktálta volna a napirendet. Felbosszantotta az ellenzéki irányítású városok jelentős részét és az ellenzéki vezetésű városok nem feltétlenül ellenzéki szavazópolgárainak éppen akkora hányadát, hogy a kormányzati hatalom kicsússzon a kezéből. Tette ezt úgy, hogy közben semmit nem végzett, és semmit nem nyert. Nem terjesztette elő az önkormányzati, illetve a közigazgatási rendszer átfogó reformját, nem nézett szembe az önkormányzati rendszer átalakításának stratégiai kérdéseivel, és új klienseket sem nyert meg a másik oldalról.

Részleges reformkényszer
Az önkormányzati-közigazgatási rendszer átalakítására ösztönző kényszer csak nagyon viszonylagos, politikailag pedig igencsak kockázatos. Az önkormányzatok csak a fiskális reformműhelyekből látszanak olyan elkülönült ágazatnak, amelynek ésszerűbbé és olcsóbbá tétele évek óta az államháztartási reformtananyag kötelező leckéje.
A hazai települések közel 65%-a szerepkör nélkülinek minősíttetett 1971 után; a tanácsaikat, iskolájukat, létalapjukat veszített falvak felszabadulásként élték meg az önkormányzás jogát biztosító 1990-es fordulatot. Az egykori társközségek önállóságuk visszaszerzésének, a kisvárosok a megyei gyámkodás megszűntének örültek. A hazai önkormányzati rendszer azonban rendkívül széttagolt lett, finanszírozása pedig drága. A kistelepülések jó része képtelen ellátni feladatait. (Csak a példa kedvéért: Magyarországon közel 3200 önkormányzat van, a 15 milliós Hollandiában mindössze 550, és 17 ezer fő az önkormányzatok legkisebb megengedett lakosságszáma.) A kistelepülési önkormányzatok kötelező összevonása vagy az önkormányzatok intézmény-fenntartási jogának korlátozása azonban a rendszerváltást megelőző évtizedek centralizációs politikája és annak falusorvasztó hatása miatt mostanában szóba sem kerülhet.
Ugyancsak megoldhatatlan feladvány az önkormányzatok rendkívül nagy döntési kompetenciája, illetve az erős, bár csökkenő központi pénzügyi függése közötti ellentmondás feloldása. A politikai viták gondosan elkerülik az önkormányzatok „forrásorientált bevételi rendszerének" súlyos következményeit. Ez magyarul azt jelenti, hogy az önkormányzatok közfeladatait a központi költségvetés döntő részben szabad felhasználású normatívák révén támogatja, az így kapott pénzt pedig az önkormányzatok arra költik, amire akarják. Ez a szisztéma a közoktatás, a szociális ellátások, illetve az egyes intézmények finanszírozását kiszolgáltatja a helyi elitek, illetve a helyi erőviszonyok kényének, és nem kis része van például abban, hogy a közoktatásban korábban is tapasztalható szegregációs folyamatok felerősödtek. A támogatások szabad felhasználású hányadának csökkenése az önkormányzatok heves ellenállásába ütközik; a „pántlikázottnak" csúfolt, tehát meghatározott feladatok ellátására nyújtott támogatások arányának növekedését az „önkormányzatiság elve sérülésének" tartják.
A finanszírozás mellett a közelgő uniós csatlakozás jelent bizonyos reformkényszert; lassan elkerülhetetlenné válik az EU támogatási rendszerével kompatibilis regionális igazgatási egységek kialakítását. Nem a megye kontra régió vita a fontos; Brüsszelben csekély érdeklődést kelt a Szalay-Pulszky-féle centralista-municipalista vita, éppúgy, mint Baráth Etele és Wekler Ferenc összecsapása a megyék, illetve régiók elsődlegességéről.
Az igazi fejtörést az okozza, hogy az EU fejlesztési forrásait „fogadó" - és a támogatásokhoz szükséges önrészt biztosító - igazgatási szint az önkormányzatok társulása vagy pedig az önkormányzati régió legyen-e a csatlakozás után; az már mellékes, hogy az utóbbi 19 önkormányzati megye vagy pedig 7 önkormányzati régió lesz-e. Két önkormányzati regionális szint létrehozása azonban képtelenség lenne egy tízmilliós országban. Ha a jogalkotó a régiók mellett dönt, akkor fel kell számolni a megyéket. Ha mégis megmaradnak az önkormányzati megyék, akkor nem tartható az a helyzet, hogy a választott politikai képviseletekkel bíró megyék szerepe korlátozott marad, miközben a politikai legitimitással nem bíró területfejlesztési tanácsok - akár megyei, akár regionális szinten - jelentős fejlesztési forrásokkal bírnak majd.
Igazából tehát maga a - megyei vagy regionális - fejlesztési tanácsok rendszere jelenti a valóságos centrális modellt. A fejlesztési tanácsok szerveződhetnek a települési önkormányzatok kistérségi társulásaként - ezt javasolták annak idején a szabad demokraták -, lehetnek a megyei önkormányzatok, a megyei jogú városok, a kistérségek, a szakszervezetek, a kamarák és a kormány szerepét kiegyensúlyozó testületek - ez az elképzelés valósult meg az 1996-os területfejlesztési törvényben -, de ha az éppen hivatalban lévő kormány úgy akarja, akkor egy csapásra államosíthatja a fejlesztési tanácsokat - ahogy tette ezt a Fidesz 1999-ben. Gondoljunk bele: az EU-támogatások által megkövetelt önrészt a fejlesztési tanácsok jórészt csak közvetlen kormányzati források révén teremthetik elő; míg például adóbevételei vagy megosztott adóbevételei csak választott önkormányzatoknak (megyéknek vagy régióknak) lehetnek.
A részleges reformkényszer, illetve a politikai érdekek kettőssége persze satuba fog minden kormányt. A kilencvenes években nem volt olyan kormányzat, amely megkockáztatta volna, hogy akár pépesített formában lenyomja az önkormányzatok torkán a szükségesnek ítélt reformokat.
A szereposztás szerint a mindenkori ellenzéki pártok bátran felkarolják a változtatásban ellenérdekelt önkormányzatok legretrográdabb érdekeit is, a kormány elszántsága pedig általában a soron következő helyhatósági választásokig tart, már ha az országgyűlési választási kampány során vagy a kormányprogramban egyáltalán megfogalmazódnak reformtervek. A gyakran idézett bon mot szerint az 1990-ben „erős felindulásból" elfogadott, összességében senki által nem (így) akart önkormányzati-közigazgatási szisztéma - persze minden erényével és hibájával - kikezdhetetlenül stabil eleme a magyarországi közjogi rendszernek.
Az önkormányzatok finanszírozásával kapcsolatos vitákat 12 éve fülsértően hamis érvelés kíséri. Az érdekképviseleti szövetségek és kormányzati lobbistáik úgy tesznek, mintha az önkormányzati szektor költségvetési ágazat lenne, és nem számolnak azzal, hogy az önkormányzatok feladatai és azok forrásai, valamint költségei meglehetősen változatosak. A kormányzati reformviták során rendre a Pénzügyminisztérium kerül szembe a többi minisztériummal, és általában alulmarad. A pénzügyesek nem veszik tudomásul, hogy az önkormányzati rendszer átalakítása nem egyszerűen az államháztartási reform rutinfeladata. A szaktárcák általában saját területük aktuális forrásigénye kapcsán hivatkoznak az önkormányzatok érdekeire, legyen szó akár a közoktatás finanszírozásáról, a pedagógusok béremeléséről, a „közalkalmazotti életpályamodellekről" (szocialista verzióban: „szakmacsoportos bértábláról"), a jóléti ellátásokról vagy a lakásépítésekről. Az alapvető ellátások és szolgáltatások tartalmi és finanszírozási reformjait is sikeresen lehet jegelni az önkormányzatok érdekeire hivatkozva. A szakszervezetek és a szakmai érdekképviseletek a bérharcok és a létszámleépítések kapcsán hivatkoznak az önkormányzatok érdekeire, pedig az intézményfenntartó települési önkormányzatok számára a központi közalkalmazotti béremelés jelenti a legsúlyosabb fejfájást.
Ezen az ingoványos terepen a kormány vagy határozott reformprogrammal vagy ügyes manőverezéssel képes csak sikeresen politizálni; a valódi reformszándékot nélkülöző kormányzati keménykedés biztos kudarcra van ítélve.

Sebfakadás
A most zárult ciklus abban különbözött a korábbi évektől, hogy az ellenzéki pártok nemcsak az érdekképviseletek forrásigényét karolták fel, nemcsak több százmilliárd forinttal többet ígértek, mint amennyit döntési helyzetben helyesnek tartottak volna szétosztani, de egyenesen vészharangokat kongattak az önkormányzatok „államosítása" és „pénzügyi ellehetetlenítése" miatt. Felfakadtak az önkormányzatoknak, nemes városoknak és falvaknak régi sebei. Az Orbán-kormány önkormányzati politikájával szemben megfogalmazott szemrehányás lényege: a ciklus legnagyobb vesztesei az önkormányzatok voltak; miközben a GDP, illetve a kormány által elosztható jövedelmek emelkedtek, az önkormányzatok pénzügyi helyzete feszített maradt. Kétségtelen, hogy az önkormányzatok államháztartáson belüli relatív jövedelmi helyzete a most záruló ciklusban tovább romlott, az önkormányzati bevételek aránya mind az államháztartás egészéhez, mind a GDP-hez viszonyítva csökkent. Igaz, a tendencia nem 1998-ban kezdődött, és az is igaz, hogy nemcsak az önkormányzati bevételek, de az önkormányzati kiadások GDP-hez viszonyított aránya is csökkent.
Voltaképpen sehol sincs az megírva, hogy az egyes államháztartási alrendszereken, így az önkormányzatok költségvetésén átfutó összeg részaránya az idők végezetéig nem változhat. De hát éppen ez a „bázisszemlélet" az önkormányzati finanszírozással kapcsolatos alkumechanizmus sajátossága: nem az önkormányzati feladatok körébe tartozó ágazatokról folyik a vita, nem is az infrastruktúrafejlesztésről vagy a regionális fejlesztésekről, hanem úgy általában az önkormányzatokról. A kormányzat pedig, ha nincs tényleges stratégiája, nem tehet mást, mint belemegy ebbe a vitába, és cáfolni igyekszik a támogatások értékvesztését. Innentől kezdve a vita adatok korrekt vagy önkényes csoportosításáról és értelmezéséről szól; biztos kommunikációs vereséget ígérve a kormánynak. Efféle vitába bonyolódott bele az Orbán-kormány is, és neki sem sikerült győztesen kikászálódnia belőle. Kontrát Károly, a BM politikai államtitkára csak azt tudta bizonygatni, hogy 2000-ben a normatívák 7,4%-kal, 2001-ben 13,4%-kal, 2002-ben pedig 9,3%-kal növekedtek a megelőző évekhez képest. Az érvelés azonban nem cáfolja az önkormányzatok relatív jövedelmi helyzetének romlását, többek között azért sem, mert a normatívák többlete részben átcsoportosításból származik: az Orbán-kormány drasztikusan csökkentette az átengedett személyi jövedelemadó helyben (az adózó lakóhelyénél) maradó hányadát, és növelte a feladatarányos, normatív elven újraosztott hányadát.
Teljesen légből kapottnak tűnik az a vád, hogy az önkormányzati autonómiát fokozatosan korlátozta volna az állami újraelosztás: ezt az évek óta hangoztatott állítást maga Lengyel László kanonizálta a választási kampányt megelőzően a baloldali önkormányzatok konferenciáján. Az önkormányzati bevételeken belül az állami hozzájárulás aránya a kilencvenes években jelentősen, közel 20%-kal csökkent, igaz, az Orbán-kormány regnálása idején ez az arány minimális mértékben, mindössze 1%-kal ismét emelkedett.
A finanszírozási alku fonákságára utal, hogy az önkormányzati szövetségek nem tudják eldönteni: örüljenek-e ennek a trendnek, vagy sem. Ha az önkormányzatok következetesen védelmeznék autonómiájukat, akkor méltányolniuk kellene azt az előnyt, hogy pénzügyi függőségük csökkenésével egyre kevésbé kiszolgáltatottak a mindenkori kormány finanszírozási és politikai prioritásainak. A helyi adóztatás lehetőségét azonban csak a legnagyobb városok használják ki. Az összes helyi adóbevétel 44%-át Budapesten, további 24%-át a megyei jogú városokban kasszírozták; az összes helyi iparűzési adóbevételnek pedig közel fele a fővárosi költségvetést gyarapította. Az önkormányzati szövetségek az állami támogatások arányának csökkenésével többnyire a sérelmeket kívánják alátámasztani, tehát az önkormányzatokra hárított feladatok és a források aránytalanságát hangsúlyozzák.
Meggyőzőbb érv az önkormányzatok anyagi helyzetének nehezebbé válása mellett az, hogy a működési kiadások aránya az összes önkormányzati kiadás arányában 1991 és 1998 között folyamatosan és jelentős mértékben csökkent, az elmúlt négy évben viszont ismét növekedésnek indult. Ennek oka valóban a kormányzati jövedelemátcsoportosítás volt. Az Orbán-kormány több éven át szándékosan alulbecsülte a várható inflációt, és az így keletkezett mesterséges többletet parlamenti kontroll nélkül költötte el. Ez a fiskális csíny nem kis mértékben az önkormányzatokon csattant, hiszen a nekik juttatott támogatásokat az alulbecsült infláció szerint kalkulálták, ugyanakkor az önkormányzatoknak a tényleges költségeket kellett állniuk. Összességében több forrást vontak el tőlük, mint amennyit azután a különféle programok és pályázatok során visszakaptak a szerencsés és kormányzati kapcsolatokkal rendelkező önkormányzatok. A tervezettnél magasabb inflációért az önkormányzatok semmiféle kompenzációt nem kaptak.
A TÖOSZ számszerűsítette a veszteségeket; eszerint az infláció alultervezése miatt 2001-ben 15 milliárd forint, 2002-ben pedig további 25 milliárd forint veszteség érte az önkormányzatokat. A 2000-es árvízkárok miatt 7,8 milliárd forintot vontak el az önkormányzatoktól, így az inflációt is figyelembe véve összességében a szövetség 50 milliárd forint többletigényt nyújtott be a leendő kormánynak. És a Medgyessy-kormány hajlik is a számla kiegyenlítésére; a kormányprogram hasonló kalkulációk alapján 50 milliárd forint többlettámogatást szándékozik beépíteni a 2003-as költségvetésbe.
A közalkalmazotti, köztisztviselői béremeléseket, valamint a nagyarányú minimálbér-emelés költségeit is jórészt helyben kellett kigazdálkodniuk az intézményfenntartó önkormányzatoknak. Szintén a helyi döntéshozók gondjait növelte, hogy a központi források meghatározásánál a kormány 2%-os létszámleépítéssel számolt. További terhet jelentett az okmányirodák létrehozása és működtetése, valamint az, hogy az okmányiroda-körzetekhez igazították a gyámügyi és az építésügyi körzeteket is. A pótlólagos feladatok ellátására adott támogatás a költségeknek csak mintegy 70%-át fedezte, a többit helyben kellett előteremteni.
A személyi jövedelemadó megosztásáról és kiegyenlítő újraelosztásáról folyó évtizedes vita is kétértelmű. Az önkormányzatok autonómiájuk súlyos csorbításának tartják azt, hogy az szja átengedett hányadát az Orbán-kormány újraosztotta a települések között, méghozzá feladatarányosan, hozzárendelve a normatív támogatásokhoz. Pedig az szja átengedett hányada nem változott, az átengedett hányad kiegyenlítő újraelosztása pedig a Horn-kormány idején kezdődött, igaz, akkor még csak a települések „adóerő-képessége" szerint, és nem normatív logikát követve. Az átengedett szja újraosztott hányadának drasztikus növelése során az Orbán-kormány rászorultsági elvet érvényesített, szöges ellentétben általános elosztási gyakorlatával. Az szja-bevétel mindenekelőtt a községek költségvetésében jelentős bevételi tétel, márpedig a községek bevételeinek reálértéke annak ellenére is csökkent, hogy kiemelkedően jól jártak az szja újraosztása során. Ennek az osztozkodásnak a vesztesei a megyei jogú városok és Budapest voltak, az „önkormányzati autonómia" követelése mögött főként az ő érdekeik állnak.
Az szja helyben maradó, illetve újraosztott hányadáról szóló vita azért fals, mert egy elosztási igazságossági dilemmát „autonómia" dilemmának álcáz, úgy téve, mintha a településeknek istenadta joguk lenne arra, hogy maguk költsék el a helyben képződő személyi jövedelemadót. Az okfejtés fordított, mint a családi adókedvezményekről szóló vitában. A magas jövedelműeknek kedvező családi adókedvezmények kapcsán a Fidesz érvel úgy, hogy a kedvezmény nem rejtett jóléti juttatás; csupán arról van szó, hogy a családoktól nem vonják el saját jövedelmük egy részét. Pedig csupán technikai különbség van egy mindenkit terhelő adófizetési kötelezettség részleges elengedése és a jóléti transzferjövedelem között. Az szja helyben maradó, illetve újraosztott hányada esetében viszont a szocialista-liberális oldal kardoskodik a jómódúaknak kedvező elosztás mellett, mondván, a településektől nem szabad elvonni „saját" jövedelemadó-bevételeiket. Pedig az adó értelemszerűen jövedelemelvonás, akkor is, ha az adóbevétel elosztása során figyelembe veszik az adott településen beszedett személyi jövedelemadó mértékét, tehát a gazdagabb települések több pénzt kapnak vissza, mint a szegények. Ebben a kérdésben viszont a jobboldal áll ki a rászorultsági elv mellett.
Sorjázzuk tovább az önkormányzatok sérelmeit. Az önhibájukon kívül hátrányos helyzetű önkormányzatoknak juttatott ún. Önkihi-támogatás elvben forráshiányos településeknek jár, tehát azoknak, amelyek alapfeladataik ellátására is képtelenek. Az elmúlt ciklusban már a településeknek több mint egyharmada minősült forráshiányosnak, és kapott Önkihi-támogatást! Nyomatékos érv ez, amely az önkormányzatok pénzügyei ellehetetlenülésének drámai méretét hivatott demonstrálni. Csakhogy az Önkihi-támogatásban részesült önkormányzatok száma és a támogatási összeg a támogatási feltételek változását követve rendkívül hektikusan ingadozott az elmúlt évtizedben. Másrészt figyelembe kell venni, hogy az Önkihi teljes összege 2001-ben mindössze 12 milliárd forint volt, az összes önkormányzati bevétel kevesebb mint 1%-a. Nehéz elképzelni, hogy éppen ez az összeg tartotta a víz felszínén az önkormányzatok egyharmadát.
Az Önkihi valójában egy speciális támogatás, amelynek igénylése a települések költségvetési stratégiájától függ. A támogatásnak ugyanis többnyire súlyos, bár időről időre változó feltételei vannak: a forráshiányos település nem vághat bele komolyabb fejlesztésbe, nem vállalkozhat, és középiskoláinak fenntartását át kell adnia a megyei önkormányzatnak. Mindez az ambiciózus kisvárosok számára könnyedén kijátszható feltétel, mint ahogyan a mesterséges költségvetési hiány kimutatása is rutinfeladat egy szakmáját értő jegyző számára. Alapítványi különpénztárak révén lehet eltüntetni például a bevételeket, és finanszírozni a beruházásokat. Nem kétséges, hogy sok száz szegény kistelepülés számára az Önkihi valóban pénzügyi mentőöv, de a forráshiányt jelentő városok esetében a támogatás megpályázása paradox módon többnyire az önkormányzat fejlesztési ambícióit jelzi, ugyanis a pályázati feltételekre hivatkozva lehet minimális színvonalra redukálni a közintézmények működtetését, minél több forrást tartalékolva a fejlesztésekre. Sokatmondó, hogy 2001-ben a teljes Önkihi-bevételnek mindössze 59%-a jutott községeknek, 41%-án városok osztoztak.
Végezetül az egyik legfájóbb seb: a kormány a jobboldali vezetésű önkormányzatoknak kedvezve és az ellenzéki többségű településeket megkárosítva alakította a helyhatóságok támogatásának rendszerét, és korábban soha nem tapasztalt éles szögben lejtett a pálya a kormánypárti városházák felé. Az önkormányzati finanszírozás során érvényesített politikai szempontokkal kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a címzett és céltámogatások részaránya az összes önkormányzati bevételeken belül mindössze 2%. Másrészt a településtípusok bevételi szerkezete és speciális érdekei a támogatási rendszerrel kapcsolatban eltérők. Kockáztassunk meg néhány feltételezést.
Tegyük fel, hogy az Orbán-kormány a maximális szavazatnyereséget kalkulálva alakította támogatási rendszerét, tudatosan kedvezve bizonyos településtípusoknak.
A községek bevételeiben nagy súlya van az szja-nak, a normatív támogatásoknak, a címzett és céltámogatásoknak.
A városokban mindezek mellett már jelentősek a működési bevételek és az államháztartáson belüli átutalások. A megyei jogú városok bevételei között kiemelkedően nagy a normatív támogatások aránya, jelentősek a helyi adóbevételek és az intézményi működési bevételek. Ugyanakkor az szja-bevételek súlya kisebb. Budapesten kiemelkedően magas a helyi adók aránya, ugyanakkor a fővárosban a legalacsonyabb a normatív támogatások aránya, sőt általában az állami támogatások aránya.
Mint láttuk, az szja elosztásának kedvezményezettjei a községek, kárvallottjai a megyei jogú városok és Budapest. A teljes átengedett személyi jövedelemadó 42%-a jut a községeknek és 30%-a a városoknak. A fennmaradó 28%-on fele-fele arányban osztoznak a megyei jogú városok és Budapest. A normatív támogatások eloszlását döntően az intézményhálózat határozza meg; a városok és a megyei jogú városok lakosságuk arányához képest több normatív támogatást kapnak: a városoknak jut a teljes normatív támogatás 31%-a, a megyei jogú városoknak pedig 25%-a. A községek kapják az összeg 30%-át. Budapest ebben az esetben is a rövidebbet húzza, a normatíváknak mindössze 15%-a jut a fővárosnak. A címzett és céltámogatások nagyságrendje persze lényegesen csekélyebb, mint az átengedett adóbevételé és a normatív támogatásoké. A címzett és céltámogatások kedvezményezettjei a városok, minden más településkategória kisebb szeletet kap ebből a tortából, mint amennyit lakosságarányosan érdemelne.
Nem sok alapja van tehát annak a feltételezésnek, hogy az Orbán-kormány egyes településtípusok megnyerésére törekedett volna. 2000 és 2002 között az önkormányzatok költségvetésének bevételi főösszege összességében 11,5%-kal növekedett. A községek bevételei csak 7,8%-kal növekedtek, de nem a kormányzati finanszírozás okán, hanem annak ellenére. A városok bevétele az átlagoshoz hasonló mértékben növekedett, a megyei jogú városok bevételei összességükben az átlagosnál lényegesen nagyobb mértékben növekedtek, de ezt csak részben magyarázza, hogy az átlagosnál valamivel nagyobb mértékben részesülnek a normatív támogatásokból. Abszolút vesztesnek csak a főváros tűnik; Budapest kizárólag az átlagosnál lényegesen magasabb helyi adóbevételeinek és ingatlanértékesítésből származó privatizációs bevételeinek köszönheti, hogy helyzete csak stagnált és nem romlott. Ha a Fidesznek az volt a célja, hogy elidegenítse magától a fővárost, ezt elérte, persze nem biztos, hogy a budapesti választók többsége a lakóhelye szempontjából hátrányos támogatási rendszer miatt szavazott a Fidesz ellen.
Tegyük fel, hogy a Fidesz-kormány nem településtípusok, hanem egyes városok között tett különbséget, és így törekedett szavazatnyereségre. Nem kétséges, hogy a Fidesz szívének kedvesebb Debrecen, Kaposvár, Zalaegerszeg, Sopron, Hódmezővásárhely, Pápa - nem is beszélve Alcsútdobozról -, mint Nyíregyháza, Pécs, Nagykanizsa, Szekszárd, Veszprém vagy Biharkeresztes. Az emóciók főként a pályázatok elbírálásakor érvényesíthetők. A címzett támogatásokból ellenzéki önkormányzatok alig kaptak. Az 1999-ben megítélt 30 címzett támogatás kedvezményezettjei között két ellenzéki önkormányzat volt. A 2000-ben támogatott 38 település között egyetlen ellenzéki város sem volt, 2001-ben ismét akadt két ellenzéki vezetésű önkormányzat a 30 kedvezményezett között. Ebben az évben a megítélt támogatási összeg 70,3%-a jutott kormánypárti településnek, 17,6%-a független, 12%-a pedig ellenzéki önkormányzatnak. A parlamenti többség például 40 belvízelvezető csatorna építésére benyújtott pályázatból 38-at elutasított. A két kedvezményezett pályázat egyikét hogy, hogy nem Alcsútdoboz nyújtotta be.
Igaz, néhány ellenzéki kormányzású nagyváros, így például Pécs, Székesfehérvár, Salgótarján, Szekszárd egyáltalán nem pályázott a ciklus folyamán. Dunaújváros, Nyíregyháza, Veszprém, Tatabánya pályázatait egyszer sem érdemesítette támogatásra a koalíciós többség. Ezzel szemben Sopron háromszor, Kaposvár négyszer volt eredményes. A fideszes vezetésű városok előnyös helyzete nem csak a pályázatok elbírálása során volt egyértelmű. Az ÁSZ javaslata ellenére a parlamenti többség 1999. novemberi döntésének értelmében a kormánypárti önkormányzatok mentesültek a szabálytalanul felhasznált állami pénzek visszafizetésének kötelezettsége alól, míg az ellenzéki önkormányzatoknak fizetniük kellett. Csakhogy a pályázati támogatások súlya a látványos alapkőletételek és szalagátvágások ellenére elégtelen ahhoz, hogy érdemben javítsa a kegyencek helyzetét, vagy romlásba döntse a renitens városokat, még kevésbé ahhoz, hogy megkedveltesse a mellőzött városok lakóival a kormánypártot. Igazán jelentős veszteséget csak a fővárosnak okoztak a metróépítés és az Erzsébet téri Nemzeti Színház építésének leállításával, még inkább a Soroksári úti épület felhúzásával, de ezek egyedi beruházások voltak.
A harmadik feltevés a legvalószínűbb. A Fidesz úgy vélte, a lendületes, sodró retorika, a tartalmatlan fenyegetőzés és a fedezet nélküli hízelgés, a millenniumi zászlóátadások és koronaúsztatások dömpingje önmagában is elég lesz politikai céljai eléréséhez; meggyőzi a választókat arról, hogy a Fidesz kormányzati hatalma tartós, és igazodásra bírja az ellenzéki városok polgárait. A kormánypárt arra számított, hogy ha ez a dupla vagy semmi játszma bejön, akkor egy második Fidesz-kormányzati ciklus során esetleg be lehet törni az ellenzéki hajlamú városok szavazóinak többségét. Ehelyett az történt, hogy a céltalanul és haszon nélkül megalázott városokban a vártnál nagyobb arányban szavaztak az ellenzéki pártokra. Az új kormánynak így aztán nehéz lesz ellenállnia a korábban mellőzött városok felfokozott várakozásainak.

Ellenreformáció
Az Orbán-kormány stratégiai hibája volt, hogy nem tudta határozott reformokkal szétszakítani a hagyományos érdekhálókat, ugyanakkor nem is hűtötte le a reformvárakozásokat körültekintő, mindenkit megudvarló, mindenkit kifizető lokális politikával. A kormánypárt maga leplezte le gyengeségét. A Fidesz reformleckéjének és koalíciós gyötrelmeinek megértéséhez utalni kell a korábbi ciklus vitáira. Az már 1994 júniusában, a koalíciós tárgyalások során eldőlt, hogy a szocialista-liberális kormány területfejlesztési törvényt szerkeszt majd, és területfejlesztő tanácsokat hoz létre. Két kérdésről folyt a vita: melyik igazgatási szinthez telepítsék a kormányzati és EU-forrásokat fogadó tanácsokat, és melyik szinten van szükség társulásos, illetve választott képviselettel legitimált döntési szervezetre. Ha e két kérdésben sikerül dűlőre jutni, akkor az 1996-ban elfogadott területfejlesztési törvény az önkormányzati-közigazgatási szisztéma kereteit megszabó utolsó nagy rendszertörvény lehetett volna. Nem lett az, mert a koalíciós pártok elképzelései olyannyira eltérőek voltak, hogy a tárgyalások során kialkudott kompromisszum a lényegi kérdéseket nyitva hagyta. A szocialisták a megyei önkormányzatok szerepét kívánták megerősíteni.
A szabad demokraták viszont nem megerősíteni, hanem éppenséggel felszámolni szerették volna a megyéket, és a települési önkormányzatok, a kistérségek és a leendő önkormányzati régiók rendszerében gondolkodtak.
A törvényjavaslat megyei területfejlesztő tanácsokat hozott létre, ez az erőviszonyok miatt nem is történhetett másképpen. A Baráth Etele és Wekler Ferenc vezette törvény-előkészítő egyeztető tárgyalásokon a szocialisták elérték azt is, hogy a mindenkori megyei közgyűlési elnökök legyenek a létrehozandó megyei területfejlesztési tanácsok elnökei. Az SZDSZ viszont kiharcolta a regionális fejlesztési tanácsok és a hét régió létrehozását, igaz egyelőre valódi szerep nélkül. A megyei területfejlesztési tanácsokban valamennyi kistérség képviseltette magát, a megyei jogú városok polgármesterei pedig a tanácsok alelnökei lettek - ez is a szabad demokrata követelések sikere volt. A szocialisták a szakszervezetek, a szabad demokraták pedig a kamarák képviseletét tartották fontosnak.
A kormány egyetlen taggal képviseltette magát a tanácsokban.
Kemény vita folyt a megyei területfejlesztő tanácsok által elosztható források nagyságrendjéről is. Wekler Ferenc minden kormányzati forrást, akkori árakon úgy 400 milliárd forintot a tanácsoknak adott volna. Ez ellen nemcsak a szocialisták berzenkedtek, de a szabad demokrata miniszterek is, különösen Lotz Károly és persze Kuncze Gábor, akik addig sem lelkesedtek Wekler erős tárgyalási pozíciójáért. Végül csak a 200 millió forintnál kisebb céltámogatások, összességében pedig mintegy 60-70 milliárd forint sorsa fölötti döntési jog került a tanácsokhoz.
A hivatalba lépő Orbán-kormány egy éppen csak kiépült területfejlesztési intézményrendszert és egy lényegi kérdéseket nyitva hagyó jogalkotási folyamatot örökölt elődjétől.
A Fidesz már akkor eljátszotta a politikai kezdeményezés lehetőségét az önkormányzati rendszerrel kapcsolatban, amikor átengedte a kisgazda vezetésű agrártárcának a regionális fejlesztést: a Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztérium diszponált az agrárbüdzsét mintegy kétszeresen meghaladó területfejlesztési források fölött. A miniszterelnök a kérdéshez mit sem konyító Pintér Sándor rendőrtábornokot nevezte ki az önkormányzatokért is felelős civil Belügyminisztérium élére. A koalíciós alku kilúgozta a kormány programjából a Fidesz korábbi nagyszabású terveit a megyerendszer felszámolására, ráadásul 1998 őszén - miként négy évvel korábban a szocialisták - a kormánypárt a tényleges hatalommal nem bíró megyei önkormányzatok többségében győzött, így a megyerendszert átszabni hivatott közigazgatási reform politikai ára túlságosan súlyosnak tűnt a kormánypárt számára.
A Miniszterelnöki Hivatalban Balsay István, a közigazgatásért és a területfejlesztésért felelős politikai államtitkár, valamint Szegvári Péter és Virágh Rudolf vezetésével dolgozó munkacsoport a területfejlesztés stratégiai kérdéseit kívánta összekapcsolni a közigazgatás reformjával. A MEH reformstábja tisztában volt azzal, hogy az önkormányzati rendszer lényeges pontjait csak akkor lehet megváltoztatni, ha ehhez megszerzik az ellenzék támogatását. Óvatosan megfogalmazták a regionális önkormányzatok megteremtésének szükségességét - ez a szándék lényeges pontokon hasonlított az SZDSZ programjára, és, tekintettel a területfejlesztési törvény kapcsán néhány évvel korábban született szocialista-szabad demokrata megegyezésre, kölcsönös politikai szándék esetén akár még tárgyalási alap is lehetett volna. Politikai szándék azonban egyik oldalon sem volt. Hiába kerülte meg gondosan a MEH koncepciója a megyei önkormányzatok távlati szerepének problémáját, a szocialistáknak és a megyei önkormányzatok érdekeit erőteljesen felvállaló, szocialista befolyású TÖOSZ-nak ennyi is elég volt ahhoz, hogy ne tekintse azt tárgyalási alapnak.
A Balsay-műhely másik fontos célja, a közigazgatás centralizációja viszont éles fordulatot jelentett, és ez már eleve kizárt bármiféle kompromisszumot az ellenzéki pártokkal. Igazából egy önkormányzati-közigazgatási minisztériumot szerettek volna létrehozni - ez Medgyessy Péternek sem sikerült. Mostanság irigykedve nézik, ahogy a Medgyessy-kormány kancelláriaminisztériuma magához vonta a turisztika, területfejlesztés számos vezérlőgombját, sőt nemzeti fejlesztési tanács felállítását is fontolgatja, és persze nem kell huzakodnia a kisgazdákkal a regionális fejlesztési forrásokon. Minderről az Orbán-kancellárián csak álmodoztak; a MEH statútuma rögzítette, hogy a kancellária nem foglalkozhat a kisgazda vezetésű minisztériumok „belügyeinek" számító kérdésekkel.
A MEH előterjesztése nyomán jelentősen módosították a területfejlesztési törvényt. Kizárták a megyei területfejlesztési tanácsokból a szakszervezeteket és a kamarákat, és már csak három kistérség képviseletét engedte meg a módosított jogszabály. A kormányzati képviselet több kormányszerv bevonásával bővült a területfejlesztési tanácsokban, a közvetett önkormányzati képviselők kisebbségbe kerültek. A jogszabály-módosítás határozott kormányzati szándékot takart. A kancellária úgy vélte, hogy annak kell döntenie, aki a számlát fizeti, ez pedig a központi kormányzat. Arról is meg voltak győződve az előterjesztést készítők, hogy az államnak jelentős regionális esélykiegyenlítő feladatai vannak, ez pedig feltételezi az erős kormányzati befolyást a területfejlesztési tanácsokban. Végezetül szerették volna elkerülni, hogy a leendő önkormányzati régiók majdan, az EU-csatlakozást követően, állami felügyelet nélkül alakítsák saját Európa-politikájukat. Önkormányzati régiók ugyan egyelőre nincsenek, de a létező megyei területfejlesztési tanácsok államosítása a regionális szintű kormányzati befolyás igényét is megjeleníti.
Az önkormányzatok riadót fújtak a területfejlesztési tanácsok államosítása miatt, a TÖOSZ is tiltakozott, épp csak egy kicsit továbbfűzve a gondolatmenetet: ha már a kormány választott önkormányzati testületekkel szeretné legitimálni a területfejlesztési döntéseket, hát akkor ott vannak a megyei önkormányzatok; a területfejlesztési tanácsokat meg nyugodtan el lehet felejteni, bosszankodtak már úgyis eleget miattuk a megyeházákon. A felzúdulás ellenére azonban a területfejlesztési törvény módosítása semmit sem oldott meg; a megyei önkormányzatok erős politikai legitimációja változatlanul nincs arányban feladataikkal, ugyanakkor a jelentős fejlesztési forrásokról döntő területfejlesztési tanácsok korábbi, korlátozott legitimitását is felszámolta a módosított jogszabály.
Közben a kisgazdák fenékig ürítették a hatalom mézes boros kupáját (ami persze később büröknek bizonyult). Torgyán József úgy oldotta meg a kormányzat képviseletét a megyei területfejlesztési tanácsokban, hogy saját frakciójának megbízható tagjait delegálta; többnyire a helyben megválasztott vagy a megyei listákról bekerült honatyákat küldve saját megyéikbe. A képviselők jelentős információkhoz és lobbizási lehetőséghez jutottak a több százezer forintos szinekúra tiszteletdíjakon kívül. Ez már a Miniszterelnöki Hivatalnak is sok volt. Ellensúlyozandó a kisgazda offenzívát, a MEH kistérségi menedzsereket küldött a területfejlesztési tanácsok nyakára, szerencsétlen módon többnyire pártkatonákból vagy a Fidesz-klientúrából válogatva ki a menedzseri posztok várományosait. Mindez megint csak az önkormányzatokat bőszítette, miközben a Fidesz ügyeskedése meg sem kottyant a kisgazdáknak.
Balsay István, a Miniszterelnöki Hivatal önkormányzatokért felelős államtitkára alig egyéves munka után, 1999 tavaszán belebukott a szerencsétlen Lockheed-botrányba. Az angolul nem tudó Balsay úgy emlékszik, hogy aláírt egy angol nyelvű levelet, amelyről azt gondolta, hogy megköszöni a címzettnek, Steven M. Jonesnak, hogy hozzájárult a súlyosan beteg Gyuricza Béla tábornok, fideszes képviselő texasi operációjának költségeihez. A levél a tolmács közvetítésével egy ügyvédi irodához került, ahonnan gondos szkennerek munkájával „átszerkesztve", gondosan megválasztott időpontban előkerült. A publikált verzió már az amerikai menedzser nagyköveti kinevezését egyengette. Balsay István meggyőződése, hogy őt a székesfehérvári fideszesek keverték bele az ügybe, de a kormányon belül is akadtak olyanok, akiknek kapóra jött az ügy. Selmeczi Gabriella mellett Balsay István lett az ügy másik államtitkári rangú vezéráldozata; mindkét személyi változás szakpolitikai irányváltással járt. Balsay utódjának, Mikes Évának nem volt megfelelő tekintélye ahhoz, hogy kellő határozottsággal folytassa a reformküzdelmet.
A kormány reformkésztetése ezzel ki is fulladt. 1999 májusában kormányhatározat született a közigazgatás korszerűsítéséről, a tárcaközi bizottság vezetője Kara Pál, a Belügyminisztérium közigazgatási államtitkára lett. Jelentékeny változások történtek a közigazgatásban, létrejöttek az okmányirodák, az okmányirodai körzetekhez igazították a gyámügyi és építésügyi körzeteket is. Szigorú összeférhetetlenségi szabályokat iktattak a választójogi törvénybe - ezt a módosítást már nem pártolta a Balsay-csapat. A rendszer egészét érintő lényegi változást azonban a kormány nem kezdeményezett; igaz, nem is volt meg hozzá a megfelelő, kétharmados parlamenti többsége. Az önkormányzatok gazdálkodásának szigorítása, gazdálkodásukat ellenőrző - a TÁKISZ-okból és az Állami Számvevőszékből létrehozandó, de önálló és a parlamentnek felelős - szervezet létrehozása csak terv maradt. Nem szabályozták a települések egyesülését, szétválását, nem kötelezték kényszertársulásokra a településeket, és természetesen a legfontosabb kérdés, a regionális önkormányzatiság sorsa is megválaszolatlan maradt.
A Miniszterelnöki Hivatal mellett a Belügyminisztériumban is létrejött egy önkormányzati munkacsoport Kara Pál helyettes államtitkár, Fürth Pál osztályvezető, illetve utóda, Bekényi József vezetésével. A minisztériumban dolgozó reformműhely mögött még átmenetileg sem volt kormányzati politikai hátszél. Az apparátust azonban tehetetlenségi ereje politikai hajtóerő nélkül is továbblendítette, a Belügyminisztérium önkormányzati munkacsoportja 2001-ben rukkolt elő reformtervével. A politikai vákuumban született anyagból nem született előterjesztés, így különösebb visszhangot sem keltett.
Pedig nem ártott volna, ha az érintett országos és helyi politikusok alaposabban tanulmányozzák a belügyi tárca apparátusa által készített szakmai anyagot, amely az egész 1990-es szisztémát felülírja. A koncepció azért érdekes, mert bár elfogadása szóba sem kerülhetett, ennek ellenére visszaköszön benne jó néhány politikusi kijelentés és elszólás. Apparatcsik dolgozat, amely a minisztériumnak gondot okozó politikai problémákat igazgatási szakkérdésekként igyekszik „lerendezni", de amelyben azért majd minden politikai irányzat képviselője csemegézhet. Azt dokumentálja, hogy az olyan-amilyen magyarországi önkormányzati rendszernek komoly értékei vannak, éppen azért, mert létezik alternatívája. Mint ahogyan a toldozott-foldozott alkotmánynak, a parlamentarizmusnak, a bírói függetlenségnek, az ombudsman jogintézményének is létezik alternatívája. A kegyelmi pillanatban létrejött demokratikus intézményeket ma már nem védi sem politikai konszenzus, sem pedig a közvélemény.
A Belügyminisztériumban készült reformkoncepció mindenekelőtt az önkormányzati rendszer „természetjogias", településcentrikus jellegét kárhoztatja, ennek megfelelően megszorító módon értelmezi az önkormányzatok jogegyenlőségét, és kötelező kényszertársulásokat írna elő a települések számára. A jegyző kinevezését és felmentését előzetes állami egyetértéshez kötné. Nem új gondolat ez, belügyminiszter korában, a kilencvenes évek elején Boross Péter is mondott hasonlókat. Kivenné a tervezet az önkormányzatok kezéből a privatizált egészségügyet és az újraállamosítandó közoktatást - javasolták ez korábban szakszervezeti vezetők is. Bizonyos közfeladatokat kötelezően városokba telepítene a dolgozat, és megszabná az intézményfenntartás „települési optimumát": a kisebb települések fenntarthatnának ugyan intézményeket, ha kedvük tartja, de csak saját forrásból, állami támogatás nélkül. A megyei közgyűlés elnökét közvetlenül választanák, a megyei jogú városokat ismét a megye részeivé tennék - kedves gondolata volt ez a Horn-kormány idején a szocialista többségű megyei közgyűlések elnökeinek, viszont szöges ellentétben áll a MEH-ben dolgozó Balsay-műhely elképzeléseivel. A közigazgatási hivatalok felfüggeszthetnék az általuk kifogásolt önkormányzati rendeleteket - ez a változtatás kis híján belekerült az 1994 őszén módosított önkormányzati törvénybe. Az Állami Számvevőszék helyett a TÁKISZ-ok ellenőriznék az önkormányzatok gazdálkodását - ehhez hasonlóan képzelték a Miniszterelnöki Hivatalban is a pénzügyi kontroll erősítését. Az anyag szerzői pokolba kívánták az egész 1990-es szisztémát.
Az Orbán-kormány által kialakított, szegmentált - különböző rétegeket eltérő módon támogató - jóléti rendszer is érintette az önkormányzatokat. A középrétegeket támogató nagyvonalú családi adókedvezmények bevezetése mellett erősödött a szegénysegélyezési eljárásokat kísérő megalázó vegzatúra, és ebben nagy szerepet kaptak a helyi szociális irodák. A hazai segélyezési rendszer legrosszabb vonásai erősödtek. A tartós munkanélküliek ellátását megkurtították, és az önkormányzatok a 12 hónaposra redukált rendszeres szociális segélyezést akár teljes egészében közcélú munkavégzéssel helyettesíthetik. Az önkényes vagy jogvitás lakáshasználók kilakoltatását jegyzői hatáskörbe utalták. A jogszabály normakontrollja kapcsán az Alkotmánybíróság kimondta, hogy az államnak lakhatással kapcsolatos közvetlen felelőssége nincs. A népjóléti kormányzat összekacsintott az önkormányzatokkal: korábban soha nem hallható nyíltsággal nevezte meg a középrétegeket támogató szociálpolitika kedvezményezettjeit, és majdnem ilyen őszintén mutatott rá azokra, akiket szembeállított kegyeltjeivel.

Végvári vitézek
Stratégiai hiba volt az is, hogy a Fidesz tékozlóan bánt önkormányzati pozícióival, és nem „hozta helyzetbe", nem becsülte meg, és nem tudta vagy nem akarta megvédeni végvári harcosait, az önkormányzatokban felnőtt sikeres politikusait a közéleti és korrupciós botrányok politikai következményeitől. A korábbi időszak sikeres polgármester-csúcspolitikusai közül egyedül a korábbi székesfehérvári polgármestert, Balsay Istvánt és a korábbi pápai alpolgármestert, Kontrát Károlyt nevezte ki szakirányú feladatokkal megbízott államtitkári pozícióba; Kontrát Károly azonban nem tartozott az országosan ismert önkormányzati politikusok közé. Balsay a Miniszterelnöki Hivatal, Kontrát Károly pedig a Belügyminisztérium politikai államtitkára lett. Várhegyi Attila korábbi szolnoki polgármester az önkormányzati szempontból lényegében érdektelen kulturális tárca politikai államtitkára lett.
Az egykori fideszes „arany négyszög" - Szolnok, Székesfehérvár, Kaposvár, Pécs - közül a fehérvári és a pécsi polgármesteri széket 1998 őszén elveszítették. Igaz, megnyerték helyette Debrecent és Szombathelyt. A volt szolnoki polgármester, későbbi kulturális államtitkár Várhegyi Attila diszkreditálódott, miután a bíróság első fokon polgármesterként elkövetett hanyag kezelés bűntettében találta vétkesnek - eredetileg vesztegetéssel is vádolták. Szabó Gábort, Szombathely 1998-ban megválasztott polgármesterét nyelvvizsgabotránya miatt a Fidesz kénytelen volt kizárni a pártból. Balsay István, Székesfehérvár egykori polgármestere belebukott a Lockheed-botrányba. Szita Károly, Kaposvár polgármestere, a megyei jogú városok szövetségének elnöke nem került kormányzati pozícióba, majd 2002 áprilisában kaposvári egyéni választókerületében alulmaradt Lamperth Mónika leendő szocialista belügyminiszterrel szemben, annak ellenére, hogy Kaposvár a kormányzati pályázatok első számú kedvence volt. A szocialisták bezzeg - ellentétben az MDF, az SZDSZ és a Fidesz korábbi gyakorlatával - az önkormányzatokért felelős első számú politikusukat, Lamperth Mónikát ültették a belügyminiszteri székbe, és szintén önkormányzati politikust, a ferencvárosi alpolgármestert, Pál Tibort nevezték ki a minisztérium politikai államtitkárává. Emellett lakásügyi kormánymegbízotti kinevezést kapott Nyíregyháza sikeres polgármestere, Csabai Lászlóné is.
Nem kapott igazi kiugrási lehetőséget Nagy Gábor Tamás, a budapesti I. kerület polgármestere és Juharos Róbert, aki két, önkormányzati szempontból fontos törvény megalkotásánál is bábáskodott: a szervezett bűnözés elleni törvény eltüntette a prostituáltakat a józsefvárosi utcákról, a jogcím nélküli lakáshasználók kilakoltatását megkönnyítő Lex Juharos pedig szabad utat engedett a nagyvárosi önkormányzatok cigányellenes indulatainak.
A türelmi zónák kialakításának elvetélt kísérletét ugyan nehéz lenne kormányzati sikernek tartani, igaz, a jogszabály a New York-i egyezmény felmondását évek óta sürgető önkormányzatokat is szavukon fogta. A türelmi zónák belügyminiszteri önkényes kijelölését, tehát a főváros újabb megalázását azonban a köztársasági elnök kezdeményezése nyomán az Alkotmánybíróság megakadályozta. De ha valahol politikai sikernek bizonyult a jogszabály, az éppen a lerobbant Józsefváros, ahol az évtizede csak terjedő és az ingatlanpiacot befagyasztó utcai prostitúciót korábban senkinek sem sikerült a házkapuk mögé szorítania.
Juharos Róbert még Demszky ellen is csatasorba állt; az Alkotmánybírósághoz fordult, amikor a főváros elvonta a kerületek adókivetési jogát, és egységes ingatlanadó bevezetésére készült a kormányzati forráselvonásra hivatkozva. Az ingatlanadó valamilyen formájának gondolatával a Városháza 1990 óta kacérkodik, de soha nem merte megkockáztatni bevezetését. Az Orbán-kormány Budapest-ellenes politikája azonban arra késztette Demszky Gábort, hogy vállalja ezt a rizikót. Az ingatlanadó bevezetésével tényleg ütött volna az igazság órája: kiderül, hogy lehetséges-e támogatást szerezni a liberális elvek gyakorlati megvalósításához. A főpolgármester könnyen nyakát törhette volna, de még időben sikerült visszakoznia. Azt lehetett hinni, hogy Juharos, aki 1990 óta józsefvárosi képviselő és a fővárosi közgyűlés tagja, fideszes frontember lehet; a képviselő azonban nemcsak józsefvárosi választókerületében maradt alul 2002 áprilisában, hanem listáról sem juttatta be őt a Fidesz a parlamentbe.
Tarlós István óbudai polgármester sokáig esélyes volt arra, hogy ő legyen a jobboldal főpolgármester-jelöltje. Az SZDSZ-renegát Tarlós, akit jobboldali fordulata után kétszer is újraválasztottak egy szocialista többségű önkormányzat élére, a Pepsi Szigeten tervezett melegrendezvények elleni bornírt támadása kapcsán hasalt el. A szorult helyzetbe került polgármester segítségére sietett egy nyilatkozattal patrónusa, Dávid Ibolya igazságügy-miniszter is, így a jogi és politikai kudarc a Fidesz számára is presztízsveszteséget okozott.
Tarlós botlása után sokáig Pokorni Zoltán pártelnöknek volt esélye arra, hogy elindítsák Demszky ellen, végül a Fidesz Schmitt Pál mellett döntött. Schmitt Pálnak több sebezhető pontja is van. Egyrészt soha nem dolgozott önkormányzatban, különösen nem egy nagyváros vezetésében, és hozzáértésének hiányára maga hívta fel ügyetlenül a figyelmet, mondván, napi több órát tanul. Másrészt nagyon is álságos, hogy kvázifüggetlen diplomataeleganciával készül beszállni egy politikai posztért folyó ádáz küzdelembe. A fővárosi frakció kulcsemberei, Tirts Tamás, Juharos Róbert, Cselovszki Zoltán vagy Nagy Gábor Tamás szóba sem kerültek a főpolgármesteri posztra jelölt politikusok között.
A párthűség és a lojalitás erőszakolása szintén jelentős veszteségeket okozott. A Fidesz nem tűrte el, hogy Szabolcsban Helmeczy Lászlót a szocialisták támogatásával válasszák meg a megyei közgyűlés elnökévé a hivatalos fideszes jelölttel szemben; a képviselőt kizárták a pártból és a parlamenti frakcióból. Helmeczy azonban nemcsak a megyei közgyűlésben vitte magával a fideszes képviselők többségét, de a nyíregyházi városi közgyűlés tíztagú Fidesz-frakciójából is heten távoztak, és felsorakoztak a kormányzó szocialisták mellé.
A kormánypárt perifériára szorult a látványosan fejlődő megyeszékhelyen - ne feledjük, 1990 és 1994 között a városnak még fideszes polgármestere volt. Helmeczy a Centrum Párt frontembereként nem jutott ugyan be a parlamentbe 2002-ben, de 3,9%-os listás eredményével a Centrum Pártnak nagy szerepe volt az Orbán-kormány megbuktatásában.
Ugyancsak jóvátehetetlen hiba volt az ellenzéki városok feketelistájának élén szereplő Budapest elleni háború. A Fidesz 1998 őszén, a fővárosi választási kudarc másnapján megindította büntető hadjáratát a főváros ellen. Utólag nehéz eldönteni, hogy mi is volt a kormánypárt célja azzal, hogy elvette lágymányosi törzsszavazóitól a 4-es metrót, a belvárost megajándékozta a nemzeti gödörrel, a Soroksári utat pedig Siklós Mária Nemzeti Színházával. A Fővárosi Közgyűlés fideszes képviselői kínosan kerülték annak nyílt kimondását, hogy igenis, nem akarnak új metróvonalat; inkább hajuknál fogva előráncigált alternatív nyomvonalakat erőltettek. Az áprilisi választási vereséget követően Schmitt Pál főpolgármester-jelölt első nyilatkozataiban csillagászati összegekbe kerülő Duna-alagutak és tömegközlekedési csodák mellett éppen a metróépítés hiányát rótta fel Demszkynek. A választók hamar felejtenek, de azért nem ennyire.
Az sem volt világos, hogy a MIÉP-es szavazókon kívül kiket akart megnyerni a Fidesz azzal, hogy Grespik Lászlót nevezte ki a közigazgatási hivatal élére. Grespik nemcsak a városnak, de az országnak is súlyos presztízsveszteséget okozott azzal, hogy akadályozta a külföldiek ingatlanszerzését, ráadásul tucatnyi pert vesztett ilyen ügyekben. A miniszterelnök „jó jogásznak" nevezte Grespik Lászlót, szót sem vesztegetve a hivatalvezető körüli botránysorozatra, egészen addig, amíg a MIÉP-es színekben induló köztisztviselő ki nem kotyogta a Fidesz-MIÉP-együttműködés mindenki által ismert titkát. A felfüggesztett hivatalvezető nem adta fel, pert indított, majd a hivatalt képviselő saját beosztottjával 10 millió forintos kártérítésről egyezett meg, a pénzt pedig a kormányváltás zavaros heteiben át is utalták neki.
A Budapest elleni hisztéria a végletekig fajult. A TÖOSZ főtitkára úgy emlékszik, hogy 2000 tavaszán a Belügyminisztérium önkormányzati gazdasági főosztályának vezetője azt indítványozta, hogy az árvízkárok miatt szükségessé vált pótlólagos forrásokat fűnyíró elv helyett inkább úgy teremtsék elő, hogy vonják el a Budapestnek juttatott támogatások 50%-át. Ez már sok volt, a főosztályvezetőt menesztették. Lehet, hogy a Budapest-ellenes indulatok szítása hozott valamennyi többletszavazatot vidéken, de bizonyosan szerepe volt abban, hogy a főváros a kormány leváltására szavazott. A Fidesz hazardírozott, és vesztett.

A gázközmű-bohózat
Vesztes játszma volt az ügyetlen kormányzati manőverezés a gázközművagyonnal kapcsolatos önkormányzati követelések rendezésekor, és nem is elsősorban a kifizetendő számla miatt. Az MDF-dominanciájú Magyar Önkormányzatok Szövetsége (MÖSZ) még 1995-ben fordult az Alkotmánybírósághoz, az önkormányzati törvény módosítását követően. Az 1990-ben elfogadott törvény ugyanis eredetileg az önkormányzatoknak ítélte a belterületi gázvagyon egészét. Az Antall-kormány 1993-ban a jogszabály módosítása nélkül már csak 30-50%-os részvényjuttatást helyezett kilátásba, és diszkréten államosította az 1990 és 1993 között létesült belterületi gázvagyont is. A Horn-kormány aztán drasztikusan kívánta lezárni az évek óta tartó huzavonát: módosította a törvényt, és a vagyon 60%-át az államnak juttatta, 40%-át pedig az önkormányzatoknak. Ezt követően az állami tulajdonrészt jóval névértéke fölött, 280%-os árfolyamon értékesítette, miközben az önkormányzatok tulajdonába került részvények értéke a névérték 30-40%-ára süllyedt. Az önkormányzatok ezt már nem nyelték le.
A sors iróniája, hogy az Alkotmánybíróság 1998. szeptember 16-án, néhány hónappal az Orbán-kormány megalakulása után hozott határozatot az ügyben, és alkotmányellenesnek ítélve a három évvel korábbi törvénymódosítást úgy rendelkezett, hogy az önkormányzatoknak a vagyon egészét meg kell kapniuk. Így hát a Fidesz-MDF-FKGP-kormányra - nem utolsósorban az MDF-es vezetésű igazságügyi tárcára - várt az MDF-es kötődésű MÖSZ által kavart vihar lecsillapítása és a számla kifizetése. A hiányos öltözékű szerető hosszú tétovázás után a legrosszabb pillanatban lépett elő a szekrényből, hogy az előszobában még összefuthasson a hazatérő megcsalt férjjel. Fordult a szereposztás, most már a szocialista-liberális ellenzék és a szocialista-liberális dominanciájú Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége (TÖOSZ) sürgette a követelések kifizetéséről szóló törvény benyújtását. Nem állítható, hogy a kormány elsiette volna az ügy lezárását. Zongor Gábor, a TÖOSZ főtitkára már 1999 novemberében interpellált, és azt a választ kapta Bogár Lászlótól, hogy a következő évben megkezdik a kártalanítást. 2000-ben elkezdődött, majd félbeszakadt a törvényjavaslat vitája azzal, hogy majd 2001 májusában folytatják. Közben a kormány megkezdte az előleg kiosztását; látványos ceremóniák közepette 450 önkormányzat kapott ajándékcsomagolásban előleget a még nem tudni pontosan mekkora kompenzáció terhére.
2001 áprilisában már Gémesi György, Gödöllő polgármestere, az ügy egyik kirobbantója interpellálta saját kormányát. Az Orbán-kormány idején szokásba hozott ál-interpelláció arra kívánta felhívni a figyelmet, hogy miközben a kormány késlekedik a jogszabály elfogadásával, addig a szocialista Zongor Gábor és Dióssy László, Veszprém szabad demokrata polgármestere által vezetett TÖOSZ 2%-os sikerdíj ellenében képviseli az önkormányzatok érdekeit. Ha a „sikerdíj" hívószó esetleg nem lett volna elég, Gémesi a „tocsikolás" kifejezést is használva utalt az analógiára, érzékeltetve, hogy a kormány a Tocsik-TÖOSZ párhuzamra építi a gázközművagyonnal kapcsolatos taktikáját.
A törvényjavaslat 629 önkormányzatnak 62,8 milliárd forintot kívánt juttatni több évre elosztva; 16,9 milliárd forintot készpénzben, 45,8 milliárd forintot pedig államkötvény formájában. A kifizetés 60%-a már a soron következő ciklusra esett. A parlamenti vita bohózatra emlékeztetett.
A két oldal egymás „házi" önkormányzati szövetségeit szapulta, miközben a két szövetség által támogatott módosító indítványt nyújtott be közösen három ellenzéki és egy kisgazda képviselő. A parlament el is fogadta a 23 milliárd forintos pótlólagos kiadással járó indítványt.
Közben Gémesi György ismét felmelegítette a „tocsikolás" vádját, Kontrát Károly államtitkár pedig egyenesen felszólította az önkormányzatokat, hogy ne fizessenek sikerdíjat a TÖOSZ-nak, közvetve persze az ellenzéki pártoknak. Még azt is hozzátette, hogy 1600 önkormányzat adott megbízást a TÖOSZ-nak, nem fogva fel, hogy ezzel az önkormányzatok zömét magára haragítja. Hiányzott ugyanis a „tocsikolás" vádjához szükséges döntő elem, az állam ebben az esetben nem akarta sikerdíjas konstrukció révén csökkenteni az önkormányzatoknak fizetendő összeget, csak halasztotta a jogalkotást és a követelések kifizetését. Az önkormányzatok úgy érezték, jogos járandóságuk behajtása érdekében lépnek fel, és aligha volt várható, hogy a vonakodó kormány helyett majd saját érdekképviseletükre fognak megharagudni. A kormány csak annyi ért el, hogy saját képmására rajzolt szarvat. De ez sem volt elég, Dávid Ibolya még megpróbálkozott azzal, hogy a Nagykanizsának járó 1,1 milliárd forintos kompenzációból 820 milliót lefaragjon, de végül ezt is elvetették. A városban nem felejtették el az indítványt, és a jó memóriájú szavazók többsége ennek megfelelően ikszelt a fülkékben.
A kormánypártok rosszkedvűen rendezték a számlát, amelyet egykor az ő sugallatukra nyújtott be a jobboldali önkormányzati szövetség. Úgy érezték, hogy „ők fizetnek" - mármint valójában a költségvetés; ráadásul az összeg nagyobbik részét már a mostani ciklus idején -, mégsem kapnak hálát és szeretetet az önkormányzatoktól. Keserűen gondoltak ellenfeleik inkorrektségére: nemcsak ők lehetnek szemforgatóan kíméletlenek, de adott esetben riválisaik is.

Egészpályás elhasalás
A Fidesz-MDF 2002 áprilisában elsősorban Budapesten, másodsorban a megyei jogú városokban vesztette el a kormányhatalmat. A fővárosi 32 választókerületből 28-ban az ellenzék nyert (87%), ez példátlan politikai földcsuszamlás. A 22 megyei jogú város 40 választókerületéből pedig 24-ben szavazott a többség a kormányváltásra (60%). Összességében a 72 nagyvárosi választókerületből 52-ben nyert baloldali vagy liberális jelölt (72,2%) és 20-ban jobboldali politikus (27,8%). Pedig a 176 egyéni mandátumból 95-öt (54%) a Fidesz-MDF jelöltje vitt el. A jobboldal összes egyéni mandátumainak 79%-át kisvárosokban és falvakban szerezte; ez akkor is intő jel lehet a Fidesz-MDF számára, ha csak néhány mandátumnyi különbséggel vesztett.
Szilárd baloldali fellegvár Nyíregyháza, Pécs, Tatabánya, Salgótarján, Dunaújváros, Szolnok, Nagykanizsa. Mandátumokat vittek el a baloldali képviselők a fideszesek orra elől olyan jobboldali irányítású városokban, mint Szeged, Kaposvár, Győr, Eger, Szombathely vagy éppen Miskolc, ahol a szocialisták mind a négy választókerületben győztek. Ellenpélda csak az SZDSZ-es polgármester által irányított Szekszárd, ahol a Fidesz-MDF jelöltje győzött. Székesfehérváron és Veszprémben döntetlen eredmény született.
A választók egyre markánsabban eltérő szempontok szerint voksolnak az országgyűlési és az önkormányzati képviselőkről, illetve polgármesterekről, de azért szerepe van az eredményben az országos pártpreferenciák alakulásának is. Az egyre szövevényesebb és morálisan egyre süppedősebb spionvádak és ellenvádak dacára kockáztassuk meg a feltételezést: a Medgyessy-kormánynak nagyon nagyot kell ahhoz hibáznia, hogy a választók az őszi helyhatósági voksoláson megbüntessék. Viszont könnyen foglyává válhat saját ígéreteinek. Nemcsak az önkormányzatok többlettámogatására tett nyílt és a korábban mellőzött városok kárpótlásáról sejtetett ígéreteit fogják számon kérni az érintettek, de a most már tényleg elkerülhetetlen reformot is hátráltathatja az elmúlt négy évben követett taktika. Lehet, hogy változó szereposztással folytatódik a tizenkét éves, sérelmekre és halogatásra épülő lokális politika.

Jegyzetek
1. A regionális vita tétjét jelzi, hogy Magyarország várhatóan a csatlakozás évében, 2004-ben 1,030 milliárd, 2005-ben 1,180 milliárd, 2006-ban pedig 1,464 milliárd euró regionális fejlesztési támogatásra számíthat az EU-tól. Népszabadság, 2002. augusztus 13.
2. A TÖOSZ elnöke, Dióssy László veszprémi (szabad demokrata) polgármester és főtitkára, a szocialista Zongor Gábor, korábbi Veszprém megyei közgyűlési elnök a szövetség álláspontját Mit kíván a magyar nemzet? címen foglalták össze. A TÖOSZ adatait innen idézzük. Önkormányzat, 2001. 3. szám.
3. Az önkormányzatok gazdasági helyzetéről l. Akar László (szerk.): Önkormányzati várakozások. GKI Gazdaságkutató Intézet, Budapest, 2002.
4. Az előadás szövegét l.: Önkormányzat, 2001. 12. szám.
5. L. erről: Eörsi János: A költségvetés mint állatorvosi ló. Beszélő, 2001. 12. szám.
6. A Medgyessy-kormány sem volt sokkal elegánsabb; jelentős személycseréket hajtott végre a regionális fejlesztési tanácsokban, még mielőtt a parlament előterjesztette volt a területfejlesztési törvény újabb módosítását.
7. A székesfehérvári fideszesek mindenekelőtt a várost 1990 és 1994 között irányító Balsay Istvánt tették felelőssé azért, mert Nagy István fideszes polgármester 1998 őszén alulmaradt szocialista kihívójával szemben.
8. A koncepciót közli: ÖN-KOR-KÉP, 2001. 2-3. szám.
9 Az idei önkormányzati választások előtt a Fidesz vezetése a jelöltállítás kapcsán szembekerült többek között szombathelyi, székesfehérvári és egri szervezetével is, mint ahogy a szegedi jelöltállítás során is egymásnak ugrott a helyi pártszervezet és a „spontán módon" szerveződő polgári körök.
10. Országgyűlési képviselők. Belügyminisztérium Országos Választási Iroda, Jelenkutató Intézet, 2002.