A köztisztségviselõk bírálhatóságának igénye mélyen gyökerezik Magyarország hagyományában. Történelmi példaként elég Wesselényi Miklós hûtlenségi perét felidéznünk a reformkorból: „Amikor az országgyûlés alsótáblájának ellenzéki többsége törvényben akarta kimondani az önkéntes örökváltság engedélyezését, s a felsõtábla a javaslatot többször visszavetette, a kormány utasítására a fõispánok megpróbálták a követutasítás megváltoztatására bírni a megyéket, hogy ezzel a nemesség maga tagadja meg az engedményt. Szatmár vármegye 1834. november 10-ei közgyûlésén változtatta meg utasítását. A megye követe, Kölcsey Ferenc1 hazasietett, hogy meggyõzze küldõit az örökváltság szükségességérõl. Segítségül hívta Wesselényit is, aki a leitatott és ellene izgatott kisnemességet igyekezett felvilágosítani a kormány hátsó szándékairól."2 Wesselényi többek között a következõket mondta Nagykárolyban 1834. december 9-én:
„A nemességtõl elválva, sõt vele ellenséges indulatban tartani a parasztságot: egy gonosz politikának volt sikerült problémája; (…) Ezen okokból már századok óta a kormány a köznépet terhelõ ocsmány képre parasztvédõi s köznép oltalmazói álorcát tett, de amely alatt õ szívta annak egyfelõl zsírját. Most sem akarja a kormány ezen álorcát letenni, és ez volt az oka, miért igyekezett azon, hogy a parasztságot boldogítható V. cikkely nem a királyi helybenhagyás megtagadása által essék el, hanem a nemesség tegye azt semmivé. (…)"3
Ki vitatná, hogy valóban sértõ szavak és a rosszhiszemû manipuláció kemény vádja szólnak ezekbõl a mondatokból, és mégis ki vitatná el Wesselényi jogát e beszéd elmondására, és nemcsak azért, mert az általa támadott kormány valóban „idegenszerû" volt? Ki tagadná, hogy a Wesselényi védelmét irányító Kölcsey és Deák nemcsak a haza függetlenségéért, hanem szabadságáért is harcolt?
Az öt évig húzódó per során a védõk, mint Krokovay Zsolt írja, azzal érveltek, hogy „(…) sem a hely, sem a körülmények, sem a szándék nem tekinthetõ lázításra alkalmasnak".4 A hûtlenséget a kormány nem tudta bizonyítani, a jogtalanul bebörtönzött Wesselényit mégis három év börtönre ítélték. Mint Fónagy Zoltán leírja, Wesselényi csak két hónap múltán, Széchenyi közbenjárásának is köszönhetõen utazhatott Sziléziába súlyosbodó szembaja kezelésére, és végül az 1839-ben összeült országgyûlés „az adó és újonc-megajánlási jog fegyverével"5 harcolta ki, hogy Wesselényi és más politikai elítéltek amnesztiában részesüljenek. De, mint Fónagy írja: „A per ennek ellenére elérte egyik fõ célját: az ellenzéki vezért kikapcsolta a politikai életbõl."6
Három évtized múltán, a kiegyezés évében Kállay Béni fordításában már magyarul is olvasható volt John Stuart Mill 1859-ben írott tanulmánya a szabadságról.7 A jeles mûhöz írt elõszavában Kállay a következõ, nem kellõképpen becsben tartott bölcsességet hagyta ránk:
„A gondolatszabadság okvetlenül feltételezi azt, amit én gondolatbátorságnak szeretnék nevezni, s ami már nem a mások, hanem saját véleményeinkre vonatkozik. (…) Nem tudom, csalódom-e, de nékem úgy tetszik, hogy hazánkban a gondolatbátorság még nem fejlõdött oda, hova az egyéni szabadság érdekében jutnia kellene. Nálunk, úgy látszik, az emberek még sokkal részrehajlóbbak saját véleményeik iránt, hogysem azok valódisága felett kétkedni bátorkodnának, vagy hogy éppen azok gyenge oldalait belátni és bírálni merészelnék."8
E gondolatbátorság hiányát jól érzékeltetik Heltai Jenõ következõ sorai, két karikatúrából álló Kiskirályok címû mûvének bevezetõjébõl:
„(…) Munkám a 19. század utolsó és a 20. század elsõ éveinek párizsi élményeibõl és impresszióiból született meg. (…) …a revükben az uralkodókat, a hadvezéreket, szeretõiket hû maszkban ábrázolták, köztük akárhányszor a francia köztársaság elnökét is. Kánkánt táncolt a primadonnával. Ezen senki sem ütközött meg, a közönség tapsolt. (…) Amikor hazajöttem, még mindig az operetthõsök meg az operettbirodalmak haldokló világát éltük. Akkor írtam ezt a két kis regényemet, ezt a két kis karikatúrát. (…)"9

Egy alkotmányellenes paragrafus végnapjai
Az elõbbiekben vázolt elõzmények után a magyar Alkotmánybíróság történelmet írt 1994. június 24-én, amikor döntést hozott arról, hogy - határozata közzétételének napjával - megsemmisíti a Büntetõ Törvénykönyv (Btk.) 232. paragrafusát (36/1994. AB határozat). Az alkotmányellenesnek minõsített szabály hatóság vagy hivatalos személy megsértése címszó alatt szigorúbban rendelte büntetni a nevezettek becsületének csorbítására alkalmas tény állítását, híresztelését, vagy az ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezés használatát, mintha ugyanezeket a cselekedeteket magánszemélyekkel szemben követték el. Ráadásul a rágalmazás büntetõjogi tényállásának (Btk. 179. §) megfelelõ fent leírt cselekedettel azonosan rendelte büntetni azt, „aki a hatóság vagy hivatalos személy mûködésével kapcsolatban a hivatalos személy becsületének vagy a hatóságot képviselõ hivatalos személy megsértésén keresztül a hatóság becsületének csorbítására alkalmas kifejezést használ, vagy ilyen cselekményt követ el" (Btk. 232. § [2]). Ez a meghatározás lényegét tekintve azonos a becsületsértés tényállásának (Btk. 180. §) megfogalmazásával, amit viszont a Btk. csak nagy nyilvánosság elõtti elkövetés esetén rendel a rágalmazás alapesetével azonosan büntetni, figyelembe véve, hogy a tényállítás súlyosabb sérelmet okozhat, mint az azt nélkülözõ, mégoly sértõ vélemény. A 232. paragrafus szövege tehát a becsület csorbítására alkalmas tényeket nem tartalmazó, pusztán élesen kifejezésre juttatott kritikát egy kalap alá vette az említett tényeket tartalmazó bírálattal. Ez volt aztán a tartalomsemleges - tehát a közöltek tartalma iránt elfogulatlan - szabályozás!
Hiába, ez volt a pártállam - gondolhatnánk, de akkor túl optimistának bizonyulnánk. Ezzel szemben a 232. § szigorított büntetésekkel fenyegetõ változata az 1993. évi XVII. törvényben szerepel, és 1993. május 15-én lépett hatályba. A megdöbbentõ tény magyarázatául szükséges feleleveníteni két akkoriban nagy port felvert esetet, amelyek a csodálkozó utókor számára érthetõbbé tehetik a történteket. Mindkét ügy egészen a Legfelsõbb Bíróságig jutott a bírálók miniszterelnöki feljelentése nyomán. A rendszerváltást követõ elsõ kormány rossz viszonya a sajtóval közismert. Kevésbé ismert azonban, hogy a Legfelsõbb Bíróság mindkét alkalommal olyan - sajnos még a késõbbiekben is érvényesülõ - szemlélettel ítélkezett, amely sajátos immunitást mutat az 1993-ban már a magyar bíróságok ítéletei ellen is rendelkezésre álló Emberi Jogok Európai Bírósága álláspontja iránt, ráadásul a második esetben még az Alkotmánybíróság 1994-es döntésével szemben is. A két jogeset egyúttal rávilágít a szabályozás és a joggyakorlat két alapvetõ elemére: a valótlanság vélelmére, illetve az értékítéletek és a tényállítások eltérõ megítélésére.

A valótlanság vélelme
Az egyik eset Eörsi Mátyás nevéhez fûzõdik. Eörsi 1992 júniusában az 1990. õszi taxisblokádról szólva a következõket mondta egy televíziómûsorban: „az akkori belügyminiszter azt fontolgatta, hogy a tömegbe lövet." A Legfelsõbb Bíróság ezen üggyel kapcsolatos, 1993-ban született döntésének szemléletét kifejezik a következõ mondatok:
„Semmiképpen nem tekinthetõ jogszerû bírálatnak, kritikának, véleménynyilvánításnak a becsület csorbítására alkalmas és egyúttal valótlan tartalmú tény állítása, híresztelése stb. (…) A védõ hivatkozott arra is, hogy az elbírált cselekmény nem tekinthetõ jogellenesnek, így társadalomra veszélyesnek sem, mert a sértett - mint közszereplést vállaló politikus - az »átlagosnál többet köteles eltûrni«. A Legfelsõbb Bíróság ezzel az állásponttal nem értett egyet. A becsülethez és a társadalom megbecsüléséhez való jog olyan alkotmányos emberi alapjog, amely válogatás nélkül mindenkit megillet. A védelem által kifejtett nézet elfogadása a jogegyenlõség elvetését jelentené. A magyar büntetõjog nem gátol meg senkit a szabad bírálatban, illetve a véleményének szabad kifejtésében. A büntetõ anyagi jog éppen a valóság bizonyításának a megengedésével nyújt védelmet azoknak, akik méltányolható érdekbõl való tények felhasználásával sértik meg mások becsületérzését vagy emberi méltóságát. A szólásszabadság tiszteletben tartása nem jelentheti valótlan tartalmú és a becsület csorbítására alkalmas tények állítását, illetve a kulturálatlan, szükségtelenül gyalázkodó jellegû kifejezések használatával megvalósított »kritikát«. Ilyen jellegû cselekmények eltûrése kulturált jogállamban senkitõl nem várható el."10
Eörsi védõje hiába hivatkozott a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróság gyakorlatára a másodfokú bíróságnak a politikust megrovásban részesítõ végzése ellen benyújtott felülvizsgálati indítványában. Annak ellenére, hogy Jeszenszky Géza külügyminiszter már 1992. november 5-én letétbe helyezte Strasbourgban az Európai Emberi Jogi Egyezmény ratifikációs okmányát, a Legfelsõbb Bíróság csak a „védelem által kifejtett nézetnek" tekintette azt az álláspontot, „mely szerint a politikusokkal szembeni bírálat, kritika határai sokkal szélesebbek az általában megengedettnél". A Legfelsõbb Bíróság a valóság bizonyításának a feltételes „megengedését" tekintette a bírálat és a vélemény szabadságának biztosítékaként. Ennek megfelelõen „a felülvizsgálati indítványt kizárólag azért találta alaposnak, mert az alsóbb szintû bíróságok" - a terhelt már a nyomozás során megtett és az eljárás bírósági szakaszában többször megismételt kérése ellenére - „nem rendelték el a valóság bizonyítását". A Legfelsõbb Bíróság ezért az elsõ- és a másodfokú bíróság határozatát hatályon kívül helyezte, és az elsõ fokon eljárt kerületi bíróságot új eljárás lefolytatására utasította.
A 36/1994. AB határozat, illetve az általa keletkezett új helyzet egyik legproblematikusabb része éppen a valóság bizonyításával kapcsolatos. A kifejezetten a Btk. 182. §-ának alkotmányossági vizsgálatát kérõ indítvány hiányában az Alkotmánybíróság ugyanis csak határozata indokolásában fogalmazta meg azt az egyértelmû álláspontját, hogy valójában a Btk. 182. §-a is alkotmányellenes:
„A büntetõjogi szabályozás a valótlanság vélelmén alapul. Ez az egyéneket alappal elrettenti a közélet szereplõinek bírálatától, visszatartja még az igaz, illetve igaznak hitt tények nyilvánosságra hozatalától is. (…) A valóság bizonyítása esetén megfordul a büntetõeljárás alkotmányos alapelvébõl, az ártatlanság vélelmébõl következõ bizonyítási fõszabály, azaz a bizonyítás terhét az viseli, aki ellen folyik a büntetõeljárás. Csak a bebizonyított valóság zárja ki az elkövetõ büntethetõségét. Abban az esetben, ha a tényállítás tartalmi valósága tekintetében nem alakul ki az eljáró hatóság meggyõzõdése, az elkövetõ bûnösségét meg kell állapítani. A tények valóságának nem bizonyíthatósága a büntetõeljárás alá vont személy terhére esik, és e vonatkozásban az ártatlanság vélelme nem érvényesül. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az igazsággal védekezés megengedése a bizonyítás terhe alatt nem csupán a tudatosan valótlan állítások tilalmát jelenti, hanem alkalmas arra, hogy elrettentsen a közhatalmat gyakorlók tevékenységének bírálatától.
A valóság bizonyítását a törvény feltételhez köti, a hatóság mérlegelésére bízza annak megengedhetõségét. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Btk. 232. § (4) bekezdésében, valamint a 182. § (2) bekezdésben e feltétel megfogalmazása magát a valóság bizonyítását is alkotmányellenesen korlátozza. A közhatalmat gyakorlók, illetve a közéleti szereplõk tekintetében a való tények feltárását, még ha az alkalmas is e személyek társadalmi megbecsülésének csorbítására, minden esetben közérdekûnek kell tekinteni; annak mérlegelését nem lehet a büntetõügyekben eljáró hatóságra bízni."11
A Btk. érintett, 182. § (2) bekezdése a következõ: „A valóság bizonyításának akkor van helye, ha a tény állítását, híresztelését, illetve az arra közvetlenül utaló kifejezés használatát a közérdek vagy bárkinek a jogos érdeke indokolta."
Az alkotmánybírósági határozat indokolása tehát a fenti rendelkezés alkotmányellenességét a közszereplõk tekintetében kimondja, amelybõl ráadásul az is következik, hogy a közszereplõk bírálata esetén a valótlanság vélelme, tehát a Btk. 182. § (1) itt következõ szövege is alkotmányellenes: „…nem büntethetõ az elkövetõ, ha a becsület csorbítására alkalmas tény valónak bizonyul." Ennek alapján a rágalmazás büntetõjogi tényállását a hatályos Btk. szerint, közszereplõkre vonatkozó állítások elbírálásakor csak alkotmányellenesen lehet alkalmazni. Egyértelmû helyzetet azonban az teremtett volna, ha az Alkotmánybíróság megsemmisíti a Btk. vonatkozó paragrafusait.

Értékítélet és tényállítás
Egy évvel Eörsi miniszterelnöki feljelentést kiváltó mondatának elhangzása után, 1993 júniusában Lengyel László Veszprémben, újságírók jelenlétében a következõ kijelentést tette: „A közigazgatásban kialakult a tökéletes korrupció, pontosan meg lehet mondani, melyik minisztert vagy fõosztályvezetõt mennyiért lehet megvenni."
E mondat is végigjárta az igazságszolgáltatás lépcsõfokait, míg végül a Legfelsõbb Bíróság 1994. december 1-jén hozott ítéletében a Lengyelt megrovásban részesítõ, illetve 75 ezer forint egyévi próbaidõre felfüggesztett pénzbüntetésre ítélõ elsõ, illetve másodfokú bírósági határozatokat hatályon kívül helyezte, és a terheltet felmentette. Ez a döntés tehát már a 36/1994. AB határozat kihirdetését követõen született. A Legfelsõbb Bíróság ítéletének indokolásában megállapítja, hogy bár „az Alkotmánybíróság 36/1994. számú határozatának nincs visszamenõleges hatálya, viszont az abban kifejtett indokok ezen eljárás során sem hagyhatók figyelmen kívül, mivel a jelen cselekmény elbírálása idején ugyanúgy érvényesültek az alkotmányos elvárások, miként az Alkotmánybíróság határozatának késõbb történt meghozatalakor. Ezen túlmenõen a 48/1991., 30/1992. és a 37/1992. szám alatt hozott alkotmánybírósági határozatokban a szabad bírálat és véleménynyilvánítás védelme, illetve korlátozása kapcsán kifejtettek is ebben a körben igényelnek értékelést."12 Megjegyzendõ, hogy e felsorolt alkotmánybírósági határozatok tartalmát - az évszámok egyszerû egybevetésébõl következõen - kétségkívül már 1993-ban, az Eörsi-ügy tárgyalása idején is figyelembe kellett volna vennie a Legfelsõbb Bíróságnak.
Lengyel büntetõperében a joggyakorlatának történetét kissé átíró Legfelsõbb Bíróság a közszereplõk bírálatának szabadságáról szóló strasbourgi álláspontot a 36/1994. AB határozat megszületését követõen már nem tekintette pusztán a „védelem által kifejtett nézetnek". Mégis elfojtani alig tudott tiltakozás érzõdik az ítélet indokolásának következõ részébõl a megidézett reformkori elõdeink szabadelvû szellemével rokon európai emberi jogi bírósági és magyar alkotmánybírósági felfogással szemben:
„Az emberi méltósággal és jó hírnévvel kapcsolatos alkotmányos jog érvényesülését a hazai jog az egyes idetartozó, azt sértõ magatartások pönalizálásával védi. A büntetõ törvény azoknak a jogsértõ magatartásoknak szankcionálását látja indokoltnak, amelyek a társadalomra veszélyességük fokára tekintettel már a büntetõjog eszközeinek igénybevételét teszik szükségessé. Ez jelenti a jogszerû kritikának és véleménynyilvánításnak a határát!"
Nem csak arról van itt szó, hogy a fenti idézet elsõ mondata megfeledkezni látszik a személyhez fûzõdõ jogok védelmének polgári jogi eszközeirõl, bár azok önmagukban is elegendõek lennének. A valójában a szólásszabadsággal szemben csak a legszükségesebb esetekben alkalmazandó büntetõjog, a pönalizáció elengedhetetlenségét aláhúzó, szenvedélyes felkiáltó mondat hivatott kifejezni a meggyõzõdést: márpedig a véleményszabadságnak is van határa, az sem érvényesülhet abszolút korlátlanul. Mintha a teljesen korlátlan szabadságról és nem a szólásszabadság indokolt kiszélesítésérõl lenne szó.
A Legfelsõbb Bíróság úgy találta, hogy Lengyel kijelentése nem tartozik a szabad véleménynyilvánítás körébe a Strasbourgban követett gyakorlat szerint sem. Így csak azért mentették fel Lengyelt, mert a Btk. 1993-as módosítása értelmében a hatóság megsértésének bûncselekményét csak a hatóságot képviselõ hivatalos személy megsértésén keresztül lehetett megállapítani - ennyiben az 1993-as módosítás szûkítette a büntetéssel fenyegetett magatartások körét -, és a Legfelsõbb Bíróság megítélése szerint Lengyel kijelentésébõl nem volt azonosítható a sértett személy. Ehhez képest a Legfelsõbb Bíróság meglepõ határozottsággal utasította el a terhelt védõje által elõterjesztett felülvizsgálati indítvány azon érvét, miszerint „az idézett mondat nem minõsíthetõ tényállításnak, és nélkülözi a becsmérlõ, személyeskedõ jelleget, csupán figyelemfelhívó kritikaként értékelhetõ", és az ítélet indokolásának összegzésében is hangsúlyozta, hogy Lengyel „inkriminált kijelentése távolról sem állt összhangban a felelõs véleménynyilvánítás körében megkívánt mértéktartással".
De vajon összhangban van-e ez a mértéktartást kívánó megállapítás az Alkotmánybíróság 36/1994. számú határozatával? Amely a véleménynyilvánítási szabadság határainak megvonásánál a következõképpen tesz különbséget értékítélet és tényközlés között:
„Az értékítéletre, az egyén személyes véleményére a véleménynyilvánítási szabadság minden esetben kiterjed, függetlenül attól, hogy az értékes vagy értéktelen, igaz vagy hamis, érzelmen vagy észérveken alapul. (…) A társadalom békéjének, demokratikus fejlõdésének védelme nem igényli a büntetõjogi beavatkozást a hatóságok, hivatalos személyek tevékenységének, mûködésének olyan kritikájával, negatív megítélésével szemben sem, amely becsületsértõ, gyalázkodó kijelentések, magatartások formájában nyilvánul meg. Jelen esetben is érvényes a 30/1992. (V. 26.) AB határozatban elfoglalt azon álláspont, miszerint paternalista hozzáállás büntetõjogi büntetésekkel formálni a közvéleményt és a politikai stílust. A véleménynyilvánítási szabadság nem ilyen feltétlen a tényállítások tekintetében. (…) nem terjed ki a becsületsértésre alkalmas valótlan tények közlésére akkor, ha a nyilatkozó személy kifejezetten tudatában van a közlés valótlanságának (tudatosan hamis közlés) vagy foglalkozása, hivatása gyakorlásának szabályai szerint elvárható lett volna tõle a tények valóságtartalmának vizsgálata, de a véleménynyilvánítási alapjog felelõs gyakorlásából adódó gondosságot elmulasztotta."13
A fentieknek megfelelõen a rendelkezõ rész így fogalmazza meg a Btk. rágalmazásról, illetve becsületsértésrõl szóló szakaszainak alkotmányos alkalmazási határait: „A hatóság vagy hivatalos személy, valamint a közszereplõ politikus becsületének csorbítására alkalmas - e minõségére tekintettel tett - értékítéletet kifejezõ véleménynyilvánítás alkotmányosan nem büntethetõ; a becsület csorbítására alkalmas tényállítás, híresztelés, illetve ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezés használata pedig csak akkor büntethetõ, ha a becsület csorbítására alkalmas tényt állító, híresztelõ, illetve ilyen tényre közvetlenül utaló személy tudta, hogy a közlése lényegét tekintve valótlan, vagy azért nem tudott annak valótlanságáról, mert a hivatása vagy foglalkozása alapján reá irányadó szabályok szerint - az adott állítás tárgyára, a közlés eszközére és címzettjeire tekintettel - elvárható figyelmet vagy körültekintést elmulasztotta."14
A határozat indokolása szerint a jogalkalmazói gyakorlatnak kell meghatároznia azt, hogy a fentiek szempontjából kik minõsülnek közszereplõnek, illetve azt, hogy „a közvélemény formálásában hivatásszerûen részt vevõk esetében a gondatlanság megállapításának melyek a kritériumai".15 Ez utóbbi megállapítás és általában az Alkotmánybíróság által megfogalmazott gondatlansági mérce problematikus voltára tanulmányom végén még visszatérek.
A 36/1994. AB határozatban tehát szó sincs mértéktartásról. Úgy tûnik, hogy a Legfelsõbb Bíróságnak - a feledésbe merült, de Tamás Gáspár Miklós által újra használatba vett dallamos kifejezéssel szólva - nem sikerült igazán megbellebbítenie (interiorizálnia) az alkotmánybírósági szöveg szellemét.

A 36/1994. AB határozat és a bírósági gyakorlat
A 36/1994. (VI. 24.) AB határozat „következményeként (…) mind a büntetõ bíróságok becsületsértési, rágalmazási ítéletei, mind pedig a személyiségvédelmi és sajtó-helyreigazítási perek elbírálása változott a bírói gyakorlatban" - írja Halmai Gábor a közszereplõk bírálhatóságáról szóló, számos bírósági ügy zavarosságát tisztázó tanulmányában.16 A Pesti Központi Kerületi Bíróság jellemzõ eseteit ismertetve megállapítja, hogy csökkent a büntetõügyek száma, és „a bíróságok egyre nagyobb arányban hoztak felmentõ ítéleteket, amelyekben a vélemény és a sajtó szabadságát elébe helyezték a becsület védelmének."17
Azonban, mint néhány alábbi példából és Halmai elemzésébõl kitûnik, a büntetõjog háttérbe szorulásával érthetõen felértékelõdõ személyiségi jogi és helyreigazítási perek ítéletei ellentmondásosak, és gyakran figyelmen kívül hagyják az Alkotmánybíróság döntését. Ez azért is tarthatatlan, mert a büntetõjogi szankciók csak bizonyos szempontból súlyosabbak a polgári jogiaknál.
Mint Halmai írja, „a magyar polgári bíróságok (…) gyakorlata lényegesen szigorúbb a közszereplõket kritizáló sajtóval szemben, mint az Alkotmánybíróság intenciója". Márpedig az Alkotmánybíróság döntésének szellemében a közélet színpadára lépõk félelemmentes bírálhatóságát polgári ügyekben is biztosítani kell.18 A bírósági gyakorlat ez irányú változását remélhetõen elkerülhetetlenné teszi az is, hogy Magyarország már hosszú évek óta az Emberi Jogok Európai Bíróságának joghatósága alá tartozik. Halmai tanulmányában arra is rámutat, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményének 10. cikkelye a véleményszabadságot korlátozó polgári jogi eszközökre is vonatkozik. A Bergens Tidende-ügyben pedig már megszületett a strasbourgi bíróság elsõ olyan ítélete is, amelyben polgári perben döntöttek egy közszereplõ bírálhatósága mellett.19
A 10. cikkely a véleményszabadság korlátozásának lehetséges szempontjai között említi „mások reputációjának vagy jogainak a védelmét" is. A jogi szövegek logikájának szép példájaként a korlátozási okok között szereplõ idézett szavak valójában a véleményszabadság védelmére is módot adnak. Ugyanis a szólásszabadságot bármely esetben csak a 10. cikk 2. bekezdésébõl kiolvasható szükségességi teszt teljesülése esetén lehet megszorítani. Mindaz tehát, ami a véleménynyilvánítás szabadságával szemben álló, a 10. cikk 2. bekezdésében felsorolt érdekek körébe esik, egyúttal ki kell hogy állja a strasbourgi bíróság által kialakított teszt próbáját is. E mércét pedig az emberi jogok védelmére hivatott európai bírók a közszereplõk bírálatára vonatkozó ügyekben a szólás szabadságának elsõbbséget adva alkalmazzák. Amirõl itt szó van, az a szólásszabadság megszorításának a megszorítása.
Azonban, mint látni fogjuk, a Legfelsõbb Bíróság - az Eörsi- és a Lengyel-ügy folytatásaként - , szinte következetesen a közszereplõk bírálhatóságát szûkítõen értelmezõ döntéseket hoz. Különösen szembetûnõ az alkotmánybírósági határozattal ellentétes bírósági ítéleti indokolásrészek valóságos burjánzása, ami több esetben az alapvetõen helyes bírói döntések megalapozását is zavarossá és ellentmondásossá teszi. Ehhez minden bizonnyal nagymértékben hozzájárul a Legfelsõbb Bíróság azon büntetõ kollégiumi elvi állásfoglalása is, amelyik elõbb idézi a 36/1994. AB határozat rendelkezõ részét, utána azonban - a jogalkalmazás számára sajátos irányt mutatva - meglepõ tartalmú megállapítást tesz: „Az Alkotmánybíróság határozatából következik, hogy a hatóság vagy a hivatalos személy becsületének a büntetõjogi védelme nem lehet nagyobb annál, mint ami bármely más személyt megillet."20 Ezzel szemben az Alkotmánybíróság határozatából nyilvánvalóan az következik, hogy a büntetõjogi védelem a szóban forgó esetekben csak szûkebb, vagy ha úgy tetszik, kisebb lehet.
A fentiek ismeretében jobban érthetõ, ha Magyarországon nem könnyen válik a jogi kultúra részévé a közügyek szabad vitatásának és a közszereplõk szabad bírálatának alkotmányos védelme.

A becsületsértés határa
A Baranya Megyei Bíróság egy idevágó határozatában szó sem esik arról, hogy a tényállás szerint az õt igazoltatni kívánó rendõrökre durva, sértõ, szidalmazó, illetve õket fenyegetõ kijelentéseket tevõ vádlott a rendõrök hivatalos személyi minõségére tekintettel használt-e becsületsértõ kifejezéseket - ami az adott helyzetben valószínûsíthetõ -, pedig ha így történt, akkor a vádlott a 36/1994. AB határozat szerint szavaiért alkotmányosan nem büntethetõ.21 A megyei bíróság ugyan idézi az alkotmánybírósági döntés rendelkezõ részének becsületsértõ értékítéletekre vonatkozó megállapítását, ítéletének a Bírósági Határozatokban kiemelt mondatában azonban csak az alábbiak olvashatók: „A hatóságra vagy a hivatalos személyre tett lealacsonyító, szidalmazó, becsmérlõ és az emberi méltóságot durván sértõ kijelentések - az alkotmánybírósági határozat folytán - legfeljebb a becsületsértés vétségét valósítják meg, amely joghatályos magánindítvány alapján büntethetõ."22
A megyei bíróság - az elsõfokú bíróság ítéletét megváltoztatva - csak azért mentette fel a vádlottat, mert az ügyben érintett rendõrök nem kívántak magánindítványt elõterjeszteni. Kinek-kinek a Rejtõ Jenõ regényeire is építõ fantáziájára van bízva annak az eldöntése, hogy a rendõrök nagyvonalúsága vajon összefüggésben volt-e azzal, hogy a megállapított tényállás szerint az ittas állapotban agresszíven fellépõ, hadonászó - foglalkozás nélküli, többszörös visszaesõ bûnözõ - vádlott, akit, mivel támadásától lehetett tartani, megbilincseltek, megbilincselt kezével magát homlokon ütötte, és azt hangoztatta, hogy a sérülései miatt a rendõröket feljelenti.

Súlyosbító körülmény?
Az Esti Hírlap 1995. október 16-i és 17-i számában Valami volt vezetõ nyomában címmel olyan riportot közölt, ami a 36/1994. AB határozatban meghatározott mérce szerint túlmegy a közszereplõk bírálata esetén szélesebb véleménynyilvánítási szabadság határán. A cikkekben meg nem nevezett, de egyértelmûen azonosítható Boross Péter volt miniszterelnököt és fiát a szerzõ maffiakapcsolatokkal, korrumpáltsággal, hatalmi visszaélésekkel, fegyveres szervezõdések eltûrésével vádolta. Bár az újságíró egy ideig fenntartotta állításait, az 1995. december 15-én a felperesek által kért megfogalmazású helyreigazításra kötelezéssel végzõdõ sajtó-helyreigazítási per során már kiderült, hogy az Esti Hírlapban közölt állításokat nem tudja bizonyítani. Így a rágalmazás és rémhírterjesztés miatt ellene folyó büntetõeljárás során a rágalmazás tekintetében beismerte bûnösségét, és megkövette Borosst és családját. A cikkek tartalma valóban annyira abszurd, hogy a büntetõeljárás kimenetele minden bizonnyal akkor is ugyanez lett volna, ha a bizonyítás terhe Boross Péterre mint közszereplõre hárul, ami egyébként, mint láttuk, a hatályos Btk. szerint nem lehetséges. A Pesti Központi Kerületi Bíróság (PKKB) 1998. június 15-én kelt ítéletében a rémhírterjesztés vétségében23 bûnsegédként elsõ fokon bûnösnek talált és pénzbüntetésre ítélt másodrendû vádlott - a cikkek súlyos állításait egyáltalán nem ellenõrzõ fõszerkesztõ, akivel szemben a rágalmazás miatt elõterjesztett magánindítvány elkésett - felelõsségével kapcsolatban az ítélet indokolásában azonban az alábbi mondat olvasható: A „bíróság a bûnösségi körülmények körében súlyosító körülményként értékelte a vádlott terhére, hogy egy olyan tartalmú cikk megjelenésében közremûködött, amely a Magyar Köztársaság volt miniszterelnöke és egyik családtagja ellen irányult, bizonyítékok nélkül teljességgel alaptalan vádakat tartalmazva".24
Nyilvánvalóan a 36/1994. AB határozattal ellentétes súlyosbító körülményként értékelni azt, hogy a cikk közszereplõ ellen irányult. Az idézetbõl kitûnõ, már ismerõs szemlélet a sajtó-helyreigazítási perben hozott ítélet indokolásában is megtalálható: „A bíróság tehát a szerzõ magatartását súlyosan felróhatónak találta, szinte példátlan, sõt elképesztõ az, hogy egy jelentõs lapban, komoly terjedelemben rendkívül súlyos vádakkal illessenek (maffiavezérség, korrumpáltság, fegyveres szervezõdések eltûrése) ismert közéleti, gazdasági szereplõket, ráadásul minden bizonyíték nélkül. (…) A bíróság szerint nem elhanyagolható szempont az, hogy az I. rendû felperes korábban az ország miniszterelnöke volt. Ilyen formában az olvasók szempontjából lehetséges olyan következtetés levonása a leírtakból, hogy az országban gyakorlatilag bárki megvásárolható. (…) Ez a felperesek konkrét sérelmén túlmenõen a demokratikus intézmények mûködésébe vetett közbizalom megingatására is alkalmas."25
Az Esti Hírlapban megjelent kétrészes cikk szerzõje és a lap fõszerkesztõje valóban kifogásolható eljárásánál nem kevésbé elképesztõ, ahogyan a bíróság az elképesztõség elemének tekinti a súlyos vádakkal illetett személyek közszereplõ mivoltát, ráadásul a vádak minden bizonyíték nélküli voltát - vagyis a valójában döntõ tényezõt - csak ráadásul figyelembe veendõ szempontként említi. Csak úgy süt az idézett sorokból a rossz értelemben vett tekintélytisztelet, ami szerint kevésbé felháborító az, ha nem - éppen helyzetüknél fogva védekezni jobban tudó - „ismert közéleti, gazdasági szereplõket", hanem csak egyszerû magánszemélyeket érnek durva rágalmak alaptalanul. Az pedig, úgy látszik, elkerülte a tisztelt bíróság figyelmét, hogy „a demokratikus intézmények mûködésébe vetett közbizalom" nem attól sajnálatosan gyenge Magyarországon, hogy felelõtlen újságcikkek is megjelennek, hanem attól, hogy számtalan hatalmi visszaélésre soha nem derül fény, vagy ha igen, a legtöbb esetben annak sincs közvetlen következménye. Az Alkotmánybíróság nyilvánvalóan tisztában volt evvel a korántsem csak magyarországi tapasztalattal, amikor a 36/1994. AB határozat indokolásában azokat a mondatokat írta, amelyeket világos és erõteljes megfogalmazásuk miatt hosszabban idézve is szeretnék a kedves olvasó figyelmébe ajánlani:
„Az Alkotmánybíróság mérlegelte egyrészrõl a büntetõjog orientációs szerepének lehetõségét a demokratikus jogállam alkotmányos berendezkedését jellemzõ intézmények iránti bizalom kialakításában és megerõsítésében, másrészrõl a közhatalmi tekintély büntetõjogi védelmének történelmileg megtapasztalt negatív hatásait, a közügyeket érintõ véleménynyilvánítási és sajtószabadság korlátozásának, a bírálat elfojtásának káros következményeit, továbbá azokat az elõnyöket, amelyek a demokratikus társadalomban a véleménynyilvánítás szabadságából, az egyéneknek a közakarat képzésében való részvételébõl, a közhatalmi testületek tevékenységének bírálhatóságából, tevékenységüknek a nyilvánosság biztosította társadalmi ellenõrzésébõl nyerhetõk.
A véleménynyilvánítási és sajtószabadságnak alkotmányos értékérõl és a demokratikus társadalom életében betöltött jelentõs szerepérõl az Alkotmánybíróság határozataiban eddig kifejtett álláspontokból következik, hogy e szabadság különleges védelmet követel akkor, amikor közügyeket és a közhatalom gyakorlását, a közfeladatot ellátó, illetve a közéletben szerepet vállaló személyek tevékenységét érinti. (...) A demokratikus társadalom létezésének és fejlõdésének nélkülözhetetlen eleme a közügyek vitatása, amely feltételezi a különbözõ politikai nézetek, vélemények kinyilvánítását, a közhatalom mûködésének bírálatát. A demokratikus hagyományokkal rendelkezõ társadalmak tapasztalatai szerint is e vitákban esetenként kellemetlen, éles, esetleg igazságtalan támadásokat intéznek a kormányzat és a közhivatalnokok ellen, és nyilvánosságra kerülnek olyan tények is, amelyek a közéleti szereplõk becsületének csorbítására alkalmasak.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint kiemelkedõ alkotmányos érdek az állami és a helyi önkormányzati feladatokat ellátó szervek és személyek tevékenységének nyilvános bírálhatósága, valamint az, hogy a polgárok bizonytalanság, megalkuvás, félelem nélkül vehessenek részt a politikai és társadalmi folyamatokban, a közéletben. (…)
A közügyekre vonatkozó véleménynyilvánítási és sajtószabadság kiemelkedõen magas alkotmányos értéktartalmából következik, hogy alkotmányellenes, ha az állam súlyosabb büntetéssel fenyegeti azt, aki a hatóságról vagy a hivatalos személy tevékenységérõl mond véleményt, bármilyen sértõ is az, mint aki magánszeméllyel szemben ad hangot kedvezõtlen álláspontjának."26
A PKKB-n sajtó-helyreigazítás iránt indított, tehát polgári perben született ítélet idézett indokolását némileg menti, hogy a sajtótörvény akkor még hatályos rendelkezései27 a közérdekû bírságról szóló részben tartalmazták „a felperesek konkrét sérelmén túlmenõen" az olvasók iránti paternalista aggodalmat kifejezõ mondatokat.

A közszereplõk képmása
A Kurír Elefánt 1992-ben, két egymást követõ héten közölt szatirikus fotómontázst G. Nagyné Maczó Ágnesrõl, testépítõ fürdõruhás alakot illesztve az országgyûlési képviselõnõ arcképéhez.28 Maczó, állítása szerint, már az elsõ megjelenés után tiltakozott az elõbbiekben leírt ábrázolása ellen.29 A HVG 1997-ben Nikolits István karikatúráját jelentette meg a címlapon, az ugyanabban a számban olvasható, botrányt keltõ, titkosszolgálati eszközök törvénytelen alkalmazásával kapcsolatos ún. Nyírfa-ügyrõl szóló cikk illusztrációjaként bekötött szemmel, fülében parafa dugóval, kapcsokkal összefûzött szájjal ábrázolva a titkosszolgálati minisztert.30 A képviselõnõ, illetve a miniszter egyaránt pert indítottak személyiségi jogaik sérelme miatt, különös tekintettel a képmásukkal történt feltételezett visszaélésre.31
Az elsõ ügyben a másodfokú bíróság elutasította a keresetet, többek között azzal indokolva az ítéletet, hogy „a közélet szereplõinek számolniuk kell azzal, hogy nemcsak az adott közéleti eseményrõl szóló tudósításnak lesznek szereplõi, hanem a róluk készült kép- és hangfelvétel eszköze vagy tárgya lehet utánzásnak (parodizálásnak), szatirikus jellegû ábrázolásnak. A közéleti szereplõk képmásának ilyen jellegû felhasználását nem lehet a hozzájárulásuktól függõvé tenni. (…) …a felperest ábrázoló fényképek egyéb személyiségjogot sem sértenek, mert olyan szövegkörnyezetben lettek elhelyezve, amelybõl kitûnik, hogy az újság egy politikai jelenséget, a parlamentben elharapózott durva hangvételt kívánta a komikum eszközével szatirikusan bírálni."32
A fürdõruhában való megjelenést (mint az alábbiakban kiderül) ruhátlanságnak tekintõ Legfelsõbb Bíróság azonban 1993-ban a jogsértés tényét megállapító, a további jogsértéstõl eltiltó és az alperest nyilvános elégtétel adására kötelezõ elsõfokú bíróságnak adott igazat, ráadásul még kártérítést is megítélt a politikusnõnek - bár csak 300 000 forintot az általa igényelt 1 500 000 forintból -, továbbá 300 000 forint közérdekû bírságot is kiszabott a viccelõdõ kedvû újságra, egyebek mellett az alábbiakkal indokolva döntését:
„…a felperes arcképe… jogosulatlanul lett felhasználva (mert az nem a felperes nyilvános közszereplésérõl készült, és a felperes a megjelentetéséhez nem járult hozzá), az ábrázolás módja pedig - a ruhátlanság - a felperest nõi mivoltában, emberi méltóságában is sérti. (…) Ebbõl következõen, ha a fénykép a politikusi megnyilvánulások karikírozásának lenne is tekinthetõ, az ábrázolás módja miatt a jogsértés ugyancsak fennáll."33
A HVG említett ügye viszont - szemben a Kurír Elefántéval - már jóval a 36/1994. AB határozat megszületését követõen zajlott, és az elsõ-, valamint a másodfokú bíróság azonosan - a korábbi eset másodfokú ítéletéhez hasonlóan - értékelte a vitatott karikatúrát, a miniszter keresetét egyaránt elutasítva. Az elsõfokú bíróság indokolása így szól:
„…a HVG… hírmagazin. …aktuális gazdasági és politikai eseményekrõl ad híradást, amely többnyire elemzõ, értékelõ cikkekben jelenik meg. Az elemzõ, értékelõ írások politikai véleményt, a szerkesztõség állásfoglalását tükrözik. A hírmagazin megjelölés azt is jelenti, hogy e cikkek képi illusztrációkkal jelennek meg. Az illusztráció karikatúra is lehet. A karikatúrának mint mûvészi ábrázolásnak az a lényege, hogy humorosan, szatirikusan, gunyorosan, a lényeget eltúlozva ábrázolja a személyeket vagy jelenségeket.
A bíróságnak az az álláspontja, hogy a közéleti személyiségnek a karikatúrája megjelenéséhez sem kell hozzájárulnia."34
A közszereplõk képmásának karikaturisztikus közlésével kapcsolatos további ügyeket elemez Halmai Gábor. Az esetek35 közös jellemzõje, hogy az eljáró bíróságok közül kivétel nélkül mindig a Legfelsõbb Bíróság foglalta el a szólásszabadságot legsúlyosabban csorbító álláspontot. Az egyik ügy (valójában ügycsoport) felperese ismét G. Nagyné Maczó Ágnes. Maczót a Hócipõ, majd a Kurír is újra fürdõruhában ábrázolta, kezében pezsgõspohárral. A Hócipõ farsangi számában közölt változat kiemelt kezdõbetûkkel a következõ szöveget is tartalmazta: „Független Kis-Gazda Playgirl." Maczó elõször a Kurírt perelte, teljes sikerrel, miután a lapot a PKKB után és a Legfelsõbb Bíróság elõtt a Fõvárosi Bíróság is elmarasztalta, annak ellenére, hogy az utóbbi szerint - mint azt a Nikolits-ügyben idézett bíróság is kifejtette - a karikatúra közléséhez nincs szükség az ábrázolt személy elõzetes hozzájárulására. Ugyanis a véleményszabadság iránt ebben az esetben legfogékonyabb Fõvárosi Bíróság is úgy értékelte, hogy a Kurír közlése a képaláírás nélkül nem volt egyértelmûen karikatúra. Ha a karikatúra eredeti kontextusából kiragadott közlése esetleg valóban vitatható is lehet, a Legfelsõbb Bíróság, amint azt Halmai Gábor összefoglalta, egyszerûen úgy ítélte meg, hogy „a képmás nyilvánosságra hozatala visszaélésszerûen történt".36 Ezt, a véleménynyilvánítási szabadság mibenlétével kapcsolatos teljes értetlenséget tükrözõ indokolást vette át aztán a Fõvárosi Bíróság, amikor az egyértelmûen karikatúrát közlõ Hócipõ javára döntõ PKKB ítéletét megváltoztatva 300 000 forint nem vagyoni kártérítést juttatott a politikusnõnek.37 Tette ezt annak ellenére, hogy a PKKB tökéletes alkotmányjogi és nemzetközi jogi érveléssel utasította el Maczó keresetét.38 A Fõvárosi Bíróság ezen, a Legfelsõbb Bíróság immár csalhatatlanul szólásszabadság-ellenesnek tûnõ irányát követõ határozata, mint Halmai Gábor hangsúlyozza, szemben áll a fejlett jogállamok és az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatával. Ennek következtében az ilyen ítéletek esetén „…Magyarországra gyakori elmarasztalások várnának Strasbourgban"- írja Halmai, majd így folytatja: „Ha a magyar polgári bíróságok az ítéleteiket a karikatúrák általuk jónak vagy rossznak ítélt színvonalára alapozzák, akkor vége a mûvészetek szabadságának, amit pedig a magyar és valamennyi jogállami alkotmány, valamint nemzetközi emberi jogi dokumentum a kifejezés szabadsága legbecsesebb, legkevésbé korlátozható összetevõjeként garantál."39

Ki közszereplõ?
1998 áprilisában az alábbi polgári perben született ítélet - amelyben az elsõfokú bíróság elutasította Muskovszky Gábor ügyvéd keresetét - indokolásában az ügyvédet is közszereplõként említi. Muskovszky, aki azt sérelmezte, hogy a Népszabadságban 1998. január 10-én megjelent, Xénia-láz: nyerésre játssz! címû cikk bûnözõknek tartott személyekkel hozta összefüggésbe a személyét, kétmillió forintos kártérítési pert indított az írás szerzõje és a lap fõszerkesztõje ellen. Az elsõ fokon eljáró bíróság ítéletének indokolásából az olvasható ki, hogy a bíróság csak Muskovszkyt - és a hozzá hasonló szerepet vállaló ügyvédeket - tartja közszereplõnek:
„Azt nem lehet vitássá tenni, hogy a felperes gyakorlatilag »közszereplõvé« ezeknek a nagyvállalkozóknak az ügyei kapcsán vált, ami önmagában még nem jelent személyiséget ért sérelmet. Nyilvánvaló, hogy a sajtó és a média érdeklõdése ezen ügyek és nem a tucatperek felé fordul, annak ellenére, hogy a felperes - saját elõadása szerint is - ilyen típusú perekben is eljár."40
Muskovszky keresetének elutasítását a bíróság alapvetõen azzal indokolta, hogy a cikkben említett, bûnözõnek tartott személyeket jogerõs ítélet nem marasztalta el, annak hiányában rájuk is vonatkozik az ártatlanság vélelme, és egy bizonyítatlan megállapításon kívül „a teljes szövegkörnyezet valós tényeket állít, melyeket egyébként a felperes sem sérelmezett (…), önkényes az a felperesi következtetés, melyet jogsérelme alapjaként megjelölt".
Egy interneten közzétett dokumentumokra vonatkozó székesfehérvári büntetõügyben is felmerült az a kérdés, hogy a 36/1994. AB határozat szerint kik minõsülnek közszereplõnek. Nagy Zoltán Péter, aki a polgármester személyi titkára, majd az önkormányzat nyilvánosságreferense volt, a világhálón a város vezetését bíráló leveleket tett közzé. A Polgármester volt a barátom címû írása elején leszögezi: „a következõkben megnevezett személyek közéleti szerepet vállaltak, (…) név szerinti megnevezésük nem sérti a személyiségi jogokat, amennyiben a felvetett téma közéleti tevékenységükkel kapcsolatos."41 A szólásszabadság iránt talán internet-használóként is fogékonyabb, annak határaival szemmel láthatóan tisztában lévõ szerzõ konkrét ügyeket adatokkal leírva, élesen kritizálja Nagy István polgármestert, tanácsadóját, Mózs Józsefet és még néhány vezetõtársát. Mint írja: „A Hivatalt csendesen kezdte behálózni az ármány, a gerinctelen fekély. Nevük is van. (…) E banda vette át a Hivatal vezetését. (…) Sajnos ki kell mondanom, Székesfehérvár polgármestere kisstílû és pitiáner alak, a hozzáragadt mocsokkal együtt. (…) Leépítenek mindent, aminek bármi köze van a demokráciához."
A széles körû hivatali tisztogatással is vádolt polgármester és munkatársai összesen négy feljelentést tettek Nagy Zoltán Péter ellen a fehérvári városi bíróságon. A 36/1994. AB határozat értelmében viszont, mint láttuk, a becsületüket sértõ értékítélet miatt csak akkor lett volna alkotmányosan büntethetõ a bírálójuk, ha a sértõ véleményt nem közszereplõ minõségükre vonatkozóan fogalmazza meg. Ennek megfelelõen a bírált személyek legfeljebb rágalmazás miatt kezdeményezhettek büntetõeljárást a siker reményében. Mégis mind a négy feljelentést becsületsértés megvalósítása miatt is megtették. Nézzük, milyen indokok alapján.
A polgármester a jegyzõ által benyújtott feljelentésre hivatkozik, amely pontosan idézi a 36/1994. AB határozat indokolásának azt a részét, amelyik szerint „az e minõségre tekintet nélkül tett kijelentések vonatkozásában … ugyanolyan védelem illeti meg õket (a közhatalom gyakorlóit - M. P.), mint a magánszemélyeket."42 Ebbõl a polgármester arra a meglepõ megállapításra jut, hogy becsületük védelmében „a hatóságokat és a hivatalos személyeket ugyanazok a jogok illetik meg, mint a magánszemélyeket". A politikus tehát mindössze arról feledkezett meg, hogy õt és munkatársait csak a hivatalos minõségükre tekintet nélkül tett kijelentésekkel szemben illeti meg a magánszemélyekével azonos védelem.
Mózs József és az idõközben a választók által leváltott polgármester egy másik munkatársa pedig - annak ellenére, hogy elõbbi országgyûlési képviselõi múltja és a székesfehérvári Rádió utcai roma családok konténerekbe telepítésének tervével kapcsolatban játszott szerepérõl is közismert, utóbbi pedig magát „vezetõ beosztású hivatali dolgozónak" minõsítette - feljelentésében egyként azt az álláspontot foglalja el, hogy az õ esetében a közhatalmat gyakorló személyekre és a közszereplõ politikusokra vonatkozó alkotmánybírósági határozat nem alkalmazható. Ezen nézetük tarthatatlanságát azonban a nyilvánvalóan közszereplõ feljelentõk feltehetõen maguk is belátták, mert az illetékes bíróságok által kitûzött személyes meghallgatásokon szabályszerû idézés ellenére egyikük sem jelent meg. Mivel távolmaradásukat nem mentették ki, a bíróságok az eljárásokat megszüntették.43
Az önkormányzat kritikus szellemû volt munkatársát végül mégis elmarasztalták, igaz, nem büntetõjogi alapon, hanem közalkalmazotti etikai vétség miatt. Ez is példa lehet arra a késõbb, a sajtó-helyreigazítás kapcsán tárgyalt gyakorlatra, amikor közszereplõk a bíróságok sajnálatos közremûködésével kijátsszák az õket érõ bírálatokra vonatkozó szigorú alkotmányos mércét.

A telefonáló formális tompításától a bátorításig
Mint az alább ismertetett két esetbõl látható lesz, a 36/1994. AB határozat a rádiózásról és televíziózásról szóló törvény (Rtv. törvény) kiegyensúlyozott tájékoztatásra vonatkozó követelményének alkalmazására is hatással van. A Fõvárosi Bíróság 1997 szeptemberében és 1998 júliusában két ügyben is ítéletet hozott a Magyar Rádió Beszéljük meg! címû mûsorával kapcsolatban. Erre azért kerülhetett sor, mert az Rtv. törvény szerint, ha az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) Panaszbizottsága vagy „másodfokon" eljárva maga az ORTT egy mûsorszolgáltatót a kiegyensúlyozott tájékoztatás sérelme miatt elmarasztal, akkor az érintett rádió- vagy televíziótársaság az ORTT határozatának felülvizsgálatát kérheti a bíróságtól.44 Ezt tette a Magyar Rádió az említett két alkalommal.
Elõször sikerrel, mert a bíróság az 1996. október 16-án sugárzott mûsorra vonatkozó, a Magyar Rádiót elmarasztaló ORTT-határozatot45 hatályon kívül helyezte. A vita tárgyát a következõ beszélgetésrészlet képezte: az élõ, telefonos mûsorban az egyik hallgató azt a véleményt fogalmazta meg, hogy „az ellenzéknek a jobboldala annyira szélsõséges, hogy a nyilas idõket idézi fel néha egyes megnyilatkozásuk". Erre a mûsorvezetõ, Bolgár György így válaszolt: „Hát ezt õk nyilván visszautasítanák." A továbbiakban a telefonáló többször Bolgár szavába vágva folytatta, Csurka Istvánt - akivel késõbb Lezsák Sándort is összefüggésbe hozta - szélsõjobboldalinak minõsítve, amire a mûsorvezetõ felhívta a figyelmét arra, hogy Csurka „nincs a parlamentben", végül pedig a két név szerint megnevezett politikus nézeteire utalva ezt mondta: „hát ezt nem tudjuk, maradjon a szívük titka."
A bíróság egyebek mellett így indokolta a Magyar Rádiónak igazat adó ítéletét: „a demokratikus társadalom létezésének és fejlõdésének nélkülözhetetlen eleme a közügyek vitatása, amely feltételezi, hogy különbözõ politikai nézetek és vélemények kinyilváníthatók. A pluralizmus, a tolerancia, a nyíltság, a véleménynyilvánítás szabadsága a demokratikus társadalom egyik alapköve, s ebben a szabadság megilleti az olyan gondolatokat is, amelyek sértõek, meghökkentõek, vagy akár aggodalmat kelthetnek, amelybe beletartozik az is, hogy a kritika megengedhetõségének határai a közéletben szereplõ személyekkel szemben tágabbak, mint a magánszemélyek tekintetében."46 A bíróság megállapította továbbá, hogy a „kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményének betartása elsõsorban azokban a mûsorokban számon kérhetõ, amelyek tartalma a mûsorszolgáltató munkatársainak tevékenységén alapul".
A bíróság elutasította viszont a Magyar Rádió keresetét az 1997. február 12-i adással kapcsolatos ORTT-határozattal47 szemben. A kifogásolt beszélgetés témája csaknem ugyanaz volt, mint az elsõ esetben, de a telefonáló kétségtelenül szélsõségesen is fogalmazott. Torgyán Józsefet kiabálása miatt Hitlerrel azonosította, a politikust és pártját - utóbb az MDF-et, a Kereszténydemokrata Pártot és Csurkát is - fasisztának minõsítve, aztán a következõ kijelentést tette: „Ha én Horn úrnak lennék, már rég lelõttem volna a Torgyánt is meg ezeket is. (…) Ilyen emberekért nem kár, mint a Torgyán meg a többi párt, (…) ezek patkányok Magyarországon, csótányok."48 Bolgár György - feltehetõen az elõzõ ügy tapasztalatai alapján is - az alábbi ellenvetéseket tette: „fasiszta párt, ez meglehetõsen erõs megjegyzés. (…) attól, hogy valaki kiabál, még nem fasiszta. (…) ezek a pártok egyrészt nem egyformák. Másrészt, ha megnézi a programjaikat, azért nem talál bennük…" (Itt a telefonáló közbevágott.) „És az nem fasizmus, hogy lelövi a politikai ellenfelet? Talán maradjunk abban, hogy minden emberért kár. Asszonyom, azt hiszem, elragadtatta magát egy kicsit, remélem. …fasiszta pártnak egyik sem nevezhetõ. Ezt még a legádázabb ellenfeleik sem mondják róluk. Az, hogy kiabál egy pártvezetõ, lehet, hogy valakinek szimpatikus, másnak természetesen elfogadhatatlan. (…) nem gyõztük meg egymást."
A panaszbizottsági állásfoglalás többek között így vélekedett a hallottakról: „a mûsor vezetõje elmulasztotta figyelmeztetni a telefonáló hölgyet arra, hogy a mûsorban megnevezett ellenzéki pártok fasiszta pártokként való feltüntetése szemben áll azok társadalmi megítélésével." Az állásfoglalás szerint tehát abból az állításból, hogy „ezt még a legádázabb ellenfeleik sem mondják róluk", nem következik az, hogy a kevésbé ádáz, illetve nem ádáz ellenfelek, valamint a szimpatizánsok és az egyik említett csoportba sem tartozók is a telefonálótól eltérõ véleményen vannak.
Az állásfoglalás indokolása megállapította továbbá: „jóllehet a mûsorvezetõ (…) formálisan megpróbálta a telefonálót tompítani, azonban a telefonbeszélgetés során egyáltalán nem adott hangot annak a ténynek, hogy a telefonáló - figyelemmel a szóban forgó pártok önképére és társadalmi megítélésére - szélsõséges véleményt fogalmazott meg". Úgy látszik, a társadalom véleményét csalhatatlanul ismerõ Panaszbizottság - valamint az ORTT és a Fõvárosi Bíróság - figyelmét elkerülte, hogy a mûsorvezetõ az érintett pártok védelmében határozottan kijelentette: „fasiszta pártnak egyik sem nevezhetõ".
A formális tompítás motívuma ráadásul szemmel láthatóan megragadta az ítéletét többek között így indokoló bíróság fantáziáját is: „A bíróság úgy látta, a telefonáló hölgy és a mûsorvezetõ dialógusát hallgatók egyenlõtlen küzdelem fültanúi voltak. A mûsorvezetõ mindvégig higgadt, véleményt megfelelõ irányba terelni igyekvõ meggyõzést megkísérlõ próbálkozása ellenére ugyanis a telefonáló egyre durvább kijelentésekre ragadtatta el magát. A kívülálló számára így a beszélgetés érzékelhetõen úgy jelent meg, a telefonáló nem a kulturált vitatkozás módszerét követi, hanem a mûsorvezetõ reagálását bátorításként fogja fel. A beszélgetés ezen sajátos íve miatt - noha annak tartama csupán mintegy két percig tartott - a bíróság jogi megítélése szerint korábban szükségessé tette volna a kijelentések egyértelmû visszautasítását, korrigálását." Talán az lett volna megfelelõ, ha Bolgár kiabálni kezd? Persze akkor, lehet, hogy õ is megkapja a magáét a telefonálótól. Mindezek után már nem meglepõ, hogy az 1998-as ítéletet jegyzõ bíró mást olvasott ki a 36/1994. AB határozatból, mint az 1997-es ítéletet hozó kollégája:
„A szabad véleménynyilvánítás alkotmányos alapelvének biztosítása körében - jelen ügyben is zsinórmértékül szolgálva - az Alkotmánybíróság 36/1994. (VI. 24.) AB számú határozata indokolásában rámutatott arra, a véleménynyilvánítási szabadság alkotmányos határait úgy kell meghatározni, hogy azok a véleményt nyilvánító személy alanyi joga mellett a közvélemény kialakulásának, illetve szabad alakításának a demokrácia szempontjából nélkülözhetetlen értékeit is figyelembe vegyék. A szabad véleménynyilvánítás jogának kitüntetett szerepe nem vezet arra, hogy ez a jog korlátozhatatlan lenne. Az alkotmányos védelem nem vonatkozhat tények meghamisítására, a véleménynyilvánítás olyan alkotmányos jog, amely csak felelõsséggel gyakorolható. Ezeket az elveket szem elõtt tartva a bíróság álláspontja szerint a mûsor egésze, annak kicsengése túllépett azon az érzékeny határon, melyet a véleménynyilvánítás szabadsága megenged."
A határ, amelyen a kicsengés túllépett, talán valóban érzékeny, nem pedig homályos lenne akkor, ha a bíróság szükségesnek tartotta volna megfogalmazni, hogy a vitatott beszélgetés során elhangzott, egyáltalán tényállításnak tekinthetõ mondatok közül melyik (vagy melyek) hamisított (vagy hamisítottak) meg tényeket szándékosan, vagy a mûsorvezetõtõl elvárható gondosságot mellõzve. Enélkül ugyanis az ítélet indokolása legfeljebb az azt jegyzõ személy írói munkássága részének tekinthetõ (illetve jó lenne, ha csak az volna), és nem „bátorítja" azokat, akik hinni szeretnének a jogbiztonságban.

A sajtó-helyreigazítási per mint az Alkotmánybíróság határozatának kijátszása
A Legfelsõbb Bíróság az eddig leírtakon túl a sajtó-helyreigazítás egy különleges esetével kapcsolatban is jeleskedik a szólásszabadság alkotmányellenes megszorítása terén. Helyreigazítási per esetén a tények közzétevõjének kell bizonyítania a közölt állítások valóságát. A Legfelsõbb Bíróság Polgári Kollégiumának 14. számú állásfoglalása szerint pedig a közölt tényállítások valóságát akkor is a sajtó képviselõjének kell bizonyítania, ha más kijelentését adta közre híven. Mint Halmai hangsúlyozza, a Legfelsõbb Bíróság álláspontja „szinte lehetetlen helyzetbe hozza a sajtószerveket, hiszen közügyekrõl folytatott viták esetében nem elegendõ ügyelniük arra, hogy korrekt módon tájékoztassanak az egyes álláspontokról".49
Jellemzõ, hogy a Halmai által ismertetett perekben kizárólag a PKKB-n vagy a Fõvárosi Bíróságon születtek a helyreigazítási kérelmet elutasító ítéletek. A PKKB egyik bírója két ítéletében is hivatkozott a 36/1994. AB határozatra,50 a 14. számú polgári kollégiumi állásfoglalást azonban kötelezõként értelmezte. Ezzel szemben Halmai felhívja a figyelmet arra, hogy a bíróságokról szóló törvény, az irányelvekkel és az elvi döntésekkel szemben, nem említette a kollégiumi állásfoglalások kötelezõ voltát, ennek következtében azok nem is kötelezik a bíróságokat. A Fõvárosi Bíróság, Schmidt Mária Magyar Hírlappal szembeni perében, élt is az ebbõl adódó szabadságával. Mint Halmai leírja, a Fõvárosi Bíróság a PK 14. állásfoglalás II. pontjának és a sajtótörvénynek a vonatkozó részei51 alapján is úgy ítélte meg, hogy a sajtónak az adott esetben - a Nyilvánosság Klub Egyesület közgyûlésérõl közölt tudósítás esetén - a helyreigazítás elkerüléséhez elég bizonyítania beszámolója korrektségét. A PK 14. állásfoglalás elsõ pontja viszont újra érvényesült, amikor a Demeter Ervin családtagja által indított helyreigazítási pert elvesztette a Magyar Hírlap, hiába tudósított korrekten az Országgyûlés ülésérõl.52
A sajtószabadságot csorbító esetek között is különleges az Élet és Irodalom (ÉS) Fiúk a bányában címû tényfeltáró riportja (1999. augusztus 20.) miatti helyreigazítási per. Mint Halmai írja: „az érintettek - anélkül, hogy a cikk fõbb állításai kapcsán jogi eljárást kezdeményeztek volna - két, viszonylag lényegtelennek tûnõ megfogalmazás53 miatt két külön sajtó-helyreigazítási pert indítottak a lap ellen."54 A perindítók által követett taktika mindkét esetben nyilvánvalóan az volt, hogy a közszereplõk bírálatának széles szabadságot biztosító alkotmányos szabályokat megkerülve próbálták azt a látszatot kelteni, mintha velük szemben a sajtó követett volna el valamilyen jogtalanságot, tehát õk a sajtó felelõtlen támadásainak az áldozatai. E cinikus stratégiát a 36/1994. AB határozat szellemében a magyar bíróságoknak el kell utasítaniuk,55 mert ez is feltétele annak, hogy a közszereplõk bírálhatóságának legalább a 36/1994. AB határozatban kijelölt mértékû szabadsága érvényesüljön.
A 36/1994. AB határozat alkalmazása azonban legalábbis ellentmondásos. Halmai Gábor 1998-ban megjelent cikkében még viszonylag kedvezõ értékelést adott a 36/1994. AB határozat alkalmazásáról, egyúttal pontosan megfogalmazva a jogfejlõdés kívánatos irányát:
„Az egyéni érdekek védelme terén egyértelmûen kedvezõ változásokat figyelhettünk meg. A büntetõjog által kínált tényállások (...) egyre ritkábban kerülnek alkalmazásra, és a csökkenõ számú ügyekben is egyre több felmentõ ítélet születik. Ez az örvendetes gyakorlat tulajdonképpen elindította az egyéni érdekek védelmének, mindenekelõtt a becsületvédelemnek a dekriminalizálását. Vagyis a sajtó nyilvánosságában megjelenõk becsületének védelme egyre inkább „civilizálódik", és még a polgári jogi személyiségvédelem is tekintettel van arra, hogy e közszereplõknek a közügyek vitathatósága érdekében több bírálatot kell elviselniök."56
Halmai két évvel késõbbi áttekintése viszont - saját eset-elemzéseimhez hasonlóan - nem túl biztató képet fest, új veszélyeket is jelezve a néhány évvel korábbi helyzethez képest. A polgári bíróságok ugyanis sokszor nem követik a 36/1994. AB határozat szellemét. A helyreigazítási jog pedig, mint láthattuk, a felperesnek könnyebb, a sajtónak pedig teljesíthetetlenül nehéz feltételeket szabó gyakorlatot részesíti elõnyben. Mint Halmai írja, „…a büntetõjogi ítélkezés liberalizálódásával párhuzamosan megfigyelhetõ a polgári jogi személyiségi jogi és sajtó-helyreigazítási gyakorlat szigorodása a közszereplõk védelmében".57

A 36/1994. AB határozat gyenge pontjai
Az egyik országos kereskedelmi televízió, a TV2 esti hírmûsora 1999 decemberében exkluzív interjú közlését harangozta be. Az interjú elkészítéséhez - mivel az interjúalany, Dietmar Clodo akkor már elõzetes letartóztatásban volt - a büntetés-végrehajtás országos parancsnokának elõzetes engedélyére volt szükség.58 Ezt a tévétársaság egyévi várakozás után meg is kapta, így felvehették a különleges beszélgetést. Igaz, ennek fejében szerzõdésben vállalták, hogy az interjút közreadás elõtt megmutatják a börtönparancsnoknak, aki aztán közvetlenül az adást megelõzõen megtiltotta a közlést, mondván, az interjúban Clodo hivatalos személyeket rágalmazott, illetve megsértette azok személyiségi jogait. A fõbörtönõr tehát - jogszabály adta engedélyezési jogkörén messze túllépve - a cenzurális beavatkozás és egyúttal a hatósági önkény kirívó példáját nyújtotta. Az elõzetes cenzúrát azt követõen alkalmazta, hogy korábban már engedélyezte az interjú elkészítését. Ez is szomorú, a történet igazán lehangoló része viszont az, hogy a közvélemény tájékoztatására hivatott szerkesztõség meghátrált, vagyis öncenzúrát gyakorolt, hiszen a közlés lehetõsége a TV2 döntéshozóinak kezében volt.59 A fõmûsoridõre beharangozott interjút csak híradójuk késõ esti adásában mutatták be, méghozzá a börtönparancsnok „segítségével" megszerkesztett változatban.
Az esetet követõen a Nyilvánosság Klub nyilatkozatot adott ki, megállapítva, hogy az alkotmánybírósági határozat alapján a TV2-nek vállalnia kellett volna „egy esetleges bírósági eljárás kockázatát. (…) Ha ugyanis a stáb az újságíró szakma szabályai szerint elvárható gondossággal ellenõrizve az interjúalany állításait megbizonyosodik arról, hogy azok nem nyilvánvaló valótlanságok, akkor utólag még akkor sem tehetõ felelõssé a közlésért, ha egy eljárás során kiderül azok valótlan volta."60 A Nyilvánosság Klub álláspontjával feltétlenül egyet lehet érteni, mégis érdemes megvizsgálni, hogy valóban elegendõ védelmet nyújt-e a 36/1994. AB határozat a sajtó számára?
Kis János szerint a hatóság vagy hivatalos személy megsértésének kérdésében „a bíróság hibátlan döntést hozott".61 Az e megállapításhoz fûzött jegyzetben azt írja Kis, hogy a 36/1994. AB határozat az Egyesült Államok Legfelsõbb Bíróságának a New York Times v. Sullivan ügyben62 1964-ben hozott, mérföldkövet jelentõ ítéletét követte. Halmai Gábor pedig ugyanezzel az alkotmánybírósági határozattal kapcsolatban „az amerikai Legfelsõ Bíróság New York Times v. Sullivan döntésébõl adaptált általános tesztrõl" ír, majd így fogalmaz: „az amerikai-magyar követelmény szerint (...) csak a tudatos hazugság és a súlyos hanyagság eredményeként közölt állítások nem élveznek védelmet, és ráadásul a bizonyítási teher megfordul."63
Boldogan egyetértenék a két általam oly nagyra becsült szerzõvel. De ha nem tévedek, akkor az Alkotmánybíróság szóban forgó döntése, bár vitathatatlanul korszakos jelentõségû, és feltétlenül az egyik legjobb a maga mûfajában, mégsem nyújt elegendõ védelmet a szólás és a sajtó szabadsága számára. A bizonyítási teher egyértelmû megfordításának az elõzõekben leírt elmaradása, a 36/1994. AB határozat által megfogalmazott gondatlansági mérce problematikus volta és a személyiségi jogok szólásszabadsággal szembeni büntetõjogi védelmének a fenntartása is hozzájárulnak a közügyek vitatásának a korlátozásához.
A bizonyítási teher jelentõségének felméréséhez elég elképzelnünk azt az esetet, amikor egy újság tényfeltáró riport közlését fontolgatja, államigazgatási korrupciót leleplezendõ. Az újságírók, a szerkesztõk, a kiadó és jogászai számára - még a legjobb bizalmas információforrások birtokában is - lehetetlen feladat lehet a közölni tervezett állítások bizonyítása. Az ehhez szükséges információknak ugyanis legalább egy részét sikeresen titokban tarthatja az érintett hatóság, amely annál érdekeltebb a titkolózásban, mennél korruptabb.
Az Alkotmánybíróságnak a súlyos gondatlanság eseténél kellett volna meghúznia a közszereplõkkel szemben megengedhetõ kritika határát. A 36/1994. AB határozat ugyanis nem a New York Times v. Sullivan döntésben szereplõ „reckless disregard" kifejezés magyar megfelelõjét használta, tehát nem súlyos gondatlanságról szólt. Mint a határozat rendelkezõ részének korábban már idézett fordulata fogalmaz, gondatlanság esetén a felelõsség, az egyéb feltételek teljesülése esetén akkor állapítható meg, ha a közlõ személy azért nem tudott állítása „valótlanságáról, mert a hivatása vagy foglalkozása alapján reá irányadó szabályok szerint - az adott állítás tárgyára, a közlés eszközére és címzettjeire tekintettel - elvárható figyelmet vagy körültekintést elmulasztotta." Az indokolás elõzõekben szintén ismertetett megfogalmazása szerint pedig a bíróságoknak kell meghatározniuk azt, hogy „a közvélemény formálásában hivatásszerûen részt vevõk esetében a gondatlanság megállapításának melyek a kritériumai".
Ha a jogalkalmazói gyakorlat az „irányadó szabályok" szerint valóban meghatározza a gondatlansági felelõsség határát, akkor az eredmény legalábbis kétséges. Egyrészt azért az, mert tulajdonképpen ellentmond egymásnak a rendelkezõ rész és az indokolás, mivel az elõbbi a hivatás vagy foglalkozás alapján „irányadó szabályokról" szól, az utóbbi viszont a bíróságok által megállapított kritériumokról. Ha például az újságíró szakma etikai szabályai irányadóak, akkor miféle további szempontokat állapíthat meg a jogalkalmazó? Az kizárhatónak tûnik, hogy az Alkotmánybíróság két különbözõ csoportról kívánt volna szólni: csupán az indokolásban a hivatásos közvélemény-formálókról, a rendelkezõ részben pedig más szakmák képviselõirõl. Ráadásul, mint az esetleírásokból kitûnt, a bíróságok hajlamosak lehetnek az alkotmánybírósági határozat szellemével ellentétes szigorú gondatlansági mércét megfogalmazni. A sajtószabadság alkotmányellenes bírósági megszorítására való hajlam nem honi sajátosság, az amerikai Legfelsõbb Bíróság is jónak látta a New York Times v. Sullivan ügy részleteibe menõen hangsúlyozni a szólásszabadság elsõbbségét, éppen döntése korlátozó értelmezési lehetõségeinek elébe vágva. Kívánatos, hogy a magyar Alkotmánybíróság is elejét vegye a közszereplõk bírálatával kapcsolatos gondatlansági felelõsség sajtószabadságot csorbító felfogásának. Erre módot adna annak tisztázása, hogy a sajtó etikai szabályai valóban irányadóak, és azokat nem bírálhatja felül a jogalkalmazó, szakmai tapasztalatok hiányában lényegében teljesen meghatározatlan szempontok szerint. Ez ugyanis szükségtelen és aránytalan megszorítása lenne a sajtószabadságnak. Mint Lord Nicholls írta 1999-ben a nagy jelentõségû Sunday Times-ügyben - amelyben az ítélet szélesítette a közszereplõk bírálhatóságát Nagy-Britanniában -, „a common law nem törekszik magasabb mérce felállítására, mint a felelõsségteljes újságírásé, amely mértékkel a média magát kötelezi el".64
Az újságíróknak és a szerkesztõknek számtalan helyzetben az idõ szorításában kell dönteniük egy cikk közzététele felõl. Mesterségük egyik legfontosabb eleme, a minõségi újságírás alapfeltétele éppen az, hogy megtalálják a helyes arányt a hírek gyors közlése és az információk szakmailag szükséges ellenõrzése között. Ezt az egyensúlyt azonban õk, szakmájuk képviselõi hivatottak megtalálni, és még ha kényesen ügyelnek is a mesterség alapvetõ normáinak a követésére - mint az minden magára valamit is adó sajtótermék készítõi esetében elvárható -, akkor is elmulaszthatják felismerni a publikált tények ellenõrzésének valamennyi lehetõségét, ami hanyagságnak minõsülhet, különösen ha a bírók gyakran érzéketlenek a sajtószabadság értéke iránt.
A határozat gondatlanságra vonatkozó részével kapcsolatban viszont fontos megállapítani, hogy a közvéleményt nem hivatásszerûen formálók esetében kizárólag a tudatosan állított valótlanság esetében állapítható meg a közlõ felelõssége. Sem a rendelkezõ rész, sem az indokolás nem szól ugyanis a közszereplõk azon bírálóiról, akik nem a közvéleményt hivatásszerûen formáló foglalkozást ûznek. E csoport kétségtelenül a polgárok többségét foglalja magában, akik például utcai járókelõként, a „nép hangjaként" adott interjúban, újságoknak küldött olvasói levelekben, rádiómûsorokba betelefonálva, tüntetésre készített plakátjukon és számos más módon is bírálhatják a különbözõ közhivatalnokokat és közszereplõket. Noha e szabadság a sajtó képviselõit nem érinti, mégis fontos megállapítani, hogy az „egyszerû polgárok" szólásszabadsága terén a magyar Alkotmánybíróság határozata messzebb ment, mint a hivatásos véleményformálók és az ilyennek nem minõsülõ megszólalók szabadsága között különbséget nem tevõ amerikai gyakorlat. Ahogy Schaurer írja: „Kevés kivételtõl eltekintve, az alkotmánynak megfelelõen alakított rágalmazási jog ugyanazokat az alapelveket alkalmazza a New York Timesban közzétett becsületsértésre, mint a szomszédok között mondottra."65
A 36/1994. AB határozat nem kérdõjelezte meg a személyiségi jogok szólásszabadsággal szembeni büntetõjogi védelmének igazolhatóságát. Ezzel szemben, az Alkotmánybíróság gyûlöletbeszédrõl hozott határozatának (30/1992. [V. 26. ] AB határozat) indokolását követve, büntetõjogmentessé kell tenni a személyiségi jogok védelmét Magyarországon. A büntetõjog használata nem kevésbé paternalista elképzelés az állítólag megrágalmazott személy védelmében, mint a gyûlöletbeszéd által megcélzott emberek vagy csoportok megóvása végett. A személyes reputáció védelmezése a polgári bíróságok feladata lehet, szükség esetén nagy összegû kártérítések révén, amelyek megítélését viszont különleges biztosítékokkal kell körülbástyázni.
Egyúttal vitathatatlanná kell tenni azt, hogy közszereplõk számára a polgári jog is csak sokkal korlátozottabb védelmet nyújt a bírálatokkal szemben, mint magánszemélyeket érõ kritikák esetén. Egyértelmûvé kell tenni azt is, hogy a sajtó-helyreigazítás elavult értelmezése nem adhat módot a közbeszélgetés szabadságát biztosító szabályok kijátszására.

E tanulmány az Új Mandátum Könyvkiadónál megjelenés elõtt álló, Gondolatbátorság. Szólásszabadság és közbeszélgetés az Egyesült Államokban és Magyarországon címû doktori értekezés része. A címbeli idézet forrása: 36/1994. (VI. 24.) AB határozat (ABH 1994. 277, 283).

Jegyzetek
1 Kölcsey a vármegye döntése miatt mondott le követi megbízatásáról.
2 Szemelvénygyûjtemény a Rubicon Magyar szabadelvûek címû számához, 1998/3. Lásd még: Fónagy Zoltán: Wesselényi Miklós. Új Mandátum Könyvkiadó, 1998.
3 A beszéd emlékezetbõl leírt szövege Wesselényi saját kezû javításaival: MOL, Wesselényi család (P702) 5. cs. VA 666. Idézi: Rubicon, uo.
4 Krokovay Zsolt: A szólásszabadság döntõ jelentése. In: Deák Ferenc, a liberális politikus. Szerk.: Lenkei Júlia. T-Twins Kiadó, 1994.
5 Fónagy Zoltán: A reformmozgalom elsõ vezére. Rubicon, 1998/3.
6 Uo.
7 John Stuart Mill: A szabadságról. Helikon, Budapest, 1980.
8 Kállay Béni: „A szabadságról." Elõszó John Stuart Mill mûvéhez. Holnap Kiadó, 1993.
9 Heltai Jenõ: Kiskirályok. (Family Hotel, VII. Emánuel és kora.) Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961, 7-8. o.
10 Legfelsõbb Bíróság Bfv. III. 1060/1993. sz.
11 36/1994. (VI. 24.) AB határozat (ABH 1994. 277, 284-285).
12 Legfelsõbb Bíróság, Bfv. II. 969/1994/8. sz.
13 36/1994. (VI. 24.) AB határozat (ABH 1994. 277, 277).
14 36/1994. (VI. 24.) AB határozat (ABH 1994. 277, 283).
15 36/1994. (VI. 24.) AB határozat (ABH 1994. 277, 284).
16 Halmai Gábor: Közszereplõk személyiségvédelme kontra közügyek vitathatósága. Fundamentum, 2000/2. 17. o.
17 Halmai: I. m. 18. o.
18 Sólyom László egy interjújában a közszereplõk bírálhatóságának fokozott védettségét a polgári jog területén is érvényesítendõnek tartotta, egyúttal bírálva a megítélt kártérítések alacsony összegét. Tóth Gábor Attila: A „nehéz eseteknél" a bíró erkölcsi felfogása jut szerephez. Interjú Sólyom Lászlóval. Fundamentum, 1997/1.
19 Bergens Tidende és társai kontra Norvégia, 2000. május 20.
20 BK 156. szám, 1995. V. 25.; Bírósági Határozatok (BH) 1995. évi 9. szám.
21 Megjegyzendõ azonban, hogy az Egyesült Államok Legfelsõbb Bírósága szerint az ún. „támadó szavak" (fighting words) nem tartoznak az alkotmány elsõ kiegészítése által védett szólások körébe. Chaplinsky v. New Hampshire, 315 U.S. 568 (1942). Lásd Halmai Gábor: A véleményszabadság határai. Atlantisz, 1994.
22 Baranya Megyei Bíróság BH 1995. 6. számú határozata.
23 Az Alkotmánybíróság a 18/2000. (VI. 6.) határozatában azóta már alkotmányellenesnek minõsítette és megsemmisítette a rémhírterjesztés vétségét (Btk. 270. §). Az Országgyûlés a 2000. évi CXXV. törvénnyel fogadta el a Btk. hatályon kívül helyezett rendelkezésének új, az Alkotmánybíróság határozatának megfelelõ szövegét. Lásd Halmai Gábor: Hátramenetben az alapjogvédelem? Fundamentum, 2000/3., 73-74. o.
24 PKKB 9. B. VIII. 21. 312/1996/4. szám
25 PKKB 29. P. 93. 397/1995/11.
26 36/1994. (VI. 24.) AB határozat (ABH 1994. 277, 282-283).
27 Az 1996. február 15-én hatályba lépett rádiózásról és televíziózásról szóló törvény (Rtv.) csak az ítélet meghozatala után két hónappal helyezte hatályon kívül a sajtótörvény 19. §-ának közérdekû bírságra vonatkozó bekezdéseit, mint a felperesek és alperesek közötti viták és érdeksérelmek rendezésére hivatott polgári jogtól teljesen idegen, büntetõ jellegû szankciót, ami sajnos továbbra is megtalálható a Polgári Törvénykönyv 84. §-ának (2) bekezdésében.
28 Kurír Elefánt, 1992. február 8. és február 15.
29 Legfelsõbb Bíróság Pfv. IV. 21 327/1993. sz.
30 Nyírfától az erdõt. HVG, 1997. április 5.
31 Ptk. 80. § (1) és (2).
32 Idézi a Legfelsõbb Bíróság Pfv. IV. 21 327/1993. sz. A Ptk. 80. §-ának (2) bekezdése: „Képmás vagy hangfelvétel nyilvánosságra hozatalához - a nyilvános közszereplés kivételével - az érintett személy hozzájárulása szükséges."
33 Legfelsõbb Bíróság Pfv. IV. 21 327/1993. sz.
34 Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság 1. P. III. 22054/1997/3.
35 Részletes leírásukat lásd Halmai: Közszereplõk személyiségvédelme kontra közügyek vitathatósága, 21-23. o.
36 Uo.
37 Fõvárosi Bíróság mint másodfokú bíróság, 48. Pf. 23.777/1997/10. Az ítélet leírását lásd Halmai: I. m.
38 PKKB 29. P. 87.533/1996/4. Az ítélet leírását l. Halmai: I. m.
39 Halmai: I. m., 22. o.
40 Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság 17. P. II. 20214/1998/4.
41 www.extra.hu/nzp_page/INDEX.HTM
42 Ugyanott, 36/1994. (VI. 24.) AB határozat (ABH 1994. 277, 284).
43 Székesfehérvári Városi Bíróság 3. B. 1459/1998/3. sz., valamint 3. B. 1478/1998/3. sz. végzések; Dunaújvárosi Városi Bíróság 2. B. 586/1998/3. sz. végzés.
44 1996. évi I. törvény 51. § (3).
45 ORTT F-279/96. sz. határozata. Fontos megemlíteni, hogy az ORTT e határozatát hivatalból indított eljárás eredményeként hozta. Ennek meggyõzõ bírálatát lásd: Halmai Gábor: Médiaború: szabadság és szabályozás. Beszélõ, 1997. augusztus-szeptember. Halmai kifejti, hogy az ORTT-nek a panaszbeadványokhoz kötötten kellene eljárnia. A Magyar Rádió érintett mûsorára vonatkozó panaszbeadványt pedig mind az ORTT Panaszbizottsága, mind maga az ORTT elutasította. Lásd: ORTT Panaszbizottsága 33/1996. sz. határozat, illetve ORTT 1/1996. sz. határozat.
46 Fõvárosi Bíróság 8. K. 30. 073/1997/4.
47 ORTT Panaszbizottsága 22-1-285/1997. sz. állásfoglalás, ORTT 32/97. sz. határozat.
48 Idézi: Fõvárosi Bíróság 2. K. 31204/1997/6.
49 Halmai: Közszereplõk személyiségvédelme kontra közügyek vitathatósága, 27. o.
50 PKKB 29. P. 85. 928/2000/4. (Schmidt Mária Magyar Hírlap elleni sajtó-helyreigazítási pere), az ügyrõl lásd: Sajó András: Sajtó-helyreigazítás és sajtójog. A Schmidt-ítélet margójára. Jogtudományi Közlöny, 2001/5.; PKKB 29.P.86.343/2000/4. (Torgyán József Élet és Irodalom elleni sajtó-helyreigazítási pere.)
51 PK 14. állásfoglalás II.: „Amikor a sajtó a valóságnak megfelelõen ad ismertetést a büntetõbírósági eljárásról, helyreigazításra nincs lehetõség." Sajtótörvény 2. § (1): „A sajtó feladata a hiteles, pontos és gyors tájékoztatásról való gondoskodás." A sajtótörvény 5. §-a szerint a sajtó az érdekeltek hozzájárulása nélkül is tájékoztatást adhat, többek között az egyesületek nyilvános üléseirõl.
52 Fõvárosi Bíróság 48. Pf. 24. 116/2001/3.
53 Az ÉS-ben közölt riportok egyik perben vitatott kijelentésérõl, az eset megnevezése nélkül, a polgári jogi ítéletek várható strasbourgi megítélése kapcsán írt egyik kommentárjában Bán Tamás nyitott kérdésnek látta a hetilap strasbourgi jogvédelmének esélyét: „nem mernék például annak prognosztizálására sem vállalkozni, hogy egy párt pénzügyeit firtató, tényfeltárónak szánt cikkben szereplõ olyan állítás, mely annak összemosásával - illetõleg a különbségek nem megfelelõ kihangsúlyozásával -, hogy különféle cégek a párt tulajdonában vannak-e, vagy ahhoz csak közel állnak, túllépi-e az újságírói szabadság megengedett határait, vagy a bíróság szerint még tolerálandó »túlzás« körébe tartozik." (Bán Tamás: Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítéleteibõl. Fundamentum, 2000/1., 151. o.) Megjegyzendõ, hogy a Bán által írtak a per tárgyának csak egy lehetséges értelmezését jelentik, ugyanis az ÉS a jogvita során kezdettõl fogva nyelvtudósok szakvéleményével cáfolta azt, hogy a szóban forgó párthoz kötõdõ vállalkozásokat a közölt riportok összemosták volna. Hangsúlyozandó továbbá, hogy a sajtó szabadsága nem „megengedett" határig terjed, hanem az államnak kell igazolnia a sajtószabadság bármiféle megszorítását.
54 Halmai: I. m., 27. o., PKKB 29.P.90.411/1999/5.
55 Az ÉS tényfeltáró riportja ügyében az egyik vitatott megfogalmazást tekintve a hetilap által felkért nyelvtudósok szakvéleménye adott volna módot a sajtószabadság védelmére, a másikat illetõen pedig a Fõvárosi Bíróság jogértelmezése, amely szerint egy vélekedés meglétére vonatkozó állítás nem azonos a vélekedés tartalmára vonatkozó állítással. Ez utóbbi érvelést azonban sem az elsõ fokon eljáró PKKB, sem pedig a Legfelsõbb Bíróság nem osztotta. Igaz, a PKKB bírója legalább Schmidt Mária Magyar Hírlap elleni perében magáévá tette a fenti álláspontot.
56 Halmai: A sajtónyilvánosság határainak módosulásai. In.: A nyilvánosság rendszerváltása. Szerk.: Vásárhelyi Mária - Halmai Gábor. Új Mandátum Könyvkiadó, 1998. 112. o.
57 Halmai: Hátramenetben az alapjogvédelem? 72. o.
58 Idõközben módosult a fogva tartottak sajtó-nyilatkozatainak szabályozása: Az Alkotmánybíróság e tárgyban született döntése [13/2001. (V. 14.) AB határozat] értelmében alkotmányellenes a nevezett személyek sajtóbeli megszólalásának korlátozhatósága egyebek mellett mások jó hírneve vagy személyhez fûzõdõ jogainak védelme okán, amire a TV2 által készített interjú ügyében hivatkozott a cenzúrázó börtönparancsnok.
59 Az ORTT politikailag befolyásolt mûködése miatt a TV2 döntéshozóiban az is felmerülhetett, hogy ha a börtönparancsnok tilalma ellenére eredeti formájában közlik az interjút, annak következményei lehetnek a médiahatóság részérõl. (Az Rtv. törvény 1994-ben készült tervezetének eltorzításáról, amely a parlamenti pártok felügyeletét intézményesítette a médiatestületek felett, lásd Molnár Péter: Üzenet kis kockás papíron. Beszélõ, 1998. április.)
60 Cenzúra és öncenzúra. A Nyilvánosság Klub Nyilatkozata, 1999. december 12. A TV2 fentiekben leírt történetét e nyilatkozat alapján ismertettem. A Nyilvánosság Klub munkájában 1994 óta részt veszek, 1999-2000-ig tagja voltam az egyesület ügyvivõ testületének.
61 Kis János: Alkotmányos demokrácia, 229. o. Kis idézett megállapításával kapcsolatban megjegyzendõ, hogy elképzelhetõ a 36/1994. AB határozat olyan értelmezése is, amely a valóság bizonyítására vonatkozó kifejezett indítvány hiányában a Btk. 182. §-ának hatályban hagyását nem minõsíti hibának az Alkotmánybíróság részérõl.
62 New York Times Co. v. Sullivan 376 U.S. 254 (1964). Lásd Halmai: A véleményszabadság határai.
63 Halmai Gábor: Közszereplõk személyiségvédelme kontra közügyek vitathatósága, 24. o.
64 Reynolds v. Times Newspaper Ltd. & Ors, the House of Lords, October 28, 1999.
65 Frederick Schaurer: The Supreme Court 1997 Term Comment - Principles, Institutions, and the First Amendment. Harvard Law Review, November 1998. Az idézet angol eredetije - a különbözõ jogi kategóriák ismertetése végett - így hangzik: „With few exceptions, constitutionalized defamation law applies to the same principles to a libel in the New York Times as it does to a slander over the back fence."