Rakovszky Zsuzsa regénye kétségkívül jelentõs, nagy regény, emlékezetes olvasmány, nagyszerû nyelven megírt, mesterien szerkesztett, izgalmas mû.
Jó volna ezzel kezdeni - és valóban ezzel is kezdem -, némi kételyeim mégis vannak; nem olyan erõsek, hogy fanyalgássá vagy kukacoskodássá váljanak, mert az elsõ mondatban megfogalmazottakat komolyan hiszem, s meg is próbálok majd érvelni egyértelmûen kedvezõ véleményem mellett. De mégis bujkál bennem egy kis rossz érzés.
Talán azért, mert inkább második kötetnek látszik: mintha nem feszítené (és ezért nem feszítené szét, esetleg feltûnõ nyomot hagyva a pazar és fegyelmezett formán) valami, ami nagyon kikívánkozik; vagy mintha nem akarna nagyon kipróbálni valamit, kísérletezni valamivel, valaminek a lehetõségeit fölmérni. Rakovszky Zsuzsa hihetetlenül jól ír regényt, majdnem minden tökéletes, túlságosan is az: elegánsan begyakoroltnak, ismerõsnek, jobbára kockázatmentesnek látszik valamennyi megoldása.
Vagy még egy kicsit több rosszindulattal úgy fogalmazhatnék: A kígyó árnyéka parádésan megírt másodvonalbeli regény, nagyszerû munka, de mégsem a legfelkavaróbb, legmegrázóbb élmények közül való. Ami azért mégsem akármi: ez volna voltaképpen a legelsõ vonal, hiszen csak nagyon ritkán, talán minden évtizedben egyszer-kétszer ha születik igazán nagy, lenyûgözõ remekmû. És azzal még nem sokat mondtunk, ha Rakovszky Zsuzsa mûvét nem soroljuk ezek közé.
Rakovszky minden rajongója persze tudja, hogy az egyik legkiválóbb mai költõ elsõ regényérõl van szó, amely önmagában is érdekes, fontos, jelentõs esemény. Tudjuk azt is, hogy Rakovszky kiváló mûfordító, esszét és prózát egyaránt pontosan, élvezetesen, gördülékenyen magyarít, a prózaírás tehát szakmája - még ha eddig nem gyakorolta is -, fordítás közben (akár akarta, akár nem) elsajátította a stílus, a szerkesztés, a hatáskeltés, a történetalakítás, a környezetrajz, a jellemfestés és minden hasonló ásatag (vagy klasszikus) elem csínját-bínját. És persze csak felsõfokon lehetne arról szólni, hogy mennyire ért a nyelvhez, a prózához is - regénye sehol nem „költõieskedik", álom- és látomásleírásai (vagy a víziónak tetszõ, de a „valóságos" környezetet ábrázoló képek) inkább a pontosan meglelt szavak, mintsem a halmozódó metaforák vagy hasonlatok sorozatai.
A regény elbeszélõje Ursula Lehmann, aki 1666-ban, már öregen veti papírra emlékeit. Orsolya életének elsõ felével (gyermek- és ifjúkorával) vet számot, s röviden, tárgyszerûen szól a rákövetkezõ évtizedekrõl is, de azokat egyformának, ismétlõdõnek, megörökítésre voltaképpen méltatlannak találja. Lehmann patikus lánya Lõcsén született és nevelkedett. Kora gyermekkorától érzékelte a feszültséget apja és anyja között; a pestisjárvány idején apa és leánya éppen a városon kívül van, és sorsára hagyják a már megfertõzõdött anyát. Orsolyában erõsödik a gyanú (amirõl már gyermekkorában hallott suttogni), hogy õt nem is saját apja nemzette: anyját már terhesen (mástól teherben) vette el apja. Az özvegység nehéz ideje alatt az apa megpróbálja elcsábítani lányát; aztán pedig új feleséget hoz a házhoz, aki csaknem egyidõs a lánnyal, és ugyancsak Orsolyának hívják.
Az országban Bocskai hadai pusztítanak, hódoltatnak, védelmeznek és adóztatnak: Lõcse városának evangélikus lakossága nagy reményeket fûz ahhoz, hogy Bocskai katonái vallásszabadságot hoznak. Ám amikor beengednek egy csapatot a városfalak közé, fosztogatás és erõszak söpör végig a városon: Orsolya alig ússza meg, hogy egy vad és piszkos katona házuk pincéjében a magáévá tegye.
Orsolya álmodozó, zárkózott életet élõ lány, aki halálosan beleszeret az elsõ szóba jöhetõ és közelebbrõl megismert férfiba, keresztanyja rokonába. Noha a züllött, kicsapongó, nagyvilági életet élõ és Orsolyával épp csak játszadozó fiatalember nem sok hajlandóságot mutat a közelebbi kapcsolatra, a lánynak végül sikerül olyan helyzetet teremtenie, amelyben (csaknem kényszerûségbõl, s még csak a kaland élvezete nélkül is) a férfi elveszi szüzességét. S mint csakhamar kiderül - teherbe is ejti Orsolyát.
Amíg lehet, Orsolya titkolózik; késõbb apjával elhiteti, hogy a Bocskai-katona erõszaktétele mégiscsak megtörtént.
A városon kívülre küldik, míg meg nem szüli gyermekét.
A másik Orsolya, a mostohaanya is gyermeket vár, de egy borzasztó baleset miatt elvetél; az apa úgy dönt, hogy a két Orsolya szerepet cserél, elköltöznek Sopronba, ahol senki nem ismeri õket, és ott majd a feleség szerepét saját lánya játssza, akinek tehát törvényes gyermeke születik.
A (már kissé bomlott) mostohaanya a Sopronba vezetõ úton elmenekül, de vesztére, mert útonállók lemészárolják. Apa és leánya ezután letelepszik a városban, ám Orsolya gyermeke hamarosan meghal. Az apa Orsolyát feleségeként mutatja be (s egy idõ múlva ekként is használja); mígnem a lány Kõszegre szökik, ott férjhez megy, s ott immár senki nem ismeri bonyodalmas élete történetét.
Nagyon gazdag, nagyon dús, bonyodalmas és érdekes cselekmény, néhány fõszereplõvel és a részletek finom rajzával, számtalan mellékszereplõvel; bûn és bûnhõdés, titok és felismerés, a család zárt világának fülledtsége és a külvilág hideg ellenségessége - mesteri konstrukció. Mégis, mi a baj? Lehetne sorolni, s legyünk is túl rajta mihamarabb, hogy azután a mû erényeirõl eshessen több szó.
A nyelv modorossága? Igen, persze, hogy modoros a nyelv, koholmány, csinálmány, ilyen nyelv soha nem volt: mert egyrészt felidézi a 17. századot, a regény cselekményének idejét, másrészt azonban nem archaikus, csak archaizáló; alapvetõen a realista regények 19. és 20. századi nyelve, de mondatszerkezeteiben, szóválasztásaiban, egyes fordulataiban félreismerhetetlenül régies. Így azután folyamatos az anakrónia, mert bár aligha lehetne rajtacsípni az elbeszélõt, hogy késõbbi századokból származó kategóriákat használ, szavai többségükben természetesen a nyelvújítás utánról származnak. Talán csak egy-két hely van (fel is tûnik), ahol az elbeszélõ kifejezetten régies módon fogalmaz (az elbeszélõ múlt olykor, mintegy véletlenül, bekerül a szövegbe); ezek inkább tekinthetõk kisiklásoknak, mint meghatározóknak. Külön elemzést érdemelne, hogy hogyan is készül ez a dikció: vajon min múlik, hogy jellegzetesen 17. századinak érezzük (túl az olyan játékokon, mint a tulajdonnevek helyesírásának bizonytalankodása)? Rakovszky érezhetõen örül is ennek a találmánynak - lubickol a nyelvben, ahogyan a történetbonyolításban vagy a leírásban, részletezésben is.
Tehát: igenis modoros, csinált, furcsa a nyelv, de ez engem csöppet sem zavar. Orsolya világa - bármennyire tele van zûrzavarral és borzalommal - kerek, a maga módján tökéletes világ, ahol fedi egymást a nyelv és mindaz, amit mondani érdemes és kell. Orsolya soha nem küszködik a nyelvvel, soha nem érezzük, hogy valami kifejezhetetlent, megfogalmazhatatlant akarna a tudtunkra adni; a nyelv (ekkor még) az ismeretek pontos tükrének tetszik, kiválóan el lehet vele igazodni a világban, és persze el lehet vele fedni, be lehet bugyolálni, vagy váratlanul élesen támadni.
A hosszas álomleírások? Ezekkel már akadhatnak kisebb gondok. Orsolya elbeszélésének fontos pontjain bukkannak fel az álmok felidézései, zûrzavaros és ijesztõ történetek, képek, átváltozó alakok, valóság és irrealitás borzongató egymásba csúszásai. Álomfejtésre hívják fel az olvasót; arra, hogy próbálkozzon egyszerûbb vagy bonyolultabb értelmezésekkel, hozza valahogyan összefüggésbe az álmot akár a „valósággal" (vagyis azzal, amit Orsolya elbeszélésén keresztül valóságként ismerünk meg - márpedig ki tudja, mennyit tagad el maga elõtt is, olvasója elõl is az elbeszélõ), akár az elbeszélõ gondolkodásmódjával, jellemével, pszichéjével. A felszólítás rendszeres ismétlõdése azonban azzal jár, hogy veszít hatásából: mintha minduntalan ilyen támpontokhoz, segédegyenesekhez utasítana bennünket a szerzõ-elbeszélõ, mintha nem bízna abban, hogy boldogulunk (vagy akár tévelygünk) anélkül is, hogy efféle megvilágító (és egyben persze félrevezetõ, mindent újra megbonyolító) belsõ történetek értelmezésébe fognánk. Kevesebb álom talán több volna.
Másrészt az álmok (s ezekkel együtt azok a rendkívül részletezõ, nagy erejû képekben megfogalmazott tájképek, látképek, csendéletek, amelyek mindegyike szinte filmként vagy - maradva a kornál - a németalföldi festõk kíméletlen precizitásával állít elénk borzalmakat, szépségeket, groteszk vagy álomszerû jeleneteket) az elbeszélés „valóságossága" és a fikció közötti viszonyt teszik kérdésessé. Bármennyire csinált is a nyelv maga, bármennyire kifinomultak és érzékenyek a párbeszédek, soha nem vonjuk kétségbe Orsolyának mint elbeszélõnek a hitelességét: az öregasszony számára, aki itt emlékezik, nagy a tét, gondosnak és pontosnak kell lennie, sietnie fölösleges, írása nem a nagyközönségnek szól. Csakhogy amikor olyan dolgokra emlékezik, és olyan elképesztõ alapossággal és részletességgel - az álmokra, elmúlt életének egy-egy részletére -, amelyekre így másnap reggel sem szokás, akkor óhatatlanul a fikciós elbeszélõ tolakszik az elõtérbe. Még ha nem vádoljuk is Orsolyát azzal, hogy mindez kitaláció, koholmány, olyasvalami, ami az olvasónak szól (akire õ - a fikció szerint mint naplóíró vénasszony - nem is gondol), furcsának, idegennek, vagy valami káprázatos emlékezõtehetség mûvének, vagy költõi betétnek kell tekintenünk ezeket. Egyszerûen nem hihetõ, hogy az elbeszélõ-fõszereplõ volna ezeknek a szövegeknek a forrása. Röviden: az elbeszélés organikussága e pontokon mintha megbomlana, a kényes egyensúly kibillenne.
Hasonló kicsi, alig látható törések mutatkoznak az elõrevetítések rendszerében. Az elbeszélõ (ha Orsolyával azonosítjuk) természetesen mindennek tudja a kimenetelét, ezért jó elõre mindent bejósolhatna - ehhez képest persze nagyon is megtartóztatja magát, legföljebb az elbeszélés elején jelzi jelenlegi helyzetét (tehát bizonyos értelemben a történet végét). Mégis: nem tartja magát ehhez a szabályhoz, vannak pontok, ahol egyértelmûen elõre jelzi, hogy mi fog történni; ilyenkor pedig hirtelen eltûnik az elbeszélés konvencióit betartó elbeszélõ, és elõtérbe kerül a kvázinaiv módon önéletírást papírra vetõ „Orsolya".
A regény egyik fõ kérdése a látszat és a valóság, a titok és a nyilvánosság, a felszín és a mögöttes viszonya. Orsolya egész élete ezek hálójában vetõdik ide-oda: titok már születése is, amely nyilvánosságra soha nem kerülhet; titok, hogy ki gyermeke apja; meg kell õrizni Lõcse, Sopron és Kõszeg nyilvánossága elõtt is a látszatot, csak éppen mindig másikat; a felszínnek tökéletesnek, kikezdhetetlennek, simának kell maradnia, bármi zajlik is hátul, a mélyben, a bûn és a borzalmak világában. Orsolya mostohaanyja azt hiszi, rájött valami hatalmas, szörnyû titokra - pedig nem arra jött rá, ami az igazság.
A kérdés azonban az, a regény mint felszín mögött miféle nagy igazság vagy titok van; mi a tétje annak, hogy ezt a történetet valaki elmondja. A történetmondás mindig valamire való: s nem föltétlenül a történetben magában, hanem az elmondás tényében, módjában vagy alanyában is lehet. Mit tehetünk tehát vele?
Kicsit tartok attól, hogy A kígyó árnyékának nincs elegendõ mélysége, nincs elég titka. Elbeszélésének (s így értékelésének) elegendõ indoka persze mindaz, amit eddig elmondtam - s még nagyon sok minden más -: a nyelv gyönyörûsége, a cselekmény gazdag áradása; de nem vagyok biztos benne, hogy nem valamelyest önmûködõ, magától alakuló, adódó szöveg-e, amit olvasunk.
Vagy irányítsuk a figyelmünket az elbeszélõre? A nõre, aki megéli és elmondja történetét? Nem kell vad feministának lenni ahhoz, hogy ennek jelentõséget tulajdonítsunk. Észrevehetjük, hogy ennek a nõnek élete legnagyobb és legmegrázóbb eseményei az elbeszélésben vakfoltként (nem) látszanak: anyja halála, szüzessége elvesztése, az elsõ (immár nemcsak érzelmekkel, hanem) élvezettel is teli szeretkezés, elsõ gyermeke halála - ezek mind el nem mondott, elhallgatott, nem látott vagy nem átérzett események, s éppen ezek ébresztenek erõs kételyt aziránt, hogy vajon mennyire õszinte önmagához (és hozzánk) Orsolya. Mennyire nem tudja vajon, hogy mit is akar a délceg úrfitól? Mennyire áll ellen az erõszakoskodó martalócnak? Mennyire egyezik bele, hogy éppen azon az éjszakán adjon neki apja altatót, amikor gyermeke meghal? Játssza-e a nõ szerepét, vagy éppen ilyen? Mit tud õ maga errõl? És hol van a szenvedély, az indulat (amit a kígyó árnyéka jelentene), vajon tényleg csak egyszer-kétszer lobban fel ebben a szûk és szerencsétlen életben, vagy csak szó nem eshet róla?
Ha az értelmezésnek ezt a vonalát választjuk, valameddig biztosan eljuthatunk: ezek a kérdések ezt a sok száz éves történetet (vagyis inkább annak elbeszélését) nagyon is maivá teszik. Szemügyre vehetjük tehát a regényt a nõi írás vagy megszólalás problémájaként (s persze a látszatnak megfelelni akaró, a bûnt mélységes titokban megõrzõ, ám mégis idegen, valamelyest kirekesztett nõ problémájaként). Kérdés azonban, hogy az idõbeli eltávolítás mit segít, módosít vagy ront az ilyen megközelítésen: a hajdani Orsolya (hazugságaival, szemérmességével, alkalmazkodásával) nyilván nem azonosítható semmiféle mai nõi diszpozícióval. Vagy: valamiféle örök asszonyiról volna szó? Ez lenne a regény sugallata?
Vagy a bûnrõl, a konvenciókról, a színjátékról, szerepvállalásról volna szó? Arról, hogy a szigorú közösségi normák miként deformálják - s végsõ soron kényszerítik bele a bûnbe - az embert? Hogy miféle erõszakot tesznek a közösségek tagjaikon, húznak rá maszkokat, szorítják bele egy-egy szerepbe?
Nem tudom. Egészen biztos, hogy más értelmezések is vannak, s azok is valameddig elvezetnek. Ilyen lehet a felszín és mélység kérdésére vagy a soha ki nem derülõ (de mérgezõ, emésztõ, gyilkos) bûn és a társadalom ostoba konvencióinak kérdésére alapuló interpretáció. Lehet gondolkodni azon, hogy a vallási viszályok milyen nevetségesek, mégis milyen életfontosságúak (és életet, halált eldöntõek); hogy mennyire más a dicsõséges Bocskai hadjáratairól történelemkönyvekben olvasni, mint a megsarcolt, kivéreztetett, elpusztított falvak és városok lakóinak nézõpontjából; vagy végig lehet úgy olvasni a regényt, mint a világlátás, világérzékelés egy elfelejtett módjával történõ találkozást. Sokféle olvasás, számtalan értelmezés lehetséges. És, ismétlem, Rakovszky Zsuzsa regénye kétségkívül jelentõs, nagy regény, emlékezetes olvasmány, nagyszerû nyelven megírt, mesterien szerkesztett, izgalmas mû. Még ha nem is remekmû.

Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka. Bp., Magvetõ, 2002, 467 o.