Az 1973. VII. 27-es keltezésű, 482/73-as iktatószámmal ellátott lektori jelentés
szerzője szerint a Kertész Imre által benyújtott Sorstalanság című kézirat „élményanyagának
művészi megfogalmazása nem sikerült, pedig a téma iszonyatos és megrázó";
s ez többek között a „rosszízű mondatoknak" köszönhető, amelyek „nagy része
ügyetlen, körülményesen fogalmazott". Tehát, még egyszer, tömören: „...nem
(...), pedig..." A méltatlan forma és a („pedig") méltó tartalom ideologikus
kettősségét a lektor az „enyhén furcsa" „főhős" és az egészséges lelkületű
„olvasó" figuráinak hamis, mert fiktív szembeállításával fokozza, s így
jut el villámgyorsan a biztos végkövetkeztetésig: „Kéziratát ezért visszajuttatjuk
Önnek."
Ám ha nem a tükrözésközpontú, az ember nembeli lényegét megtestesítő „olvasóra"
hivatkozó, vulgármarxista esztétika kettős látásával olvassuk Kertész könyvét,
akkor - hogy ne legyen olyan egyszerű az ügy, ahogyan a 482/73-as számú műelemzés
mutatja („pedig") - azon nyomban felszaporodik a regényt övező személyek
száma: van a kamaszgyerek, aki megjárta Auschwitzot; van a felnőtt, aki erre
visszaemlékezik, majd könyveket, olykor zenés vígjátékokat ír, vagy éppen fordít;
van a szerző, aki felel a Sorstalanság című regényért; és van az elbeszélő,
aki egyébként azonos a „főhőssel", aki viszont nem teljesen azonos önmagával,
önmaga sorsával (ezért viseli a könyv a Sorstalanság címet). Van továbbá
a 482/73-as ügyirat olvasója, aki teljes lelki nyugalommal beszél arról az „olvasóról",
aki „bosszankodva" olvassa Kertész „ügyetlen, körülményesen fogalmazott"
mondatait. De ami a legfontosabb, van az összes többi olvasó, akik nem feltétlenül
„bosszankodnak" Kertész „rosszízű mondatain". És van még persze a
sok-sok nem-olvasó, akik közül most már - jól tudjuk, miért - egyre többen válnak
olvasókká. És van végül A kudarc című regény szerzője, aki egyúttal a
Sorstalanság írója, s egyúttal újra-olvasója. Aki szerint „egy regény
- már pusztán a természeténél fogva - csakis akkor mondható regénynek, ha közvetít
valamit". Ugyanakkor azt is tudja, hogy „önmagunk számára sohasem közvetíthetjük
önmagunkat": „Engem nem a regénybeli vonatom vitt Auschwitz felé,
hanem a valóságos." Következésképpen: „...ma már világosan látom, regényt
írni annyit jelent, mint másoknak írni - azoknak egyebek közt, akik visszautasítják."
Így például a - most már nevezzük így - 482/73-as olvasónak, aki - Kertész szavaival
- a „mondatok előtti" „nyers történésre" hivatkozva utasítja
el a regény „mondatait", amelyek pedig „képzeletbeli történést tartalmaznak",
„egy képzeletbeli marhavagont, egy képzeletbeli Auschwitzot és egy képzeletbeli
tizennégy és fél éves fiút" („...holott ez a tizennégy és fél éves fiú
valaha én magam voltam...").
A 482/73-as olvasó által inkriminált „rosszízű mondatok" tehát A kudarc
szerzőjének, azaz a Sorstalanság újraolvasójának (s még sok-sok olvasójának)
szemében „elképzelt szerves rendben illeszkednek egymás mellé". Mely „szerves
rend" többek között a fent részletezett nyelvi-szemléleti áttételekből
következő bonyodalmakat, Ottlik elhíresült fordulatával: az „elbeszélés nehézségeit"
hivatott gondozni; s éppen innen fakad a mondatok (látszólagos) „ügyetlensége"
és (akartan) „körülményes fogalmazása". A 482/73-as által emlegetett „élményanyag"
birtokosa azonban Kertész szerint elveszítette a nyelvét, mondhatjuk úgy is:
elvették tőle, miként a saját sorsát is, s így képtelen megszólaltatni a nyelv
által közvetítendő „élményeket", sőt eszméket - ahogyan azt például a hamisan
moralizáló 482/73-as elvárja, és teszi is a maga jelentésében. Pilinszkyvel
szólva: „Nem betű a betű. / Nem mondat a mondat." Tudniillik nincs az „élménynek"
nyelve, eszmei fedezete. Azazhogy nem közvetíthető az „élményanyag" úgymond
jóízű mondatokban. Éppenséggel az „élményanyag" nyelvi közvetíthetetlenségének
a tapasztalata volna a legtöbb, ami elérhető, kifejezhető - a nyelvben. Így
tehát mégiscsak van mondat és van nyelv. Úgy is mondhatnánk, hogy csakis a nyelv,
a mondat van, mivel maradt önmagában. Azon belül a „rosszízű mondatok"
modorosan grammatizált-retorizált, ámde éppen így: „szerves rendje", teszem
azt, az alábbi összetett mondaté, amely a koncentrációs táborban fogyó-romló-pusztuló
test látványát övezi.
„Rá se bírtam már nézni, valami meghasonlott érzés, egyfajta szörnyűködés
nélkül; idővel ezért is nem vetkőződtem már le, hogy megmosakodjam, eltekintve
az ily fölös fáradalmak iránt való minden kelletlen húzódozásomtól is, aztán
a hidegtől, no meg, persze, a cipőtől."
Az összetett mondat két részre bontható, pontosvesszőn innen és túl. Az első
egység a kifejezhetetlen (hiszen felfoghatatlan, sokak számára túlélhetetlen)
„élményanyag" egészére utal modorosan - a keresett szóhasználat és a körülményeskedő
módosítószavak, vagyis a nyelv marginális nyelvi elemei révén: „valami meghasonlott
érzés", „egyfajta szörnyűködés". Míg a mondat másik fele, ha
lehet, még provokatívabban mond le a borzalom ábrázolásáról vagy megmagyarázásáról,
netán moralizáló-humanisztikus domesztikálásáról, azaz mintegy hátat fordít
a „szörnyűség" egészének: az elgyötört test sokkoló látványának; csak hogy
ezáltal a - továbbra sem magyarázható, csupán regisztrálható - részletekre:
a test kényszerűségeire, azon belül a mosakodásra, a fáradságra, a hidegre és
végül egy ruhadarabra összpontosítson. S teszi mindezt négy centripetálisan
szűkítő grammatikai fokozatban: „...idővel ezért (...), hogy..." - „...eltekintve..."
- „...aztán..." - „...no meg, persze..." És így jutunk el végül a
kifejezhetetlenül „szörnyű" egésztől az ábrázolható részletig, a cipőig,
amelyről bővebben - s más koncentrációs tábori ruhadarabok társaságában - az
idézett mondatra következő bekezdésekben olvashatunk.
Kertész „rosszízű" gondolkodás- és fogalmazásmódjára általában is jellemző
a fenti mondatszerkezet, amennyiben nála gyakran az egész és a rész megcserélésének
retorikai alakzatáról, a synecdochéról van szó - a legtágabb, ugyanakkor
a legpontosabb értelemben. A pars pro toto jegyében a pusztuló test látványát
képviselő, de valójában inkább eltakaró ruhadarab, a cipő (a pro kettős
jelentésében) egyszerre áll a „szörnyűség" helyett és a „szörnyűség"-ért:
az „élményanyag" moralizáló-humanisztikus „művészi megfogalmazása"
helyett, ámde a megfogalmazhatatlanság „élményének" megtapasztalásáért.
S ez a retorikai minimálprogram működteti Kertész mondatait, Kertész regényét.
Ámde egyúttal ez a program a legtöbb, ami nyugodt lélekkel vállalható az Auschwitz
utáni nyelvi kiforgatottság állapotában. Nem is beszélve arról, hogy a lemondás
az egész „megfogalmazásáról" végül is jókora bőséget eredményez a részletek
oldalán; mely bőség persze lehet, hogy némelyek szemében, mint amilyen például
a 482/73-as olvasó, „rosszízűnek" bizonyul. De ez a „rosszízű" választás
végső soron, ha negatív bizonyítékként is, mégiscsak a Kertész-mondatok „elképzelt
szerves rendjére" utal. Mely rend hangsúlyosan nem a valóságos világban
átélt borzalom moralizáló felhánytorgatásának vagy elnyugtatásának, ehelyett:
megrendítő szépirodalmi emlékművének a rendje.
(Az idézetek Kertész
Imre A kudarc és Sorstalanság című műveiből valók.)