A politikai elmélet és a politikai tapasztalat gyakran ismételt felismerése, hogy demokratikus politikai közösség (a kifejezés nem közjogi értelmében vett „köztársaság") csak ott lehetséges, ahol az egymással szemben álló politikai felek legalább annyit kölcsönösen elismernek egymásról, hogy a másik fél is a tõle telhetõ legjobb racionális belátás szerint felfogott közjót próbálja megvalósítani. Valóban, nehéz volna elképzelni, e kölcsönös feltevés hiányában miként volna lehetséges legalább az a minimális együttmûködés és bizalom, amely minden demokratikus állam intézményeinek mûködtetése szempontjából elengedhetetlen. Sõt, ha a szembenálló felek körében hiányzik az a feltételezés, hogy az éppen kormányon lévõ oldal maga is csupán a közjóról alkotott saját felfogását igyekszik megvalósítani, akkor az intézmények elvont, személytelen rendje személyes hatalomként fog leleplezõdni. Ekkor az intézményekre nem úgy tekintenek, mint amelyek a társadalmi igazságosság bizonyos meghatározott elveit testesítik meg, hanem mint a személyes hatalom gyakorlásának és megõrzésének nélkülözhetõ, illetve esetleges hatalmi szempontok szerint lecserélhetõ kellékeire.

A kölcsönös elismerés hiánya
Néha megpróbálják ezt a kölcsönös elismerést úgy jellemezni, mint ami nem igényel a szembenálló felek közötti szubsztantív egyetértést szinte egyetlen konkrét politikai kérdésben sem, hanem csupán annyit, hogy fogadjuk el, a másik oldalnak a miénktõl eltérõ válasza valamely adott kérdésre valóban az, aminek mutatja magát: azaz õszinte válaszkísérlet az elõttünk álló kérdésre. Számomra ez a kísérlet nem tûnik meggyõzõnek: még ez az elfogadás is a politikai moralitás néhány alapvetõ elvét illetõ viszonylag széles egyetértést feltételez. Nem tekinthetünk a tõlünk (akár radikálisan is) eltérõ nézeteket valló félre úgy, mint a közjóra irányuló közös, célzatos politikai cselekvés társrésztvevõjére például akkor, ha nem tartunk valamennyi embert méltósággal felruházott, valamilyen értelemben egyenlõ erkölcsi lénynek, akit következésképpen valamilyen mértékû autonómia jellemez, és ennek megfelelõ jogok illetnek meg. Ebbõl az következik, hogy nem minden korlát nélküli a politikai pluralizmusnak az a mértéke, amelyet a demokratikus berendezkedés elviselni képes. (Megoszlanak a vélemények abban a tekintetben, hogy ez a felismerés akár bizonyos nézetek büntetõjogi tiltását is igazolhatja-e. Nézetem szerint nem, de nem tudok itt emellett részletes érveket hozni. Legyen elég annyit megjegyezni, hogy az összefüggés a fenti felismerés és a büntetõjogi korlátozás igazolhatósága között nem magától értetõdõ.) Mindebbõl az a nem túl eredeti következtetés adódik, hogy a demokratikus intézmények nem önfenntartóak: elegendõ számú demokratikus elkötelezettségû (és a demokratikus elkötelezettségével összhangban cselekedni is hajlandó) honpolgár nélkül a legjobb intézményi elrendezés sem maradhat fenn tartósan.
Ez a következtetés azonban nem a lezárása, hanem csupán a kiindulópontja a gyakorlati dilemmáknak. Nem elégedhetünk meg ugyanis azzal, hogy kijelentjük: liberális demokraták nélkül nem mûködik a liberális demokrácia. A valódi kérdés az, mit gondoljunk és tegyünk akkor, ha úgy véljük, nem állnak rendelkezésre kellõ mennyiségben a demokraták. Világos, hogy valódi liberális demokraták akkor sem adhatják fel a liberális demokrácia elvi igényét, ha a liberális demokrácia tartós fennmaradásának a politikai szociológiai feltételei pillanatnyilag hiányoznak. Számukra (számunkra) a liberális demokrácia erkölcsi meggyõzõdés kérdése. Mit tegyünk azokkal, akik nem hajlandók politikai ellenfeleikre úgy tekinteni, mint akik saját legjobb meggyõzõdésük szerint maguk is a köztársaság javát igyekeznek elõmozdítani? Tovább megyek: mitévõk legyünk akkor, ha mi magunk is kifogyunk a jóhiszemûségbõl: ha az ellenfelek nyíltan hangoztatott nézetei vagy gyakorlati lépései alapján jó okunk van azt feltételezni, hogy csupán önös hatalmi célokat követnek? A kölcsönös elismerés szükségességének az igénye nem mond semmit arról, hogy miként érhetõ el ez a kívánatosnak tekintett szituáció. Nehéz lenne azzal felelni erre az ellenvetésre, hogy kísérletet kell tennünk az elismerést megtagadó fél racionális meggyõzésére. Hiszen az efféle kísérlet már eleve feltételezi annak a meglétét, aminek a hiánya a probléma kiindulópontja: nevezetesen hogy a másik fél hajlandó érveinket jóhiszemû, õszinte válaszkísérletnek tekinteni, és ezért azokat komolyan megfontolni. Talán azt lehetne felelni erre, hogy ha az elismerést megtagadó fél nem is hajlandó önmagáért, pusztán a másik oldalnak mint jóhiszemû politikai vetélytársnak az elfogadása okán mérlegre tenni annak érveit, azért másfajta (például célszerûségi) megfontolások még rávehetik a demokratikus szabályok betartására. Csakhogy a liberális demokrácia szemszögébõl nézve külsõdleges szempontok alapján történõ elfogadás instabil, de ettõl függetlenül sem vezethet el a valóban kívánatos állapothoz. Ahhoz ugyanis, hogy a liberális demokráciát megvalósultnak tekinthessük, nem elégséges bizonyos intézmények megléte vagy akár szabályszerû mûködése. Az is kell hozzá, hogy a liberális demokratikus intézményeket qua liberálisakat és demokratikusakat - s ne csak qua (például) különlegesen célszerûeket - helyeseljük. (Ugyanakkor azt meg kell adni, hogy a célszerûségi megfontolások képezhetik a szükséges átjárót az elismerés és hiánya között. Erre még vissza fogok térni). Visszajutottunk tehát oda, hogy kellõ számú demokratikus meggyõzõdésû ember nélkül nem megy: de nem léptünk elõre abban a tekintetben, hogy mi a teendõ, ha diagnózisunk szerint ez a kívánatos helyzet nem áll fenn.

A jobboldal válsága
Ezek a kérdések az elmúlt tizenkét évben nem csak absztrakt filozófiai problémaként merültek fel a kelet-európai demokratikus politikában. A magyar politikában is közhelynek számít, hogy a köztársaság válságos pillanataiban sokszor nem állt rendelkezésre a demokratikus közvélemény erõteljes támogatása. Azt a véleményt is sokan (például e sorok írója) elfogadják, hogy a magyar politika meghatározó szervezett alanyait nem elégséges mértékben jellemzik a fent említett demokratikus attitûdök, és túlságosan gyakran külsõdleges megfontolások (mindenekelõtt az Európai Unió elvárásai) bírták rá a feleket a szabályok betartására. Nincs okom eltitkolni, hogy szerintem az eddigiekben a jobboldalról fenyegette jelentõsebb veszély az alkotmányos demokratikus államéletet, miként azt sem, hogy a baloldali és liberális pártokat illetõ éles bírálataim (l. például az Élet és Irodalom 2002. július 12-i, ill. szeptember 20-i számait) ellenére sem tartom indokoltnak ennek a nézetnek a felülvizsgálatát. Az itt következõkben a jobboldal mostani politikájának összefüggésében keresek gyakorlati válaszokat a fenti kérdésekre. A probléma sürgetõ voltát a kormánykoalíció pártjai is érzékelik - legalábbis erre utalnak az „árkok betemetésére" tett különféle célzások és ígéretek. Ezekrõl alább még lesz alkalmam többet is mondani. De annyi mindenesetre világos, hogy a jobboldal sok elemében antidemokratikus politikája a másik oldalt is feladat elé állítja.
A baloldal nyomasztó fölényét mutató közvélemény-kutatási adatok és az ezeket alátámasztó friss önkormányzati választási eredmények alapján kézenfekvõen adódik a következtetés, hogy a jobboldal politikája válságban van. Ha igaz az, amit az elõzõ bekezdésben állítottam, hogy tudniillik az alkotmányos demokratikus berendezkedést 1990 óta (de fõként az elmúlt négy évben) inkább a jobboldal veszélyeztette, akkor arra gondolhatunk, hogy a jobboldal válsága jó hír. Magam is úgy gondolom, hogy van olyan aspektusa a Fidesz mostani kudarcának, aminek maradéktalanul lehet örülni. Azonban mielõtt ezt a kijelentést pontosítani lehetne, elõször azt kellene tisztázni, hogy miben állt a Fidesznek a választások óta eltelt fél évben a politikája, és hogy pontosan mi is az, ami válságban van. Közismert, hogy Orbán Viktor felhívása nyomán a választásokat követõen ezrével alakultak az úgynevezett polgári körök, és hogy a volt miniszterelnök céljai szerint egyre inkább ezek a szervezetek fogják a jobboldali politika centrumát képezni. Sokakkal ellentétben én önmagában nem látok semmi kivetnivalót a politikai mozgósításnak ebben a formájában. Az utcai tüntetés éppen olyan természetes közege a politikai nyomásgyakorlásnak, mint a parlamenti interpelláció. A régi demokráciák története is azt támasztja alá, hogy a köztereken szervezõdõ és cselekvõ mozgalmak sokszor a demokrácia megerõsödéséhez és kiteljesedéséhez vezetnek (vö. a hatvanas évek amerikai polgárjogi harcait), és közvetlenül átélhetõvé teszik azt a demokratikus ígéretet, hogy az emberek saját maguk irányíthatják sorsukat - és ezáltal még a népszuverenitás gyakorlásának közvetett, intézményes formáiba vetett bizalmat is inkább erõsítik, mint gyengítik. A magyar baloldaliak és liberálisok elvont általánosságban helyeslik a társadalom önszervezõdését, és õk is szólították már híveiket az utcára, s ezt a jövõben is megtehetik: és helyesen fogják tenni. Éppen ezért álságos, amikor most formai fenntartásokat hangoztatnak a polgári körök politikájával szemben. Nem a szervezeti formát kellene bírálni, hanem egy pillantást vetni arra, amit a most éppen polgári körökbe szervezõdõ jobboldal mond, és tartalmi vitába szállni vele. Mégis, a helyzet kissé bonyolultabb: a baloldal nem téved teljesen, amikor a parlamenten kívüli politizálást veti a leváltott jobboldal szemére, csak szokás szerint félreérti a probléma lényegét.

A polgári körök politikája
A polgári körök mozgalma ugyanis a magyar jobboldali politizálás bizonyos tartalmi vonásaiból következõ kényszerpálya. A magyar jobboldal önértelmezésének része az, hogy õ nem csupán az egyike a közjó különbözõ felfogásait képviselõ politikai szubjektumoknak, hanem valamiféle kitüntetett viszonyban áll a „nemzeti lényeg"-gel (ezért is tartja fenn magának a „nemzeti" jelzõ használatát), és ebbõl a speciális viszonyból eredezteti a kormányzáshoz való jogát, nem pedig a választás közjogi aktusában megnyilvánuló választói akaratból. Ennek az önértelmezésnek a kontextusában válnak megérthetõvé az olyan kijelentések, hogy „a haza nem lehet ellenzékben", meg hogy a választásokon a jobboldal nem vereséget szenvedett, hanem „kiütötték a kezébõl a kormányrudat". Ezt az önképet a jobboldal különféle ideológusai és politikusai a rendszerváltás óta mindig is többé-kevésbé nyíltan képviselték, de a 2002-es választást követõen fordult elõ elõször, hogy tétova kísérletet tettek arra, hogy ennek az önértelmezésnek gyakorlati érvényt is szerezzenek. Nézetem szerint minden, ami 2002. április 7-e óta a jobboldalon történik (beleértve a polgári körök mozgalmát), ebben az összefüggésben válik érthetõvé. Elõször is, ez magyarázza, hogy a Fidesz - elsõként a rendszerváltás óta eltelt idõszak fontosabb politikai szereplõi közül - miért nem volt képes tudomásul venni a választási vereség tényét. A Fidesz elhitte saját magának, hogy az ország népének többsége szükségképpen mögötte áll, ezért nem ismerhette be minden további nélkül a vereséget. Ha így tett volna, akkor ezzel azt is beismerte volna, hogy nem létezik semmiféle kivételes kapocs, amely mintegy magától értetõdõ módon a jobboldalnak juttatja a kormányzás jogát. Félhivatalos ideológiája és az egész négyéves politizálása (no meg a vereség váratlansága) nagy erõvel arra tolta a Fideszt, hogy elhiggye: ha kisebbségben maradt a szavazatszámlálásnál, az csak csalás vagy más manipuláció következménye lehet. Másodszor, ez az önkép tette a Fidesz szemében elfogadhatóvá, hogy a második forduló és a kormányváltás közötti mintegy egy hónapban úgy viselkedjék, mint akit jogtalanul fosztottak meg a kormányzás lehetõségétõl, ezért mi sem lehet természetesebb, mint hogy saját (a választók csekély többsége által elutasított) koncepciójából a rendelkezésére álló röpke idõben minél többet megvalósítson. (Emlékezzünk: a volt miniszterelnök azzal igazolta például a tizenkét agrárcég villámgyors privatizációját, hogy nemzeti érdekbõl a lehetõ legtöbbet meg kell óvni a hamarosan kormányra kerülõktõl. Mintha az új koalíció idegen hódítók csapata volna, és mintha a választás nem éppen arról szólna, hogy a nép a nemzeti érdek melyik felfogásának ad elsõbbséget.)
Végezetül és leghangsúlyosabban, a jobboldalnak ezzel az önértelmezésével áll összefüggésben a polgári körök ügye. Ha ugyanis a jobboldal vezére, a volt miniszterelnök egyszerûen átvette volna a Fidesz formális vezetését, beült volna az Országgyûlésbe, és annak rendje és módja szerint, az ellenzék vezetõjéhez méltóan hétrõl hétre kérdéseket intézne a miniszterelnökhöz, akkor ezzel szimbolikusan és gyakorlatiasan azt juttatná kifejezésre, hogy nem történt semmi különös, csupán a közjó egyik felfogását képviselõ pártszövetség legyõzte a másikat, amelyik most (egy ideig) ellenzékben politizál. Ha így járt volna el, akkor nem vonta volna meg politikai ellenfeleitõl azt az elismerést, ami liberális demokráciában valamennyi politikai szereplõnek kijár. De ezt nem tehette volna meg anélkül, hogy összeütközésbe ne kerüljön a jobboldal félhivatalos önértelmezésével. Ezzel az önképpel és a választási vereség óta követett stratégiával csak az férhetett össze, hogy a volt miniszterelnök ne az ellenzék vezetõjeként, hanem mintegy számûzött királyként cselekedjék, s az országot járva személyesen õrizze a lángot, és tartsa a lelket a nagy hirtelen elárvult népben. A polgári körök mozgalma nem zseniális stratégiai húzás volt, hanem az ebbõl a politikából egyenesen következõ kényszerpálya. Ha egyszer a parlamenti frakció élére nem állhatott, mert akkor fel kellett volna adnia a jobboldal fõ politikai hitelvét, akkor más, parlamenten kívüli szervezeti platformot kellett találnia, és ehhez kellettek a polgári körök. Ennyiben a baloldal helyesen érzi, hogy a polgári körök politikája összebékíthetetlen a liberális demokrácia alapelveivel; de nem azért, mert intézményen kívüli eszközöket vesz igénybe a politikai mozgósításhoz, hanem mert ezt az Országgyûlésben megtestesülõ választói akarat kétségbevonása céljából teszi. Látható, hogy a jobboldalnak az elvesztett választások óta tett fontosabb lépései összefüggõ, koherens politikába illeszkednek - és ez az a politika, amelyrõl fent azt állítottam, hogy válságban van, és amely most az önkormányzati választásokon látványos vereséget szenvedett.

A kudarc okai
És ennyiben a jobboldal vereségének fenntartás nélkül örülhetnek a liberális demokrácia barátai. Ez a politika ugyanis a lopakodó államcsíny politikája. És ne tévedjünk: nem kizárt, hogy csak azért bukott el, mert irányítójának, a volt miniszterelnöknek csak ahhoz volt bátorsága, hogy útjára indítsa ezt a politikát, de a döntõ pillanatokban megtorpant, és nem merte levonni a stratégiából adódó gyakorlati következtetéseket. A volt kormányfõ stratégiája azon a premisszán alapult, hogy az új kormánykoalíció hatalma többszörösen is illegitim; egyfelõl mert állítólag manipulált körülmények között szereztek többséget, másfelõl mert állítólag csak a jobboldal áll olyan sajátos viszonyban a magyar néppel, hogy sajátos igényeinek megfelelõen jogosan kormányozhasson. Mármost, a delegitimáció politikája csak akkor lehet eredményes, ha sikerül folyamatosan és meggyõzõen felmutatni, hogy a többség „valójában mögöttünk áll". Ezért van szükség a rendszeresen ismétlõdõ tömegtüntetésekre és felvonulásokra, hogy demonstrálni lehessen azt az utcán megnyilvánuló, körvonalazatlan, közvetlenül megtapasztalható, empirikus népakaratot, amely a szavazatokban megnyilvánuló, közjogilag érvényes népakarattal szembeállítható, sõt annak fölébe rendelhetõ. E politika kockázata óriási, mert sok-sok felfordulással és izgalommal jár, márpedig a legtöbb modern társadalom tipikus esetekben irtózik az anómiától és a káosztól. De a kísérlet (pláne a Medgyessy-üggyel kombinálva) bejöhetett volna, ha a volt kormányfõ nem távozik külföldre, hanem a kockázatot vállalva az Erzsébet hídi megmozdulás élére áll, ha nemcsak beszélnek róla, hanem a polgári körök valóban minden egyes településen élõlánccal akadályozzák meg a szavazócédulák megsemmisítését vagy más, nekik nem tetszõ intézkedéseket (ahogy Orbán környezetébõl többen javasolták). Mindnyájunk nagy szerencséjére ehhez a jobboldal vezetésének nem volt elég mersze. Orbán elkezdett valamit, amit aztán nem mert következetesen végigvinni, de a dolog természetébõl fakadóan megállítani sem lehet már. A folyamatos erõdemonstráció így elmaradt, és a delegitimációs politika egyetlen látható következménye a rendetlenség, valamint a gyengeség látszata lett. Innen egyenes út vezetett az október 20-i összecsukláshoz.

A pályamódosítás feltételei
Látni kell, hogy a fent kifejtett összefüggés miatt a polgári köröknek a jobboldal számára most végzetesnek bizonyult politikája nem könnyen korrigálható „tévedés". A pályamódosítás elengedhetetlenné tenné, hogy a magyar jobboldal komoly formában szembenézzen és leszámoljon identitásának azzal a centrális összetevõjével, amely erre a zsákutcás pályára állította. Személy szerint nem hiszem, hogy ez a fordulat a volt miniszterelnök vezetésével sikerülhet, vagy akár hogy vele kísérletet lehetne rá tenni. Már csak azért sem, mert közvetlen politikai környezete Orbánt iszonyatos erõvel nyomja a bukott stratégia továbbvitelére. Orbán a jobboldal legnagyobb jótéteményébõl nagyon könnyen legnagyobb tehertételévé válhat. Ugyanakkor ez az identitás eleve kizárja, hogy a jobboldal olyan viszonyban álljon a magyar politika többi szereplõjével, ami a liberális demokráciában egyedül elfogadható: azaz úgy kezelje õket, mint akik a közjót az övétõl eltérõ módon fogják fel. Ha az egyik oldal kitüntetett viszonyban áll a nemzeti érdekkel (a közjóval), akkor nem nézhet úgy a többi félre, mint amely vele azonos jogot formál a közjó képviseletére. Ezért a jobboldalnak alapvetõ módon kell megváltoznia ahhoz, hogy a liberális demokráciát õszintén a magáénak érezhesse (bár persze a szabályok formális betartására rábírható lehet). Megjósolhatatlan, hogy ez megtörténik-e, és ha igen, mikor. Ezt a feladatot a jobboldal helyett nem végezheti el senki. Ugyanakkor a baloldali és a liberális oldalnak is van tennivalója az ügyben.
A szociálliberális oldal helyesen érzékeli, hogy a magyar politika meghatározó szereplõi között fennálló viszony nem olyan, mint amit a demokratikus politikai közösség kielégítõ mûködése (azaz végsõ soron a közjó széles körû racionális vitában való megvitathatósága) kívánatossá tenne. Azt is jól látja, hogy a helyzet kedvezõ irányú megváltoztatása az õ részérõl is lépéseket igényel. De teljesen téves elemzést ad mind a konfliktus természetérõl és arról, hogy ez a konfliktus miért káros a demokratikus politikai közösség szemszögébõl, mind pedig arról, hogy milyen lépéseket tehet és kell tennie a szituáció feloldása érdekében. Elõször is, úgy értelmezi a helyzetet, mintha a konfliktus gyökere a magyar politika szereplõi közötti túlzott ideológiai távolság volna. Szerintem ez a vélekedés nem állja ki a tények próbáját. Nem vitás, hogy valódi, redukálhatatlan világnézeti különbségek vannak mondjuk a jobb- és a liberális oldal között például az állam világnézeti semlegessége vagy az egyházak intézményesített politikai befolyásának pártolása tekintetében. De egyfelõl ezek a különbségek nem mindig járnak gyakorlati következménnyel (amikor például a liberálisok külsõdleges szempontok alapján úgy ítélik, hogy nem célszerû általánosságban vett meggyõzõdésüket követni), másfelõl messze nem terjednek ki a politika minden fontos területére, azaz nagyon is átjárhatóak az egyes pártok pozíciói. Ezekkel a világnézeti különbségekkel aligha lehet magyarázni a magyar politika konfliktusainak intenzitását. (Vagy éppen kiszámíthatatlanságát: ha ugyanis a konfliktusok meghatározóan a világnézetekhez igazodnának, akkor sokkal kiszámíthatóbb és racionálisabb rendben követnék egymást). Ezzel szemben azt állítom, hogy mind a hevesség, mind pedig a kiszámíthatatlanság jobban megmagyarázható, ha abból indulunk ki, hogy a konfliktus elsõdleges forrása az, hogy a meghatározó felek egyike a másik oldalt nem tekinti a közjó megvalósítására irányuló vállalkozás résztvevõjének. Ekkor ugyanis világossá válik, hogy tartalmi kérdésekben miért születhetnek könnyen váratlan alkuk, mint ahogy az is, hogy miért alakulnak ki ugyanilyen váratlanul heves összecsapások látszólag kevéssé fontos (úgynevezett „szimbolikus") kérdésekben. Továbbá, fõként a baloldal, de hellyel-közzel a liberálisok is úgy vélik, a konfliktus hevessége azért baj, mert megnehezíti, hogy a magyar társadalom fontos kérdéseiben a politika összes szereplõje számára elfogadható, „konszenzusos" döntés szülessék, továbbá azért, mert a „megosztottság" állítólag zavarja a békére áhítozó társadalmat. Ennek a vélekedésnek a gyökerei könnyen azonosíthatóak valamiféle burkolt pluralizmusellenes attitûdben, amely nehezen fogadja el a demokratikus politika elkerülhetetlenül kontroverziális jellegét, idegenkedik mindennemû konfliktustól, és azokat teljes egészében öncélúnak tartja. Nem szükséges külön részletezni, hogy a politikai konfliktusoknak ez a felfogása miért nem fér össze a liberális demokrácia politikaképével, és hogy végsõ soron miért nehezíti a konfliktusok valóban kiküszöbölendõ körének feloldását. Végezetül, a téves elemzésbõl téves gyakorlati következtetések adódnak. A baloldal úgy véli, hogy a konfliktus forrása a felek közötti túlzott világnézeti távolság, és ezért ideológiai bohóctréfákkal kedveskedik a vesztes kormánypártoknak, abban bízva (elõre megjósolhatóan tévesen), hogy ezzel kiengesztelheti a politikai elismerést tõle megtagadó jobboldalt. (A „nemzeti közép" kormánya, Medgyessy látogatása a Terrorplázába, az ún. nagyegyházak körüludvarlása stb.). Ez a politika semmi eredményt nem fog hozni a konfliktusok hevességének csillapítása tekintetében, de világnézetileg elbátortalanítja és defenzívvé teszi a koalíció táborát, és talpra segítheti a legyõzött, de megreformálatlan jobboldalt. Ebbõl, valamint senkit semmire nem kötelezõ üres gesztusokból áll az „árkok betemetésénekÕ hadmûvelete.

Eszközök, engedmények
De vajon mi az, amit megtehetne és meg kellene tennie ebben a helyzetben a szociálliberális oldal? Visszajutottunk e cikk kiinduló kérdésfeltevéséhez: mi várható el egy olyan demokratikus politikai közösség tagjaitól, amelyben a felek egyike megvonja az elismerést a többi féltõl? Ha az eddigi elemzésem helyes, akkor vannak olyan lépések, amelyeket a baloldal nem tehet meg a jobboldal helyett (nevezetesen ilyen a jobboldali identitás elengedhetetlen revíziója), és vannak olyan lépések, amelyeket szükségtelen és káros megtennie (ideológiai engedmények). De azért a baloldal nem teljesen eszköztelen ebben a kérdésben. A tapasztalati politikatudomány közhelye, hogy a konfliktusok intenzitását többek között az fokozza túlzott mértékig, ha a felek mindegyike reálisan úgy érezheti, a vesztes mindent elveszíthet, és talán nagyon hosszú idõre nem kap még egy esélyt a fordulatra. A tavaszi választási kampány is azért volt olyan heves és mozgósító erejû, mert a Fidesz vezette koalíciónak sikerült annyira meggyengítenie az alkotmányos demokratikus intézményrendszert, hogy realisztikussá vált: a vesztes nagyon hosszú idõre veszíthet. Mármost, ezen volna módja a kormánykoalíciónak változtatni. Természetesen nem arról van szó, hogy a szociálliberális oldalnak arra kellene törekednie, hogy a jobboldal minél hamarabb ismét a kormányzás közelébe kerüljön. De arról igen, hogy határozott, egyértelmû intézkedések sorozatával restaurálja a megroggyant intézményeket, és ilyen módon adja az ellenzék értésére, hogy a vesztes nem mindent veszít, s biztosítva vannak számára mindazok az intézményes eszközök, amelyekkel méltányos módon kiveheti a részét a politikai vitákból, és amelyek esélyt adnak neki arra, hogy a közönséget meggyõzve visszakapja a kormányzás lehetõségét, ha arra érdemesnek találtatik.
Voltak a koalíciónak az elmúlt félévben olyan lépései, amelyek ebbe az irányba mutattak. Ilyen volt például a heti országgyûlési ülésezési rend visszaállítása. Az összkép azonban inkább aggodalomra ad okot: az új kormánytöbbség sem riad vissza attól, hogy törvényellenesen korlátozza az ellenzék egyik legfontosabb eszközének tekinthetõ vizsgálóbizottságokat, méltánytalanul mellõzi az ellenzéket az alkotmány módosítása kérdésében, és a tömeges politikai kinevezésekkel (l. például a kistérségi megbízottak ügyét) könnyen személyesen átélhetõvé teszi az ellentábor híveiben, hogy aki veszít, az valóban mindent veszít. Holott ha következetesen az ellentétes utat járná, akkor az ellenzék mozgósító-delegitimáló politikája még követõi szemében is fokozódó mértékben elveszítené valóságközeliségét, és egyre inkább légüres térbe kerülne. S ezzel hosszabb távon arra késztetné a jobboldalt, hogy ha másért nem, hát célszerûségi szempontok miatt vizsgálja felül politikája alapjait.
Ennek az elgondolásnak kevés nyoma látszik a kormányoldalon. Valószínûbb, hogy a jobboldalon marad Orbán és vele a polgári körök politikája, ami a kormánytábor körében is életben tartja a félelmi pszichózist, és elodázza a baloldal régóta szükséges önkorrekcióját. Persze úgy is adódhat, hogy az önkormányzati választásokon aratott szocialista gyõzelembõl valódi önbizalmat merítenek, levegõhöz engedik a másik oldalt, és végre hozzálátnak a kormányzáshoz.
Nagy szerencse volna.