Váradi Monika Mária
Kettős kötésben
Asszimiláció és etnikai túlélés között

"Hol a haza?" - a svábok válasza egyértelmű erre a kérdésre: Magyarországon; a magyarországi svábok számára ugyanis "állampolgárság és nemzettagság egybeesik". A Volksbund idején kezedeményezett disszimilációs törekvések nem vezettek eredményre, és a második világháborút követő időszakban sem lépett a német az átmenetileg kiürüléssel fenyegető magyar nemzeti identitás helyére.
Bindorffer Györgyi kettős identitásról szóló könyvének műfaja tekintetében már a címek hierarchiája is eligazít. Nem a dunabogdányi svábok történelmét, életét, "többszólamú önazonosságát" bemutató helytörténeti jellegű könyvet, netán szociográfiát vesz kezébe az érdeklődő, hanem egy értekezést: a magyarországi németeket jellemző kettős identitás kialakulásának, konstrukciójának elméleti igényű szintézisét, amelyhez a gazdag empirikus anyagot egy sváb településen, Dunabogdányban másfél éven keresztül folytatott, az antropológia, az etnográfia és a szociológia módszereit ötvöző vizsgálat szolgáltatja. A könyv szerkezetét elmélet és empíria sajátos kettőssége jellemzi, a teoretikus igény azonban a "leíró" részeket is áthatja, s ez komoly koncentrációt és figyelmet igényel különösen attól az olvasótól, aki a szociálpszichológia és tudásszociológia fogalmi készletének nincs birtokában. E fáradságért kárpótolnak a megvilágító erejű, gyakran megrázó interjúrészletek, amelyek nem az elméleti mondandó illusztrációjaként szolgálnak, hanem a szövegtest egyenrangú, szervesen illeszkedő részeit alkotják. A recenzens bevallja, hogy maga sem mozog biztonsággal az említett diszciplínák terepén. Arról, hogy Bindorffer értekezése e tudományágak felől tekintve (is) újszerű, jelentős, meggyőzően ír az utószót jegyző Csepeli György; az ő a nemzeti identitásról szóló munkáinak elméleti és módszertani eredményei jelentik talán Bindorffer legfontosabb vonatkozási keretét.
A recenzens - maga is a német kisebbséghez tartozik -, legalább annyira elméleti, mint praktikus kíváncsisággal, elvárással fogott a könyv olvasásához: vajon segít-e a kettős identitásról való szisztematikus tudás elsajátítása abban, hogy jobban megértse saját helyzetét? S főleg: elég muníciót nyújt-e ahhoz, hogy a "svábok" megfogalmazhassák etnikai csoportként való fennmaradásuk lehetséges "túlélési stratégiáit"?

Érzelmek és érzékenységek
Bindorffer könyvének újdonsága és érdeme, hogy a magyarországi német kisebbségről szóló tudományos és politikai diskurzus egyik kulcsfogalmát, az identitást úgy tárgyalja, hogy miközben integrálja az e tárgyban született fontosabb történeti, nyelvészeti, szociológiai munkák eredményeit, a kettős - etnikai és nemzeti - identitás fogalmának újragondolásával olyan összetett, rugalmas tudományos definíciót alkot, amely alapján megérthetők és értelmezhetők a kettős identitás változó alakzatai, s amely egyúttal a személyes eligazodás lehetőségét is felkínálja. Ennek egyik kulcsa az identitás "szituacionalista-instrumentalista" felfogása, amelynek értelmében az etnikai és nemzeti identitáshoz kapcsolódó tudáskészletek, az érzelmi attitűdök, értékek nem állandóak és statikusak, hanem a térben és időben eltérő helyzetekből fakadó elvárásokhoz igazodva különböző módon, intenzitással és arányban mobilizálódnak, tesznek szert jelentőségre. Az identitás e definíciója a környezettel való interakciókban folyamatosan (újra)konstruálódó identitás adaptációs képességét, flexibilitását hangsúlyozza, elutasít minden kizárólagos értékválasztást az etnikai és nemzeti identitás között, s így játékteret biztosít a kettős identitást kialakító és megélő ember számára (is).
A kettős identitás "különböző forrásokból származó identitáselemek egyénre szabott, egymást kiegészíteni képes, egymással összhangban lévő elemek kiegyensúlyozott kombinációja", ennek ellenére az etnikai és a nemzeti identitás közötti egyensúly egyén és kisebbségi csoport szintjén egyaránt érzékeny, sérülékeny, s korántsem az egyetlen lehetséges viszony. A kettős identitás kauzális modelljének kidolgozásakor a szerző öt olyan lehetséges mintát mutat be, amelyek mindegyike föllelhető (volt) a dunabogdányi svábok között. Az egyensúlyban lévő identitás a kisebbség és a többség közötti harmonikus viszonyt feltételezi; a konfliktusos identitás szerkezete jellemzően a kisebbséget ért traumákra való reakcióként alakul ki, és átbillen az erős negatív érzelmekkel átszőtt etnikai identitás javára; elvesztett identitásról akkor beszélhetünk, ha a kisebbségi csoportból származó egyén asszimilációja a többségi közösségben lezárult és a kisebbségi identitás föladását eredményezi. Az újra felfedezett identitás azokat a főként fiatalabb generációkhoz tartozó svábokat jellemzi, akik elveszítették ugyan tradicionális sváb identitásukat, ám ezt a hiányként megélt állapotot oly módon igyekeznek kiegyensúlyozni, hogy etnikai identitásukba német nemzeti elemeket emelnek be. A visszaszerzett identitás azokat a kitelepített svábokat jellemzi, akik kényszerűen kijelölt új, németországi lakóhelyükön elveszített hajdani kettős identitásukat a hazatelepüléssel igyekeznek újra birtokba venni, még ha csak holtukban is.
A kettős identitás kauzális modelljéről, mintegy ráadásként, a zárófejezetében olvashatunk - a szerző teoretikus és empirikus elemzése mindvégig arra irányul, hogy megértse és ábrázolja azt a "maga nemében páratlan egyensúlyt", amelyet a sváb kisebbség etnikai és nemzeti identitás között meg tudott teremteni. E kettős identitás szerkezetének hol radikálisabb, hol finomabb elmozdulásait Bindorffer a három generációhoz tartozó dunabogdányi svábok körében végzett empirikus vizsgálat eredményeivel érzékelteti: az első generáció felnőttként élte meg a második világháborút és a kitelepítést, a második nemzedék a helyi sváb közösséget ért traumák idején gyermek volt, míg a harmadik generációhoz tartozó fiatalabb, illetve középkorú nők és férfiak már a kádári szocializmus, és 'nemzetiségi béke' időszakában szocializálódtak.

Gyűlölethagyomány
Etnikai és nemzeti identitás "páratlan egyensúlyának" forrásvidéke a magyarországi svábok történelmének sajátszerűségeiben keresendő. A török kiűzése után a különböző német tartományokból az országba telepített "svábok" (az idézőjel ezen elterjedt fogalom mesterséges, és a telepesek eredeti származási helyével általában köszönő viszonyban sem lévő jellegét hivatott kifejezni), "saját" történelme az országba való betelepedésükkel kezdődik. A sváb közösségek nem rendelkeztek a közös történelmi múltat megjelenítő eredetmondákkal, a kezdetekről szóló narratívákkal, már csak azért sem, mert az egyes sváb közösségek maguk sem voltak homogének a telepesek származási helyét illetően, és mert az anyaországgal való kapcsolat legkésőbb a harmadik generációval megszakadt. A svábok jóval a német nemzeti egység megteremtése, a német nemzeti identitás kibontakozása előtt szakadtak ki anyaországukból, s a nemzetállamok kialakulásának időszakában több emberöltő óta választott új otthonukban éltek. Ebben a helyzetben a svábok magától értetődő természetességgel vették birtokba a befogadó Magyarország által fölkínált történelmi tudáskészletet, és saját nemzeti identitásuk részévé tették azt. A magyar nemzeti történelemmel és annak jelképeivel (kiemelten a Szent Koronával) való érzelmi azonosulást, a magyar nemzeti identitás elfogadását jelentős mértékben megkönnyítette a svábok többségét (így a dunabogdányiakat is) jellemző katolikus vallás. A magyarországi sváb parasztfalvak lakóinak nemzeti identitását tovább színezi az a tény, hogy szemben a német városi polgársággal, lényegében és tömegesen csak a második világháborút követően kezdődött meg strukturális asszimilációjuk, vagyis a paraszti gazdálkodásból és életformából való kilépésük: ez azt jelenti, hogy a svábok zárt faluközösségeiben "a nemzeti identitás elsajátítása nem az asszimiláció függvénye volt".
Mindez azt eredményezte, hogy a svábok "nem tartanak számon a magyarokétól különböző történelmet", többségi magyarok és kisebbségi svábok történelmi sorsa egybefonódik - a második világháborút követő kollektív felelősségre vonás és büntetés időszakának kivételével. A dunabogdányi svábok a Volksbund korszakáról nem szívesen beszélnek, ezt az időt kitörölték egyéni és kollektív emlékezetükből. Ezzel szemben egybehangzóan úgy vélik, hogy a második világháborút követő büntetésük nem állt arányban - el sem követett - bűneikkel, és tudásuk az internálásokról, a kitelepítésről máig naprakész. Az üldöztetés éveiben a sváb közösség túlélését a vallás, valamint a közös ellenség, a többségi magyarsághoz tartozó idegenek gyűlölete biztosította. Más szavakkal: a kettős identitás konstrukciójából az ötvenes évek derekáig eltűnt a nemzeti identitás. Azután azonban etnikai és nemzeti identitás egyensúlya helyrebillent, és a többségi magyarsággal szemben érzett negatív érzelmi indulataikat a bogdányiak "máig ható érvénnyel" a községbe betelepített idegenek különböző, finom hierarchiába rendezett csoportjaira vetítik rá. Az asszonyok azok, akik nem pusztán az etnikai csoportra jellemző tudáskészletet, tradíciókat adják tovább, de a gyűlöletet is átörökítik a következő generációknak. A pontosan számon tartott és minduntalan "kibeszélt" történetek arról, ki kinek a házába költözött be, kit mikor milyen sérelem ért a "telepesek" (Felvidékről, Békés megyéből vagy a szomszéd magyarlakta falvakból érkezettek) részéről, az első és második generáció esetében az etnikai identitást táplálta és az etnikai csoport túlélését szolgálta. A harmadik generáció tagjai, akik a kitelepítést nem élték meg személyesen, birtokában vannak ugyan a korszakra vonatkozó közös tudásnak, de gyűlöletet nem táplálnak; számukra a kitelepítés és a hozzá tapadó traumák már nem játszanak (etnikai) identitásformáló szerepet.

Hiánypótlás, nyelvváltás
A nemzeti identitás állampolgárságot, az országhoz való lojalitást, összetartozás-érzést, a szülőföld - Dunabogdány - szeretetét, s a fiatalabb generációk felé haladva egyre inkább az anyanyelvet és a nemzeti kultúrát is jelenti. Bindorffer a kettős identitásról alkotott definíciójának árnyalt kifejtésével bizonyítja: a svábokra jellemző kettős identitás fontos sajátossága, hogy a magyar nemzeti identitás mintegy kiegészítő funkciót lát el, tartalmazza mindazon elemeket, amelyeket az etnikai identitás nem képes nyújtani, ahogy a német irodalmi nyelv és kultúra sem jelentett azonosulási alternatívát annak a közösségnek, amely kimaradt az anyaország nemzeti eszméléséből és egységesüléséből. A magyarországi svábokat jellemző magyar nemzeti identitástudat kialakulását tehát a "hiánypótlás és az azonosulás", nem pedig az elhatárolódás vágya motiválta.
Az "elképzelt politikai közösség"-hez, a nemzethez való kötődésben, a nemzeti identitás kibontakozásában jelentős a tudatos vállalás szerepe, Bindorffer szavaival "a svábok maguk választották meg nemzeti identitásukat". Az etnikai identitás a szubjektív azonosság-élmény, az etnikai csoporttal szembeni lojalitás, a csoportba való beleszületés és az elsődleges szocializáció során elsajátított, csak az adott etnikai csoportra jellemző tudásanyag ragacsából áll össze értelmi, érzelmi és erkölcsi egésszé. Az etnikai identitás alapvető elemeinek számbavételekor Bindorffer megállapítja, hogy a név (sváb vagyok), származás, csoporttagság közül az egyetlen stabil elemnek a (sváb) származás tekinthető, ami azonban önmagában, ha nem jár a csoporttagság fölvállalásával, nem identitásképző elem.
Az etnikai identitás mibenlétéről és jövőjéről zajló diskurzus egyik központi kérdése, hogy a kisebbségi anyanyelv ismerete, tudása, használata mennyiben feltétele, illetve garanciája az etnikai csoport fennmaradásának. Bindorffer szerint a kisebbségi nyelv tudása és használata önmagában ugyancsak nem tekinthető identitásképző tényezőnek, másként fogalmazva: a sváb dialektus elveszítése nem jelenti egyúttal az etnikai identitás elvesztését is. A magyarországi sváb telepes falvakban beszélt településdialektusok regionális szinten csak részlegesen, országos szinten pedig egyáltalán nem tudtak homogenizálódni, s így a helyi dialektusok zárványnyelvvé váltak (egymás megértése néha a szomszéd faluban élőkkel is nehézséget okoz); az irodalmi német nyelvvel való kapcsolat híján a svábok számára az irodalmi nyelvet a magyar jelenti. A helyi sváb dialektust (Dunabogdány ráadásul rajnai frank nyelvsziget) anyanyelvként a teljes első generáció és a második generációhoz tartozók közül számosan beszélik, igaz, az anyanyelvi svábokra is jellemző a magyar és sváb közötti gyakori kódváltás, és a dialektus helyzethez, alkalmakhoz kötődő alkalmazása. Az asszonyok egymás között gyakrabban svábolnak, az idős házaspárok egymással anyanyelvükön beszélnek, s ha egyáltalán valaki, úgy a nagymamák szólnak svábul unokáikhoz; ha viszont két idősebb férfihez az utcán egy fiatalabb odalép, rögtön magyarra váltanak. A harmadik generációban a nyelvváltás befejeződött, a fiatalok nem csak magyarul beszélnek, hanem magyarul is gondolkodnak. Mindazonáltal értenek/tudnak svábul, a dialektust nem veszítették el teljesen, de a svábozásnak számukra gyakorlati értéke már egyáltalán nincs, a svábhoz kulturális és érzelmi értékek kötődnek.
Az irodalmi német nyelvvel az első generáció tagjai és az elődök is csak az imakönyvekben találkoztak, a Hochdeutsch kezdettől idegen, tehát megtanulandó nyelv a svábok számára - és egyre inkább az; a nemzetiségi oktatási intézmények pedagógusainak visszatérő panasza, hogy az iskolarendszerbe belépő gyerekek semmiféle (sváb) anyanyelvi tudással, kompetenciával nem rendelkeznek. Az etnikai identitás fönnmaradásának vonatkozásában alapvető kérdés, hogy az anyanyelvként elsajátított sváb helyén megjelenő, és a mellesleg elsődlegesen a magyar nyelv és kultúra átadásában érdekelt iskolarendszerben megtanult német nyelv vajon képes-e olyan identitásképző tényezővé válni, mint az előző generációkban az anyanyelvi dialektus. A kettős identitás modellje szerint csak akkor, ha fönnmaradnak az etnikai identitás más elemei is.

Hagyomány könyvből, kottából
A represszió éveit követő modernizáció és az egyre inkább kiteljesedő egyéni asszimiláció következtében az etnikai identitás származáson, a csoporttagság vállalásán, az anyanyelv tudásán és használatán, az etnikai tradíciók mintegy észrevétlen elsajátításán alapuló magától értetődő egysége megbomlott, egyre több elem kopott ki belőle. Ma a kulturális tradíciókat sem az elsődleges szocializáció során, mintakövetéssel veszik birtokba a fiatalabb generációk, hanem iskolában és zeneiskolában, könyvből és kottából. Dunabogdányban - akárcsak más magyarországi sváb falvakban - a zene- és tánckultúra az, ami a hagyományokból elevenen megmaradt, és amely a legfiatalabb (negyedik) generáció számára is természetesen átadható és elsajátítható. Ha azt kérdezzük: milyen elemekből építkezik, építkezhet ma a svábok etnikai identitása, akkor biztosnak tűnő alapként a következőket nevezhetjük meg: származástudat, a német nyelv tanulása, az etnikai identitás kizárólagos kulturális bázisát képező zene- és tánchagyományok ápolása, a pozitív önkép, etnikai magabiztosság. Ami az utóbbit illeti, egyrészt a dolgosság, szorgalom, takarékosság, munkaszeretet, precizitás, vallásososság svábnak tekintett érték- és normarendszeréből táplálkozik, másrészt abból a - nem alaptalan - meggyőződésből fakad, hogy a magyar többség szemében a honi kisebbségek között ők állnak a hierarchia csúcsán, s hogy a magyarok egyénenként és csoportként is el- és befogadták őket.
Az etnikai identitást tápláló, erősítő elemek között döntő fontosságú a helyi közösség normaképző és integráló ereje, ami legalábbis a dunabogdányi svábok között a mai napig fennmaradt. A svábok közössége által diktált elvárásoknak, amelyek elsősorban a közösség szimbolikus értékeihez, fennmaradt vallásosságához, tradicionális ünnepeihez kapcsolódnak, csak azok nem felelnek meg, akik, elköltözvén a faluból, kiszakadtak a faluból.
Az erős falusi közösség egyrészt feltétele az etnikai identitás fennmaradásának, másrészt érvényességének határait is kijelöli. A sváb identitás a falun belül bírt relevanciával, abból kilépve érvénytelenné, de legalábbis érdektelenné válik. E körülmény is igazolja a kettős identitás szituatív természetét, ugyanakkor a kettős identitás egyensúlyát feltételező etnikai identitás fennmaradásának egyik kulcsproblémáját érinti. Arról a tényről van szó ugyanis, hogy a magyarországi svábok területi, térbeli széttagoltsága, a települési dialektusok egységesülésének, s így a közös irodalmi nyelv kialakulásának hiánya, és az előrehaladott asszimiláció okán a sváb identitás alapvetően lokális érvényességű identitást jelent, "a svábnak lenni tudata önmagában nem jelenti az összes magyarországi svábbal való azonosulást". Az egységes sváb etnikai identitás megteremtésére tett törekvések - legyen szó a Volksbund intencióiról, vagy a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetségéről, amely a honi svábokat egységes etnikumként kezelte - nem bizonyultak eredményesnek.
A kilencvenes évek e tekintetben alapvető változást hozott. A kisebbségi önkormányzati rendszer kialakítása és az etnikai érdekképviselet ezzel párhuzamosan kibontakozó, noha igen felemás és ellentmondásos intézményesülése, a mind gyakoribb lehetőség az etnikai csoport közös reprezentációjára megteremtették a sváb kisebbség politikai közösségé válásának feltételeit. A svábok pontosan érzik, és meg is fogalmazzák félelmüket etnikai identitásuk kiürülésétől, a svábok mint etnikai csoport feloldódásától a magyar többségben. Bindorffer úgy látja, hogy az új feltételek között a svábok még erősebben törekszenek majd etnikai identitásuk politikai artikulációjára, hogy tehát "a jövőben az etnikai csoport tagjai a csoport elismertségéért vívott szimbolikus harcukat nem vagy nem csak etnikai terepen fogják lejátszani". Nyitott és nyugtalanító kérdés azonban, hogy az új etnopolitikai törekvések, a Németországgal helyreállított eleven kapcsolatok, s az ezzel összefüggő "híd-szerep" vállalása, a német nyelv és a kulturális tradíciók megtanítása és megtanulása elég erős disszimilációs hatást tudnak-e kiváltani, és tartósan fenntartani ahhoz, hogy a következő generációkban is fönnmaradjon az etnikai identitás, és hogy a kettős identitás páratlan egyensúlya ne teoretikus konstrukcióvá üresedjék, hanem megélt és tartalmas valóság maradjon.
A recenzens elvárásai teljesültek: Bindorffer könyve megerősítette őt abban a vélekedésében is, hogy markánsabb etnopolitikai reprezentáció nélkül nemigen van esély arra, hogy a fenti kérdésre igen legyen a válasz.

Bindorffer Györgyi: Kettős identitás.
Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban.
Budapest, Új Mandátum Kiadó, MTA Kisebbségkutató Intézet, 2001.