Nyugtalan, fészkelõdõs félálomból ébredt egy forró reggelen, vagy hajnalon? A nyári reggelek csalókák, már hajnalban világos van és hõség, az emberre rátapad minden, ami rajta van, ázik alatta az ágy is, a falak pedig egyfolytában ontják a meleget, ami éjszaka sem enyhül. Móré lehámozta magáról a nedves lepedõt, úgy vált le a bõrérõl, mint sebrõl a kötés, és amit rejtélyes módon az éjszaka folyamán valahogy mindig kinyûtt a teste alól, reggelre pedig rendszerint a hasán, vállán találta, mint egy takarót. Fázott volna? Ebben a melegben? Persze az is lehet, hogy addig vergõdött álmában, míg leesett ez a rongy, az asszony meg rálökte. A szomszéd ágy már üres volt, ezek szerint reggel van, hat is elmúlt, akkor indul a felesége munkába. Munkába? Munkája neki sincs, pontosabban csak az van, munkahelye semmi. Tollat tép egy piaci árusnál, aki úgymond tanyasi csirkét, néha tyúkot, kacsát árul, és a vevõk láthatják, hogy minden friss, hiszen a szemük elõtt válik guszta kis azzá, amivé. Móré undorral nézte egy alkalommal, az a fej és láb nélküli nyomorult test hogyan változott olyanná, mint egy nyálkás, házatlan csiga, a fehérebbekrõl pedig a cserebogárpajor jutott eszébe.
Jutka, a felesége kezdetben biztatta õt is, hogy menjen és szálljon be, segítsen, rendes munkát úgysem talál, ezért meg fizetnek, sõt néha egyet-kettõt haza is hozhatnak a csenevészebbekbõl, a törött hátú, kimarjult, leffegõ szárnyú szerencsétlenekbõl, melyek közül némelyikrõl az erélyes tépés bõr- vagy húsdarabokat szakított ki, vagy lenyúzta a nyakát, de kéklõ véraláfutásokkal sem tudták eladni. Móré azzal hárított, hogy õ nem száll bele ebbe a pornóba, hányingere van a szagától, látni se szereti, csak sülve, fõve, tányérban. Rózsika, a hordófenekû, állítólagos tanyasi asszony azt is felajánlotta, hogy nála gondozhatná a madarakat, így mondta, fizet érte, etetni, itatni kellene azt a temérdek szárnyast, hetenként pedig kicserélni alattuk az alomként használt faforgácsot. Õ minden reggel kivinné kocsival, este pedig behozná a városba. Mórét nem kábította el az ajánlat, egyszer mégis elszánta magát a felesége unszolására, és egy reggel kivitette magát a rozzant juhakolból átminõsített baromfitelepre.
Móré Albert minõsített hegesztõ volt a gyárban, míg hagyták élni, védõgázzal dolgozott, nemzetközi vizsgái voltak, tudott mindent a hegesztésrõl, forrasztásról, ívvel, gázzal, plazmával, csak éppen nem kellett már senkinek, sehová. Mikor meglátta azt a telepet, megérezte azt a jellegzetes bûzt, már tudta, nem fog itt dolgozni, az is lehet, hogy csirkét sem eszik többé. Egy fatõke mellett nagy halom levágott fejet, lábat látott, és egy asszonyt, aki egy vérfoltos, kékszínû kötényt viselt egy feszes bugyi és egy lazább melltartó elõtt, és a csonkolásokat végezte a még élõ állatokon egy baltával a tûzõ napsütésben. Rózsika büszkén magyarázta, hogy az sem megy pocsékba, viszik be a kutyásoknak, nagy keletje van. Majdnem jobb üzlet, mint maga a csirke, tette hozzá, és dicsekvõ, cinkosan belterjes mosollyal nézett a férfira, akinek ettõl meg kellett volna hogy induljanak a hormonjai. Nem indultak meg, a férfi mindössze azt észlelte, hogy Rózsika az adottságaihoz mérten kicsípte magát, roppant méretein alul rojtosra tépett forrónadrág volt, felette egy fél pólónak látszó kék rongy, amit, hallomásból tudta, topnak hívnak a sokkal fiatalabbak, akiknek még nem türemlik ki a hasi háj hurkája a ruha alól. Még egy pillantás a tõkére, a levágott csirkefejekre-lábakra, valamint a hentes asszony meztelen, csurom vér lábaira, és azt mondta, nem. Nem bírja a szívem a meleget, a fülledtséget, a szagot, asztmám is van, tette hozzá magyarázólag, mert félt egy kicsit ettõl az asszonytól itt, az õ birodalmában, ahol baltával hadonászik egy másik, és fejek, lábak hullanak. Az egészbõl egy szó sem volt igaz, Rózsika mégis szánakozó arccal nézett rá, majd azt a megállapítást tette, hogy Albert! Már megbocsásson, egy baja van magának, tudja, mi? Albert nem tudta. Maga el van hanyagolva, egy olyan asszony kellene magának, aki rendben tartja, törõdik magával!
Késõbb, ahogy visszagondolt, olyan volt az egész, mint az ördög kísértése. Visszafelé Rózsika elmagyarázta, hogy kedden a kutyások csirkedarabokat visznek a boltból, ahová õ is szállít, szerdán lefõtt marhacsontokat, a Teletál nevû kihordásos konyha maradékát, az nem itt van, tette hozzá feleslegesen, de Mórét a többi nap már nem is érdekelte, szerette a húsos marhacsontot velõvel, pirítóssal, és itt megállt. Nem úgy Rózsika, aki nyilván produkálni akarta magát ez elõtt a nagydarab férfi elõtt, akinek keze-lába nagy, amibõl a tapasztaltabb nõk egyébre is tudnak következtetni, beszélt, fecsegett, pletykált, és a korához képest fürge Skodával vidáman furikázta a férfit a külváros egy általa már ismert helyére. Itt vagyunk, mondta egy fasoros kis utcában, ide járnak a kutyások. Tud vezetni? Móré azt mondta, nem, ami szintén nem volt igaz. Pedig hordhatta volna ide a hulladékot, ha már a kinti munka nem tetszett, mondta kedvetlenül Rózsika, majd hozzátette, szálljon ki, végállomás. Minden szempontból. A férfi kiszállt, még segített bevinni a fejjel-lábbal teli zsákokat, de sürgõsen ki is jött onnan az utcára, hányingerrel küszködve állt meg egy villanyoszlopnál, és cigarettára gyújtott.
Észre sem vette, hogy tõle nem messze, a kerítés mellett egy sovány, szakadt férfi ácsorog, aki most óvatos lassúsággal közelebb jött. Nincs egy cigarettája fizetésig, kérdezte borostás, napégette arcán cinkos mosollyal, az enyém épp elfogyott. Mikor, kérdezte Móré flegmán, tavaly? Az illetõ fogatlan szájjal nevetett, jó, mondta elismerõleg, de az is lehet, hogy tavalyelõtt, tette hozzá elkomolyodva, lefelé nézett és hozzátette, tulajdonképpen hat éve. Móré közben elõhalászta az ukrán csempész-cigarettáját, Priluki, mondta, jó lesz? Azt szeretem, mondta a másik, ha piros. Ha kék, akkor is. Maga hol veszi? A piacon, felelte Móré, százhúszért. Vegyen kettõt, tette hozzá, mikor a férfi a cigiért nyúlt, miért ilyen mocskos maga? Az erdõben nincs fürdõszoba, hangzott a válasz, és mit használ borotválkozás ellen, tudakolta Móré, hagyom nõni, mondta a férfi, de akkor már a szájában volt a cigaretta, valahonnan gyufát vett elõ, nehezen gyulladt, és a keze is reszketett, sovány, ráncos nyakából élesen kidudorodó ádámcsutkája le-fel járt közben, nyelt.
Mikor evett utoljára, kérdezte Móré még mindig a fölény magasából, a férfi füstbe borult arccal nézett rá, és azt mondta, nem tudom. Csak azt, hogy mit. Porcijót. Az mi, kérdezte kíváncsian Móré, szalámi, felelte a férfi a már meggyújtott cigarettával a szájában, a feje szinte eltûnt a füstben, szalámi! Képzelje, hatvan deka, vastag és százhatvan forint! Csupa hús! Nyelt, szívott, majd bemutatkozott, Vári, Vári János képkeretezõ, úgy is hívnak a festõk, hogy Keretezõ János. Érti, Keresztelõ János után, hehe. Majd elmesélte, hogy azelõtt a parízert ette, mikor pénze volt, de annak semmi íze, utána a zalaival folytatta, amit akkor hagyott abba, mikor az égbe emelték az árát, ugyanakkor az áru teljesen elparízeresedett, nem voltak már benne sonkadarabok és tulajdonképpen semmi. De ez a porcijó! Ez igen! Olyan lelkesen magyarázta a szalámi mibenlétét, hogy Mórénak is összefutott a nyál a szájában, bár voltak kételyei. Azt mondja, marha, sertés és csirke, kérdezte. Inkább pulyka, mondta Vári, abból van rengeteg, de az is lehet, hogy liba vagy strucc, szóval van abban minden, de kit érdekel? A lényeg az, hogy legyen benne kalória, úgy képzelje, mikor elkezdtem enni, pár hét után éjszaka spontán merevedésem volt, mint a kamaszoknak. Negyvenöt évesen! Hát az meg hogy lehet, kérdezte Móré, mi van abban a szalámiban, amitõl kanos lett? És azóta is? Mostanában nem, mindig fél hatra áll, felelte Vári, mert már arra sincs pénzem. Vitaminok vannak benne, tudja, nyomelemek, a porcijót kutyáknak csinálják, az embernek meg a parízert. Pedig most nagyon kéne nekem is egy kis kalória, sõt nem kis, hanem sok! Nincs százhatvan forintja fizetésig véletlenül? Nincs, felelte Móré, de ez nem véletlen. Alig figyelt erre a fordulatra, a szalámira gondolt, arra, hogy mi minden lehet abban, és megint rátört a hányinger. Idegesen gyújtott rá újra, önkéntelenül tartva a dobozt Vári felé is, aki azonnal rácsapott, és most már rutinosan vett ki két szálat. Õrület, gondolta Móré kétségbeesetten, ha az asszony ezt megtudja, lehet, hogy hamarosan mi is ezt esszük?
Nincs abban semmi, Vári látta a másikon, hogy undor és reménytelenség lepi el, vigasztalta, nincs abban semmi, higgye el, egészséges, nincs semmi kellemetlen szaga, mellékíze, a kutyák nagyon finnyás állatok, én csak tudom, és a tudomány is manapság inkább az állatok pártján áll, mint az emberekén, higgye el, az a szalámi meg van vizsgálva minden szempontból. Hogy miért? Mert ha valami probléma adódik, lecsapnak a kutyások, akiknek pedig pénzük van. Több, mint kettõnknek. Meg a fél városnak. Nincs kutyája? Nincs, vallotta be Móré, elegen vagyunk ketten az asszonnyal. Na látja, folytatta Vári, ha lenne, abból most pénzt csinálhatna. Pénzt, kérdezte Móré értetlenül, igen, mondta Vári, most már õ volt fölényben, megvennék a nagymenõk a kutyájuknak. Nem értem, mondta Móré, pedig sejtette, kellenek a kóbor vagy feleslegessé vált állatok a gazdag kutyások vérebeinek mint edzõpartner. Vagy áldozat. Hallott már errõl. Vári hagyta gondolkozni, eszelõsen szívta közben a potya cigarettát, és az arca szinte vidám volt, mikor végre megszólalt, ha nincs kutyája, jöhet maga is. Tessék, kérdezte Móré mintegy felébredve, ezt hogy érti? Vári cinkos mosollyal válaszolt, hogy értem? Ahogy maga. Ember is kell ebbe a játékba, és rájuk is fogadnak, de nagyobb összegben, viszont jut nekem is, neked is, fordított hirtelen tegezésre, semmi munkáért. És akkor, kérdezte Móré tanácstalanul, még sincs pénze kutyaszalámira? Vári eldobta a csikket, azt mondta, a baj az, hogy nincs mindennap. Ha lenne, akkor mindennap ennék. Ma viszont lesz. Megnézi? Úgy látom, maga is ráér.
Csak arra kell vigyázni, hogy kárt ne tegyünk a kutyában, magyarázta Vári, mert az nagy érték. Elég, ha a földre viszi, és annyi. Ott tartja egy kicsit, és vége a mérkõzésnek, lehet a kasszához fáradni, tette hozzá, és nevetett. A nyakát kell elkapni két kézzel, az a legjobb, akkor nem haraphat, kicsit megemelni, hogy ne érje a lába a földet, és le. De van ilyen karvédõ is, kesztyû, azt nem bírja átharapni. Már az erdõben jártak, nedves avaron, tegnap esett. Ezt annak idején üdülõkörzetté igyekezett a város kialakítani, mesterséges tavacskákkal, mesélte Vári, melyek azonban hamar kiszáradtak, és nem maradt más, csak a fák és néhány szikkadt, dózerrel kivájt, alig méternyi mély tómeder. Ma ezek a stadionok. Micsodák, kérdezte Móré értetlenül, már bánta, hogy engedett a csábításnak, mikor Vári meghívta ott, a kutyásboltnál, úgy mondta, a lakosztályába, miközben Rózsika ingerült arccal zúgott el mellettük a kocsival, olyan arccal, melyen Mórénak látnia kellett volna, hogy õt a férfi többé egyáltalán nem érdekli. Jól hallotta, mondta Vári, stadionok. Kutyaviadalokat tartanak itt, jó hely, zárt, rejtett, mert különben tilos. Néha ez is odajár, mutatott a kocsi után, de még csak ismerkedik, ezek meg szoktatják. Ha hozza a pénzt, szórakozhat. Aztán vagy milliomos lesz belõle, vagy porcijó, tette hozzá, és nevetett, esetleg filmsztár. Filmsztár, hökkent meg Móré sokadszor, hogyhogy? Ember, Vári ment elöl a sûrû aljnövényzetben, most megfordult, nem hallott még a kutyaszexrõl? Móré kétkedõ arccal visszakérdezett, úgy érti, hogy Rózsika és egy kutya? Úgy, felelte Vári, ha kan, elvégre a kutyáknak is vannak szükségleteik, utána jobban harcolnak, ezek meg videóra veszik, és azt is el lehet adni. Tudja, sokat tanultam a mûvészektõl, szinte magam elõtt látom ezt a kövér, fehérhúsú nõt egy felajzott, fekete rotweiler alatt, miközben az eb a hölgy nyakát véresre kóstolgatja. Micsoda kép lenne!
A lakosztály egy fekete fóliával fedett parányi tér volt a fák sûrûjében, kívülrõl akáctövisekkel ráerõsített lapulevelek próbálták terepszínûvé rejteni a távoli külvilág számára, valamint gallyak, lombok, és minden komfort egy földre fektetett ágybetét volt, valamint egy lavór és néhány színevesztett képkeret, az egyikben egy tükör. A sátort egy fa köré, annak alsó ágaihoz erõsítette a gazdája, a törzse a helyiség közepén magasodott, szegek álltak ki belõle, azokon különféle ruhadarabok lógtak, serpenyõ, csupor és egy Szokol rádió. Móré meglepõdött, van még ez a rádió, kérdezte, és mûködik? Hát persze, válaszolt Vári, csak elem kell hozzá, ami most nincs. Sok minden nincs, folytatta, úgy is mondhatnám, ami innen hiányzik, abból be lehetne rendezni egy hatszobás lakást. De! És most felemelte az ujját, úgy mondta, van hûtõm! Kiléptek a fóliából, és egy néhány lépésnyire lévõ gödörhöz vezette Mórét, amit ugyancsak letört, lombos ágak takartak, valaha kút lehetett gondolta Móré, de mit keresett volna itt egy kút? Az erdõben! A gödör alján víz tükrözõdött, benne madzaggal belógatott reklámtasakok, az éléstár, mutatott le Vári büszkén. Nem éhes? Móré nemet intett a fejével, az jó, mondta Vári, mert most csak zsír van lenn, de kenyér nincs hozzá. És persze víz. Azt issza, kérdezte Móré, Vári pedig nevetett, és azt mondta, csak ha muszáj. De mosakodni jó, tette hozzá, ha nem esik az esõ. Felhúzok egy tasak vizet, ha éhes vagyok, a zsírt is, bekapok belõle egy kanállal natúrban, kenyér nélkül, aztán zuhanyozok. És a bogarak, hangyák, ilyesmi, érdeklõdött Móré már bent, az ágybetéten ülve, nem csípik, nem marják? Gázolaj, felelte Vári, miután megint kapott egy cigaretta ürügyén kettõt, nem érzi a szagát? Hány óra van? Lassan mennünk kell dolgozni, mert ugye, jön maga is. Nézni. Hátha megszereti a kutyákat. Ja, a bogarak! Figyeljen, mint mondtam, gázolaj. Csak egyszer kellett itt körbelocsolni vele, és minden kipusztult. Állat, növény egyaránt. Védve vagyok.
Védve. Móré eltûnõdött, nem azon, hogy ez az ember védve van-e vagy sem, hanem miközben a fák között a tófenék-stadion felé mentek, valami irigység fogta el, az erdõ hirtelen csupa fény lett és árnyék az õ számára, bódítón illatozott a szinte ünnepi táj, éles, élõ színek voltak, lepkék tarkasága vibrált a szeme elõtt mindenféle virágokon, melyekrõl ugyan nem tudott semmit, mint ahogyan errõl az emberrõl sem, akit Várinak hívnak, ha egyáltalán hívja valaki, és szabad. Ez a szó jutott eszébe, és nem a nyomor, a nélkülözés, az ápolatlanság, az éhezés, a kilátástalanság, hanem az a végtelen és felelõtlen, boldog elégedettség. Mi lenne, ha… gondolta, és itt el is akadt, nem tudta magát elképzelni egy mûanyag fóliás fa rakásában, szegre akasztott ruhák és a semmi társaságában, de az érzés, a szabadság érzése, annak lehetõsége vonzotta, egyben riasztotta. Mert mi lenne, ha… És az asszony? Gázolaj. Na ne, ez õrület, vagy már a szabadság? Nem tudta folytatni a gondolatot, mert közben megérkeztek valahová, ahol luxusautók sunyultak a fák árnyában, és egyre hangosabb kutyaugatás hallatszott, nem is mindig ugatás, hanem vonítás, nyöszörgés, morgás, hörgés. Utána csend. A kutya némán hal meg.
Õ kicsoda, kérdezte egy kopasz ember, Móréra mutatva, Várit ismerhette már, õ a barátom, mondta Vári, útlevél, pattogott a kopasz, Móré csodálkozva nézett Várira, az micsoda? Ötezer forint, mondta Vári, Móré lassan ingatta a fejét, nincs. Elemér, fohászkodott Vári, ez egy nagyon jó barátom, csak nézni jött! Ezer, mondta a kopasz, de Móré erre is nemet intett. Akkor takarodj, mondta a férfi, és valahová a távolba mutatott, te pedig menj a depóba, következni fogsz hamar! Jó ég, sopánkodott Vári, most mit csináljak? A kopasz végigmérte Mórét, majd azt mondta, vagy elmész, vagy beállsz a küzdõkhöz a depóba! Nem is várt választ, intett egy hess mozdulatot, nyomás, mondta, ha itt akarsz maradni! Móré nem értett mindent pontosan, vállat vont és bólintott egyszerre, Vári pedig intett neki a fejével, menjen utána. Elõtted a küzdés, mondta vigyorogva. Nemsokára kiértek a fák árnyékából, ritkultak a fák, tisztásokhoz értek, a kocsikerekek által megtiport fû tanúsította, itt emberek járnak.
Móré menet közben kíváncsian nézett körül, még hátrafelé is néha, elõtte Vári baktatott koszlott edzõcipõjében, majd látható lett egy hordozható vécé, aztán még egy, arrébb több is, vagy nem is azok voltak? Nagyobbnak tûntek, kerék is volt rajtuk, akár egy utánfutón, és Móré kutyáknak látszó hölgyeket látott a kis deszkaházak mellett, épp azon gondolkozott, hogy itt talán meg is pisiltetik az embert lágy nõi kezek, mikor a szemébe vakított a fehéren izzó napsütés, elõtte pedig ott volt a stadion. Csak a placcot látta meg elõször, ahol egy közepes termetû, rozsdaszínû kutya viaskodott egy másikkal eszelõs vinnyogások közepette, nyilván egy újabb páros, késõbb felfedezett egy sárga lakókocsit a bokrok takarásában, még késõbb azt is észrevette, hogy elszórtan emberek ülnek körben a füvön, mögöttük autók az árnyékban, és ami meglepte, az a csend volt, leszámítva a verekedõ kutyákból kifakadó, elszántsággal vegyült rettegés artikulálatlan, állatian õszinte hangjait.
Gyere gyorsan, szólt hátra Vári, most ne bambulj, Móré ködös szemekkel nézett rá, majd szórakozottan kínálta a cigarettásdobozt, Vári pedig beletúrt, ebben nincs semmi, mondta, nincs másik? Nincs, mondta Móré, és a placcra nézett megint, mert nagy csend lett, a rozsdaszínû gyõzött, mert a másik kinyúlva feküdt alatta, mellette. Móré nem látta tisztán, de arra gondolt, hogy átharapott torokkal, törött gerinccel. Még látta, hogy két ember befut, és kivezeti-vonszolja a szereplõket a színrõl. Az elõadásnak vége, gondolta, majd megfordult, és keresõn nézett körül, mi van, kérdezte Vári, mit akarsz? Elmenni, felelte Móré, csak azt mutasd meg, hogy merre. Semerre, vágta rá a másik, innen már nem mehetsz el, míg tart a cirkusz, megmondták, hogy jönnöd kell a depóba. Miféle depóba, kérdezte Móré ingerülten, én csak úgy jöttem ide, mint vendég, látogató. Keress egy cigarettát valami zsebedben, mert megveszek, lihegte Vári idegesen, lenni kell ott valahol, mert szerintem hazudsz. Vagy egy nyugtatót. Andaxint, nem is, kettõt vagy hármat, mert nem bírok magammal ilyenkor, itt amúgy is mindig felpörgök! És akkor mi van, kérdezte Móré mosolygó fölénnyel, kivered? Vagy a nap szívja ki? Nem látta vagy nem vett tudomást a másik arcának, szemének torzulásáról, arról a vad indulatról, ami végül is védekezésre kényszerítette, mert Vári ütött. A támadás váratlan és értelmetlen volt Móré megítélése szerint, de nem volt sok ideje a dolgokat mérlegelni, mert Vári felborzolta magát, mint egy macska, úgy tûnt, verekedni akar. Most õ is ideges lett, mit akar ez a seggfej, kérdezte magában, ötven kiló lehet, leütöm, mint egy parasztot a sakktáblán, jó ez neki?
Nem volt jó. Mert Vári megint ütni akart, amit Móré kapásból hárított, és egy soha nem tanult lengõvel állon csapta a férfit. Akkor érkezett a kopasz biztonsági õr, és mire észrevették, kilökdöste õket a placcra, a küzdõtérre. Na, itt legyenek erõsek, mondta nem kis iróniával, és otthagyta õket. Vakított a nap a puszta téren, Móré pedig csak Várit nézte, most mi van, kérdezte és körülnézett, látta, hogy a sárga lakókocsinál megnõtt a forgalom, most miránk fogadnak, gondolta elhûlten, arra, hogy valamelyikünk itt marad. Vári pedig nem válaszolt a kérdésre, hanem beállt támadóállásba, te hülye, szólt rá Móré, tudod egyáltalán, hogy mit csinálsz? Ezeknek? Meg foglak ölni, sziszegte Vári, mint akinek elborult az elméje, és leszegett fejjel belerohant a másikba. Móré ösztönösen oldalt lépett, Vári pedig a lendülettõl elterült a homokon. Móré nem tétovázott, negyvenhármas cipõjét a nyakára tette, és nyomott egyet rajta. A hirtelen feltörõ zajos ujjongásban nem hallotta, hogy a nyaki csigolyák reccsentek-e vagy sem.