Saszet Ágnes
"A második bűnös"
Az újonnan fellángoló Eliade-ügy

Noha Mircea Eliade "vasgárdista" és "románista" cikkeit fellelhetni majdnem minden mai internetes Gárda-site-on és kiadványban, az alábbi összeállítás fordításai a Dacia könyvkiadónál megjelent "Vasgárdista" és "románista" szövegek című kötet alapján készültek. A kötet 2001-ben jelent meg, Mircea Handoca1 irodalomtörténész gondozásában, mégpedig azzal a céllal, hogy megvédje Mircea Eliadét azoktól az "állítólagos és felkapott" vádaktól, amelyek szerint Mircea Eliade vasgárdista netán antiszemita lett volna.2 Hogy mondanivalóját grafikailag is hangsúlyozza, mind a "vasgárdista" mind pedig a "románista"32 jelző idézőjellel szerepel a címlapon, nehogy a publikum arra a téves következtetésre jusson, hogy Eliade valaha is vasgárdista nézeteket vallott volna. A terjedelmes, 28 oldalas előszót érdemes lenne teljes egészében közölni: logikája éppoly lehengerlő, amint szenvedélyesen bizonygatja, hogy márpedig Eliade sohasem volt gárdista, mint az Eliadeé, amikor Nae Ionescu antiszemitizmusát próbálja cáfolni. Helyszűkében kénytelen vagyok azonban csak néhány felette tanulságos gondolat idézésére és kommentálására szorítkozni.
"Az egész román szellemi élet történetében nem létezett senki, akit ennyire megrágalmaztak, megcsúfoltak és meghurcoltak volna! Névtelen, műveletlen nímandok hordája vetette rá magát, irigy kultúremberek támogatásával, akik részben saját kezdeményezésre, részben pedig a »központból« kapott utasítások alapján jártak el." (Mindvégig homályban marad, hogy mi is az a bizonyos központ - feltételezhetően a kommunista pártról, avagy "cionista" központról, illetve "románellenes centrumról" lehet szó.) "Hat évtizeden át, egész életében ádázul, vérszomjasan üldözték Mircea Eliadét. És nem csupán életében. Halála után újabb ítészek jelentek meg, akik új vádbeszéddel, és »objektivitással« kezdték rostálni nagy halottunk hamvait." Handoca példának egy 1984-ben, Izraelben megjelent cikket hoz fel, amely Eliade múltját boncolgatja, és írva áll benne: "Eliade a Vasgárda tagja volt". Handoca boldogan fedezi fel, hogy az állítás hamis, és Zigu Ornea kiváló, a Vasgárdáról szóló könyvével érvel: Zigu Ornea kimutatta, hogy Eliade nem iratkozott be a Gárdába. De Handoca valamiért elfelejti megemlíteni azt, ami éppoly ékesen kiderül a Zigu Ornea könyvéből: nagyon sok jobboldali nacionalista értelmiségi támogatta lelkesen a Gárdát anélkül, hogy tagkönyve lett volna. Amiként tudatos torzítás Mircea Eliade könyveinek állítólagos betiltása is: egyik regényét 1934-ben valóban betiltották, de nem politikai, hanem erotikus tartalma miatt.
Igaz ugyan, hogy Eliade a kommunista rendszerben valóban indexre került, de 1967-ben a nemzeti kommunista irányváltás megerősödése után Eliade újból megjelent a román könyvpiacon. Olyannyira, hogy a nyolcvanas évekre már valóságos Eliade-kultusz fejlődik ki Romániában, abban az időben, amikor Eugčne Ionesco darabjait egyre kevésbé játsszak, illetve nem adják többé ki.4 Eliade hallgatólagos rehabilitálása és Ionesco "elhallgattatása" ugyancsak egybeesik a nem hivatalos, explicite soha ki nem mondott Antonescu-rehabilitálással is. (A román filmekben Antonescu nem negatív hős többé, a történelemkönyvekben eltűnnek a vele kapcsolatos kényelmetlen dolgok. Sőt végül egyenesen dicsőítő regényt rendelnek személyéről, Marin Predától a Delirult.)
A nemzeti kommunizmus ügyét és az egyre erősödő protokronizmust5 valóban jól szolgálta Mircea Eliade misztikus látásmódja, a nemzeti kommunista irányvonal természetes következményeként való egyre erősödő izolálódást pedig szépen ellensúlyozta a tudós szerző vitathatatlan és megérdemelt nemzetközi presztízse. És talán itt említhetnénk meg azt is, hogy a száműzetésbe kényszerült román értelmiségiek között tán ő bírálta a legritkábban és a leginkább óvakodva a Ceausescu-rezsimet. Megvolt rá a maga oka. "Eliade, talán kudarcot vallott politikai tapasztalatainak következményeképp, hallgatott, ritkán tiltakozott a Ceausescu-rezsim ellen, és ha megtette is, az csak Eugčne Ionesco rámenősségének köszönhető. Emlékszem, 1979-bren mégis sor került rá. (…) A nevét adta egy, az emigrációban élő román értelmiségiek által megfogalmazott tiltakozáshoz a romániai helyzet ellen"6 (Andrei Oişteanu). Eliade ugyanis zsarolható volt, a nemrég nyomdafestéket látott vasgárdista, illetve vasgárda-szimpatizáns cikkeinek zöme 1972-ig (amikor is Mihai Sebastian naplójából néhány részlet először látott nyomdafestéket Izraelben, és ezzel kipattant az "első" Eliade-ügy, amelynek mára már terjedelmes irodalma van) hozzáférhetetlen archívumokban feküdt.
Handoca tényferdítései nyilvánvalók. A mai gárdisták esküsznek arra, hogy Eliade igenis aktív Gárda-tag volt. Az volt, vagy sem, a lényeg sajnos nem ez: a valóság éppen a fordítottja annak, amit Handoca állít. Eliade nemzedékének sokkal súlyosabb a felelőssége, mintha csupán megtévelyedett "párttagok" vagy "útitársak" lettek volna. Politikailag támogatták a Gárdát, ezen felül pedig a Gárda minden cselekedetéhez ideológiai támogatást szolgáltattak. Nekik köszönhető a gyilkosságok, sőt pogromok "ideológiai, metafizikai magyarázata". A vasgárdista jelenség éppen azért olyan hosszú életű,7 mert olyan ragyogó elmék propagálták, mint például Cioran és Eliade. Ezért is volt olyan hatásos annak idején, és ennek köszönhető a máig is élő mítosz, amely szerint a Gárda "csodálatos próbálkozás" volt, noha "sajnálatos túlkapások" is történtek, illetve "eltévelyedések", de ezek is csak a Gárda második korszakában, amikor Corneliu Zelea-Codreanu, a legendás "Kapitány" meggyilkolása után Horia Sima8 vette át a vezetést.
Furcsamód Handoca maga sem érzi, mennyire leleplező tény egy Eliade múltját védő cikkben éppen azokból a nyolcvanas években írott szövegeiből és leveleiből idézni, amelyekben Eliade a fent említett gondolatot fejti ki. Negyven esztendő múltán is úgy tesz, mintha nem tudna arról, hogy a Vasgárda már kezdettől hajlott az erőszakra, és halálkultusza sem tekinthető csupán "szellemi mozgalomnak". Eliade még a nyolcvanas években is azt állítja, hogy csupán Codreanu meggyilkolására született a "helytelen válasz", vagyis bosszú. Az immár tagadhatatlan múlt, a többszörösen bizonyított gyilkosságok, merényletek és pogromok után négy évtizeddel Eliade ezt írja (az már csak hab a tortán, hogy Handoca éppen ennek a szövegnek az idézésével kísérli meg felmenteni Eliadét minden felelősség alól): "Emlékszem arra, hogy 1940-ben, az Antonescu-Horia Sima koalíciós kormány idején a vasgárdista terroristák rettenetes bűnöket követtek el. És ezzel megsemmisítették a Károly király korszakában legyilkolt vasgárdisták önfeláldozásának vallási szimbolikáját is. Kompromittálták a Gárdát, amelyet azóta is terrorista, náci mozgalomnak tekintenek." Ez szánja Handoca perdöntő érvnek.
De mit is állít valójában a szöveg? Handoca szerint a Gárda csak bosszúból kezdett el gyilkolni 1940-ben, a "Kapitány" meggyilkolása után. A gyilkosságok "rossz hírét" keltették a Gárdának, kompromittálták a mozgalmat. Következésképpen a Gárda tehát "tiszta" volt. A harmincas években meggyilkolt gárdisták "vallási szimbólummá lényegülő önfeláldozásáról" beszél ugyan Eliade, de arról már mélyen hallgat, hogy miért is gyilkolták meg az "önfeláldozó" ifjakat.
Hadd ne legyünk azonban részrehajlóak, Eliade még ebben a szövegben is beismeri, hogy azért 1940 előtt is voltak "problémák": "Abban a korszakban kevés és megbízhatatlan hír járta, de azért hallottam gárdisták iaşi túlkapásairól". Az a bizonyos, négy évtized múltán szendén túlkapásnak titulált valami, az bizony a román történelem legnagyobb pogromja volt. Több mint ezer zsidót mészároltak le egyetlen nap leforgása alatt Iaşiban.
Lássuk csak Handoca fő érvét, amellyel, hite szerint, végső csapást mér Eliade rágalmazóira: "Eliade összes művei (irodalom, tudomány, publicisztika) körülbelül 39 ezer oldalt tesznek ki, és ebből legfeljebb 60 oldalt kísérelhetnek meg vasgárdista, antiszemita propaganda gyanánt beállítani ellenségei". Eredeti érvelés ez, amely szerint, ha egy regényíró, vallástörténész és publicista műveiből csupán hatvan oldal "vitatható", ebből természetesen következik az, hogy írónk sohasem volt vasgárdista vagy antiszemita. Definiálhatnánk úgy is, hogy csak az tekinthető antiszemitának (netán kommunistának vagy fasisztának) aki x időből y százalékot szán nézeteinek terjesztésére. Handoca az antiszemitizmus vádját is elutasítja - újból Eliade nyolcvanas évekbeli írását idézi, amelyben Eliade visszaemlékszik arra, hogy milyen mély barátság fűzte Mihai Sebastianhoz, de, jegyzi meg Eliade, "sajnos, valami félreértés miatt Sebastian elhidegült tőlem". A félreértésnek épp elég beszédes bizonyítéka és magyarázata Sebastian naplója. Sebastian épp eleget szenvedett barátai rinocerizálódása miatt, és Eliade egyik különösen vehemens pronáci és antiszemita kirohanása után keserűen jegyzi meg: "Lám csak, hogy gondolkodik volt barátod, Mircea Eliade."
Mircea Handoca előszava filológiailag silány, érvelésrendszere ingatag, gyakran nevetséges is, és sok rosszat tesz eszményképének, amikor a lentebb olvasható szövegekkel próbálja makulátlanra mosni Eliade múltját. Felháborodása azonban, ha túlméretezett is, de rendelkezik némi elfogadható indítékkal: 2001-ben, amikor előbb folyóiratokban, később kötetben adja ki Eliade e valóban "vitatható" gyöngyszemeit, az Eliade-ügy már évtizedek óta terítéken van, és a másik, Eliade-ellenes tábor sem vádolható túlzott objektivitással.
Egy évvel előtte Saul Bellow Ravelstein című regénye alaposan felkavarta a kedélyeket, a regény egyik számottevő mellékszereplője - Radu Grielescu alakjában - ugyanis Eliade alakjára ismerni. A "22" rögvest leközli Sorin Antohi terjedelmes esszéjét a Ravelsteinről.9"Grielescu" doktor "román származású amerikai tudós, a mitológia és vallástörténet szakértője, szennyes múltjától (vasgárdista volt, sőt náci) soha nem határolódott el, noha gyakran találkozik zsidókkal". Eddig rendjén is volna a dolog, az öreg tudós alakjában nem nehéz felismerni Mircea Eliadét, és köztudott az is, hogy számos zsidó (akiket valóban rosszindulatúan emleget az amerikai és francia sajtó "Eliade hasznos zsidóinak") - mint Gershom Scholem, Saul Bellow, Zwi Werblowski - tartozott baráti köréhez. Ám az kevésbé köztudott - a vasgárdista Ronnett, Mircea Eliade orvosa és barátja panaszolja fel -, hogy Eliade második felesége, Christinel, gyűlölte a Gárdát. A háború után Eliade nem folytatott politikai tevékenységet, ezt még a Gárda is elismeri, de viszonyát a volt gárdistákkal nem szakította meg, a Gárdától sohasem határolódott el.
Tény az is, hogy amikor Izraelben kipattant az Eliade-ügy, és Eliadét, aki addig mélyen hallgatott múltjáról, szembesítették a tényekkel, csak a Buna Vestire-ben megjelent írás (Miért hiszek a Gárda diadalában?) apaságát próbálta meg ügyetlenül letagadni. Scholem azonnal megszakított vele minden kapcsolatot. Bellow nem. Megírta viszont a Ravelsteint, amelyben nem éppen kedvező színekben mutatja be "Grielescu" doktort. A baj nem Grielescu figurájával van, hanem azzal, hogy sokan egyenlőségjelet tesznek "Grielescu" és Mircea Eliade múltja között: "»Grielescu, a román nacionalista a harmincas években erőszakosan lépett fel a zsidók ellen.« (…) dák volt." A regény egyetlen lábjegyzete pedig azt írja, hogy "a dákok ugyanazt jelentik Románia számára, mint az árják Németország számára". Grielescu írt »a zsidó szifiliszről is, amely "megfertőzte a felsőbbrendű balkáni kultúrát«. A tudóst a regényben gyilkossággal is vádolják. Ideológusból hóhér lesz: saját kezűleg ölt zsidókat Bukarestben, a mészárszék kampójára akasztotta őket, lemészárolta, utána megnyúzta őket" - írja Sorin Antohi (az idézeten belüli »belső idézetek« Bellow regényéből valók). Az Eliade-apologéta felháborodása végső soron érthető: itt már nem erkölcsi felelősségről van szó, hanem a népirtásban való közvetlen és tettleges részvételről. A New York Review of Booksban közölt recenzióban írva áll "Grielescuról": "kiváló vallástörténész, akiről az a hír járja, hogy a fasiszta Vasgárda tagja lett volna a háború idején, aki részt vett a román zsidók megkínzásában és lemészárolásában. (…) Eliade portréja, ha feltételes módban is, az, hogy Eliade hóhér és gyilkos."10
Antohi felháborodása abban mindenképpen jogos, hogy annyian és annyira azonosították "Grielescut" Eliadéval, hogy sokan még az akkor már rég halott Eliade nyakába varrják a Culianu-ügyet11 is, Culianu eltávolodását Eliadétól pedig ideológiai ösvényre terelik. Egyik oka valóban az volt: Culianu nehezen emésztette meg mestere múltját, és a tényt, hogy Eliade mélyen hallgatott róla. A másik ok azonban a vallásról és vallástörténetről alkotott eltérő felfogásuk volt. Erről, sajnos, keveset olvashatni. De amennyire jogos Antohi felháborodása, amikor azt panaszolja fel, hogy olyan tetteket varrnak Eliade nyakába, amelyeket sohasem követett el, és hogy sokan az eliadei életmű egészében csak a vasgárdista nézetek vésetét kutatják, vallástörténeti műveiben és prózájában fasiszta szimbólumokra vadásznak, éppoly nevetséges az is, hogy az egész Eliade-ügyet és a Ravelsteint a Shoah-business körébe sorolja. Antohi, amikor Bellow valóban rosszmájú, sőt kegyetlen karakterábrázolását elemzi, túlságosan kihangsúlyozza a személyes indítékokat12, Eliade vétkes hallgatását pedig azzal mentegeti, hogy a Shoah-business beindulása után, különösen pedig Hannah Arendt könyve, az Eichmann Jeruzsálemben megjelenése után ugyan mikor és hogyan is lett volna Eliadénak alkalma meggyónni fiatalkori eltévelyedését. A hogyanra talán nehéz válaszolni. A mikor felemlegetése azonban egy ilyen hosszú életút után egyenesen nevetséges.
Alig ült el a Ravelstein-ügy, az Evenimentul Zilei diadalmasan közölte a címlapon, hatalmas, vörös betűkkel szedve: "Úgy van rendjén, hogy az olvasóközönség megismerje Cioran és Eliade politikai múltját." Franciaországban ugyanis a könyvpiac egyik szenzációja lett Alexandra Laignel-Lavastine Cioran, Eliade, Ionesco: elfelejteni a fasizmust13 című műve. Laignel-Lavastine interjút is adott az Evenimentul Zileinek, amelyben hosszasan fejtegeti, hogy az Európába vezető út a románok számára elsősorban a múlttal való szembesülést és a múlttól eltávolodást is jelenti. Lehet, hogy a szerző célja valóban tisztességes volt, noha az hazugság, hogy a román közönség ne ismerné például Cioran múltját. Ezt ugyanis a Ciorant Codreanu társaságában ábrázoló fényképek, főleg pedig a Románia színeváltozása (1936) című förtelmes fasiszta propagandaműve után kissé bajos is lett volna tagadni. Amiként az is közismert Romániában, hogy Cioran - ha csak színleg is, mert a megvilágosodás csak Dieppe-ben érte, abban a pillanatban, amikor a háború sorsa eldőlt - elhatárolódott múltjától. A szerző mintha nemcsak ezt nem venné tudomásul, a kötet címlapján szereplő fényképet - Eliade Cioran és Ionesco társaságában - "cinkos összekacsintásnak" titulálja, és Ionesco is megkapja a magáét. Az ő múltja ugyan tiszta, de "vétkes" abban, hogy letagadta azt, hogy két évig a román kormány kultúrattaséja volt Vichyben,14"nem jelentette fel" a másik kettőt, és hallgatott zsidó származásáról, amelyet az "anyja iránt érzett bűntudattal" magyaráz a jeles történésznő.
A könyv hemzseg a tárgyi tévedésektől, és tudatos torzításoktól. Bár a szerző Romániára szakosodott történész, románul tud, és könyve megírásakor addig ismeretlen dokumentumokkal is dolgozhatott. Mégis olyannyira túllő a célon, hogy Lucian Pintilie, az elfogultsággal nem vádolható kiváló filmrendező, aki filmjeiben kegyetlenül kipécézi a balkániságot, Románia képtelenségét arra, hogy szembesüljön saját nacionalizmusával és múltjával, "dögletesnek" minősíti a könyvet, mivel az Eliade és Cioran ügyben új bizonyítékkal nem szolgál, viszont sikerül Ionescót - aki valóban szenvedélyesen és következetesen antifasiszta és kommunistaellenes volt - beszennyeznie. Az ügy terítéken van, a vita javában folyik.
Az újra fellángoló, heves polémiában azonban alig esik szó olyan szerzőkről és művekről, amelyek az Eliade-ügyet objektíven tárgyalják. Ide sorolhatni Marta Petreu, Matei Călinescu, Adrian Marino főként pedig Francisco Veiga írásait.
Még ennél is zavaróbb, hogy bár Eliade a hatvanas évektől folyamatosan közölte naplóit és visszaemlékezéseit, az ezekben szereplő árulkodó passzusokat a vita során nemigen idézik. Pedig amit valóban nem mondott el senkinek, azt a naplóban mindenkinek elmondja: Nae Ionescut haláláig "szellemi vezetőjének" ismeri el, "aki azért adatott meg, hogy beteljesíthessem küldetésemet. (…) Mindenem megvolt Romániában, (…) én voltam a fiatal nemzedék vezetője." Corneliu Zelea-Codreanutól viszont azért nem határolódott el, mert "nem tartottam magam homo politicusnak, ezért visszautasítottam minden ilyen nyilatkozat aláírását". Corneliu Zelea-Codreanu és a Gárda "nem politikai jelenség volt, hanem etikai-vallási lényegből fakadó szükségszerűség", Codreanut pedig egyenesen Gandhihoz hasonlítja, és évtizedekkel a vasgárdista terror után is a Kapitánynak azokat a szavait idézi, amelyeket ahhoz az Armand Călinescuhoz intézett, akit a vasgárdisták gyilkoltak meg: "a gárdisták akkor sem reagálnak, ha felakasztják őket". A Gárdával nemcsak "erőszakmentessége" miatt vállalt szolidaritást, hanem azért is, mert "elképzelhetetlennek tartottam, hogy hátat fordítsak üldözött nemzedékemnek, amikor ártatlanokat üldöznek", a továbbiakban pedig nosztalgiával emlékezik meg a csíki lágerről és a gárdisták közös imáiról.
Ugyanebben a naplóban - amikor már Portugáliában éli aranyozott száműzetését - csodálattal szól Salazarról, és biográfusának készül felcsapni éppen. Barátja ekkor Alfredo Rivento, aki "következetes kommunistaellenessége miatt a Róma-Berlin-tengely pártján áll. Csodáltam hatalmas könyvtárát, és azt, hogy vállalja a népszerűtlenséget". De csodálja Portugáliát is, amelyben "nacionalista-antikommunista kormány van hatalmon, amely rég megszakította a kapcsolatot a Szovjetunióval". A háború végén (hiszen végig a németek győzelmében reménykedik) mély depresszió vesz erőt rajta: "Nem az voltam, aki a háború első évében, de még nem lettem mássá." Ugyanebben a naplóban szemére hányja a Gárdának Iorga meggyilkolását. Az egész írásból, akárcsak a visszaemlékezésekből, kiolvasható életútja, politikai nézetei, amiként az is, hogy végig nem bánt meg semmit. Romániából kénytelen volt távozni, a csíki lágerből való kiszabadulása után külföldre menekült, és a lentebb olvasható vasgárdista zsánerek írásával is felhagy.
Cioran nyilvánosan és csöppet sem feltűnésmentesen meaculpázik a háború után. Kénytelen. Eliade, akinek vasgárdista ihletésű irodalmi tevékenysége jelentéktelenebb, hallgat, és abban reménykedik, hogy megússza. A naplókból és visszaemlékezésekből kis hozzáértéssel voltaképpen mégis minden kiolvasható, önéletrajzi írásai pedig 1991-től románul is hozzáférhetőek. Igaz ugyan, hogy a szélesebb olvasóközönségnek nem hányhatni a szemére, hogy nem olvasott a sorok között, és nem eszmélt rá Eliade dicstelen politikai múltjára és haláláig tartó vasgárdista rokonszenveire, de a kicsit is érzékeny és hozzáértő történészeknek és filológusoknak lett volna honnan kikövetkeztetniük ezt a múltat, és végre tiszta vizet önteni a pohárba.
Most viszont ugyanez a közönség úgy érzi, hogy miután a Tony Judt-ügy kifulladt, újabb románellenes összesküvésről van szó. Hasonló, undorító polémiák előtt talán okosabb lett volna, ha a szerzők elolvassák a Naplót (1966-ban jelent meg először) és a Visszaemlékezéseket. Mircea Eliade fegyvert ugyan nem fogott, de hozzájárult egy rettenetes út kikövezéséhez, és még akkor sem vállalt felelősséget a saját szavaiért, amikor már nem lehetett tagadni, hogy ezen az úton milliók hullottak el.
1945-ben Eugčne Ionesco azt írja Tudor Vianunak: "Háborodottak voltunk, nyomorultak voltunk. Ami engem illet, igazán nem hányhatni a szememre, hogy fasiszta voltam. De az összes többinek fel lehet hánytorgatni… A napokban megjelenik Mircea Eliade: számára minden elveszett, mióta a kommunizmus győzött. Nagy bűnös, szó se róla. De ő is, Cioran is, az a hülye Noica, az a hájas Vulcănescu, és még annyian (Haig Acterian, Mihail Polihroniade) mind a gyűlöletes Nae Ionescu áldozatai voltak. […] Miatta lettek fasisztává. […] A második bűnös Eliade. […] Eliade a maga oldalára vonta és kinevelte nemzedékét, és az egész fiatal értelmiséget".


Jegyzetek
1 Az 1980-as évek elején Eliade személyesen bízta meg Mircea Handocát írásainak romániai kiadásával. Ugyancsak Handoca gondozásában jelenik meg Eliade Visszaemlékezései (Memorii, Humanitas, 1991) és Naplója (Jurnal, Humanitas, 1993). A szövegek gondozása és kiadása olyannyira "professzionális", hogy például a fordítás alapjául szolgáló francia kiadás megjelenési évszáma vagy a kiadó neve sincs feltüntetve.
2. A demokrácia "még a világméretű gazdasági krízis ellenére is megerősödhetett volna, ha a harmincas években nem lép színre II. Károly és a Vasgárda. [...] A vasgárdista mozgalom a román társadalom és állam lakmuszpapírja. Semmi újat nem hoz, ellenben nyíltan a felszínre segíti mindazt, ami már a XIX. században ott bujkált a román társadalomban: az előítéleteket, a mítoszt a politikum helyett, a civil társadalom hiányát, az állam-társadalom szétválást stb." Sorin Alexandrescu: Paradoxul român [A román paradoxon], Editura Univers, 1998. 194-195. old.
3. A románizmust nehéz definiálni. A kifejezés a múlt század végén jelent meg, de csak 1936-tól, amikor Constantin Rădulescu-Motru (filozófus, 1867-1957) Românismul című műve megjelenik, válik bevett fogalommá és vonatkoztatási ponttá. Nacionalizmusról van szó, persze, de a szó kitalálói fontosnak vélték hangsúlyozni, hogy a román nacionalizmus eléggé különbözik az általános nacionalizmustól, éspedig az ortodox misztikus, fanatikus elem súlya által. Részben tán emlékeztet a "hungarizmusra" - egy fontos különbséggel, bár hasonlóan zagyva elmélkedések, de a románizmus inkább "elméleti", "ideológiai" jellegű, mint magyar rokona. Szélsőjobboldali és jobboldali értelmiségiek találmánya, inkább ők használták, táplálkoztak belőle, csupán másodsorban a politikum. A hungarizmus esete fordított, politikusok vezették be, közvetlen politikai célokra, épp ezért erősebben kompromittálódott maga a szó is, mint román megfelelője. A fő probléma a "románizmussal" épp az, hogy értelmiségiek, sőt kivételesen művelt, karizmatikus egyéniségek találták ki, fejlesztették, terjesztették, illetve terjesztik ma is. Ennek a hitvány, lejáratott eszmének a tálalása nagyon is kifinomult, éppen ezért hatékony is. Nyilvánvalóan más fajsúlya van egy Szálasi által írt szövegnek, mint az Eliade (és társai) által írtaknak.
4. Ionescónak a hivatalosság később sem bocsátott meg. 1994 augusztusában, amikor a kormánypárt és képviselőház elnökét, a közismert diplomatát megkérdezték, hogy a hatalom részéről miért nem vett részt senki Eugene Ionesco temetésén, azt válaszolta: "Elidegenedett Romániától, és nem szolgálta a hazáját."
5. Edgar Papu nyelvész, történész leleményes terminusa az 1970-es évekből. A román (bár nem csupán) nacionalizmus egyik rögeszmés "módszere", annak tudományos bizonyítására, hogy "mindent - legyen az biciklipumpa vagy filozófiai irányzat - a románok fedeztek fel először". Az egész a Nagy-Dácia-elméletből ered. Röviden: Nagy-Dácia Európa kulturális bölcsője, vagyis az egész európai kultúra alapja a román kultúra.
6. Elhangzott 2001. február 19-én, a GDS (Társadalmi Dialógus Csoport) kerekasztal-rendezvényén, Matei Călinescu Despre Ioan P. Culianu şi Mircea Eliade. Amintiri, lecturi, reflecţii (Ioan P. Culianuról és Mircea Eliadéról. Emlékek, olvasmányok, gondolatok.(Polirom, 2001) című könyvének a bemutatóján.
7. A Noua dreaptă (Új jobboldal) nevet viselő mozgalom szinte mindent átvesz a Gárda szimbólumaiból és frazeológiájából. Honlapjukon pár hete még ott ékeskedett a horogkereszt is. Gárda-fészkek is működnek Romániában, bár politikai szerepük nincs (ezek inkább a "Kapitány", a Codreanu-féle misztikusabb irányzat követői). A külföldiek közül a legjelentősebb talán a madridi "fészek", ez inkább a Horia Sima-féle vonalat követi.
8. Horia Sima, a Vasgárda vezére Codreanu meggyilkolása után. A Vasgárda-lázadásig Románia Nemzeti-Vasgárdista Állam volt, "kétfeju" kormányzással, Antonescu volt az állam vezetoje, a Kondukátor, Horia Sima pedig, a miniszterelnöki tanács alelnöke, az ország második embere. A lázadás leverése után Horia Sima Németországba menekült.
9. 2001, 34., 35., 36. Saul Bellow, Ravelstein: ficţiune, memorie, istorie. Note pentru publicul românes című (Ravelstein: fikció, emlékezet, történelem. Megjegyzés a román közönség számára.)
10. The New York Review of Books (Bloom's Gift, május 25, 2000., 17-18. old. In: Sorin Antohi: Saul Bellow, Ravelstein, "22", 35. 2001, 12. old.
11. Ioan P. Culianu, író és vallástörténész, Eliade legnagyobb tanítványa, aki később eltávolodik a mestertől. 1991-ben gyilkolták meg Chicagóban az egyetem épületében. A gyilkos kilétére mindmáig nem derült fény. Tény, hogy ún. "kivégzés" típusú gyilkosság volt. Egyes elméletek szerint a Szekuritate keze volt a dologban (erre sem bizonyíték, sem ok nem hozható fel). Mások szerint a Gárda bosszúja volt, de annak fényében, hogy Culianu bár eltávolodott Eliadétól, de egykori mesteréről éppen ő emlékezik meg a legszebben halála után, az agónia közben pedig percre sem szakad el Eliade betegágyától, ez a változat sem valószínű. Az viszont szomorú tény, hogy az Eliade-kultuszt propagáló România Mare diadalmasan, nem leplezett örömmel kommentálja, hogy a "fekáliaagyú Culianu végre megkapta azt, amit megérdemelt".
12. Bellow első felesége, a Dean's Decemberben még rajongva felmagasztalt, később gyűlölt és nevetségessé tett Minna (eredeti nevén Alexandra) az Eliade család baráti köréhez tartozott. (Lásd ugyanott, 10. o.)
13. Alexandra Laigne-Lavastine: Cioran, Eliade, Ionesco: L'oubli du fascisme, Presse Universitaires de France, Avril 2002
14. Nincsen semmilyen bizonyíték arra, hogy Ionesco rokonszenvezett volna a francia kollaboránsokkal vagy egyáltalában a Pétain-rezsimmel.
15. Tony Judt cikke magyarul: Románia a rakás legalján. Beszélő, 2002. január. 54-64. o. A megjelenést követő vitáról: uo. 65-72. o.