A nacionalizmus korában a szomszédok ritkán barátok. Inkább vetélytársak és ellenségek. Csehszlovákia és Magyarország viszonyának története sem kivétel e szabály alól. Valójában, mióta a két nemzet függetlenné vált a Habsburg-monarchiától, a csehszlovák-magyar kapcsolatok történetét egyfajta barátságtalan légkör tette egyedivé.
E sajnálatos tény természetesen nem feltétlenül tükrözi a két ország népeinek egymás iránti érzéseit. Az sem lenne szerencsés, ha ezen észrevétel valamiféle, Csehszlovákia és Magyarország szükségszerû történelmi viszálykodásáról szóló elméletet táplálna. Tulajdonképpen a csehek és szlovákok, illetve magyarok viszonyának története inkább a kölcsönös szimpátiáról, mintsem az elkerülhetetlen konfliktusokról szól. A történelmi viszály fogalma viszonylag új keletû. A 19. században Frantis_ek Palacky cseh történész népszerûsítette azt az elméletet, miszerint a magyar állam megalakulása a Közép-Duna völgyében a szlávokra nézve katasztrofális következményekkel járt. Egyidejûleg a magyarok körében is gyökeret vert egy, a szláv-magyar történelmi ellentétet terjesztõ nézet, amely mintegy traumatikus válasz volt részben a szláv nemzeti öntudatra ébredés okozta problémákra Magyarországon és a környezõ országokban, részben pedig az oroszoknak a magyar forradalomba való 1849-es beavatkozására. Ezek a nyomasztó nézetek beárnyékolták a szláv-magyar kapcsolatok legbarátságosabb pillanatait is. Merthogy, az egészet szemlélve, a mai Csehszlovákia és Magyarország õseinek kapcsolata egyáltalán nem volt rossz.
A nacionalizmus elõtti idõkben a szlovák-magyar kapcsolatok a világ bármely két, szomszédos országának viszonylatában a legbékésebbek és legharmonikusabbak közé tartoztak. És a cseh-magyar viszony tekintetében is Palacky sötét nézete, amely a szlávok katasztrófájaként értelmezte a magyarok jelenlegi lakóhelyükön való letelepedését 895-ben, radikális felülvizsgálatra szorul. Az tény, hogy abban az idõben a magyarok a németek szövetségesei voltak (akármit is jelentett ez a 9. században), és együtt gyõzték le a Nagy-Morva Birodalmat. Másfelõl a Morva Birodalom akkoriban olyannyira hanyatlóban volt, hogy a magyarok diadala - a magyar történetírás szerint - mindössze abból állt, hogy a kegyelemdöfést megadták neki.1 Továbbá a Nagy-Morva Birodalom bukása, bármi is volt ennek oka, lehetõvé tette a csehek számára önálló államuk létrehozását. Egy cseh történész szavaival élve: „A cseh történelem folytonossága attól a pillanattól számítandó…"2 Majd röviddel azután a cseheket a magyarok oldalán találjuk a Bajorország elleni küzdelemben. A cseh-magyar kapcsolatok alakulása a következõ századokban sem támasztotta alá a modern nacionalisták által hangoztatott szláv-magyar ellenségeskedés elméletét. A cseh és magyar múlt kutatójának inkább a történelmi párhuzamok, mintsem az ellentétek a szembeszökõk.
Miután a középkorban belekóstoltak a nagyságba, a kora újkorban mind a cseh, mind pedig a magyar királyság hasonló bukást élt meg. Mohács (1526) az volt a magyar történelemben, ami Bílá Hora (1620) a csehben. A modern nemzeti öntudatra ébredés sem tette azonnal a cseheket és a magyarokat egymás vetélytársaivá és ellenségeivé. Amint arra cseh és magyar történészek nemrégiben rámutattak, a 18. század végén a magyar protestánsok segítettek cseh hittestvéreiknek a huszita egyház újjáépítésében.3 Ami pedig a szlovákokat illeti, noha tudomásunk van némi civakodásról a 18. század végérõl, valódi konfliktusuk a magyarokkal 1830-ig, a magyar nyelvnek hivatalos állami nyelvként való bevezetéséig nem volt.
A csehek és szlovákok, illetve magyarok közti konfliktusok csak a 19. század során, a nemzeti önállósodási mozgalmak következményeként jelentkeztek. Ezért a csehszlovák-magyar ellentétet nem szabad, mint ahogyan azt sokan teszik, a jóval mérgesebb és korábbról datálódó cseh-német ellentét párjaként szemlélni.
A 20. századi nacionalista propaganda szerint a csehszlovákok egész történelmük során egy ellenséges német-magyar szövetség ellen harcoltak. Ez a nézet azonban teljesen megalapozatlan. A tények azt mutatják, hogy a magyar történelem legalább annyira a németek közép-európai hegemóniája elleni küzdelemrõl szólt, mint a cseh. Amint azt egy történész nemrégiben írta, Magyarország mintegy kilenc századon át „azért küzdött, hogy megõrizze függetlenségét a németek mohóságával szemben".4 Úgynevezett magyar-német barátságról csak az osztrák-magyar dualizmus korától beszélhetünk, amikor a magyarok, vezetõ szerepüket bebiztosítandó a Duna menti régióban, szövetségre léptek a feljövõben levõ császári Németországgal. A magyarok szövetsége Németországgal hasonlóan nemzeti imperialista célokat szolgált, mint késõbb a csehek szövetkezése Francia- és Oroszországgal.
A csehek és szlovákok konfliktusa a magyarokkal szerves része volt egy tágabb küzdelemnek, amely a modern nacionalizmus korában egész Európára kiterjedt. Közép-Európában e küzdelem a politikai, társadalmi és gazdasági intézmények modernizálásáért folyt. Az ebbõl eredõ konfliktusokban azonban a területek fölötti politikai hatalomért és a határokért vívott harc háttérbe szorította az összes többi célkitûzést. A társadalmi és gazdasági különbségek gyakran fokozták a nemzeti konfliktusokat, ám a közös gazdasági és társadalmi érdekek csak ritkán eredményeztek nemzetközi összefogást.
A csehszlovák-magyar nézetkülönbséget gyakran jellemezték elsõsorban a két különbözõ szociális és gazdasági hátterû társadalom ellentéteként. A feudálisnak nevezett Magyarország és a demokratikus Csehország közötti szakadék kétségkívül fokozta a köztük levõ feszültséget. De kettejük konfliktusa lényegében mindig is olyannyira nemzeti volt, hogy akkor sem lett volna kevésbé éles, ha szociális és gazdasági hátterük történetesen közelebb áll egymáshoz.
A cseh, szlovák és magyar nemzeti törekvések túlmutattak a határokon. A területi követelések fontossága továbbra is megmételyezte kölcsönös viszonyukat - még jóval azután is, hogy a saját nemzeti kormányhoz való, egykoron igencsak vitatott jogaikat kölcsönösen elismerték. Történelmi szempontból valamennyi Duna menti nemzeti törekvés hasonló célokért vívott, párhuzamos küzdelem volt. A hasonló célok azonban nem eredményeztek szövetséget. Ellenkezõleg, az ésszerûség határain túlmenõ mértékben kiemelték a különbségeket.
A cseh, szlovák és magyar nemzeti politika szétválása az 1867-es osztrák-magyar kiegyezéskor kezdõdött. A magyarok, féltékenyen õrizve kiváltságaikat a dualizmus korában, más nemzetek egyenlõségre való törekvéseit a magyar nemzeti érdekekkel összeegyeztethetetlennek tekintették.
Az öntudatosodó szlovákokat azon magyar törekvések idegenítették el történelmi hazájuktól, Magyarországtól, amelyek a multietnikus királyságot magyar nemzetállammá akarták tenni. Másfelõl a csehek nem tudták elfelejteni a magyaroknak az 1871-es Hohenwart-kísérlet megakadályozásában játszott szerepet, amelynek eredménye egy, az osztrák-magyar mintára megvalósítandó osztrák-cseh kiegyezés lett volna. Idõsb gróf Andrássy Gyulának a Hohenwart-terv meghiúsításában játszott szerepét szokás volt túlértékelni.5 Valójában a magyar vétó önmagában nem akadályozta meg, sem 1871-ben, sem máskor, Ausztria föderalizációját. A Habsburg Birodalom föderális reformját másfelõl csakis a magyarok tehették volna lehetõvé, hiszen a németekkel való szövetségük volt a fõ akadálya annak, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia a Duna menti népek államközösségévé váljék.
A magyarokat azonban túlságosan eltöltötte az imperialista nacionalizmus eszméje ahhoz, hogy a Monarchia föderális reformja a magyar politika egyik fõ céljává válhassék. Az 1867-es kiegyezés eredeti kitervelõi, különösképpen Deák Ferenc és báró Eötvös József, liberális elveket vallottak Magyarország nem magyar nemzetiségeinek helyzetérõl. De bármennyire liberálisok voltak is, a magyar állam föderális formáját még õk sem támogatták volna. Idõközben örököseiket elvarázsolta az egységes nemzetállam modern eszméje, és még erõteljesebb magyarosítási politikát folytattak. 1848-49 konok nacionalista vezetõje, Kossuth Lajos, aki a számûzetésben bölccsé és toleránssá vált, látta az osztrák-magyar dualizmus és a magyarosítás elkerülhetetlen csõdjét. Kasszandra-szerû hangján szólva a távolból, 1871-ben arra buzdította a magyarokat, hogy támogassák a csehek kiegyezését az osztrákokkal. Csehországnak, vallotta, ugyanolyan joga van önálló államnak tekinteni magát, mint Magyarországnak. A csehek, tette hozzá Kossuth maliciózusan, talán még inkább jogosultak az egyenlõségre, mint a magyarok, hisz Csehország már a magyarok Közép-Európában való letelepedése elõtt is virágzó királyság volt.6
Kossuth intelmei, akárcsak néhány más, elõrelátó magyar figyelmeztetése nem hallgattattak meg. A dualista rendszer adta elõnyök teljes kihasználásával Magyarország, Mohács óta elõször újra szabad nemzetként, szerette volna meg nem történtté tenni történelmi bukásait.
Hasonló ambíciók fûtötték a cseheket is az elsõ világháború idején, amikor T. G. Masaryk vezetésével a számûzetésben megkezdték harcukat a nemzeti fölszabadulásért.
A cseh fölszabadítási mozgalmat a dualizmus alatt elszenvedett igazságtalanságok iránt felgyülemlett ellenérzések táplálták, valamint a Bílá Hora óta eltelt évszázadok során átélt, még az elõbbieknél is keserûbb jogtalanságok emléke. De sértõdöttség önmagában még nem magyarázza Masaryk új Európával kapcsolatos elképzeléseinek elfogultságát és radikalizmusát. Lehet, hogy Masaryk ellenérzésének fõ célpontja a Habsburg Birodalom volt. De politikájának legfontosabb célkitûzése egy újabb keletû gonosszal, a Bismarck által létrehozott Német Birodalommal szembeni védelem megtalálása volt. Masaryk szemében a német imperializmus létükben fenyegette a cseheket, akárcsak a többi szláv népet.
Masaryk terve lényegében egy szláv fölszabadítási terv volt.7 Szövetségesei az elsõ világháborúban a nyugati hatalmak voltak. De Masaryk mindvégig bízott abban, hogy egy fölszabadított szláv Európát végsõ soron egy szabad, demokratikus és ereje teljében levõ Oroszország fog megvédeni a németektõl - és szövetségeseitõl, a magyaroktól. Nem csoda, hogy Masaryk, aki a dualizmusban érett politikussá, és nemzeti fölszabadítási mozgalmát az Osztrák-Magyar Monarchia elleni harc idején hirdette meg, csehszlovák fölszabadítási programjában egyazon táborba sorolta a németeket és a magyarokat. Mégis, a praktikus békepolitika szempontjából, e program magyarellenes elfogultsága hiba volt. A cseh és szlovák szabadság sokkal biztosabb alapokon állt volna, ha Magyarországot eleve nem rekesztik ki a fölszabadított népek közösségébõl.
A cseh fölszabadítók Magyarországról alkotott nézetét a legjobban Edvard Benes_ híres, Détruisez l'Autriche-Hongrie! címû háborús pamfletje szemlélteti a legjobban. Benes_ a következõképpen értelmezte Magyarország helyét és szerepét Közép-Európában:
Amíg a csehek osztrák elnyomás alatt éltek, addig a szlovákok a magyarok igája alatt nyögtek. Amíg a csehek egy megsemmisítési politika szenvedõ alanyai voltak a német uralom idején, addig a szlovákokra hasonló sors várt a magyarok alatt. Kész csoda, hogy a csehek és szlovákok egyáltalán túlélték a németek és a magyarok megsemmisítési politikáját. A németek, osztrákok és magyarok kegyetlensége azonos tõrõl fakad. A magyarok a németek leglojálisabb szövetségesei. Szellemi kapcsolat van közöttük. A magyarok a közép-európai elnyomók klikkjének alapító tagjai. A magyarok felelõsek az elsõ világháború kirobbantásáért. A Habsburg Birodalom katasztrofális Balkán-politikáját is elsõsorban a magyarok alakították. A magyarok megakadályozták, hogy a szerbek és a horvátok egy nemzetben egyesüljenek. A csehszlovákok és a jugoszlávok közé úgyszintén a magyarok vertek éket. E bántó igazságtalanság orvoslása, továbbá a szabad Csehszlovákia és a szabad Jugoszlávia közötti kapcsolat megteremtése érdekében Nyugat-Magyarország területén át egy szláv folyosót kellene vágni. A szlávok, Európa, valamint az emberiség (tette hozzá ráadásként Benes_) érdekében Magyarországot föl kellene darabolni.8
Benes_ pamfletjét nem lehet csupán háborús propagandaként értékelni, hiszen Csehszlovákia alapítóinak Magyarországról alkotott véleményét fejezte ki - nem pusztán a háború alatt, hanem a béketeremtés létfontosságú szakaszában is. És nem szabad elfelejtenünk, hogy a párizsi békekonferencián a volt Habsburg Birodalom fölszabadított népei közül a csehek bírtak a legnagyobb befolyással. „Mi adtunk politikai programot a szövetségeseknek" - maga Masaryk foglalta ekképp össze a cseheknek a békefolyamat megtervezésében játszott szerepét.9
A csehek által vizionált földarabolási terv nem a történelmi Magyarországnak a wilsoni nemzeti önrendelkezési joggal összhangban levõ etnikai elvek alapján történõ felosztását jelentette volna, hanem az ország etnikai területének oly drasztikus méretû csökkentését, ami ténylegesen magakadályozta volna, hogy Magyarország valaha is politikai tényezõ lehessen Közép-Európában. Az magától értetõdõ, hogy Magyarország szomszédos vetélytársai legalább annyira érdekeltek voltak a magyarok letörésében, mint a csehek. Persze kérdéses, hogy az egyéb szomszédoknak sikerült volna-e ilyen radikálisan föltrancsírozniuk Magyarországot, ha a csehek magyarellenes kampánya nem befolyásolja oly hathatósan a gyõzedelmes szövetségesek véleményét.
Akárki is volt a hibás (vajon a magyarok-e, akik 1867 óta ellenségeskedtek a csehekkel, vagy a csehek, akik 1918-ban álltak ezért bosszút?), az tény, hogy a fölszabadított Csehszlovákia és a független Magyarország kapcsolata rosszul kezdõdött. A büntetõ békekötés a maga magyarellenességével eleve lehûtötte a Duna menti megbékélés reményét. A trianoni szerzõdés a magyar nemzetiségûek egynegyedét (vagy, a statisztika nemzeti eredetétõl függõen, talán egyharmadát) helyezte csehszlovák, román avagy jugoszláv uralom alá.10
A gyõztesek nemigen találtak olyan magyar kormányt, amelyik ilyen mértékû nemzeti megaláztatásnak alávetette volna magát. A területi büntetéssel elõször a gróf Károlyi Mihály vezette demokratikus forradalmi magyar kormány szegült szembe. A Károlyi-rezsimnek azonban nem sikerült Magyarország területi vitáit szomszédaival a tisztességes kompromisszum jegyében rendeznie, s ez döntõen hozzájárult bukásához. A régi Magyarország elnyomó politikájának egyik következetes kritikusa, Jászi Oszkár lett a nemzetiségi ügyek tárca nélküli minisztere a Károlyi-kabinetben. De Jászi koncepciója egy „Keleti Svájc" létrehozásáról igen távol esett a Magyarország szomszédai által erõltetett földarabolási tervektõl.
Valóban tragikus, hogy a legyõzött Magyarország demokratáit nem lehetett a gyõztes Csehszlovákia demokratáival közös béketeremtési kezdeményezésben egyesíteni. Ezek az alapvetõen hasonló gondolkodású liberálisok egy potenciális demokratikus unió magvát képezték. Amennyiben egy ilyen unió létrejön, úgy megnyerhette volna a szabadság közös ügyének a Duna menti Európa más demokratáit is.
A békekötés bíráiként a nyugati hatalmaknak kellett volna elsõsorban szorgalmazniuk a fölszabadítottak eme liberális uniójának létrejöttét. Ehelyett egy sor nemzetiség mellé álltak a másik ellenében. Ebben a „nacionalista tömeghisztériában", ahogyan Jászi jellemezte a fölszabadult Közép-Európa hangulatát, a liberális józan ész tanácsa pusztába kiáltott szó volt. A nacionalista hisztéria legyõzte Jászi tisztességes kompromisszumokra tett, kétségbeesett javaslatait.11
A szlovák nacionalisták a csehektõl Szlovákia déli határát kapták ajándékba. Ahhoz, hogy ezt a Magyarországgal szembeni, erõsen eltúlzott területi követelést a békekonferencia jóváhagyja, szükség volt a csehek támogatására, azaz arra a befolyásra, amelylyel csak a csehek rendelkeztek a nyugati hatalmi központokban. Az már egy másik kérdés, hogy az efféle gyõzelmek mennyiben járultak hozzá a szomszédok közötti béke megerõsödéséhez.
A szlovák-magyar határ miatt keletkezett konfliktus akadályozta meg az újonnan alapított Csehszlovákia és a Károlyi-kormány vezette, újjászületett demokratikus Magyarország közötti kiegyezést. Ugyanazon végzetes kérdés (ti. a határ) miatt robbant ki háború Csehszlovákia és a kommunista diktátor, Kun Béla vezette Magyarország között. Kisebbfajta csoda volt, hogy a csehszlovák-magyar viszony az alatt a konzervatív ellenforradalmi rezsim alatt sem javult, amely a visszaállított királyság kormányzójának Horthy tengernagyot tette meg.
Közép-Európában Csehszlovákia volt a fõ támasza a francia szövetségesi rendszernek és a kisantantnak, amelyet a területi status quo megõrzésére hoztak létre. A másik oldalon viszont a revizionista Magyarország kérlelhetetlen ellensége volt az akkori területi felosztásnak. Sõt, a Duna-völgy földrajzi központja is Magyarország ellenõrzése alatt állt. Részvétele nélkül az akkori poszt-Habsburg Közép-Európa mûködése elképzelhetetlen volt. Elméletileg a csehszlovák-magyar kiegyezés egy szélesebb, Duna menti békefolyamat kulcsa lehetett volna. A gyakorlatban azonban a csehszlovák-magyar kiegyezésre vajmi kevés esély látszott. A területi viták mellett a csehszlovák-magyar kapcsolatokat még a Csehszlovákia burzsoá demokráciája és az ellenforradalmi Magyarország félfeudális uralkodó osztálya között feszülõ ellentét is terhelte.
A Bruck an der Leithán 1921. március 14-15-én rendezett találkozón azonban mégiscsak fölcsillant egy halvány reménysugár, amely a csehszlovák-magyar viszony enyhülésének ígéretével kecsegtetett.
A brucki konferencia kiemelt vendégei Edvard Benes_ csehszlovák külügyminiszter, magyar részrõl pedig gróf Teleki Pál miniszterelnök és Gratz Gusztáv külügyminiszter voltak. A találkozóról részletes cseh beszámoló nem áll rendelkezésre. A magyar forrásokból azonban kitûnik, hogy a brucki konferencia végül Benes_ háború utáni diplomáciájának kiemelkedõ eseményévé vált.
Bene_ sem elõtte, sem utána nem fordult a magyarokhoz annyi megértéssel, mint ott, Bruckban. Az osztrák kancellárral, Karl Rennerrel korábban sikerrel folytatott tárgyalásaira hivatkozva hasonló, békülékeny hozzáállásra kötelezte el magát Magyarországgal szemben is. Nem értett egyet magyar partnereivel abban, hogy az egyezkedés kiindulópontja a területi újrafelosztás legyen. Ragaszkodott ahhoz, hogy bármely politikai kérdés megvitatását, beleértve a legnehezebbet, a határokét, a gazdasági együttmûködésrõl szóló tárgyalásnak kell megelõznie. Elismerte ugyanakkor, hogy a trianoni szerzõdésben megrajzolt határvonalak „nem a legszerencsésebbek". Egy olyan megoldással is elõállt, amely szerint a csehszlovákiai magyarok és a magyarországi szlovákok száma végül kiegyensúlyozható lett volna, egy a magyaroknak kedvezõ területi revízió révén.
Végül, de nem utolsósorban Benes_ a Duna menti kooperáció kisantanti formájának alternatívájával állt elõ. Hangsúlyozta Csehszlovákia lojalitását a kisantanthoz, de különbséget tett a „nyugathoz tartozó" csehek és a „keletiek"-nek bélyegzett románok és jugoszlávok között. Mind a csehek, mind a magyarok, folytatta Benes_, „a nyugati civilizációhoz tartoznak", és ez, a gazdasági egymásrautaltság mellett egy „újabb kötelék" közöttük. Kifigurázta Karel Kramar_ „céltalan" pánszláv politikáját, majd kijelentette: „A nyugati cseh népnek semmi köze nincs a keleti oroszokhoz." Benes_ azt is közölte a magyarokkal, hogy sokkal nehezebb lesz nekik a románokkal és a jugoszlávokkal együttmûködniük, mint a csehekkel, és fölajánlotta, hogy amennyiben Csehszlovákiának és Magyarországnak sikerül megegyeznie, õ maga segít a magyaroknak elsimítani a két másik országgal fennálló nézeteltéréseiket. Javaslatainak zárópontjaként kijelentette, hogy végsõ célja a Magyarország és szomszédai közötti viszony gyökeres megváltoztatása oly módon, hogy létrejöhessen a Duna menti föderáció - a „Közép-Európai Egyesült Államok".12
Néhány nappal a brucki konferencia után az elûzött császár-király, Károly elsõ ízben tett kísérletet magyarországi trónjának visszaszerzésére. Ennek következtében a csehszlovák-magyar viszony ismét a mélypontra került, hogy aztán néhány hónappal késõbb még fagyosabbá váljék, amikor is Károly második, októberi kísérletére válaszul Benes_ fegyveres beavatkozással fenyegette meg Magyarországot.
A brucki oldott légkör soha nem tért vissza. Egyébként is, három évet késett. Ha Benes_ és Masaryk a brucki szellemben tárgyalt volna Károlyival és Jászival 1918-ban, a közép-európai történelem más irányt vesz. Benes_ 1921-es brucki kísérlete az 1871-es Hohenwart-tervre emlékeztetett. Mindkét esetben amikor az újonnan bevezetett rendszer (a dualizmus 1867-ben, illetve a nemzetállami uralom 1918-ban) még nem merevedett meg, egy-egy kísérlet történt hibáinak a kiküszöbölésére. Mindkét kísérlet gyászos kudarcba fulladt, alátámasztva a régi bölcsességet, miszerint könnyebb hibát véteni, mint azt kijavítani.
A két háború közötti idõszakban Csehszlovákia és Magyarország kapcsolatát „virtuálisan állandó feszültség" jellemezte, amint azt egy, a Duna menti diplomáciát kutató történész találóan megjegyezte.13
A csehek és a szlovákok mindig is elõszeretettel tekintették a csehszlovák-magyar konfliktust a demokrácia és a feudalizmus összecsapásának. Vitathatatlan, hogy a cseh demokrácia iránt érzett magyar arisztokrata megvetés, és fordítottja, a magyar arisztokrácia iránt táplált cseh demokrata gyûlölet egy különlegesen keserû ízt adott a csehszlovák-magyar konfliktusnak. Azonban ideológiai szembenállással magyarázni a feszültségeket egyenértékû a figyelem elterelésével a valódi kérdésrõl, a nemzeti versengésrõl.
Lényegüket tekintve a Duna menti szomszédok valamennyi konfliktusa a határokról szólt. Horthy Magyarországának revizionista követelései nem voltak megalapozottak. De korántsem biztos, hogy Csehszlovákiának sikerült volna a határkérdést akár egy demokratikus berendezkedésû Magyarországgal is kölcsönösen kielégítõ módon rendeznie. Mellesleg Magyarország viszonya Romániával és Jugoszláviával szintén a „virtuálisan állandó feszültség" állapotában volt. Romániának és Jugoszláviának, Csehszlovákiához képest, sokkal kevesebb jogalapjuk volt a magyarokkal való konfliktusukat a demokráciáért vívott küzdelemnek tekinteni. Mindamellett õk is szívesen bocsátkoztak a csehekéhez hasonló ideológiai értelmezésekbe. Ezalatt a magyar uralkodó osztályok, a maguk értelmetlen, a történelmi Magyarország „területi egységét" követelõ érveikkel csak tovább szították a kisantant magyarellenes propagandáját.
A háromnegyedmillió körüli magyarnak jobb sorsa volt a két háború közötti Csehszlovákiában, mint más magyar kisebbségeknek a többi Duna menti államban. Azonban a kisebbségi jogok sohasem helyettesíthetik a többségi jogokat. Ezen túl a magyaroknak különösképpen fájdalmas volt, hogy többségbõl kisebbséggé minõsíttettek át. Csehszlovákiában, gondolták a csehek, a kisebbségi státus hátrányait feledtetik a demokráciával járó elõnyök. E logikát követve egy magyar paraszt boldogabban élhetett a demokratikus Csehszlovákiában, mint a feudális Magyarországon.14 A kisebbségi magyarok általában értékelték a demokrácia áldásait. Ennek ellenére egyetlen cseh sem állíthatta, hogy azért olvasztották be a magyarokat Csehszlovákiába, hogy õk is részesüljenek a demokrácia vívmányaiból. S az a gyakran hangoztatott érv, miszerint a magyar kisebbség, amikor 1938-ban elárulta Csehszlovákiát, a demokráciát árulta el - amennyiben õszinte volt -, egy másik nemzet szempontjainak meg nem értésérõl árulkodott.
T. G. Masaryk nem volt híján ennek a megértésnek, amint azt a következõ, az 1930-as évek elején lejátszódott epizód is tanúsítja: Jászi Oszkár, akkorra már amerikai professzorként, megemlítette Masaryknak egyik prágai találkozásuk során, hogy egyes haladó szellemû magyarok a „szolgai behódolás vagy titkos irredentizmus" „kétségbeejtõ dilemmájával" küszködnek. Majd megkérdezte Masaryktól: „Ha Ön magyar államférfi volna, mit tenne ebben az esetben?" Masaryk így válaszolt: „Elõször is õszintén harcolnék a magyarok nemzeti autonómiájáért Csehszlovákiában. Másodszor pedig azon határterületek Magyarországhoz való visszacsatolását szorgalmaznám, ahol a magyarok összefüggõ, homogén többséget alkotnak…"15
Egymással versengõ nemzetek nehezen értik meg a másik nézõpontjait. Mégis, a csehek és a szlovákok számára nem kellene, hogy nehézséget jelentsen a magyar álláspont megértése. Saját, fájdalmas nemzeti emlékeik segíthetnének fölfogni, mit is érezhetnek a magyarok. Az 1920-as és 1947-es párizsi békeszerzõdések ugyanúgy nemzeti katasztrófát jelentettek a magyaroknak, mint az 1938-as müncheni és bécsi döntés a csehek és a szlovákok számára. És a cseheket, szlovákokat és magyarokat röviddel a második világháború befejezése után sújtó katasztrófák jellegükben és tárgyukban még sokkal közelebb álltak egymáshoz.
A csehek katasztrófájáról szóló tanulmányában Jászi „közös bûnöket" és „közös mulasztásokat" vél fölfedezni a csehek és a magyarok tragédiájában. Szerinte mindkettõ a nemzeti nagyság hamis illúzióját kergette; csak a módszereikben különböztek.16
A csehszlovák-magyar kapcsolatok a második világháború során kerültek a legsötétebb és legvadabb szakaszukba.
A Csehszlovákia nevében fellépõ számûzött politikusok ugyanúgy kezelték a szlovák-magyar viszonyt, mint az elsõ világháború idején, azaz a cseh-német kapcsolatok ellenpárjaként. Ez az egyébként mindig téves párhuzam ebben az esetben még inkább helytelen volt, hisz Szlovákia és Magyarország ugyanabban a táborban voltak a háború alatt. E zavaró körülmény fölött a gyõztes csehszlovákok nagyvonalúan átsiklottak. A németeknek és a magyaroknak hasonló büntetést kellett elszenvedniük: nevezetesen a kitelepítést a visszaállított Csehszlovákiából, amely mostanra magáévá tette egy homogén szláv nemzetállam ideálját.17
A szovjetek támogatta törekvés a magyarok Csehszlovákiából való kitelepítésére azonban mégsem sikerült. 1946 nyarán a párizsi békekonferencián a nyugati hatalmak az igencsak szorongatott helyzetben levõ magyarok segítségére siettek. A kitelepítés szorgalmazóinak nem sikerült visszavonniuk a kölcsönösségi elvet, amely a lakosságcserérõl szóló, Csehszlovákia és Magyarország által 1946 februárjában aláírt megállapodás alapját képezte.18
A második világháború után mind Csehszlovákia, mind Magyarország csatlós kommunista ország lett a szovjet-orosz erõtérben. Bizton lehet állítani, hogy a politikai rendszerek és társadalmi-gazdasági struktúrák különbözõségébõl adódó konfliktus, amely a múltban megmérgezte a két ország kapcsolatát, mostanra megszûnt létezni. Az már kevésbé bizonyos, hogy a kettejük közti nemzeti konfliktusok is véget értek.
Mindenesetre a megbékélés addig nem tekinthetõ teljesnek, amíg a csehek, szlovákok és magyarok nem fogadják el feltétel nélkül kölcsönös kapcsolataik szerves részeként a nemzeti egyenlõség elvét. Praktikus okokból kifolyólag ezt igen nehezen lehetne megvalósítani más rendszerben, mint egy demokratikus föderációban.

Szilágyi Csaba fordítása

Jegyzetek
1 Hóman Bálint: Magyar történet. I. kötet. É. n. (1935), 89. o.
2 Milos_ V. Kratochvíl: Tisíciletou stopou eeskoslovenského lidu. Prága, 1947, 38. o.
3 L. Richard Prazak: Mad'arska reformovaná inteligence v eeském obrození. Brno, 1962 és Sárkány Oszkár: Magyar kulturális hatások Csehországban, 1790-1848. Budapest, 1938. Vö. Ludwig v. Gogolák: Beiträge zur Geschichte des slowakischen Volkes. Vol. I: Die Nationswerdung der Slowaken und die Anfänge der tschechoslowakischen Frage, 1526-1790. München, 1963, 204. o.
4 Denis Sinor: History of Hungary. London, 1959, 37. o.
5 Vö. Robert A. Kann: The Multinational Empire. Vol. I: Empire and Nationalities. New York, 1950, 138., 191. o. Továbbá Rudolf Wierer: Das böhmische Staatsrecht und der Ausgleichversuch des Ministeriums Hohenwart-Schäffle. In: Bohemia: Jahrbuch des Collegium Carolinum. Vol 4., München, 1963, 157-161. o.
6 Kossuth Lajos levelei az Ellenõrben (Budapest), 1871. november 10., 11. és 15. Vö. Borsody István: Magyar-szlovák kiegyezés. Budapest, 1945, 45-46. o.
7 L. fõleg Masaryk Independent Bohemia címû memorandumát, in: R. W. Seton-Watson: Masaryk in England. Cambridge, 1943, 116-134. o.
8 Edvard Benes_: Detruisez l'Autriche-Hongrie! Párizs, 1916.
9 Thomas Garrigue Masaryk: The Making of a State. New York, 1928, 370. o.
10 A Magyarország földarabolását követõ, háború utáni elsõ népszámlálás szerint a tulajdonképpeni Magyarország területén 7,1 millió magyar élt, míg Romániában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában 2,7 millió magyart számoltak össze. Mégis, a régi Magyarországon végzett utolsó, háború elõtti népszámlálás alapján azt állították, hogy a háború utáni Magyarországtól elszakított magyarok száma jóval 3 millió fölött volt. Az 1920-as népszámlálás Csehszlovákia területén 745 431 magyart talált. Magyar források általában egymillió Csehszlovákiához csatolt magyarról beszéltek.
11 Jászi Oszkár: A monarchia jövõje: A dualizmus bukása és a dunai egyesült államok. Elõszó. Budapest, 1918.
12 Iratok és dokumentumok Magyarország külpolitikájára vonatkozólag. Kéziratban jelentette meg a Magyar Királyi Külügyminisztérium, Budapest, é. n., 225-231., 233-241. o. elszórtan.
13 Paul E. Zinner: The Diplomacy of Edvard Benes_. In: A. Craig, Gordon - Gilbert, Felix (szerk.): The Diplomats. Princeton, 1953, 109. o.
14 Vö. Edvard Benes_: Ree k Slovákom o nas_ej národnej prítmnosti a budúcnosti. Pozsony, 1933.
15 Jászi Oszkár: The Significance of Thomas G. Masaryk for the Future. Journal of Central European Affairs, Vol. 10, No. 1, 1950. április, 7. o.
16 Jászi Oszkár: A cseh katasztrófa - és amit tanulhatunk belõle. Látóhatár, IV. kötet, München, 1953, 329-336. o.
17 L. Borsody István: The Triumph of Tyranny: The Nazi and the Soviet Conquest of Central Europe. London és New York, 1960; puha kötésben: The Tragedy of Central Europe. New York, 1962. 15. fejezet: Benes and the Russians.
18 Vö. Magyarország és a Párizsi Konferencia. II. kötet: Magyarország nemzetközi kapcsolatai a Párizsi Konferencia elõtt; Magyar-csehszlovák kapcsolatok; Iratok és dokumentumok a Magyarország és Csehszlovákia közötti békekötés és lakosságcsere elõkészítésére vonatkozóan. IV. kötet: Magyarország és a Párizsi Konferencia; Iratok és dokumentumok 200 000 magyar lakos Csehszlovákiából Magyarországra történõ áttelepítésének csehszlovák kiegészítési tervezetére vonatkozóan. Budapest, 1947.